Géza

Majd' belerohadt. Nem a melóba, azzal semmi baj nem lett volna. Gond nélkül palántázott, metszett, öntözött, trágyázott, ki- és bepakolt hatalmas kamionokba. Az emberekkel volt a baj. Géza magában két csoportra osztotta őket, a hernyókra és az ufókra. Előbbiek a munkahelyen csicskáztatták, utóbbiak jórészt a vásárlók közól kerültek ki, akiknek gondolatmenetét néhány próbálkozás után már meg sem próbálta megérteni. Velük szemben mégis könnyebb volt lecsillapítania indulatait, és sokadszorra is bemászni a virágágyásba az ideális tő petúniáért, vagy gondosan vállra szegezett tekintettel magyarázni a Helichrysum arenarium extrém naptűréséről. A bajszos fickó viszont, akinél először próbálkozott az állással, megjegyezte és ahol lehetett, alá tett. Lehetetlen időpontokba osztotta be, elkavarta az ebédidejét, még hugyozni se akkor mehetett, amikor kellett volna. A munkájával pedig minden szar volt, persze: szarul metszett, szarul ültetett, szarul kommunikált A Vásárlókkal. Géza összeszorította a fogát, és esténként, vagy hajnalban, vagy késő délelőtt, vagy délután, mikor hazament a pici lakásba, félrefordított fejjel kerülte Csilla tekintetét. Beszélgetés helyett inkább hosszan gyalogolt a lebetonozott utcákon, kerülgetve a kutyasétáltatókat, kutyaszar-kupacokat, bringásokat, parkoló autókat, sörösdobozt lóbáló sihedereket. Meg-megállt kivetítők előtt, amelyekről az aktuális meccs szürreális képei ragyogtak, elhajtott koszt-kvártélyért dolgozó hivatásos koldusokat, aztán mikor már remegtek a lábai a fáradtságtól, hazament és beszédült az ágyba. Pontosan tudta, hogy percről percre fogy az ideje. Sem a saját, sem Csilla türelme nem tart végtelenségig, az óra pedig csak ketyeg, megállíthatatlanul.
Aztán két héttel később, a beszállítók parkolójában az egyik kamion mellől Talpas lökte el magát, és ballagott oda kényelmesen hozzá.
- Na mi a helyzet, öreg? - kérdezte, és Géza vállára ütött.
Géza régi rutinnal palástolta meglepettségét.
- Mi lenne?
Talpas körülnézett és elfintorodott.
- Mi a szart csinálsz?
- Látod.
Talpas rászegezte a pillantását, de Géza gondosan ügyelt az arcvonásaira.
- Látom.
Kis csend ereszkedett közéjük, amit csak egy mentőautó távoli vijjogása tört meg.
- Kerestünk.
Szünet.
- Nem veszed fel a telefont mostanában.
Szünet.
Talpas a zsebébe nyúlt, egy ósdi öngyújtóból nehézkesen tüzet csiholt, majd többszöri próbálkozásra meggyújtott egy szál cigarettát. Jól begyakorolt játék volt ez azokkal szemben, akiktől akart valamit, úgy, hogy azok nem akarták. Géza sosem hitte volna, hogy egyszer ő lesz az, akinek az előadás szól.
- Na - mondta végül a füstöt kifújva Talpas. - Akkor ez azt jelenti, hogy elszámolás?
Géza arcán megrándult egy izom.
- Dolgozom.
Talpas bólogatott.
- Tudom én, hogy megy ez. Rendes meló, család, gyerek. De a tisztesség szerint, mielőtt valaki hátat fordít, a régi cimborák elszámolnak egymás között. Ki, kinek, mit tett, és mivel tartozik. Elszámolás, érted.
- Nem tartozom semmivel. Senkinek.
- Ha te mondod - bólogatott Talpas, és elhajította a cigit. - Akkor minden rendben. - nyújtózott egyet, majd megvakarta a tarkóját. - Na. Akkor megyek.
Géza megvárta, amíg elsétál, és végignézte, ahogy a biztonsági őrnek odaintve kimegy a két méter magas kapun. Aztán végigcsinálta az aznapi melót, anélkül, hogy evett, ivott, vagy gondolkozott volna. Késő éjszaka volt, mire elindulhatott haza. Hosszan gyalogolt a lebetonozott utcákon, kerülgetve a kutyasétáltatókat, kutyaszar-kupacokat, bringásokat, parkoló autókat, sörösdobozt lóbáló sihedereket. Az út végén továbbment, egyenesen abba a kis parkba a Duna mellett. Elsétált a hanyagul nyírt bokrok mellett, át a füvön, kavicson, le a rakpartra. Ott, és csak ott, a Duna sötét vize felett állva szorította ökölbe a kezét, és eresztette ki az indulatot.

Lisett

A szél bevágott az ablakrésen, megborzolta a haját. Mitchell keze alatt az öreg autó úgy folyt az úton, mint valami lomha tengeralattjáró. Lisett nagyon élvezte az utazást. Jó volt Mitchellel lenni. Néha megérintette a fiút. Mitchell nem mondta meg hova mennek pontosan. Csak annyit, hogy egy hosszú hétvégére elugranak egy szállóba Sierra Vistába. A kávé langyos volt, a napozóágyak árnyékban is forróak. A trágyaszag az ebédlőben is érezhető volt. Lisett egyre jobban feszengett. Mitchell állítólag nem érezte, vagy nem érdekelte a sok kényelmetlenség. Lisett végül durcásan kijelentette, hogy elege van ebből. menjenek máshova. A szálló apró volt, és annak dacára, hogy könnyen lehetett benne élni, mivel nem volt egy küszöb vagy lépcső sem, nem szólt sehol tévé vagy rádió, rend volt és jól körülhatárolt terek, Lisett nem akart maradni. 3 órája voltak a szállóban. de már topogott az idegtől, annyira zavarta a szag.
-Erdőt szerettem volna, réteket. Ha már utaztunk két órát, egy harmadikkal nyerhettünk volna rendes erőt, nem?
-Lehet. -Mondta ugyanolyan jókedvvel Mitchell - gyere nézzünk körül kint is.
-Ehh. - puffogott, de ahogy Mitchell kézenfogta megadta magát. Kimentek az épület mögé. Itt a délutáni nap mégjobban felerősítette a trágyaszagot.
-Milyen állat van itt, basszus?
-Nézd meg. - kuncogott Mitchell és Lisette tenyerét óvatosan ehy meleg szőrös felülethetz érintette. nagy volt, magasabb, mint Lisette. persze az első érintéskor tudta, hogy ló lesz. De más érezni, tapintani, hallgatni egy lovat, mint tudni, sejteni, hogy ott van. Gyerekkorában végigtapogatta az állatkertben megfogható összes állatot. Rég volt. Már alig emlékezett rájuk. Ez a ló olyan türelmesen várt, szinte moccanatlanul míg Lisett felméri a formáit, hogy egészen meghatódott tőle.
-Sziasztok! Liz és Mitch? Judy vagyok. Háromra vagytok ugyan beírva, de úgy alakult, hogy már most kimehetünk, ha van kedvetek? -lépett hozzájuk egy lány.
-Szia! Igen, szeretnénk. - válaszolt határozottan Mitchell. Gyere Lisett, és nehogy tiltakozni kezdj.
-Először itt bennt teszel pár kört, hogy lássuk hogy vagy te a lóval. Ő Lejla, sokat látott tapasztalt kanca. Nyugodt, türelmes és kifejezetten előzékeny ló. Ő pedig Heidi, a lánya, hasonlóan jó tulajdonságokkal. Őt szántam neked Mitch. Bár tudom, hogy ültél már lovon, és nincs szükséged speciálisan tréningezett állatra, de ők ketten dolgoznak igazán jól együtt. Úgy gondoltam akkor érzitek legjobban magatokat ha a hátasaitokra maximálisan rábízhatjátok magatokat.
-Így van. Köszi.
Lisette csak fogta a lovat és hallgatta a beszélgetést. Annyira megijedt, hogy szólni sem bírt. Aztán odasimult Mitchez és úgy suttogta az ingébe, hogy nem akar menni, mint egy félős gyerek.
-Ne bolondozz. Ló. Okos, érzékeny szerető lény. Nem fog ledobni. - suttogta vissza a fiú.

A tempo relatív. a száguldás érzetét adhatja a szél is, vagy az izmos test a lábai között. A hangja ahogy levegőt vesz, vagy a sörényének ritmikus cirógatás a kezén. Az első negyedóra görcsös volt. Csak úgy patakzottak a könnyek az arcán. aztán kimentek a szabadba és megszűnt a félelem. A ló futott. Nagyon hosszú távon gyorsított fel, úgy, hogy Lisett észre sem vette. hallotta a másik lovat is, hallotta Mitchellt hogy kurjongat.

Az összes spóroltpénzüket elköltötték loveglásra és csak hétfőn hajnalban indultak vissza a városba.

