Finálé 1.

Az ismeretlenbe vezető, de patinásra kopott lépcsőkön kézen fogva mentek fel. Karcsú alakjuk árnyékára egy óriásé vetült: Loo szuszogott mögöttük a bőröndökkel. Könnyebb lett volna a lejtős feljárón, de szép volt így: anya keskeny keze olyan volt Mat kezében, mint a kulcs a zárban.
Anya ragaszkodott a kosztümhöz, karcsú lábain harisnya, szépen fésülve, tartása egy díváé. Csak a szeme figyelt éppen ritkán pislogó, rezzenetlen figyelemmel valami belső látványra.
Az otthon a várakozásokkal ellentétben nem volt átható vizelet- és kórházszagú. A recepción civil ruhás nővér, társalgóban félbemaradt dámajáték ujjhegy-koptatta korongjai. Mat fejében rövid felvonásokra szakadt a délután. Tompán hallott mindent, aláírta a szükséges papírokat, a fülében távoli mormolás maradt az igazgató harsány előzékenysége. A hivatalos percek után újra lépcső a lift helyett.
A százharminckilencesig két nyitott ajtó, az egyiken benézve csukott szemű öregember szobája látszott, a másik mögött infúzió-állványos, fertőtlenítő szagú nagybeteg. Mat Anya keze után nyúlt és ő belé karolt a folyosóin, dúdolva jött vele. Aztán úgy mosolygott, mint aki elégedett az utolsó duettel. Mat torka összeszorult: még a kanyar és ott vagyunk.
A kilincs az engedékeny fajtából való volt, mögötte a kétszemélyes szoba csinos, még lakótárs nélküli.
Aztán valami nővércsicsergés és Anya már átöltözve nézett körül. Mat kimért mozdulatokkal pakolta szekrénybe a bőrönd tartalmát, - valamiért meg kellett számolnia mindent - de egyszer a pulóverek is elfogytak. Aztán felnézett és gondolatban exponált: a padlón egy ablaknyi tömör ragyogás - azon túl Anya ült a fotelben, majdnem békés arccal, a saját rémeire rebbenő tekintettel.

Lepattanó

Vannak állandó dolgok, mint a fröccsöntött szűzmária szobor, a gyöngyfüggöny csendülése amikor feltámad a poros és forró szél, a felpúposított macska-hátak. Meg a kártyalapok száraz surrogása, ahogy öreg, festett körmű ujjak között keverednek.
Csak a nevek változnak: ma már Senora Manuelának hívták akire Loo még Mandy néniként emlékezett.
Mandy néni akkoriban költözött a városba, mikor Loo és a Mama, - és amikor Fabio börtönbe került. A Mama összevissza dolgozott és kapóra jött a szomszéd lakókocsisor végén lakó nő a macskáival, a hóbortjaival és főleg a ráérő délutánjaival. Így Loo-ra, és több kortársára gyakran Mandy néni, a jós vigyázott, - vagy legalábbis nem hagyta őket teljesen magukra. Tudott bánni az emberekkel, akik szerették a jövendöléseit és azt hogy éppen a megfelelő részeket tudta homályban hagyni. Klientúrája először a lakókocsi-telep lakóiból állt, de hamar bővült a város egyéb polgáraival. És Mandy néni ügyesen kezelte a titkokat, pont a megfelelő részeket emelte ki, míg másokat hagyott elsűllyedni a feledésben, így mára jókora kapcsolati hálót épített ki magának. Senora Manuelává nőtte ki magát, akihez a súlyos arcok is elnéztek időnként, és aki a város illusztris személyeitől kapott köszönő csokrokat néha. Megszerezte a telep három téglaházának egyikét, kliensei segítségével felújította és csendes, de nehezen megkerülhető hatalomként éldegélt a lakókocsi birodalomban. A régi lakókocsiját a ház mellé vontatva megtartotta jósdának - és Loo őszintén remélte, hogy a kisszobájában még mindíg jut hely egy-egy gyereknek.

Mikor lefékezett a háza előtt a Senora a lépcsőn ülve cigarettázott, a nagyvirágos szoknyájából kilógó visszeres lábát dörzsölgetve. Macskái furcsa mintában hevertek-ültek körülötte, Loo meg mert volna esküdni rá, hogy vizsgáztatóan bámulják. Beto még mindíg sírt, ahogy Mat garázs-odúja előtt rákezdte, mint aki sose tudja majd abbahagyni. Loo próbálta esetlenül vígasztalni, mire a gyerek belecsimpaszkodott, összekente a könnyeivel és hagyta magát kiemelni a rossz tragacsból. Így lépett a nő elé, aki nem kérdezett semmit, csak vakkantott valamelyik nőrokonáért.
- Mandy néni... ez itt Beto, ööö, az unokaöcsém...ki... ki van száradva...
- Neked, fiam, Senora Manuela. - tápászkodott fel az a legyőzhetetlenek mosolyával - Hola Beto, majd beszélünk, most ebéd, alvás. Loo, a csomagot oda tedd. Linda, a kisszobában fektesd le.
Ahogy Loo belépett a gyerekkorából jól ismert jósda-szobába ma először érzett szilárd talajt a lába alatt. Kicsit máris hős volt a segítő szellemek barlangjában, aki baljós küldetést teljesít, de tudja a megfelelő varázsigéket. Szinte megnőtt megkönnyebbülésében, és mire leülhetett, egészen összefüggően mondta el a Betoval és a halállal való találkozását. A Senora résnyire húzott szemmel hallgatta, a macskák csendben beáramlottak és szétszóródtak a szobában. Aztán közel hajolt vendégéhez és mosolyogva kérdezte, mint aki tőrt dob felé:
- Találjam ki, én találjam ki mi lesz, igaz?
- Benned bízom... Senora.
- Hmmm... - mosolyodott el a nő még mindíg a szemébe meredve, és Loo örült mint aki nem felejtette el öreganyjának szólítani.