Panka

Lefutott az uszodáig. Ott lassított kicsit, aztán átvágott a pesti oldal felé. A futójárdán nagy volt a nyüzsgés, nem volt kedve beállni a tömegbe és felvenni valaki más tempóját. A kavicsos utakon rosszule esett a futás, a fűben csúszott a cipője. Végül a japán kertnél elbotlott. Ült az ösvényen és lehorzsolt térdéből piszkálta ki a kavicsokat.
A tappancsok sietős neszét hallotta, de nem kapcsolt időben. A lelkes nedves orr a karja alatt furakodott be és a rövid zsemleszínű szőr érintése a combján régi emlékeket hívott elő. A vizsla gyors leffentéssel  arculcsókolta és már szaladt is tovább. Aztán megkerülve a pár méterre álló fát visszaloholt és szakértő szemmel méregette Csillát. Ő elfelejtett minden kényelmetlenséget a kutya láttán, mert eszébe jutott a saját vizslája. Szegény jószág rég az örök réteken futkos, de még most is feltámad Csillában a hiánya ha kutyát lát. Ez a vizsla fiatal, csupaizom állat volt. Nyargalászott, de mindig visszatért hozzá. Amikor Csilla minden apró kavicsot kipiszkált a sebből és egy pártól kapott egy papírzsepit is amivel letörölhette, feltápászkodott. A kutya pedig mint egy varázsütésre leült elé és okos fejét kicsit oldalra billentette.
-Hol a gazdád?
A kutya füle kissé megemelkedett, de az állat nem mozdult.
Csilla megsimogatta. Az eb lelkesen csóvált és dőlt neki.
-Panka! Panka! - kiabált egy futószerkós fickó, kissé megizzadva valahol a réten. A kutya szemöldöke meg megugrott a kiálltásokra.
-Te vagy Panka, igaz?
Az eb erre nyelvét kilógatva hanyattfeküdt és seperte a kavicsot a nagy csóválással. A férfi közben odaért hozzájuk. Térdéra támaszkodva fújta ki magát. Aztán felegyenesedett és kezet nyújtott a kutyát dajkáló Csillának.
-Szia! Tamás vagyok, ő Panka, az alkalmi süket eb.
-Csilla - fogadta a felé nyújtott erős kezet - nagyon jó fej a kutyád.
Tamás mosolygott egy pillanatot és végigmérte Csillát.
-Mi van a lábaddal?
-Semmiség.
-Van nálam ragtapasz, várj csak. - és elkezdett az övtáskájában kotorászni. Jogosítvány, slusszkulcs, mobiltelefon és egy pár szinházjegy került elő, majd egy sovány csomag ragtapasz és egy kombinált bicska. - Megvan! Mutasd...
-Nem kell, igazán. - Csilla zavarba jött, dejól is esett neki a fickó magabiztossága. Pirospozsgás volt a futástól. Világoskék szemü, göndör nagyon rövid sötét hajjal. A kutyája végig ott élveszkedett a lábuknál. Gondosan leragasztotta a sebet majd felegyenesedett. Ahogy a maradék pár ragtapaszt az övtáskába tuszkolta a szinházjegyek kirepültek.
Csilla szeme elbűvölve követte.
-Humanrabbits. Valami artistás ügy. Franciák.  - vonogatta a vállát Tamás. - De nem tudom elmenjek e. Kaptam az egyik ügyféltől. - kisfiúsan mosolygott és úgy nézegette a jegyeket, mintha nem is sz övéi lennének.
-Persze, hogy menj el. Az ilyenek legtöbbször varázslatosak.
-Ismered?
-Nem, des krétakör jó, a francia cirkusz jó, az artisták jók. nagyon nem nyúlhattak mellé.
Tamás hosszan nézte Csillát. Egyik kezében még mindig a jegyeket szorongatva, a másikkal Panka oldalát veregette. Aztán a kutya elszaladt.
-Találkozzunk ott. - Mondta a leg természetesebben és Csilla kezébe nyomta az egyik jegyet, aztán a kutya után szaladt.
- Szia. - mondta Csilla és hosszan nézett utánnuk.

Ébren

Felült az ágyban és körülnézett. A szoba ismerős is volt, de benne sok tárgy idegen. A gézfüggönyök rétegei finoman szűrték meg a betóduló napsugarakat és az ajtóban lógó üveggyöngy függöny csilingelése rímelt rá. A kis asztalon az ablak előtt képek sorakoztak, egy pohár víz és kis tányéron pár keksz. Emlékezett a kekszekre, hogy odatette őket, de hogy tegnap vagy egy éve, az már nem jutott eszébe.
Hideg volt az ágy. Vacogott benne.Ült a takaró alatt, lábai valahogy nem mozdultak. Levendula illatot érzett és romlott tej szagot. A konyhában szólt a rádió. Kidugta a lábát, de a hideg nem múlt el, pedig besütött a nap. Az ablakpárkányon a virágok mumifikálódva álltak, mereven és szárazon, mintha csak körvonalak lennének.
A zene hivogatta ki a konyhába. Lábait óvatosan letette az ágy mellé a kis szőnyegre.
A zene elhallgatott. Újra csend lett. Felállt hát és lassú imbolygó léptekkel elindult a konyha felé. Az üveggyöngyök csilingeltek ahogy félrehúzta őket. Talpa alatt nem érezte a kő hidegét, a keze lesimította a hálóinget magán, mintha nyáriruha lenne. Legyen ránc nélkül. Álljon csinosan.
A konyha üres volt. Az asztalon papírzacskó, mellette műanyag doboz és két fotó, hanyagul a viaszosvászonra dobva. Az egyiken egy fiatalember félszeg, szomorú mosollyal, egy zilált öregasszony, vattacukor hajjal, zavaros tekintettel. A másikon ugyanaz az öregasszony és ő. Úgy fogta, ölelte át az a nénit, mint aki szereti is meg nem is. Mint aki szeretné magához vonni, betakarni az ölelésével, de valami megakadályozza, undor, vagy jólneveltség talán.
-Ki ez a néni?
A fiút is nézte, mert ismerős volt. Jól ismerte azokat a szomorkás szemeket, azokat a hosszú finom ujjakat amik a néni vállát fogták át.
-Suta! De hisz ez Suta. Én kicsi fiam...
Nézte a képeket, aztán lerakta őket, vissza az öreg terítőre. A papírzacskóba túrt és előhúzta a perecet. Kemény volt már. Nem tudott beleharapni. Fázott. Lábai megremegtek. Meg kellett kapaszkodjon a szék támlájába. Leült hát és egy kis darab perecet kezdett szopogatni.
Újra megszólalt a zene, és a teste felidézte a tánc érzését. Megfeszültek finoman az izmai. Lassan, óvatosan mozdult pár centit. Aztán újra felemelte a két fotót. Nézte a fiút és az öregasszonyt. Aztán megnézte az öregasszonyt és magát. Aztán letette a képeket és letette a perecet is.
Hálóinge hidegen tapadt a combjára. Lábai vékonyak voltak, mint lánykorában. Egy pillanatra azt hitte mintás harisnyában van, aztán felismerte a rajzolatban kékes ereit.
-Ó.. - a meglepetés és a szomorúság hosszú percekre odabilincselte a szemeit fakó lábaira. Aztán újra a képekért nyúlt és megnézte a hátoldalukat.
Mat és anya 2010 május. Nina és anya 2010 május.

Ami

Grafikusként munkát találni Londonban sem volt egyszerűbb, mint Budapesten. Pályázott ugyan, ahová csak lehetett, de az első két hónapra olyan kevés pénze jutott, hogy válasz híjján elvállalt szinte bármit, ami adódott: felszolgálást egy alsókategóriás pubban, és reklámügynökségi munkát, ami jól fizetett ugyan, de két villámmegbízás után a tulajdonos egyszerűen köddé vált. Mivel a szállás ugyan nem, de az étel és a közlekedés percről percre emésztette a forrásait, álláshirdetéseket böngészett, és ráakadt a Kilimanjaro Foundation-ra, ahol testi-, és/vagy szellemi fogyatékkal élő gyerekek mellé kerestek segítőket. Ez tetszett neki és valahogy törvényszerűnek is érezte; ahogy ő tudta, a külföldiek egy nagy része ilyen típusú munkát vállal Angliában. Mintha az egymásról való gondoskodás itt sem lenne fejlettebb, mint odahaza. Mintha ez is olyan munka lenne, mint szupermarketben, étteremben vagy benzinkútnál dolgozni. E-mailben jelentkezett és csak néhány sort írt magáról, a válasz mégis ott volt két óra múlva: telefonáljon, és mondjon időpontot, mikor tudna bemenni személyesen. Ami nem tudta, mire kellene várjon, így hát tárcsázott. A bejelentkező férfihang roppant kimértnek tűnt; a szavakat úgy forgatta, mintha kődarabok lennének, és gondosan kivárt közöttük, mintha félne, hogy összetorlódván maguk alá temetik őt. Röpke tíz perc alatt megbeszélték, hogy holnap reggel kilenckor megjelenik a Hyde Parktól két percre lévő központban, ő pedig szemöldökét felvonva tette le a telefont. Furcsa volt, persze, de nem az a mérvű furcsaság, amin fél másodpercnél tovább töprengett volna.

Másnap korán kelt, hogy biztosan odaérjen; a kávét tűzforrón itta a csaknem üres szobában, ahol a polcokon szinte elveszett a magával hozott holmi. Nézte, ahogy az ablakon beszüremlő szürke fény megnyalja a lábát, és az otthoni kávézásokra gondolt a kanapén, halk jazz-el, álmos hunyorgással, és kényelmes-csendes nyújtózással. És eszébe jutott Keyo is, ahogy csaknem minden áldott nap, és az üres bögrét az asztal sarkára állítva a notebookhoz ült. Kilenc új fotó volt fent, mind Mat gépéről, és mind ugyanarról: Keyo válláról, amire egy fekete gumikesztyűbe bújtatott karcsú kéz tetovált éppen. Keyo félrefordította a fejét, a bőre maszatos volt a vértől, és a felmart sebtől a rajz formája sem volt még kivehető. Felszisszenve csóválta meg a fejét, "Mat, te állat vagy" írta a kommentbox-ba, aztán inkább kitörölte.

Pontosan érkezett a megadott címre, ahonnan rálátott a park hatalmas fáira, és ahol az utak melletti pázsit oly percízen volt nyírva, mintha drága szőnyeg lenne, a pirosra festett öntöttvas kukák egymástól mértani pontosságra helyezkedtek el, és a XIX. századot utánzó utcalámpák üvegbúrája ragyogott a tisztaságtól. A ház vöröstéglás volt, és nem túl nagy. A kerítés mögött, amennyire látta, zsebkendőnyi kert lapult, és a magas, osztott ablakszemek hunyorogva tükrözték vissza a fényt a falon. Nem kellett csengetnie; a kertkapu kitárult és zsizsegő gyerekcsapat özönlött ki rajta. Olyan hangosak voltak, hogy először azt hitte, többen vannak, aztán megszámolta és rájött, hogy mindössze öten, egy kísérő lánnyal, aki futólag rámosolygott, miközben elmentek mellette. Ami egy pillanatig utánuk nézett, a kertkaput a lábával támasztotta, aztán beballagott a kazettás faajtóhoz és rácsodálkozott a felette gömbölyödő színes ólomüvegre. Odabent csend és sötét bútorok fogadták, az ajtókon nem volt felirat. Találomra nyitott be egyiken, majd másikon, végül a harmadik próbálkozása sikerrel járt. Alacsony, pókhálóráncos, rövid szőke hajú koboldhölgy fogadta, akinek törékeny alakja elveszett az íróasztal mögötti fotelban, és aki őszinte örömmel fogadta őt. A tekintetébe csak akkor lopózott cseppnyi zavar, mikor elmondta, kit kellene segítenie Aminak.
-Robertnek hívják, tizenhét éves árva, aki a támogató intézetből megszökve a metró alá esett.
- Ugrott, vagy lökték? - kérdezte tárgyilagosan Ami, maga is meglepődve magán.
- Nem derült ki. A kamera rögzítette ugyan az esetet, de nagyon sokan voltak körülötte, és nem látszik, pontosan hogyan történt. A megkérdezett tanúk pedig semmire nem emlékeznek.
- Mi lett vele?
- Deréktól lefelé megbénult - mondta Helen, és egy papírdossziét tolt Ami elé - Három hete történt, azóta nem beszél senkivel, és nem reagál a külvilágra.
- Szakember kellene neki, nem?
- Nincs elég pénzünk rá - felelte a manóhölgy, és elfelhősödött az arca - Olvasd el, amit tudunk róla, kérlek. Utána annyi időd van, hogy eldöntsd, vállalod-e, amennyit csak akarsz.
- Hányan próbálkoztak már előttem? - kérdezte Ami.
- Hárman - azzal Helen magára hagyta a barátságos irodában, ahol minden szabad falfelületen színes rajzok és fényképek érték egymást. Ami belemerült a srác életébe, akit Robertnek hívnak, és akit az anyja csecsemőként eldobott magától, ám furcsa módon az apja nem hagyta magára. Négy éves koráig gondoskodott róla, aztán valahová a Közel-keletre küldték katonáskodni, és soha többé nem tért vissza. Más rokonai nem lévén, Robertet az állam vette gondozásba, és tizenhét éves koráig úgy tűnt, a srác bírja a rendszert: voltak ugyan balhéi, de a fotókon Ami nem tompa kivagyiságot, hanem kíváncsiságot és értelmet látott a szalmaszőke hajú, nyúlánk-izmos kamasz szemében.
Nem volt kérdés, hogy elvállalja-e. Egyetlen percig sem.

Keyo

Nem ment egyszerűen a költözés. Londonból az Arizonabeli Arisonába olyan volt átcuccolni, mint egy tömött metrókocsiból egy befalazott szobába egyedül maradni. Gari nem találta a helyét a sárga poros forróságban. A széles lapos utcák és a gyalog bejárhatatlan távolságok elrettentették.
-Fiút. Kérlek adj fiút. - fohászkodott. - Ha fiút adsz, visszamehetek vele pár év múlva Londonba. Ha fiút adsz, zsenit nevelek belőle.
Garinak nagyon határozott elképzelései voltak arról, mi minden hozható ki a megfelelő inspirációval egy gyerekből. Saját emlékei és olvasmányai mind megerősítették abban, hogy szorgalommal zseni nevelhető. Ha már nem lehetett belőle önálló műhellyel tervező, a fiának úgy akart segíteni, hogy az maximálisan kiteljesedhessen abban, amiben tehetséges. Mark jó volt hozzá. Szerette és elvarázsolta, de sosem volt belé szerelmes. Biztos volt mellette az élete, és biztosan tudta azt is, hogy Mark szemében ő egy megfejthetetlen csoda. Gari számára ez tökéletes volt. Lehetett szeszélyes, lehetett hangulatember. A hasában ott növekedett a közös gyerekük aki egy életre összeköti őket, a kedves mosolygós, második generációs koreai-amerika üzletembert, vele az elsőgenerációs koreai-angol művésszel.
Gari nagy lapos házat kapott, hatalmas tágas kaktuszos udvarral. Sosem hívta kertnek, bár az évek alatt végül vastagon benőtték szívós növényei. Ő mindig a sárga port látta csak a növények között, sosem a öldet.
Már nagy hassal ült egyik este mikor megérezte a gyermeket. Addig csak mozgolódott benne, mint valami parazita. Ott a teraszon a lila ég alatt azonban megérezte a gyermek lelkét. Tudta, hogy jó gyerek lesz. Tudta, hogy hallgatni fog rá.
Akkor szerette meg.

Pár hét múlva a kórházban feküdt. Csatakos haját szigorú kontyba kötötte. Szemeit szorosan bezárta, ahogy a fájdalmat is be akarta zárni.
-Fiút adj! - követelte az anyanyelvén, minden fájás szünetében.
Nem engedte Markot a kórházba, és nem kért női segítséget sem. magányosan vajúdott egy lesötétített szobában, mert így akarta. Aztán fénycsík hasadt a sötétbe és bejött az orvos. Megtapogatták. Ő sziszegett a fájdalomtól. Markolta az ágy szélét és tudomást sem vett róluk. Azt sem fogta fel, hogy sietve villanyt kapcsolnak és sürögve próbálnak változtatni a pozícióján. Ő felguggolt az ágyra és szült. Minden lélegzetvétel egy torokhangú morgás ami kiálltásban végződik. Csatakiálltás volt ez, nem fájdalmas nyöszörgés.
-Fiút!

Mark zavartan keringett a lakásban. Olvasni próbált. aztán TV-t nézni. Megivott egy kávét, aztán kiült a teraszra. Elképzelte Garit karján egy kisdeddel. Fiúval, ha lehet. Furcsának érezte, össze nem illőnek, de hitt a feleségében. Elhitte, hogy az önző és önfejű Gari, akit nem kötnek szokások és elvárások alárendelje magát egy gyereknek. Elhitte, mert ha Gari ezt akarta, akkor meg is teszi. Aprókat kortyolt a mentolos limonádéból. El sem tudta képzelni, hoyan szül Gari. Nem illett hozzá ilyen vad és zabolátlan ösztönösség.

Az utolsó tolásnak hirtelen lett vége. A gyermeket elkapta a bába. Gari látta ahogy kiemelik alóla. Látta az őket összekötő köldökzsinórt, és látta benne a sorsukat, az elvághatatlan köteléket.
-Fiú. - mondta az orvos színtelen hangon. aztán újra csend lett, csak a kicsi nyöszörgése, Gari nehéz lélegzetvételei és a mérleg kattanása hallatszott.
-Fiú. - ismételte meg Gari. - Keyo a neve.
-Keyo... - az orvos segített neki lefeküdni. Megvizsgálta, majd odahajolt hozzá és megfogta a kezét. Garit taszította ez a közvetlenség. Nem érezte illőnek, hát kihúzta a kezét az orvoséból.
-Legyen erős Changwani asszony.
Gari feltámaszkodott és egyre szűkülő szemmel nézett a bábáról az orvosra, majd vissza.
-A gyermek születési rendellenességgel érkezett. - mondta az orvos halka, és felnézett a nővérre, aki ekkor már egy takaróba bugyolálta a kicsit. Megvárta míg a nővér a kezébe adja. Megnézte magának a kisfiút majd Gari felé nyújtotta óvatosan. - Máskülönben egészséges. Ha eléri a megfelelő kort kaphat protézist, és azzal teljes életet élhet.
Gari nézte a kisfiút. Gyűrött kis arcát. Finom szemöldökét és rengeteg fekete haját.
-Mi baja lehet? - gondolta és óvatosan elvette a doktortól. Letette magamellé és finoman kiszabadította a kezecskéket a takaró békjójából. Szép, finom keze volt. Hosszú ujjai mandulaforma körmökkel.
-Mi baja? - nézett fel szigorúan a doktorra.
Az orvos hallgatott egy pár másodpercig, mint aki keresi a szavakat.
-Végtag hiányosság. Térd alatt...
Gari lekapta a gyerekről a takarót, aki a hirtelenségtől felsírt. Aapró karocskáival kapálózott. A pelenka hatalmasnak tűnt rajta. A lábacskái alig látszottak ki belőle.
Sehol egy talp.
-Nincs lába. - suttogta Gari és nem mert hozzányúlni a kicsihez.

Ha hosszúnak is tetszett az út Daejeontól Londonig, és még hosszabbnak Londontól Arisonáig, röpke pillanat volt csupán mindkettő a tucsoni korháztól hazáig.
Mark mosolygva állt ki a járdára amikor a taxi megállt a házuk előtt. Gari akarta így. Taxival akart hazajönni. Karján ott volt a bebugyolált kicsi. Kiszállt az autóból és megállt a kapu előtt. Mark kifizette a taxist, aki el is hajtott.
A kapu előtt ott állt a nő, akit első pillanattól akart, karján a fiúkkal, lábánál a bőrönddel, amivel szülni ment. Mark odalépett, hogy elvegye a kicsit és megcsókolja a feleségét. Gari azonban nem adta oda Keyot és csak az arcára engedett egy csókot adni. Mark belenézett azokba a bogár szemekbe és megrettent. Olyan keménység, eltökéltség és harciasság volt azokban a szemekben amilyet sosem látott még.
-Gari, kedvesem, jól vagy? Mit szeretnél, hogy legyen?
-Hozd be a bőröndöt, légyszíves. -a hangja határozott volt, aléptei azonban reszketegek.

Egy óra múlva ugyanott ültek a teraszon, ahol öt nappal korábban, amikor Keyo még Gari hasában volt. Most Keyo Gari ágyában aludt, jóllakva és elégedetten. Ők a teraszol ültek, Gari limonádét kortyolt, Mark whiskyt. Pár szót váltottak csak. Pár jól megválogatott szót, ami meghatározta a következő éveiket.

Géza

Végül elköltöztette abba a parányi kis lakásba az Odeon mozi mellé. Ott ült a konyhában az ajtóval szemben és lassan de folyamatosan ette a vajaskenyereket újhagymával. Rágott és harapott és rágott és harapott. Csilla dudorászva ültette el a virágokat a hatalmas virágládákba, amiket a téglafal tövében talált.
Négy hívás érkezett aznap. Káró kereste, hogy menjen vele Rigába egy tárgyalásra, Talpas akarta valami szórakozóhelyre vinni, ahol a lányokra kellett volna vigyázni, és Iljenko is megtalálta, hogy kísérje el a nejét Brüsszelbe valami divathétre. Mindre nemet mondott. A vajaskenyéren rágódva érezte hogy ásít a bankszámlája a visszautasított melók után járó pénzekért.
35 négyzetméter. Budapest, belváros.
Felkapta az övtáskáját és mentében végigsimította Csilla hátát.
-Majd jövök. Dobj egy esemest, ha hozzak valamit. Hétre visszajövök.
Csilla felnézett és hosszan nézett utánna. Érezte a tekintetét, az értetlenségét és azt a bújkáló szomorúságot, ami egyre többször kúszott be melléjük a párnák közé. Annyira szégyelte magát, hogy csak ágyra jár szinte. pedig egy sereg dolgot szeretett volna kipróbálni a lánnyal.
Behúzta a nyakát és a lába elé meredve sietett ki a hűs, dohos lépcsőházból.