- Beto... Alberto Hozario... mi van veled, és főleg mi lesz? - Senora Manuela keresztet vetett, aztán ráérősen vetette ki a kártyákat. Kezdetnek a felső sor első lapját fordította fel:
- A múltad, úgy ahogy volt, mindenestül, most ég porrá... hozzám egy profi fegyveres hoz el: lovag vagy katona, hmm? - nézett szinte kontyáig húzott szemöldökkel Loo-ra, akitől csak egy megilletődött, kurta biccentésre futotta. A jós a következő két lapért nyúlt.
- Ehhh, ejnye... - a Kardok hetese és a Remete mutatta meg magát, mindkettő fordítva. Manuela hátradőlt és elnézett Loo feje fölött.
- A veszélyt most a rossz barátok jelentik, árulás, hazugság - Loo tekintetébe fúrta a magáét - drogos kapcsolatok. Beto retteg, paranoid lesz, önbizalomra ne számítsunk... ez érthető. De ha nem lesz öngyilkos... lássuk a jövőjét! Óóó, nocsak... - A vörös körmű öreg kéz felfedte az utolsó három lapot. Érmék hetese, egy Királynő, Kupák hatosa... - ezt a részt szerette a legjobban, amikor a történet, valakinek az élete összeállt egy pillantásra előtte. Manuela a kártyák fölé hajol, mintha be akarná lélegezni őket, hogy ők beszélhessenek belőle. Vele szemben Loo szintén előrehajolt, mint akit bűvölet kényszerít az utánzásra.
- Pénz, siker, egy erős és nagyon zűrös nő... és fegyver, megint fegyver, talán egyenruha... Igen... Hát figyelj, Lui Hozario, ha az unokaöcséd nem lesz öngyilkos a következő hónapokban, vagy drogos a következő évben, akkor túllép a múltján... sikeres is lehet valamelyik fegyveres csoportban, és pont ellentétesen mint az apja. Katona lehet, kommandós, rendőr... igen, egy sikeres nyomozó. Lesz aztán valami nehéz nője, valószínűleg egy kurva, informátor talán... de belebonyolódnak egymásba. Heh, milyen érzelmek rágják majd őket... ehhehhe, lesz minden, mint a jó szaftos filmekben... Segítenek is egymásnak de főleg ártanak... odavissza. A nő okozza végül a bukását is... Neeeem, Beto csak ne óvakodjon tőle, - Lui fiam, hát nem tudod, hogy az ilyenekért érdemes...? - hunyorított gonoszul vigyorogva a jósnő és eltolta magát az asztaltól.
- Aztán vénebb korára Beto visszajön, talán ide a városba, talán oda ahol született... lefokozzák, lehet még rendőrfőnök, igen, az a rendes, akivel meg lehet beszélni...

Loo lassan kifújta a levegőt, amit már ki tudja mióta fojtott vissza, és leeresztette görcsbe rándult vállát. Nagyot sóhajtott, és Manuela arcát figyelte, míg az egy hosszú, kopott szipkáért nyúlt és szép komotósan rágyújtott. Aztán a macskákkal együtt bámulták a szürke pászmákat, amik kavarogtak és felszálltak mint valami füstáldozat.
- Szép - szólalt meg végül a jós - mára, és az éjszakára itt maradhat a srác. Linda majd néz rá, kap enni, alszik a régi kisszobában.
- Umm, köszönöm... köszönöm Mandy néni... ööö Senora.
- A pénzt oda rakod... aztán holnap reggel még munka előtt itt légy, addig kitalálom, mi lesz.

Manuela hallgatta a távozó Loo után csendülő gyöngyfüggöny hangjait, elnyomta a csikket és ráérősen símogatta a kontyából kibújó tincseket. Aztán a jóslatot kérő vendégek már majdnem üres helyére, a kopott plüss fotelre meredt. Igazából egy csöppet se vágyott újra egy kiskamaszra, boldog volt, hogy unokái legtöbbje már túl volt ezen a koron. De a fiú gondja nem hagyta hogy könnyedén lesöpörje magáról, mint kliensei nyűgjeit távozások után. Folyton a szeme elé tolakodott, míg nem keverte meg még egyszer a kártyát:
- Na, vénasszony - vigyorodott el - akasszunk hóhért... mi is lesz az én dolgom a Hozario gyerek ügyében?
Elemelte a paklit és biztos kézzel kitett egy lapot az aranyrojtos zöld bársonyterítőre. Megfordította, aztán nyerítve nevetett, míg rekedt köhögésbe nem fulladt a hangja.
- A Világ. Sejtettem, köszönjük - a nagy mű véghezvitele, siker... eredményes munka. Diadal.

Ezúton is köszönöm felkért független szakértőnk, darkwing közreműködését a kártyavetésben.

Loo - kezdés

Tisztán érezte, hogy ez az a telefon, amit nem kéne felvenni.
- Hallo. Lui... Lui Hozario?
- Ummm... igen...
- Karashi vagyok a szomszéd. Háttööö... jönnie kéne, Beto mondta, hogy majd maga jön... Beto nálunk van. Várja... - a telefont mintha sok apró kéz rángatta volna, a háttérben aktuális sláger üvöltött és Loo már érezte, hogy el lesz cseszve a napja.
- Ööö, dolgozni mennék mindjárt...
- Akkor ne menjen. Vagy küldjön valami épeszű családtagot.
- Sylvia...?
- Igen, Beto anyja, pontosan! - a hang nyűgösre fordult - Jöj-jön-már! Érti?! A lábával jöjjön ide.

Tucson nem volt messze, Loo elcserélte a műszakot Sam-mel és nekiindult. Mindennél jobban utálta, ha intézkedni kellett. A Teendő jött apró kellemetlenkedéssel, aztán tolakodott egyre utálatosabban. Végül a fejére nőtt, letépte róla az álmodozás otthonos hullazsákját, befurakodott a legjobb álmaiba és ráfröcskölte izzó szitkait. Pont mint a Mama hangja, mikor ébresztette.