A személyzetis egy sovány, vékony bajúszos fickó volt. Nézte őt és egyre jobban összeszorította a fogát.
-Nem tudom, kérem, nem tudom.
-Legyen szíves. Mindent tudok, ami ehhez a munkához kell. Kérdezzen és válaszolok.
-Na de nincs felvétel. Ha nincs felvétel akkor nincs felvétel.
-De egy ilyen helyen nem nagy ügy még egy embert felvenni.
-Már hogy ne volna nagy ügy! - csattant fel a kis ember. -De ha nekem nem hiszi bevihetem a főnökhöz, az mejd a szájába rágja, hogy megértse.
Azzal sarkonfordult és magában dohogva szedte a lábait. Géza belül reménytvesztve, kívül elégedettséget és magabiztosságot sugallva lépkedett mögötte.
-Karcsikám. Van itt egy fickó aki állást akar. Mondtam neki, hogy nincs hely, de nem hagy dolgozni.
-Jó napot. - mondta Géze nyugodta rá a szóáradatra.
-Jó napot. Jól van jól. Hát menj a dolgodra. - A főnök harmincas borotvált, kicsit testesedő férfi volt. Hófehér bőre, puha kezei egyértelművé tették Gézának, hogy nem sokat van szabad levegőn.
-Adjon nekem egy állást.
-Nem így megy az. Ha van hely meghirdetjük. akkor lehet írni pályázatot interneten. Aztán kinyomtatom, elolvasom és kiválasztom ki jöhet. Nem lehet így az utcáról beesni.
Géza persze tudta jól, hogy nem így mennek a dolgok. Lassan becsukta az ajtót és odalépett a fickó elé. Fölémagasodott, mint egy hegy, uyganúgy ahogy az ukrábnok könyvelőjére a tavasszal, vagy  Zsenij két mitugrászára a kártyaasztalnál, vagy Káró lotyóira licitáló Jakucsra. Volt rutinja benne, hogy anélkül legyen  halálosan fenyegető, de minimum domináns, hogy bármi terhelőt tenne. Egy szó sem, egy valóban fenyegető mozdulat sem. Kisugáruzás, tartás és hang.
-Legyen szíves. - Mondta a jól bevált, rekedtes és teljesen érzelemmentes hangon. A főnök még jobban elfehéredett.
-De uram... ez csak, ez csak...
-Legyen szíves vegyen fel.
-Um... - villámgyorsan ugrottak kukacszerü fehér ujjai a billentyűzetre. - Jól van. Van valami releváns végzettsége?
Géza elmosolyodott és letette a mappát a halálra rémült fickó elé.
-Kertészetin végeztem. Itt a diplomamunkám dokumentációja és a diplomám másolata. Megfelel?
-Hogyne.. - A fehér ujjak a billentyűzetről remegve vetődtek a mappára. Gyorsan felnyitották és belelapoztek. A remegés alábbhagyott. - Értem. Nos. Hm. Minimálbért tudok ajánlani.
-Megfelel egyenlőre.
-Akkor hagyja ezt itt, meg az adatait adja meg és hétfőn reggel hatra várjuk. Um...
-Köszönöm. Az adataim ott vannak a mappában, a belső oldalon... ott.
-Um..
-Akkor írjunk alá.
-Igen. - riadtan pislogott Gézára, aztán újra elkezdtek az ujjai idegesen kopácsolni a klaviatúrán. Kisvártatva felsercegett a nyomtató. - Tessék. Itt... és itt. Köszönöm.
-Köszönöm.
-Akkor hétfőn.
-Igen. Minkaruhát kap hétfőn a személyzetistől.
-Köszönöm. Viszlát.
-Um...

Csilla filmet nézett a notebookon. Úgy csúszott mellé a kanapén mint egy jó kutya.
-Minden rendben? - kérdezte szemét le sem véve a monitorról.
-Aha. Kivertem egy fasziból egy munkaszerződést.
-Mi? - Csilla merőn bámult rá. - Mit beszélsz?
-Tudod... - hatalmas tenyerébe vette a lány kezét. - Ez jön, ha baj van. Szóval ha nem értik meg elő tudom venni.
-Te megvertél egy személyzetist?
-Dehogy! - elnevette magát olyan bizarr volt az egész, így utólag. - Csak csúnyán néztem.
-De hogy? Miért?
-Hétfőn kezdek. Itt a szerződés. - fejével a konyha felé bökött. - Praktiker.

Keyo

Hetekre beléjük felejtkezett. Olyannyira magukkal ragadták, hogy éjjelente, lehunyt szemhéjai mögött is egyfolytában történeteket látott."Olyan, mintha velem történne", mondogatta csillogó szemmel, kicsit szégyenlősen Matnek. "Olyan, mintha történne velem valami". Mat megértően hümmögött, és Garival ellentétben őt szemlátomást nem zavarta, hogy Keyot gyakorlatilag elrabolják a könyvek. Nem kellett hozzá sok idő, és kialakult a maguk ritmusa. Ébredés, találkozás a buszmegállóban, iskola, majd hosszú délutánok a State Capitol parkjában, a fák árnyékába húzódva; Keyo előregörnyedve a kocsiban, a térdére fektett aktuális könyvvel, Mat mellette elnyúlva a fűben. Néha Loo is velük tartott, olyankor halkan beszélgettek Mat-el, míg Keyo falta a betűket, de többször voltak csak ők ketten, Keyo és Mat; az egyik a könyvektől némul el, a másik eleve nem beszél sokat. Keyo hosszan próbálkozott, hogy Matbe is áttöltse az elragadtatást, amit érzett, de Matet hidegen hagyták a könyvek. Sosem mondta ki nyíltan, sosem tiltakozott, mikor Keyo rátukmálta a kedvenceit, de amikor a barátja belemerült az adott álomvilágba, Mat nekidőlt a fának, és észrevétlenül maga mellé ejtette a könyvet. Majdnem egy év telt el így. Gari egyre többet zsörtölődött Keyoval, hogy tegye már le a könyveket, és nézzen szét a világban, de Keyo azon kívül, hogy udvariasan végighallgatta, nem volt hajlandó változtatni semmin. Továbbra is rengeteget olvasott, gyakorlatilag minden szabadidejét a lapok fölött töltötte, mígnem egyik nap, a parkban a szokott helyükre érve megállt benne az ütő.
- Nincs itt.
- Mi? - kérdezte szórakozottan Mat, és egy gyíkot figyelt. - Nézd, hiányzik az egyik...
- Leszarom! Elhagytam, Mat!
- Mit hagytál el?
- A "Szökés a labirintusból"-t!
- Pfff...Mr. Packner ki fog nyírni.
- Mat, hol lehet?
- Nem tudom. A suliban?
- Nem vettem elő.
- Oké, Watson. Gondokozzunk logikusan. Mi az utolsó emléked róla?
Keyo ránézett a barátjára, és elnyílt a szája.
- Este. Ahogy berakom a táskámba.
- Azóta nem láttad? - kérdezte Mat, de Keyo nem válaszolt.
Kigyúlt arccal, Matet hátrahagyva sietett haza. Úgy tekerte a kerekeket az utcán, hogy az izmai majd' szétpattantak; a tüdeje fújtatott, a szíve a torkában zakatolt. Gari a konyhában volt, erős-fűszeres levest főzött; a szaga átjárta az egész házat.
- Máris itthon? Nahát! - nézett hátra a válla felett.
- Add vissza!
Az anyja megfordult, és a konyhapultnak támaszkodva tetőtől-talpig végigmérte őt; reszkető kezeitől egészen a vörös arcáig. Aztán előrehajolt, és odasúgta Keyo fülébe:
- Azt lesheted, kis barátom.
Keyo nagyokat nyelt, hogy visszafojtsa a könnyeit.
- Miért csinálod ezt?
Gari kiegyenesedett, és visszafordult a leveshez.
- Elmondtam már, de te nem akartál érteni a szóból.
- Élek!
- Na persze. Mikor csináltál bármi mást az olvasáson kívül?
- Én...
- Erről beszélek.
- Nem teheted ezt velem!
- Tévedsz.
- Hol vannak?
Gari újra felé fordult, a szeme olyan volt, mint a lámpafényben megcsillanó szén.
- Feltettem őket a nagyszekrény tetjére.
- Mindet? - szakadt ki a kétségbeesés Keyoból.
- Mindet - bólintott a nő.
- Nagyon sok könyvtári...ki fognak csapni...!
- Gondoskodtam róla - bólintott Gari.
Keyo megfordult a kocsival, és kirobogott a konyhából.
- Felesleges próbálkozni! - kiáltott utána az anyja - Amíg élsz, fiacskám, nem éred el.
Persze megpróbálta. Egyedül is, Mattel is. Mindent megkíséreltek, székre, majd székekre álltak, Keyo bakot tartott Matnek, de nem fértek hozzájuk. Aztán Mat elkezdett könyveket csempészni Keyonak, de Gari vadászkutyaként szagolta ki, és kobozta el a regényeket.
- Csak próbáld meg még egyszer, kisfiam - sziszegte Mat-nek, és satuként szorította a karját - Ellopom a szemedet, és kihajítalak a világból!
Keyo naphosszat a szekrény körül körözött, és vadabbnál vadabb ötleteket gyártott, hogyan férhetne a könyvekhez. Mat tovább szállította neki a köteteket, de a házukba nem volt hajlandó belépni.
- Félek anyádtól - mondta, noha senki nem lopta el a szemeit, és a világ is ott volt, ahol eddig; az unalmas iskolával, porszagú délutánokkal, és a megzavarodott Keyoval, akivel alig lehetett szót érteni.
Két és fél hónapig próbálkozott. Hetvenöt keserves napig. Ennyi ideig tartott, míg rádöbbent, mennyire szánalmas és ostoba dolog egy szekrény körül tekeregni, mint egy farkába harapott kutya. Haragból és dacból hagyta ott az egészet, és bogarászni mentek Mattel a Saguero Nemzeti Parkba, aztán repülőket nézni a Pima Air&Space Múzeumba. Valahogy mindig akadt mit csináljanak, és Loo is egyre gyakrabban csatlakozott hozzájuk. Gari némán figyelte őket, aztán egyik nap egy papírdobozt nyomott Keyo kezébe.
- Mit csináljak ezzel?
- Add oda Matnek.
Mat így kapta meg élete első fényképezőgépét Garitól, aki pedig soha többé nem vette le a könyveket a szekrény tetjéről.

Loo

-Lui, fiam, húzzá' tiszta inget, és ülj be Rodrigo mögé. - az autó alig egy perce berregett a lakokocsijuk mellett. Mama fáradt hagnja a konyhaablakon át jutott el Loohoz. Ő a lakókocsi mögött ült és a Keyotol lopott könyvet nézegette.
Keyo az elmúlt héten mindenhová magával vitte a könyvet, és sokszor nem reagált ha beszéltek hozzá, mert a könyvbe mélyedt. Loo haragudott a könyvre, de csak mert Keyora nem tudott haragudni. Egyszer kifakadt neki, hogy folyton olvas. Keyo meg szemérmesen elmagyarázta neki, hogy ő mennyi mindent nem tehet meg, amit mindenki ainek van lába tud. És a könyvekbe merülve olyan, mintha vele történnének a könyv eseményei. Loo nem olvasott túl jól, pláne nem elég könnyen ahhoz, hogy a történetek magukkal ragadják.
Előző nap azonban Keyonál lógtak, és késő este jött csak haza. Mattal hülyéskedtek. Magazinokat vágdostak szét és raktak össze új idétlen figurákat a sztárokból. Sokat nevettek. Aztán kifele menet, míg Mat a cipőjét húzta Loo észrevette a fogas alatti szekrényen a könyvet. Nem is gondolkozott, csak becsúsztatta a kabátjába.

-Loo! Hol a fenébe vagy?- Mama hangja sürgető volt és nagyon fáradt.

-Itt vagyok! - Szólt fel neki és becsukta a könyvet.

Rodrigo autója öreg volt és tiszta. Tisztább volt mint maga Rodrigo, és tisztább minden autónál amit Loo életében belülről látott. Beült hátra és igyekezett láthatatlan lenni. Mama előre ült és ahogy becsukódott az ajtó elkezdődött a kétoldali panaszáradat. Mama a nehéz helyzetükről, Rodrigo Fabio hiánya okozta nehézségekről beszéltélt emelt, kissé kétségbeesett hangon. Loo meglapult Mama mögött és lassan előhúzta a könyvet. Óvatosan, gondosan kikereste a 27 oldalt és mutató ujjával lassan haladva a sorokon megkereste azt a bekezdést ahol tartott. A beszédhangok belesimultak az öreg autó kajaiba. A rászkódás beleringatta a könyvbe, és bár a betűk kukacai össze-összegubancolódtak időnként, ő küzdött, és lassan mint egy bányász a hegy gyomrában, úgy haladt ő is mondatról mondatra, fejezetről fejezetre, egyre méklyebben a történetben, ami Keyot olyan nagyon lenyűgözte. Tudni akarta miért.

A börtön kapui mind acélból voltak. A sárga föld a kapuk között kemény volt mint a beton. A ház szürke falainak tövében változatos halmokba rendezte a szél. Növény nem nőtt, és a szélrajzolta mintákba csak autógumik nyoma rondított bele cikcakkos sávokat. Csend volt.
Fabionak 15 évet kellett lehúznia itt. Loo el sem tudta képzelni mit csinálhat itt valaki 15 évig. A börtönlátogatás körülményes rendje elborzasztotta. Az arcok, még a nőké is kemény volt és kifejezéstelen. Ő mama mögött ment  és úgy fogta a könyvet, mint legféltettebb kincsét. Leültették egy kis padra a beszélőben.
A pici szobáról a gyóntatószék jutott eszébe. Két ülőhely egymástól ráccsal elválasztva. az egyik mindig ott van a rács túloldalán a másik oldalon cserélődnek az emberek. Titkok kerülhetnek a telefonkagylón át a külvilágba és viszont. A könyvet a térdére tette és rákönyökölt. Hallani akarta mit beszélnek, még így is, hogy a bátyja hangját nem hallotta.
Fabio tudomást sem vett róla. Rodrigoval veszekedett és Mamát nyugtatgatta.
Loo elnézte a bátyját. Hatalmas lett fél év alatt. Óriásira dagadtak a vállai. Háta begörbedt a sok izomtól. Tar fején új tetoválás díszelgett és sötét, ápolt szakáll keretezte a száját.
Aztán egy váratlan pillanatban Mama hátrafordult.
-Itt van, igen. - mondta és feszült mozdulattal magához intette Loo-t. - Itt van. Akarsz vele beszélni?
Fabio katonásan biccentett. Loo elvette Mamától a kagylót és lassan leereszkedett Mama helyére a nyikorgós székre.
-Szia.
-Szia öcsi.
Csend.
-Mit olvasol?
Loo felmutatta.
-Miféle könyv ez?
-Telepesekről szól, meg egy kínairól.
-Vigyázz a kínaiakkal. Mindenkit átbasznak, aki nem ferdeszemü.
Loonak Keyo jutott eszébe, aztán Keyo anyja, az a kemény, szikár kis pergamenbőrű nő.
-Minden távolkeleti?
-Minden ferdeszemü sárga ördög. - Fabio komolyan kersztet vetett. -Aztán jól tanulsz?
-Megpróbálok.

-Nincs monoklid. Jóvvan. - Fabio bólogatott, de a szeme szomorú volt.- Ha nem megy ne tanulj. Pénznek úgyis nagyobb hasznát veszed. Vigyázz Mamára, ok? Legyen otthon rendesen zsé. Ügyelj rá. Ha nincs melód Rodrigo ad. - Elnézett Loo feje mellett Rodrigora. Loo hátranézett. Rodrigo mélyen bólintott. Loo visszafordult Fabio felé.
-Most te vagy otthon a férfi. Betöltötted a tizenötöt. Érted.
Loo nézte a bátyját a drótháló mögött.
-Le kell éretségiznem.
-Ha megy akkor jah, de ha nem megy, hagyd a faszba. Menj el melózni, érted. De ha Mamának nincs pénze akkor szard le a sulit, bratyó. Akkor húzás van dolgozni. Rodrigo jön be hozzám havonta. Megmondja hogy vagytok, és ha nyomorogtok innen a sittről is ellátom a bajod.
-Oké. -suttogta.
-Jól van. Szia.

-Szia.

A hosszú úton, keresztül a sivatagon egyre mohóbban falta a betűket. Estére, mire visszaértek a városba teljesen bevörösödött a szeme.

-Baszod, te Loo, nehogy bömböljé má, mint egy lány. Bárki bekerülhet a sittre, faszom. Lehet, hogy ha nincs szerencséd jövőre ott leszel te is, két cellával arább. - köpött egy embereset Loo lába mellé.
-Nem bőgök. Olvastam és elfáradt a szemem.
-Mi a szart olvasol? - Rodrigo hirtelen mozdulattal kikapta a könyvet Loo kezéből. -  Nah baszod, Teresa mama, ez a csávó zsidó könyveket olvas. Erről nem kell olvass, kisöreg. Los Angeles valóban nyugatra van. - földhöz vágta a könyvet és megragadta Loo vállát röhögve. - Adok neked munkát, te mamlasz. Ha jól csinálod akár még LA-be is eljuthatsz egyszer. - röhögött és elengedte, aztán újra köpött egy szaftosat.
Loo felvette a könyvet a porból és megvárta míg Mama és Rodrigo eltünnek a lakókocsiba. Aztán felpattant a bicajra és áttekert Mathez. Bevackolt a garázsban a nagy koszos kanapéra és a didergősen remegő fényű izzó alatt tovább olvasta miről mesél John Steinbeck.