Már hazafelé gurultak, Beto mellette ült, kifelé bámult a szélvédőn és a hamburgerbe kapaszkodott amit az imént vett neki. Már tizenkettő, a szeme körüli árnyékok, meg ahogy a lábát dobálja, tisztára mint az apja, csak kicsiben. A bátyám - gondolta Loo - már nem is olyan kicsiben. - De ehhez nem lehet elég nagynak lenni...
- Hová vigyem-hová vigyem - mantrázta Loo fázósan összekoccanó fogakkal. Elhagyott gyerek volt a jéghideg műtőasztalon a gondolatai nélkül amikbe felöltözhetett volna. - Hová vigyem... haza a lakókocsiba? Árvaház, - kurvaélet azt hagyjuk - Mandy nénihez a macskák közé? Rendőrség? Mégis a Mamához, aki utálja? - egyre kétségbeesettebb gondolatok jöttek és Loo a fogát csikorgatva próbált valamit előcibálni, hogy a helyzetből szabaduljon.
Még egy hét lett volna, míg úgyis erre jár és a havi támogatást elhozza. Most az ajtó zárva volt, mellette cigizett a szomszéd, míg a gyerekei a saját ajtajuk mögül lestek. Beto arca kisápadt közülük - óriásira nyílt szemei fókuszálatlanul meredtek Loo-ra.
- Karashi - morogta a szomszéd, nagyot szívott a cigarettacsonkból, és kézfogás helyett feszítővasat nyújtott.
- ...ööö, biztos? A rendőrséget nem kéne...?
- Ne szarozzon, mire ideérnek... amúgy majd megmondjuk hogy volt. Látja. Belülről van bezárva.
- Hm... rendben... - kapaszkodott meg Loo a hideg feszítővasban, - akkor... bemenne a gyerekekkel?
Még nézett egy rövid farkasszemet a zárral, míg Karashiék ajtaja bevágódott, aztán elővette magából a behatoló kommandóst.
Nem volt annyira borzalmas. Sylvia féloldalt feküdt az előszobában, az arcát szerencsére a cipősszekrény felé fordította. Szaga sem volt még igazán, csak valami enyhe, bocsánatkérő kis előérzet: pont ahogy tőle elvárható volt. Finom, apró keze még mindíg kecsesen tartott valamit, de Loo nem merte megmozdítani. A karján a sebek nem tűntek frissnek, nem bántották az előző napokban - tűnyomok után pedig Loo nem kutatott. Elosont Beto szobája felé, összeszedett egy kazal holmit teljesen ötletszerűen, aztán távozóban próbált imádkozni, ahogy ilyenkor kéne. Igazán nem rajta múlt, hogy káromkodásba fulladtak a szavai: az ajtóban nekiütközött az emeletre éppen felszuszogó két mentősnek. Azok megdermedtek, egy pillanatra abbahagyták a drogos kurvák emlegetését. Loo esetlenül habogva tisztázni próbálta magát, hátán az összekötött batyuval, aztán csak legyintett és a szomszéd ajaja felé indult. Beto, a sápadt kísértet éppen kilépett Karashiéktól, nem kérdezett semmit és szó nélkül követte őt.

- Miért nekem jut már megint az alja? - csapott Loo jókorát a kormányra - takarítás a bátyám után.
Beto nem rezzent, nem is nézett rá. Mintha tudta volna, hogy nem őt utálja, hanem a problémát, amit nyilván a férfi családtagnak kell megoldania. Mert úgy a szokás: márhogy máshol, máskor, mert náluk ez nem ilyen... - Loo sziszegve vette a levegőt a fogai között és vacogott. - Hová vigyem?

De a város, ahol végül tényleg döntenie kell majd, vészesen közeledett és nem segített semmilyen jótékony mintha-élet, amik a mindennapjait kipárnázták és kényelmessé tették.
- Hová vigyem-hová vigyem? - Mire gyártelep után elérte a dombot, leizzadt és enyhén remegett. A Memorial kórháznál aztán kétségbeesett agya kidobta a választ. A nők jutottak eszébe, egy régi, kopott vörös bársonyborítású szobában. Mama és a Madám ült ott kihúzott háttal, pengévé kovácsolt szavakkal, - a nők, ahogy éppen férfiak sorsáról döntenek.
- Gari! Segíteni fog! - taposott a fékbe Loo, majd csikorgó rendőrkanyar után komoran bólintott a tükörképének - igen, ilyenkor Garihoz kell menni...

Rocklegends

...hősszerelmes is tudott lenni, meg pornósztár, de ott felismerhetőek voltak még a sablonok. meg díler, kommandós, akcióhős. És még ezer más; "szegény ember gazdag ember, pap, katona, kondás." A filmélmények, a közelben élő vagy virtuális környék decens személyei - Loo megfigyelt és osztályozott. Igényesen voltak összerakva a szerepek, sosem álmodott senkit módosítás nélkül, valahogy úgy alakult hogy egy-egy alak mindíg több modellből lett összeállítva.

Este a Rocklegends-ben egy vékony, vörös nővel - adott díszlethez választani álmodozni valót - ez általában gyorsabban működött, mint megtalálni az inget a nadrághoz. Loo éppen gatyában állt a lakókocsi végében és a Mama kárálását próbálta kizárni a gondolataiból míg öltözött.

Nem mintha a szerepeket valaha, valakinek is megmutatta volna és beszélnie sem kellett róluk. Loo a "minthá"-ban építkezett, és - bár iskolai élményekből nyelvtani fogalmakat nem tartott megőrizni valónak, - igazi világa a feltételes mód volt. A gondolatban megépült alakok életek sorát élték párhuzamosan lőporfüstös, porosan ismerős vagy posztapokaliptikus világokban színesen, homloka belső felére vetítve - kívülről láthatatlanul. Külső szemlélőnek az az álmatag szemű nagyranőtt melák maradt, mint iskolásévei közepén volt.

Visszaakasztott egy kockás inget és ólmos lassúsággal nyúlt a pólóval-kiváló farmer felé. A Mama két lépésnyire tőle elindította az "azok a rossz nők" szövegét, amit bulik előttre tartogatott, Loo pedig nagy sóhajjal próbálta beleélni magát a helyzetbe. Sörszag, tánctér, füst - ki nem hagynák a villódzó fényeket, Lisbett és ő majd a klubban.

Bent órák alatt peregtek életek, történtek fülledt szerelmi drámák, túszmentés, hőseposzok - mikor mihez volt kedve.

Néha arra gondolt, milyen kis befektetett energiával lehetett volna író - hiszen a történetei messze felülmúltak jónéhány könyvet Mama polcáról. Vagy kommandósnak is állhatott volna, fizikuma és érdeklődése mindenesetre akadt hozzá. Pap és díler - ezeket a rejtett szépségeik miatt játszotta fejben: az előbbit a titokban kiélt vágyak, utóbbit némi családi érintettség miatt.

Loo megdörzsölte a homlokát és elmosolyodott: fantáziáiban itt sokszor sebhelyet viselt. Aztán a feladatra koncentrálva a póló-farmer összeállítást választotta. Felöltözött, de még nem ért véget a kötelező feladatok sora, döntenie kellett: csizma vagy a tornacipő? A győztes tornacipővel a lábán aztán a csorba tükörhöz lépett és megpróbált macsót látni, miközben agyának egy robotpilótára állított része lejátszotta az "igen, Mama, úgy lesz..." kezdetű választ. A tükör persze ezúttal is tévedett, és Loo bánatosan meredt sárgásnak tűnő fogaira. Aztán egy pillanatra megdermedt: mekkora ökör is vagyok, itt parádézom, pedig a lány akit táncolni viszek totál vak. Kifújta a levegőt és fenyegető pillantást vetett a tükörképére. Aztán becsukta őt a szekrénybe. A lehető leghalkabban osont a lakókocsi nyitott ajtajáig, onnan meg a kocsiig, amit délután próbált elfogadható állapotba hozni. Indított és lopakodó üzemmódban hajtott a telep végéig. A Mama még nem vette észre a távozását, testetlen hangja sokáig kísérte.

Munka közben is megoldotta, de Mat és Keyo mellett aztán ideálisan lehetett álmodozni: Mat és közte szótlan üldögéléseik alatt is ide-oda pattogtak gondolatfoszlányok, vagy valami hasonlók, mert Mat későbbi képei és tárgyai sokszor meglepően otthonosak tűntek számára. Keyo meg szóba tudta önteni szinte bármelyikük fejében tobzódó gondolathalmazt, de lehet hogy csak azért tűnt így, mert Keyo szinte bármiből filozófiát tudott kerekíteni. És mindketten figyeltek rá, hogy ha nem érte el Loo-t éppen néhány szavuk, hát megismételjék. És a viccein is tudtak röhögni.

- Mat ugyanakkora balfasz, mint én, Keyonak meg azért nincs lába, hogy el ne tudjon távolodni a lelki mozgássérültektől - morogta Loo, mikor Leparkolt Lisbett háza előtt. Kiszállt, helyére emelte a kocsiajtót, aztán fölcsöngetett. Hallotta hogy Lisbett elköszön a kutyájától és már meg is látta kibontott rézszínű fürtjeit. Rézdrót - konstatálta Loo - ha rézdrót, akkor Matnek kéne most itt lennie, ő használ mindenhez ilyet. De mielőtt komolyan felmerült volna a menekülés gondolata, Lisbett már a kapuig ért.

- Hello Loo, annyira szép tőled, hogy pontos vagy... megyünk?

Pont olyan nem lehet, legfeljebb emlékeztethet valakire... Loo fejében egymást kergették a képek, karakterek és megfelelő szövegrészletek, de kifelé nem tudott volna azok szerint viselkedni. De nem süllyedt a szokásos álmodozásaiba sem, maradt az álmatag, kívülről szinte unottnak tűnő, kevésszavú latin, aki a belekaroló szép vöröst vezette át a Rocklegends különböző bugyrain. Loo inkább látta kívülről magát, mint érezte belülről - és nem tetszett magának. Lisbett viszont feldobott volt, láthatóan nem zavarták Loo hosszabb hallgatásai. Feltűnő színei és üde szépsége sok tekintetet vonzott, de neki erről láthatóan nem volt tudomása. Derűs mosolya nem csökkente Loo zavarát:

- Itt van Lisbett, ügyet sem vet az érdeklődőkre, csak rám figyel én meg képtelen vagyok szórakoztatni. Nem lát, engem érez maga mellett, a klub más vendégei neki a háttérmoraj részei maradnak. És figyel: ez a nő folyamatosan észnél van, hogy fogást találjon a világon. Hé, Loo, te homlokmozis hülyegyerek, tudsz bármi értelmeset mondani Miss Valóságnak?

Nina

Tarkó fölött a kis konty, az arccsontok, a majdnem tökéletes testen a szűk felső - pont mint anya a fotókon, míg táncolt. A püffedt és elszineződött arc, a karikás szem és a szétcigizett hang meg anya az utóbbi években.

- Mikor múlik el rólam Anya árnyéka?

Nina ma is délután kelt, kereste a tükörben önmagát, de csak anyát találta. Meg Apát néha, finom ködbe vonva, távolian és megfoghatatlanul, esetleg Mat grimaszait, ha nagyon kereste. De ma csak Anya állt szemben, a mosdó túloldalán, kialvatlanul és enyhén másnaposan, savanyú-keserű szájízzel, arcfesték rosszul lemosott nyomaival és lila foltokkal a vállán.

- Szeánszra se kell járnom, elég a tükör - és ha az idézés mégse sikerül, megnézem a rokonokat még élve. Azaz félholtan... mert Anya nem egyszerre hal meg; lassan költözik át a pokolba. Mert hogy nincs már itt teljesen, az biztos. A pokol meg, vagy a túlvilág gusztustalanabb része időnként átlátszik rajta. Kinéz belőle, mint a halloween tökből a lámpás. Még láttam szépnek és fiatalnak, aztán összement a felére, megbuggyant, altatót szed szesszel, vagy beszív mint az állat. Előadja a hattyú halálát, aztán ha összerakjuk Mattel, kimossuk a hányadékból, folytatja ahol abbahagyta. Nem ott, mindíg kicsit lejjebb. Néha azt gondolom, korrektebb már ha meghal - nagyjelenet, drámai befejezés, happyend. Na, az ilyen gondolatsor után vagyok a legkedvesebb vele.

Nina halványan megmosakodott, míg a gyomra a hányást fontolgatta. Aztán kibékültek egymással és átballagott a konyhába. A napi első cigivel benyomta az első kávé felét, aztán kibámult a repedt ablakon. Mat a héten vágta oda a véletlenül megtalált vodkásüveget, na igen, anya stikában egyre többet iszogat. Nina felköhögött, a második cigivel mindíg kinézett némi anyag a hörgőiből. Aztán elcsitultak a dolgok odabent, és a lábujjkörmeit szemlélte egyre szúrósabb tekintettel. Úgy döntött, a felöltözés várhat, amíg újrafesti őket.