Lisett

Hatkor kelt. Többnyire a Z22-re. Szerette Frank hangját és Sly monoton ütemeit a hét közepén. Tom felfeküdt az ágyára, míg ő fogatmosott. A kávéfőző hangja ellaposodott a rádió hangjai mellett.
-Jó reggelt! Ez a Z22 rádió. Keyo vagyok. Kicsit fogok beszélni is, de többnyire Sam válogatta zenéket hallgatjuk ma reggel. ha láttatok valami érdekeset vagy csak van valami feltétlenül megosztanátok velünk hívjatok vagy írjatok...
A piritós és a vaj rituálé volt, ahogy az egész élete is. Hétfő volt. Forró, száraz hétfő. Nyár, szabadság, szünidő. Nem akart hazamenni a szüleihez. Élvezni akarta az önálló életet. De annyira megszokta, hogy hatkor kel, hogy egyenesen kivetette az ágy. Hétfőn Sam és Keyo volt a rádióban. Keyo álmatag méy hangja egy negyvenes sokatpróbált machoé volt. Könyvekből olvasott fel és elmerengett az olvasottakon a hallgatókkal. Lisett valami sokkal valóságosabbra vágyott. Aztán Keyo elkezdett beszélni és ő ott maradt a konyhaasztalnál ülve, kezét az üres csésze köré fonva hallgatta.
-A szerelmek elmúlnak, mint a munkahelyek, vagy úgy maradnak velünk mint régi lakásaink, házaink, amikbe már az unokák laknak, mégis bennük élünk mi magunk is. A szerelmek ott keringnek az életünkben, ismerős arcnak vélünk valakit aki hasonlít egy régi kedvesre. Elmosolyodunk ha azt a polót huzzuk fel amit tőle kaptunk réges régen. És kicsit felhangosítjuk a rádiót ha az a szám megy amire először csókolóztunk. A szerelmek ott lapulnak a hajunk között. terelik a gondolatainkat és keringnek a vérünkben.
Igen a vérünkben is keringhetnek. Mérgezhetnek is. Komplexusokat oltottak belénk, félelmeket vagy vírusokat. És az is előfordulhat, hogy mindezekkel együtt, továbbra is, ugyanolyan hévvel szeretjük őket, időn, kilométereken vagy a síron át is.
Felhangzott Troels Abrahamsentől az End Scene. Lisbett ujja körbe simitotta a bögre száját újra és újra.
-Igazából még nem voltam szerelmes. - gondolta. - Igazából csak szerettem volna odabújni valakihez. Igazából csak szerettem volna, hogy valaki értsen és ismerjen annyira, hogy ne kelljen viselkedjek a közelében. Csak lehessek ösztönösen, gondolkodás nélkül. - ujja leszánkázott a bögre nedves ölébe. - Csak mint egy kis vörösszőrű állat. - elmosolyodott. - Bármit is jelentsen valójában az hogy vörös.
-El sem tudom képzelni, hogy valakihez olyan közel kerüljek a jelenlegi ismerőseim közül, hogy levetkőzzek a közelében. - betette a csészét a mosogatóba és megnyitotta a csapot. A szám végén keyo hangja jelent meg újra, az end scene újrakezdődött a háttérben.
-A szerelmek elmúlnak. Végül marad valami szomorkás érzésbe vegyülő bensőséges szimpátia. Már látjuk a hibákat, már idegesítenek azok a dolgok, amikről nem vettünk tudomást addig. A lényeg azonban a kettő között van. Az az idő, amíg szeretjük a másikat. amíg izgalom ha a nevét jelzi ki a telefon. Amíg fel akarom hívni ha a kedvenc számát adja a rádió. És vannak azok a szerelmek amik olyanok, mint az első lélegzetvétel. Élesek és fájdalmasak és édesebbek az összes többinél. Valami olyan élet igéretével vesznek körül amiről vagy álmodoztunk addig, vagy a létezéséről sem tudtunk. Hogyan élük túl, ha egy ilyen szerelem nem futhatja be a neki szánt pályát?
Lisett visszafeküdt az ágyra. fejét tom hasára fektette. A rádióból Michael Stipe, Coldplay  - In The Sun címűje szólt. Lisette szerette ezt a számot, és bár se Stipe se a Coldplay nem hatotta meg a dal szövege újra és újra hidat vert közé és a nagyon más emberek közé. Erről eszébe jutott Mitchell, aki fel mert neki olyan kérdéseket tenni, amitől az egész gondolkodása megborult.
-Hogy lehet egy vak rasszista? - fakadt ki rá egy délután - Basszus Lisett. Ez bőrszin kérdése. Te viszont nem láttál sosem szineket.

-De hallom a beszédüket. hallom az akcentusukat! - kapta fel a vizet

Nem is látsz szineket.
-De hallom a hangjukat, az akcentusukat, a hülye szavaikat. Simán tudom ki melyik rassz!
Emlékezett a fiú mérges fújtatására. Nem mondott ugyan többet, de ennyi elég is volt. Lisett két napig pörgött fejben ezen. Aztán odaállt elé és váratlanul azt mondta.
-Igen, nem rasszizmus. Egyszerűen enm bírom ha valaki máshova valósi mint én, vagy máshogy beszél mint én. Oké?
-Nem bírod ha valaki más mint te? Lisett, mondták már, hogy a többiek látnak? Úgy lógsz ki az átlagosból, mint nagyon kevesen.
Lisett hallgatta az In the Sunt és mosolygott az emléken. akkor megértett valamit magáról. Mitchell persze egyre kevésbé kedvelte, de akkor ez már szinte mindegy volt. Keyo hangja újra felbukkant az éterben.
-Mai stúdióvendégünk Chloe, aki egy fordítóirodánál dolgozik. Sajnos mától betegszabadságon van, mert az egészsége annyira megromlott, hogy nem vállal több munkát.Chloe HIV pozitív. Eljött hozzánk beszélgetni a betegségéről, illetve arról, hogyan lehet mégis normális életet élni ezzel a betegséggel együtt. Ha van közöttetek szinkrontolmács és szívesen dolgozna a Morgan and Rotter fordítóirodában az csörögjön ránk vagy írjon nekünk. Chloe szeretne megbízható embert a helyére, ha már íga alakult. Lisett felült az ágyon. Gépiesen kinyúlt a telefonért és tárcsázta a rádiót.
-Hello. Z22 rádió.
-Hello. Lisett vagyok és a fordítói állásra jelentkezek.
-Nagyszerű. Adom Chloe-t.
-Köszi.
-Köszi.
Sercegés, koppanás, majd Keyo hangja a telefonban.
-Szia. Keyo vagyok.
-Szia. Lisett. Szeretném azt a munkát.
-Menj fel a weblapjukra és nézd meg hogy milyen követelményeik vannak. Ha minden oké, akkor dobj egy mélt chloe címére. Mondom a címet. Tudod írni?
-Mit kell tudni?
-Két plusz nyelvet felső fokon. De ha felmész, ott van.
Lisette hallgatott.
-Mi a baj?
-Nem megy.
-A két nyelv?
-Nem. A felmenés a netre. Vak vagyok. Nagyon drága a szoftver ami felolvassa az oldalakat.
-A két nyelv megvan?
-Aha.
-Akkor diktáld be az adataidat.
Lisette lehajtotta a fejét. hangja bársonyos volt és nyugodt. Gyönyörűen artikuslálva ejtette ki a szavakat.
-Oké,. Felírtam mindent. Szerintem jók a az esélyeid. 
-Köszönöm.
-Nincs mit. Chleo már nézi is és vigyorog.
Egy távoli női hang foszlányai szűrődtek be a telefonba.
-Jó lesz, Lisett. Délután hívlak!
-Köszönöm. - mondta ő és letette a telefont. Hamarosan felhangzott Keyo reszelős hangja és bejelentette, hogy az állás elkelt. Lisett ült és hányingere lett az izgalomtól. Tom leugrott az ágyról. Az óra elpittyentette a hetet.
- Oké. Mehetünk pisilni. csak megmosom az arcom. - mondta Lisett és kiment a fürdőbe.

Szövetség

A félelem ott rótta a nyolcasokat a lába körül. Új iskola, új osztály, új arcok. A tanítónője kedves volt és határozott. Az igazgató kifejezetten vicces. De ez nagyjából nem számított ha az osztályban nem leli meg a helyét. A bátyja tárgyalása már elkezdődött. Mama már alig evett csak a cigiket szívta egymás után. Sonja pedig elköltözött. Tudta jól hogy azzal járt a legjobban ha meghúzza magát, észre sem veszik. Ha nincs vele baj. Csak tanulni ne kéne. Olyan nehéz, bonyolult dolgokat kellett megtanulni. A betűk mint a levesbe csepegtetett tejföl elfolytak, összefolytak a szeme előtt.
Első reggel úgy kelt ki az ágyból mint aki beteg. Fehér arccal, reszketeg lábbal keresgélte össze a jobbik ruháját. Mama a kanapén aludt, a tévé még estéről bekapcsolva maradt. Teát sem főzött csak a bő gatyája zsebébe csúsztatta a vacsoráról ott maradt kenyérvéget. Kemény és száraz volt.
-Hazafele jó lesz - gondolta.

Az osztályterem ajtaja koszos volt, a linoleum kék csíkos, a falakat vajszínűre festették. A szekrényén a névtábla rég leesett. Alkoholos filccel írta fel rá a nevét az előző tulajdonos. Loo pislogott párat, aztán előhúzott a zsebéből egy OrangeCountryChoppers matricát és azt ragasztotta fel a neve helyett.
A teremben a sok tízéves olyan őrült hangzavart csapott, hogy kezdett abban reménykedni, hogy észre sem veszik. Hogy simán leülhet az egyetlen üres helyre, és meglapulhat. Az egyetlen üres helyen azonban nem volt szék. Állt ott bután a pad mögött és úgy forgott körbe tágra meredt szemét a földre szegezve, mintha leejtett volna valamit.
A szomszéd padban a kínai kiscsaj tenyerével takarta el a száját, de a nyihogó nevetés így is eljutott Loohoz.
-Bazmeg. - szakadt ki belőle halkan. Aztán a teljes kilátástalanságtól eltorzult arccal körülnézett.
Volt még egy hely. A sarokban hátul, a nagydarab fekete srác mellett. Fújt egyet és szemét le sem véve az üres székről egyenesen és katonásan odavonult. Táskáját a padra tette és komótosan leült. Szíve a torkában dobogott, keze remegett.
-Hiába vagy nagy, apafej, ha lassú mint egy fa! - röhögött a bátyja rajta mindig ha bunyózni kezdtek. - De az se baj, ha a kezed lassú, de az eszed vágjon! De te bazzeg, neked az agyad helyén is szőr nő bazzeg!
Az osztályban zajlott a tízévesek kegyetlen hétköznapja. A lányok csapatokba rendeződve pusmogtak, nyíltan utálkozva a másik csapatra. a fiúk hangoskodtak, lökdösődtek és igyekezték az apjukat vagy a bátyjukat utánozni. Loo minden ízében félt, hogy valamelyik hangadó fiú elkezd vele kötekedni, mert akkor hamar kiderül, hogy nem tud igazából verekedni, csak nagy. Sokkal nagyobb mint a többiek.

A tanárnő megjelenése némiképpen halkította az osztály alapzaját, de nem csendesítette el teljesen. Loo illemtudóan felállt, ahogy pár lány és két fiú is. A tanárnő köszöntötte az osztályt és egy alacsony kis fickót terelt beljebb, egészen a tábla elé. Loo addig nem látott gyereket kerekesszékben. Elkerekedett szemmel nézte a kis ferdeszemü fiút. Mindenki elhallgatott. a tanárnő hangja zendült csak könnyedén és határozottan.
-Lui, légyszíves gyere ide.
Csend.
-Lui, kérlek gyere ide.
Loo felkapta a fejét és egy pár másodperc elteltével döbbent csak rá, hogy őt hívjál Luinak.
-Igenis. - motyogta és már ment is ki a tanárnő másik oldalára állni. Szemben az osztállyal. Ennél kevés félelmetesebb dolgot tudott elképzelni. Negyedikben csatlakozni egy osztályhoz nagyon nehéz.
-Kedves osztály. Ez a két fiú mától ide jár hozzánk. Fogadjátok őket szeretettel. Lui Hozario és Keyo Changwani. Keyo ebben a kerekesszékben tud közlekedni. Ott fog ülni Kim mellett a harmadik padban. Lui pedig hátul Huber mellett. Menjetek a helyetekre srácok. - fordult a tanárnő előbb Keyo majd Lui felé.
Lui megkönyebbült.
-Ha valakit kipécéz itt bárki az a nyomi csávó lesz. - mosolygott magában és immár sokkal könyedebben vonult a helyére.