- Igazából sose tudjuk már meg, anyánk milyen volt. Vagy lett volna. Még él ugyan, de csak mint kisértet a házban, ahol időnként szakadt pasikat találok gatyában, ahogy matatnak a hűtő mélyén. Anya úgy mutatja be mindet, mint a vőlegényét, modoros szempillalengetéssel. Mióta nagyjából felismerem a gesztusok jelentését, sohasem volt egy jóízű, önfeledt mozdulata. Kecs meg báj, - köszönjük - az igen, meg világoskék hangon elsuttogott panaszkodás, ha pofonvágott is, benne volt a balettos kézjelbeszéd. Apánk mellett takaros kis középosztálybeli lett, ha valami értelmiségivel járt, elkezdett olvasni és átment tudálékosba. Ha meg valami trógert szedett össze, hozzá öltözött, a szókincse is átváltott egy hét alatt humán basic-ről szutyokra. Máig nem tudom, melyik is igazából. Szép volt, tehetséges, nem is hülye, azt gondolnád, talán tartotta, szóval tartja magát valamire. De nem: egy perc alatt mindent képes feladni egy kis szeretetért. Nem, az nem is kell feltétlenül, csak fogadják el.

- Rossz sorrendben születtünk, Anya: a te helyedben én kitartok, karriert csinálok és nem megyek hozzá egy kis törődésért a kibaszott kedves zsarnokhoz - aki mellesleg csóró. Csak a csúcson majd valami pénzes faszihoz. Akkor te meg már a készbe születsz bele és lehettél volna kis celeb apuci pénzéből. Anya meg jól konzervált hatvanasként tart tanácsadást a délutáni show-ban, hogy maradjunk szexisek és fiatalok X cég termékeitől. Aztán ha fáj a lelked, nem a saját lépcsőd repedt fokairól szednek össze betört fejjel, hanem fizeti a papi a szanatóriumot.

- Karrier - Nina nyújtózott egyet a kicsit még álmos macskák könnyedségével - na igen, az már nagyon kéne... Rohadt szemét világ, Anyából ennyi idősen balerina lehetett, talán a jobbak közül. Én meg gogotáncos vagyok a Jim's Showclubban.

Loo

Nagyon kedves, hogy eljött, kérem, foglaljon helyet.

Két jó hírt is tudok mondani, Mrs. Hozario... Lui fia határozottan nem hiperaktív. Igen-igen, pontosan, arról van szó, hogy nem rohangál eszetlenül... Pedig az olyan problémákkal, amivel őt küldték, ez általában együtt jár. Hmmm.. és általában nem teszi könnyebbé a helyzetet.

A másik szerencse: megismételtük vele a vizualizációs tesztet, mert egészen kiemelkedő eredményt ért el... igazából alig hittük. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a képzelőereje rendkívül gazdag. A teszt szokásos megoldásain túl még sok egészen váratlan és kreatív ötlete volt. Nem szokott beszélni újszerű megoldásokról? Akár a családi dolgokban? Nem? Nos, ööö, akkor talán van közeli barátja, akivel agyalnak egymás között...

Nézze, ilyeneket kell még tudnunk, hogy például a terhessége alatt, vagy utána esetleg nem gyötörte-e Önt depresszió? Vagy a családban nem fordult-e elő szenvedélybetegség? Nem, persze, én sem gondoltam, csak tudja, ilyenkor meg kell kérdeznem...

A figyelmével van gond.

Hogy miért van ez... hát... van akinél sokáig tartó feszültség. Az ő esetében nem valami betegség, vagy hiperaktivitás miatt van, nem érte valami nagyon rossz élmény sem... Amiben az elméletek egyeznek: az idegrendszer lassabban fejlődik... nem, asszonyom, Lui nem hülye. Akkor inkább úgy mondom, hogy nem fejlődik mindenhol egyformán. Az idegrendszere, igen. Van amiben kicsit lemarad, van, amiben kiemelkedően jó... no, de végülis mindannyian vagyunk így valamilyen téren ezzel...

Szóval nem megy a hosszan tartó észbeli erőfeszítés - még. Elszórakoztatja magát a tanórákon... talán nem ért meg valamit elsőre, és elmegy a kedve az egésztől...unatkozik valószínűleg, és a képzeletvilágába merül. Közben ott ül az órán, olyan arccal, mintha figyelne, de valójában egészen máshol van... nem Mrs. Hozario, nem segítene ha megverné.

Hol is tartottam? Igen, úgy tűnik, mintha nem a körülményekhez akarna alkalmazkodni, hanem függetleníti magát tőlük. Nem tud keményen dolgozni még valamiért... nem, asszonyom, dehogy mondom hogy otthon ezt látta, biztosíthatom, nem azért ilyen... Csak ha nem sikerül valami, akkor kész. Feladja.

Az iskolai elvárások miatt rosszul érezheti magát...valószínűleg önbizalma sincs sok. De, de azért az kéne... és talán ha méginkább hangsúlyoznák otthon, milyen fontos is tanulnia.

Nem-nem, nézze, korai még az egész életére vonatkozó jóslatokba belemenni. Higgye el, változni fog. Az meg tényleg nem feltétlenül baj, ha a gondolkodása eltér a megszokottól. Kicsit tér el. Úgy magától nem növi ki, de viszonylag egyszerű dolgokkal már lehet segíteni... igen, a tanulásban mi megpróbáljuk. Azon kívül meg a mozgás: sok mozgás levegőn... igen, ússzon, kerékpározzon, amit szeret. És nézze, az alapítványunknál vannak lehetőségek sok koncentrációt igénylő sportokra: lovaglás... hát ööö, igen az nem olcsó. De tényleg nagy élmény. Vagy nézze, van most próbaképpen... egy kolléga csinálja és ingyenes... elhozhatja Luit lövészetre.

Kicsi kicsiszolt kő

Jó, OK, végülis semmi gond nem történt, félretolom azt a két félkész tárgyat, nem romlanak meg. Várok velük, míg újra szerencsésen együtt lesz minden. Csak éppen az ihlet múlik el, az ötleten már túllépek, olyan idegen lesz az egész. Megrendelésre fotózom megint és egy perc szabadidő sincsen nekiülni és összerakni a cuccokat. Pedig talán kicsit jobbak lennének, mint a Steelgear öntvényei, meg persze teljesen egyediek.

Mert építeni lehet úgy, hogy az ember elmegy és beszerzi az alapanyagot, meg szerszámot ha kell. Vagy ki se mozdul, megrendeli neten a fotelben ülve és tökét vakarászva. Aztán megcsinálja, vagy sikerül, vagy nem, ez már részletkérdés. Ha nem megy, beiratkozik kapcsolódó tanfolyamra, mert érdekli, és telik rá. Meg lehet úgy, ahogy a magamfajta lúzer: szükségmegoldásokból teremtve stílust, bravúros gányolással a bármiből is ami véletlenül kezébe akad. A szeméttelep alkotótábor kőbaltás ezermestereket keres! Az egy szerencsém, hogy apám után a műhelyben találni érdekes holmikat. Mondjuk főleg hulladékot, de van közte használható lemezdarab, rézkilincs, régi hűtőrács, köteg drót, alkatrész valami rég kidobott gépből. Meg szerszámai is voltak az öregnek, de azt azért fel kéne hozni kicsit legalább egy alap készlet szintjéig. Hegeszteni tudnék, ha meg tudnám javíttatni a gépet és lenne hozzávaló pálca, – forrasztani is tudnék, ha végre meglenne a kompresszor.

Most megint majdnem sikerült: együtt volt a pénz, kinéztem a gépet – pont akciós a boltban, be is tudtam volna menni érte Tucsonba. Erre ki kell fizetni valamit, most, egy nappal se később.

Fuck. Fuck. Fuck.

Mat a sarkon svungosat rúgott egy kukába, aztán átvágott a Memorial kórház melletti kis koszos parkon. Talpa alatt riadtan csikordultak a kövek, az a fajta gyöngykavics, ami mindenhol ott van ahol sajnálják díszkőre a pénzt, de murvát azért már restellnének szétteríteni. Felvett egy maréknyit és a már nem működő szökőkút logó orrú nőalakját kezdte dobálni. Az első a csorba orron pattant, a második elrepült a bokrok felé. A harmadikat Mat már el se dobta, hanem lassan forgatni kezdte az ujjai között. Aztán lenézett a lába elé, hasonlókat keresett. A kavics sima és fényes volt, mintha hosszan csiszolták volna, alakra pedig szinte tökéletes - már ha az ember tudja, hová illesztené be dísznek. Egy egész maréknyi összejött, lett majdnem-henger, majdnem-csepp, de a legtöbb olyan mintha-kabochon-csiszolású.

Mire hazaért velük, teljesen felderült. És az öreg fúrógépbe fogott durvábbik maró még vitte is a köveket, – igaz, a finom csiszolást már megint kézzel és a konyhapult csorba márványlapján súrolószerrel kellett végezni.

Loo

Nem is vette észre, milyen kíméletlenül nyomorgatja a plüssmedvét. Mióta a műszaki osztályra helyezték, nem nézett be ide a játék részlegre. Még a vérmes kis Kathy kedvéért sem, pedig annak idején úgy tűnt, igéretesen alakul valami. Aztán persze nem lett semmi, főleg lustaságból - ahogy már nem először. Na és ha lett is volna, hát hová vigye a lányt? A Mamához a lakókocsiba? Mat műhelyébe? Ehh... tényleg el kéne már költözni... Keyo már mióta önálló a saját házrészben. Persze Keyo anyja egészen más, mint a Mama, brrrrrrr - Loo megdermedt és két ujjal csippentve tolta el magától az üvegszemű plüss játékot, mintha újra érezné az apró keleti asszony átható pillantását. Azon kevés alkalommal, mikor nem tudott kitérni a találkozás elől, biztos volt benne, hogy Gari tekintete nem állapodik meg az arcán, hanem áthatol bőrön-csonton-agyvelőn és meg sem áll az árnyékáig. Rezzenetlenül tudta nézni azokkal a sötét mandulaszemekkel, amikben - láthatta aki nem vak - forgó pengék villantak. Ufó, nyilván az a nő sem ember - vette elő az egyik kedvenc meséjét Loo - hát csak rá kell nézni a fiára, abból is mi lett. Keyonak lába nincs ugyan, de alaposabban csapatja mint bármelyik cimborája. Agyonverni sem lehet.

Szóval ha anyám ufó lenne, mint Keyonak, már biztos elköltöztem volna én is. - dobta vissza az állványra Loo a játékot. Továbbsétált, rámosolygott a két eladóra azzal az álmodozó latin mosollyal, amire az ilyesmire fogékony nők általában segítőkésznek bizonyulnak. Szaktanácsot kért, vissza-visszapillantott a gonosz szemű plüssmedvére, aztán hosszan ismerkedett egy játékpallossal. Azzal a fajtával amelyik szinte teljesen fém érzetű, már majdnem felnőtt méret, és a markolatában élethű kristályok világítanak. Aztán nem vett semmit. Körbejárta az áruházat, sőt, cigarettaszünetben megnézte a konkurencia kirakatait is. Egészen délutánig halogatta a döntést, majd visszatérve a műszaki osztályra maradt a legegyszerűbb megoldásnál.

Munka után Mat műhelyében csomagolta az ajándékot.

- Hány éves is? - kérdezte Mat, miközben a polcra felkúszva papírt keresett.

- Ööö, tíz. De olyan izé már most is...

- Tíz... akkor csomagold ebbe a régi autós naptárba... pucérnős még azér' korai. Levágom az alját, csak a kép marad... Milyen?

- Hát csak néz, mint az öregek...

- Loo, - kezdte Mat türelmesen - Betót az anyja neveli aki ritkán van egyedül a fejében, és most éppen nem az utcán tolja, hanem kitartottja valakinek. Apja sehol, a nagyik sem játszanak, mert anyád utálja. Szerinted milyennek kéne lennie?

- Hát azért valami élet...

- Ja, lehetne még kis bicskás gyilkos is mostanra, ha nem a csendesebbik fajta. Hidd el, mindenkinek jobb hogy ilyen. A bátyád találkozott már vele?

- Nem, Mama megtiltotta. De ő se kérte... ha majd kéri akkor... hát akkor valahogy elviszem Fabióhoz beszélőre.