Másnap a tolókocsis csávó ott billegett a hülye szekerével a járdán előtte. Aprótermetű anyja tolta, de a srác minduntalan maga akarta magát hajtani. Az anyja fojtott hangon veszekedett vele. aztán elengedte, hadd menjen a srác önerőből. Loo elkezdte megelőzni őket. Lelépett a járdáról, hogy kellő ívben kerülhessen, de a kiváncsisága erősebb volt és lenézett a fiúra. Tegnap hosszúnadrágban volt és volt a lábán cipő. Most rövidnadrágban volt, és nem volt lába, csak a térde alatt valami kis csontkezdemény fityegett. Loot annyira sokkolta a látvány, ahogy izmos de még így sem túl vastag ázsiai fiú küzdött a kerekekkel, és közben még a lábak illúzióját sem hajlandó kelteni hosszúnadrággal, mint tegnap.
Dudálás, fékcsikorgás. Loo elbotlott és Keyo elé esett. Keyo nem bírt már megállni és nekiment a nagydarab srácnak.
-Nem látsz bazmeg? - kiálltott rá Loo, miközben felállt. - Elütsz bazmeg? - aztán pillantása találkozott az asszonyéval. Megállt benne az ütő. - Bocsánat. Khm.
Keyo komolyan nézte a srácot.
-Te Loo vagy, ugye? Hátul ülsz Huber mellett.
-Jah. Na hello és csókolom. - dobta a szavakat maga mögé miközben elsietett. Arca vörös volt, alig kapott levegőt.

Az ebédlőben nagyszünetben Keyo egy vékony félszeg sráccal evett. Egyforma szendvicset ettek. Mikor észrevették Loot, a vékonyka srác megvonta a vállát és tovább rágott egykedvűen. Loo megállt Keyo előtt és végigmérte. Valahol mélyen annyira sajnálta ezt a srácot, hogy nem bírta nem bámulni. Szinte látta ahogy kiborítják poénból a kocsijából. Nem tudta mit mondhatna neki.
-Tök szar lehet egész nap ülni. - nyögte ki végül.
Keyo lassan lenyelte a falatot, szeme idegesen fürkészte Loo arcát. mat fel sem mert nézni. Babrált csak a szalvétával.
-Figyu, ha megigéred, hogy vigyázol rá, és visszaadod, kipróbálhatod milyen benne ülni. - mondta félszegen mosolyogva.
Loo kezében megállt a fantásüveg.
-Anyád megnyúz. - mondta érthetően de színtelenül a másik srác. Majd fojtott hangon suttogta Keyonak, továbbra sem merve felnézni.- Különben is Loo meg fog verni jövő héten, amikor kiderül hogy mennyivel okosabb vagy.
-Nem fogsz megverni, ugye? - kérdezte önkéntelenül is Keyo Lootol. az utolsó szótag halk volt, szinte csak tátogás. Keyo arcára kiült a vesztett csata tudat.
Loo kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét. Nem is figyelt a srácokra. agya leragadt azon a ponton, hogy beleüljön a srác tolószékébe.
-Mit próbálhatok ki?
-A kocsimat. - veregette meg a kemény kerekeket Keyo. - Hm? Van kedved? - a szeméből eltűnt a magabioztosság, helyére félelem került.
-Hát... - Úgy csinált mint akinek nem sok foga fűlik a dologhoz. Valójában érdekesnek találta, de egyben rémisztőnek is. Mi van ha beül és úgy marad? - Nem érdekel a dolog.
-Hm. Kár. Olyan gyorsan lehet vele menni, mint egy bringával. De ha nem, nem.
Mat befejezte a szendvicsevést és akkurátusan galacsinná gyűrte a szalvétáját.
-Anyád megnyúz, Keyo. Én szóltam. - a másik srác hangja érzelemmentes volt.
-Oké. Kipróbálom. - nyögte. - Menjünk ki a kosárpályára. -Ott talán nem lát meg senki. - tette hozzá gondolatban.
-Oké.
Mat bedobta a galacsint a kukába és kockás ingének lobogásával körbevéve mutatta az utat a kosárpályáig. Ott Keyo nemes egyszerűséggel kizuttyant a székből és úgy mutatott a szerkezetre, mint egy idegenvezető egy szoborra.
-Íme! Nem csúcstechnika, de megteszi.
Loo bután pislogott. Mat finoman elvette tőle a hátizsákját és leült Keyo mellé.
-Anyád megnyúz, de többször nem emlékeztetlek erre.
-Oké, de mit tehettem volna. ha kipróbálja talán máshogy lát majd. - mosolygott szelíden Keyo. Loo pedig finoman beleült a kerekesszékbe. Lábait óvatosan feltette a lábtartóra és megpróbálta elindítani a járművet. Nehéz volt. Kanyarodni még nehezebb, felgyorsulni még csak csak ment, de megfelelően fékezni már alig. Keyo és Mat egymás mellett ültek és hümmögtek. A kosárpályán kívül lassan gyűltek a srácok. Loot annyira lekötötte a manőverezés, hogy észre sem vette őket.
-Hé nyomorék! Kipattintottak a székedből? - üvöltött be az egyik.
Keyo arca elvörösödött.
-Nem tudlak megvédeni, ugye tudod? - mondta halkan Mat, ugyanazon a színtelen hangon ahogy eddig is beszélt
-Tudom. - Keyo arca egyre vörösebb volt. - Az elején kell tisztázni az erőviszonyokat.
-Ki mondta ezt?
-Anyám.
-Azt is mondta, hogy mássz ki a székből egy hatalmas nyílt tér közepén, és add oda az legnagyobb fiúnak az osztályból?
-Ma reggel elgázoltam... illetve beesett alá.
Mat elröhögte magát.
-Anyád látta?
-Mindennek elmondta sistergős hangon, tudod.
-Jah.
-Aztán azt mondta, hogy tegyem szövetségessé.
-Szuper. Szerintem nem erre gondolt.
-Nem mondta meg hogyan. Tudod milyen.
A srácok a pályát kerítő hálóra másztak és kiabáltak befelé.
-Undorító vagy! Menj a nyomik iskolájába!
Végre Loo is felocsúdott és odagurult nagy nehezen Mat és Keyo mellé. Nehézkesen kiszállt és nemes egyszerűséggel visszaemelte Keyot a székbe. Mikor lerakta döbbent meg és jött zavarba a mozdulatától.
-Köszi. - motyogta zavartan Keyo, - vissza tudok mászni... - felnézett a hatalmas srácra akinek arcából birka nyugalom áradt, szelíd zavar és amikor felnézett Keyorol a kerítésen lógó srácokra, Keyo meglátta benne a félelmet. Loo pont annyira tartott a többiektől, mint ő maga.
Loo csak azt látta, hogy az ordítozók sokan vannak. keyo meg egy szikár izmos kis fickó, de teljesen esélytelen ha fel akarják borítani. Aztán ez a kis fickó felpattant a székben és kis teste minden erejét latba vetve iszonyatosan elüvöltötte magát.
-Akinek baja van velem, jöjjön ide, aki meg képes békén hagyni takarodjon el.
Döbbent csend lett. Egy tolató autó dalammkürtje hallatszott csak a tanári parkolóból. Loo végre felfogta mi az ábra és elkezdett remegni a térde. Ő aztán nem tudja megvédeni ennyi felbőszült sráctól, az hétszentség. Hogy össze ne essen rátámaszkodott Keyo kocsijára. Mat szélesen elvigyorodott és feltette a lábát a lábtartóra. Így vártak pár percet, mire mindenki eltünt a pálya széléről.
-Kösz Lui. Délután elmegyünk bringázni. Ha van kedved gyere velünk.
-Umm. -Mondta Loo és elkezdett az épület fele cammogni.
-A pizzás előtt találkozunk fél ötkor. Ok?
-Nincs bringám... - morrant hátra Loo és elvörösödött.
-Akkor mész az enyémmel. - Mondta lazán Keyo.
Mat felnézett, szemöldöke a haja tövéig szaladt.
-Nem is mondtad, hogy van.
-Nyertem egy sorsjeggyel múlt tavasszal. Nem engedtem meg anyámnak, hogy eladja.
Loo hátranézett aztán megállt.
-Komolyan így fogsz bringázni? - nézett döbbenten Loo.
-Hát máshogy nem tudok. - nevetett Keyo.