- Nem kéne ezzel kezdeni? Csak hiányzik neki, érted. Mégiscsak úgy működik, hogy van apja is...

- Az apák elmennek, megmondtam neki. A miénk is elment. - tette le a szavakat Loo lassan egymás mellé, mint aki nehéz felfogásúnak magyaráz megdönthetetlen természeti törvényeket - Hogy anyám rúgta ki, vagy talált frissebb pinát magának... ööö, hát lehet mindkettő. A Mama sosem mondja, csak az megy, hogy olyanok vagytok mint az a geci szemét apátok...

Mat még mondott volna valamit, de inkább csak szusszant egyet. Kicsit félrekotorta a szerszámokat meg valami kitalálhatatlan rendeltetésű félkész kütyüt az asztalán és kiterítette a papírt. Ragasztószalagért nyúlt és intett Loo-nak.

- Na mutasd, mit vettél neki? Mi a ... csak nem egy...

- ...ja, fényképezőgép. Még ilyen kis gagyi, nem telt komolyabbra - mentegetőzött Loo.

- Első gép lesz? - Mat arcán mosoly szaladt szét - Figyelj, annak teljesen ok... és ez hogy jött, hogy ezt kap?

- ..hát kerekesszéket mégsem vehettem neki, hehe... meg Beto kicsit olyan mint te.

Nyári kurzus

Nem, ez már nem az az évezred, mikor a nagyszüleit még a nyugati kultúráról szóló véres-szennyes rémmesékkel oltották. De nem is az, amikor még elhagyni a csodás hazát elképzelhetetlen lett volna, - ma már csak a pénz miatt nem megy. Jóleső izgalomnak mégsem nevezte volna az érzést, ami eltöltötte. Így bevésődtek az előző generációk téveszméi, vagy ennyire gátlásos balfasz vagyok? - gondolta Slavin míg kialvatlanul és izzadtan feszengett a reptéren. Több mint másfél napja úton volt, nyugalom és jó evés nélkül, csak néhány falat ment le a torkán az egyik átszállásra várva. A várakozással kiegészített szorongás kezdett enyhe üldözési mániás tüneteket okozni. És ekkor látta meg Keyot a váróteremben: a kerekesszékben ülve magyarázott valamit, jobbján magas, vékony fickó figyelte a tömeget, felszerelését tekintve alighanem a fotósa. Mögötte a testőre állt. Biztos velük akarok találkozni? - futott át az orosz fáradt agyán. De a fotós már kiszúrta és integetni kezdett.

***

Vártuk az oroszt, kíváncsi voltam rá, azok között van még néhány igazi harcos. Marcinko kapitány is tőlük való, - a Kommandós tízparancsolat megvan? - vagy legalábbis az a környék. Erre jön a vékony tag egyszál táskával, laptop a hóna alatt. Kezdtem beszomorodni, hogy valami kiscsíra, aztán megláttam a szemét. Nem a csajokat figyelte elsőre, körbesasolt a kamerák után – rögtön tudtam, nem okoz csalódást. Még azelőtt észrevett minket, hogy Mat csápolni kezdett volna. Na, akkor kicsit vacillált... de én meg mondtam neki, hogy "Ha mindig elfutsz sose találsz menedéket" aztán láttam rajta, hogy helyére kerültek a dolgok.

***

Sally betérőjében volt a legjobb a szendvics, az a fajta, amit tisztességesen megtömtek sonkával. A kurzus véget ért, ünneplését Keyo és Slavin egy kiadós reggelivel kezdte. A nappali hőség már egészen jól alakult, mire Mat csatlakozott hozzájuk. Behajtogatta magát a box belső ülésére, maga mellé tette tok nélkül a fényképezőgépét, aztán az orosz felé fordult.

- Na és jó volt? Slavin, érdemes volt elvergődni idáig?

- Ja, megérte. A prof tényleg tud. Keyoval már beszéltük, csinálhatnánk majd valami komolyat... - és átváltottak arra a fajta kódnyelvre, amit Mat ugyan csak érintőlegesen értett, de kitűnően illusztrálta volna egy földönkívüliekről szóló sorozatát. A szendvicsek megérkeztek, egy kis időre minden figyelem az elpusztításukra irányult. Mat rendelt magának is, aztán folytatta az érdeklődést:

- ...és Slavin jól eltűntél, az utóbbi két este hiába kerestelek a műhelyben.

Keyo Matre hunyorított, aztán az orosz felé fordult:

- Tényleg, Slavin, mi van a lánnyal, – valami madár a nickje, Kanadából – aki erősen rádmozdult...

- Mit lenne? Mondtam neki, epic fail, egy hét és megyek vissza Szibériába.

- És erre ő?

- ...sebaj, úgyis csak a testemre volt szüksége... hát nagyon röhögtem, ééérted, eltévedt a lány, szerintem nem a programozók nyári kurzusára indult... itt meg kicccsit kilógok a siklóvállú geekek közül? - mutatott végig magán némi iróniával vigyorogva Slavin. Mat fotózott, Keyo bugyborékolva nevetett a sörébe, és Slavin kopaszodó fejére mutatott:

- Ellenállhatatlan ...és?

- Nem sorozathős vagyok, nem várattam még egy évadon keresztül... pakoltam kajakra, ne legyen rossz vélemény az oroszokról. Egészen kellemes szobája van a koleszban.

- Na, jövőre ti tartjátok a csajozós tréninget a kockáknak! - eresztette le a gépet Mat. Aztán a következő napok kirándulását tervezgették, a szinte kötelezőt, mintha Slavin "hivatalos turista" kenne: a Monument Valley vörös hegyeinél.

- Kispolgárt játszunk és nem hagyjuk ki a vidék fő terményét, ha már erre jártál, - érted... kávét kérsz?

- Az borzasztó, de a sör egészen jó... a kommandós haverotok nem jön?

- Márhogy ki is? - hunyorított Mat Keyora.

- A nagydarab spanyol, Loo. Aki nemigen szól semmit, csak mutogat... a kommandós kézjeleket, – hát azokat ismerjük mink is. Meg megy mint atom, azzal a házilag felturbózott gyerekbiciglijén... ááá, szóval az is a te műved, Mat? A bringatúra után azt se tudtam, melyik lábamra sántísak... semmi komoly, csak izomláz. Amikor rosszul vettem a kanyart, ott lefelé a hegyről, na akkor mondott valamit... "Menj, csak, trambulin van a szakadék alján!" Aztán másnap elvitt abba az irgalmatlan barlangba...

- Colossal Cave Mountain Park, északon...

- Az, az, de nem az indiánzenés cseppkőnéző túrára, hanem a zártkörű fejlámpával mászósra...

- Ez Loo-nál az elismerés jele, tökös fickónak tart. - bólogatott Mat.

- Ehhe... nem gondoltam volna, hogy vágyni fogok valaha is a folklórra – mert utána indiánnézés volt beígérve. Ebéddel, énekkel. Azaz fordítva, előbb énekeltek, aztán végre ehettünk.

- Na és az őslakosok szimpatikusak? Az indiánokra! - emelte meg a poharát Keyo.

- Majdnem ilyenek nálunk is... ünnepnap kevesebb tollal, szamojédek. Csak rezervátum nincs nekik, fogynak eléggé. Nekem nem jön be a szellemesdi, de a sámánjuknak azért nem szólnék be, – hehe, érted, mi van ha neki van igaza?

- Na, ott jön az emlegetett Lui... - bökött a bejárat felé Keyo. Aztán Matre vigyorgott - mibe hogy meghívja...?

Mat lecsapta a szendvics maradékát, és a fényképezőgépe után kapott:

- Csak, figyeljétek az akcióhős arcot...

- Hello Loo! Egy sört?

- Hello, kettőt inkább... hello Slavin. Ma délután. Lőtér.

Loo

Ráérősen mentek, Mama végig cigarettázott és pillantásával szétválasztotta előttük a Glorieta utca esti forgatagát. Mielőtt beléptek a lépcsőházba keményen megszorította Loo vállát: egy szót se, sziszegte.

Még nem hallotta így jajveszékelni az anyját, mint alig egy órával azelőtt. Ez most nem az volt, mint mikor a bátyja egyik spanját pépesre verték, vagy a kisboltban állt rosszul a számlájuk. Az alkonyat már felgyújtotta lakókocsijuk oldalán a rozsdafoltokat és alvadtvér színű tócsákat festett a padlóra. Az ismerős strici még ki sem fordult az ajtón, a mama már égnek emelt kézzel sírva kántált, miért büntetsz így engem... Aztán hirtelen az arcára szorította két tenyerét, és egy gyors mozdulattal letörölt róla mindent, könnyet, dühöt, festéket. Kihúzta magát, talán még sose látszott ilyen magasnak. Felvette a kopott kék kosztümöt, mint legutóbb Fabio tárgyalására, és mielőtt megcsókolta a szűzanya szobrot az ajtó mellett, Loo-ra mordult: öltözz.

A kapu csak kicsit tompította az utca esti zaját, bent olcsó illatszerek és adrenalin, kuka-, macskahúgy és régiház szag. A lépcsőfokok közepét horpadtra járták, a fordulóba odahányt valaki. Az utcaszinti mulató fölötti zegzugos lakás óriás útvesztője. Kanapék, kopott fotelek, mázsás, sötét függönyökben több nemzedéknyi elszívott cigaretta füstje.

Loo olyan simán váltott, mint talán még soha: ha ez a hangulatvilágítás egy ilyen lakásban, azt hiszem, ha majd jövök, akkor csak ezüst töltényes fegyverrel...

És a szoba az egyik sarkán puhán forogni kezd, aranyozott keretekben húsos aktok jönnek, a szőnyegen tűsarkúban mindenféle nők, Silviát is megnézik – egy pillanatnyi girhes árnyék a többiek között. Aztán már mozdulatlan ácsorgás Mama háta mögött: egy fotelben ül, Madame Rosarioval szemben. Kávéscsészék csörrennek, a halk szavakban szisszen az acél. Loo kommandós éppen és eligazításon áll vigyázban, míg a két nő dönt férfiak sorsáról. Szám szerint hároméról biztosan: a kis poronty érintett, a bátyja és ő maga. Nem, nem akarja hallani, hogy Fabio nem becsülte meg magát, hogy vészfasz lehet a Főnök lánya mellett. Ehelyett úgy tűnik felcsinálta az egyik itteni lányt, az meg nem kapcsolt időben hogy bohóc van a fiókban. Most tessék, Silvia kiesett az üzletből hónapokra és ráadásul évekig még egy szájat kell etetni, míg az is valami kis hasznot hoz a házhoz.

A füst már gomolyog a szobában, a nők végre rátérnek a pénzre, Loo szeme a tapétaajtóra vándorol, amit gondolatban éppen egyetlen rúgással tör be, mielőtt kivetné magát az ablakon. Az utcakövön kigurulja az esést, benzines öngyújtó csattan a kezében, amit hanyag mozdulattal hajít a háta mögé. A lángoló háttér előtt cigarettával elsétáló sziluettje látszik.

Közben valahogy hazaértek a lakókocsihoz Mamával.

Loo sosem merte megkérdezni hogy Silvia gyereke miért olyan gyűlöletes, holott pontosan ugyanolyan ronda, vörösen üvöltő kis zselészörny, mint a követhetetlenül szerteágazó család többi apró porontya. Míg azokat a Mama fejhangon sikítva szokta felkapni hogy hatalmas keblére ölelje őket, a kis Betot még csak látni sem akarta az egy emlékezetes látogatás után. Talán mégsem Fabio az apja? Akkor meg miért küld neki – illetve az anyjának, Silviának – minden hónapban pénzt? És miért neki, Loo-nak kell elvinnie személyesen a macskahúgyszagú nagy házba?

Titokban előkotorta Mama tárcájából a fakó fotót – Beto hamar kiköpött olyan lett, mint amilyen Fabio és ő voltak kiskorukban. Loo hiába próbálta elképzelni, hogy kéne nagybácsisan viselkednie mikor a kötelező látogatásokra indult. Mégis úgy tűnt, Silvia neki is örül, nemcsak a támogatásnak. A szüzességétől is ő szabadította meg hamarosan Loo-t. Az a tavaszi délelőtt nem volt rossz, de persze közelébe sem ért Loo színes, teljes képernyős álmodozásainak.