Keyo

Késő éjszaka volt; Mat és Loo a földre dobott, vékony matracokon ültek. Loo a háta mögött támaszkodott és egyik kezével gyakran megvakarta a hasát, Mat a falhoz simult, homlokába gyűrődő haja félig eltakarta az arcát. A levegőben sörszag, cigarettafüst, és Loo utolsó, suta nevetése.
- Milyen már, az a csaj! – mondogatta a vak lányról mesélve, közben keze fejével letörölte homlokáról az izzadtságot.
- Milyen? – kérdezte Mat halkan.
- Azt hinnéd, béna. Csöki. De közben meg úgy viselkedik, mint valami királynő.
- És te hogy viselkedsz vele, Loo?
- Ne már, Mat! Hagyjál.
- Bocsánat.
Mat félrenézett, aztán óvatosan az asztal közepére tette a gépet és kinyújtóztatta a lábát. Lábujjai fehéren billegtek a félhomályban.
- Keyo, veled mi van? – Loo derekasat kortyolt a sörből, majd böfögött – Oppardon.
- Nem vagyok jól.
- Azt látom – bólogatott Loo. – Nézzünk pornót?
- Kösz, kihagyom.
- Miért? Van egy nagyon jó kis film. Olyan bögyös csajokkal, akiket szeretsz.
Keyo és Mat szeme összevillant, aztán Mat megköszörülte a torkát.
- Hétvégén elmegyünk ugrani?
- Jah – mondta lelkesen Loo. – Ideje kilógatni a feszkót magunkból.
Ebben maradtak. Mivel Keyo szokásával ellentétben mostanság nemigen beszélt, Mat pedig szintén hallgatott, Loo hamar elunta magát és elálmosodott. Érzékelte ugyan a zavart a levegőben, de nem tudott mihez kezdeni vele. Felhajtotta hát az utolsó doboz, már langyos sört, aztán úgy, ahogy volt, bakancsban, atlétában eldőlt a matracon. Mat és Keyo várt néhány percig, míg a szuszogása egyenletessé vált, aztán Mat csendben felkelt, és biccentett Keyonak. Szokása lett mostanában eltűnni lefekvés előtt, de mikor Keyo rákérdezett, mindig azt felelte, hogy csak járt egyet.
- Jövök – mondta Mat.
- Oké.
Keyo hallotta, ahogy a kinti ajtó halk nyikordulással becsukódik, aztán csend. Akkor vette észre, hogy Mat itt hagyta a gépet, az asztalon. Először csak nézte, aztán megkapaszkodott az ágy szélében, és odacsúszott. Úgy érintette meg, olyan óvatosan, mintha élne. Forgatta a kezében, hol Loo-ra nézett, hol az ajtó felé. A gézfüggönyökön keresztül gyenge holdfény lopakodott be a szobába. Keyo számára egyre nehezebb lett a lélegzetvétel. Nagyokat nyelt, aztán lenyomta a képelőhívó gombot. Ismerős utcaképek Tucsonból, egy-egy olyan elemmel, amelyek valahogy nem illenek oda. Térdre esett nő az aszfalton. Haragtól elsötétült arcú kiskamasz. Menet közben elkapott pillantások. Egy kéz, egy lábnyom. Felhők.
Egyre gyorsabban pörgette a képeket. A budapesti repteret viszontlátva összeszorult a gyomra. Annyira reszketett a keze, hogy ölbe kellett vennie a gépet, mert félt, hogy elejti. Esőáztatta ablak mögül elkapott városképek. Olyan utcák, amelyek világháborús díszletek is lehetnének. Tömeg a szigeten. Fogakon megtörő fények. Hátak, lábak, kezek. Aztán a fák takarásába húzódva ő és Ami. Csókolódznak, a szemük lehunyva. A lány keze az ő hajában, az ő keze a lány mellén. Aztán Amin már nincs felső, az ő szája a mellén. A lány bőre világít a sötétben. Ő a székben, a lány neki háttal az ölére ereszkedik. A szája kicsit nyitva, a homloka összeráncolódik. Ő hátraveti a fejét, feltolja a csípőjét, és két kézzel kapaszkodik a derekába.
Olyan hevesen vert a szíve, hogy azt hitte, megfullad. Lehunyta a szemét, és csak szorította a gépet.
Tudod, mit, széplány?
Ha újra látlak, esélyed sem lesz, hogy eltűnj megint.
Mondhatsz akármit.

Keyo

Azok a napok, amikor volt rádiózás, még istenesek voltak. Akkor muszáj volt felkelnie, összerendeznie a gondolatait, és szavakat keresni. Szavakat, amelyek eddig természetesen jöttek, maguktól, és ő boldog volt, hogy megoszthatja őket. Most azonban keresnie kellett, tudatosan végiggondolni, hogy mit mondjon, és előkotornia könyvekből, az internetről, az emlékeiből. Mert tudta, hogy ha most egyszerűen csak leülne a mikrofon elé, csupán csönd folyna belőle. Úgy, mint a viasz.
Hallgatag lett, magába forduló. És miközben gyakorlatilag megszűnt beszélni, gondolatban teljes erejével azon pörgött, ami történt. Teóriákat gyártott, próbált visszaemlékezni rezdülésekre, kereste a mozgatórugókat, amiket esetleg nem vett észre. De bárhogy is gondolkodott, nem tudott visszaidézni mást, csak őszinte, bizsergető örömet, lélegzetakasztó lelki ismerősséget, jókedvet, könnyedséget, ez-így-természetes érzetet. És ezen ponton Keyo kiakadt. Képtelen volt felfogni, hogy miért kell ezt ennyiben hagyni. Hogy Ami miért nem bólintott rá a kontakt-cserére, és miért nem gyártanak már mindketten gőzerővel terveket arra, hogy hogyan juthatnának vissza egymás közelébe.
- Nem értem – mondogatta Matnek, miközben oda sem figyelve szorongatta a teli sörös dobozt a kezében. – Nem is próbál küzdeni, érted?
- Talán neki más ez az egész.
- Más?
- Nehezebb.
- Nekem se könnyű, a kurva életbe, de eszembe se jut, hogy ne fussak neki! Egyetlen halál van: ha meg sem próbálom. Ő meg ezzel kezdte. Ennyi volt, köszönöm.
- Lehet, hogy van valakije. Lehet, hogy csak egy hétre szóló kiruccanás volt neki az egész.
Keyo elgondolkodott.
- Lehet.
Mat vállat vont.
- Vagy nem. Vagy egyszerűen csak fél. Nem tudhatjuk.
- De ezt magyarázd meg nekem, Mat: mitől jobb a félelem, mit kipróbálni, hogy nem megy-e mégis? Ha nem megy, még mindig hazamehetek és félhetek tovább, nem?
- Rossz tapasztalatok?
- Ugyan – legyintett indulatosan Keyo, aztán a doboz után kapott – Ó, a francba! Bocs.
- Semmi gond – vont vállat halvány félmosollyal Mat, és letörölte az arcára fröccsent sört.
- Tudod, mit mondok? A tapasztalat: lószar. Csak arra az egy helyzetre, és csak azokra az emberekre szól, akik átélték. Senki másra nem általánosítható, érted? Más ember-más helyzet.
- Meddig akarsz még pörögni ezen?
- Mi? Ja, értem. Unalmas lehetek, tényleg. Ne haragudj, cimbora. Csak…annyira nehéz megértenem.
- Kimozdulunk este?
- Hová? Hé, Mat!
- Gondoltam, megnézhetnénk a…
- Mit? Mi van veled?
- A Bowell-házat.
- Pfff. Mat?
- Mi van?
- Ezt komolyan mondod?
- Hát…ha neked is oké…igen.
- Mi történt?
- Arra gondoltam…talán…kimozdíthat ebből.
- Nincs szükségem rá.
- Tudom.
- Akkor?
Mat vállat vont, és enyhén elpirult.
- Hagyjuk.
Keyo hosszan nézte az arcát, aztán lassan bólintott.
- Oké. Hagyjuk.

Lisett

Az a hipermarket pont egy saroknyira volt. Olyan egyszerű és kézreeső közelségben, hogy az már kísértésnek is felfogható. Nagyon kevés pénzből élt, de az igényei sem voltak magasak. Szerencsére Tom nem volt nagyétkű kutya, ahogy ő maga is eléldegélt magokon és gyümölcsökön.
A hipermarket szaga a rengeteg áru miatt kaotikus volt. A sorok között haladva egészen elveszettnek érezte magát első alkalommal. Aztán az egyik elágazásnál megérezte a figyelmet. A rá szegeződő tekintet semmivel össze nem téveszthető bizsergését. Megállt és lassan körbefordult, hogy belőhesse az irányt. Amikor serdülni kezdett az apja mondta neki, hogy ha valaki bámulja nyilvános helyen ne menjen oda, De Lisett nem tudott ellenállni a kihívásnak és udvariasan bocsátkozz beszélgetésbe bárhol.
-Tudod Tom mi a menetrend. - Suttogta a kutyának. - Elbűvöljük, bárki is az. Aztán segít eligazodni ebben a labirintusban.
Volt aki lépésszámolással haladt, volt aki jellegzetes szagokra, vagy jellegzetes hangokra hagyatkozva tájékozódott olyankor, ha a tapintás valamiért nem volt lehetséges. Az áruház polcaira mindig borulékonyan halmozták az árut. Életveszélyes, de mindenképpen rumliveszélyes volt hozzányúlni.
Az áruházban nem voltak sokan. Lisette tett pár lépést a bámuló felé. Aztán elmosolyodott és a legkedvesebb hangján megszólalt.
-Legyenszíves megmutatni a kakókat, kérem.
Férfitest szag, olcsó freonos dezodor, amit leginkább spanyolok választanak. A megmozduló test hangjából azonnal tudta, hogy elég nagy darab férfi előtt áll. A cipője hangja bakancsra utalt, a halk csörrenés apróra a zsebében. Aztán megszólalt a férfi és Lisett tudta hogy csatát nyert.
-Igen, hölgyem... ő... a kakaókat. Erre.
Tétova hang. Nyilván mutatja a kezével az irányt. Lisett mosolygott. Hányszor és hányszor kellett már így kérnie.
-Legyen szíves karoljon bele a bal karomba és kísérjen oda. Vak vagyok. Nem látom az irányt mutató kezét.
-Öhm. Igen, persze. ..-friss izzadstágszag. A férfi lesodort valamit a polcról. Aprószemű dolog terül szét a padlón. Az illata nem erős. Tom sem indul neki, még az az apró rántás is elmarad, ami a veszély jelzését előzi meg. Lisett megállapítja, hogy valószínűleg nem élelmiszer. A férfi felnyög halkan.
-Uhh. Elnézést... pillanat. - Aztán már fogta is a könyökét. Nagy meleg tenyere volt, ami még csak éppen elkezdett izzadni a szokatlan feladat okozta adrenalintól. - Erre, itt... Aztán megfogta a kezét és a polchoz vezette és a kezét egy papírdobozra tette. - Ez a legolcsóbb. 250 grammos, de finom. Én ezt iszom. - elcsuklik a hangja.
-Nagyon kedves, köszönöm. - még mondott volna még valamit de egy öblös női hang üvöltözni kezdett.
-Loo! Loo! Ne udvarolj, hanem figyelj! Valaki leverte a macskaalmot. Uramisten. Mindenhol ez a szar granulátum van. Minek vagy te itt ha csak a csajokat lesed?
Lisett nagyon jól tudta, hogy vannak emberek akik úgy beszélnek róla, mintha nem hallaná. Mintha az hogy nem lát automatikusan azt is jelenténé, hogy hallani sem hall.
-Umm. - mondta Loo és elengedte Lisett kezét. - Ne haragudjon, de a macskaalom... bocsánat.
A lány tisztán hallotta a távolodó sietős lépteket, és érezte az olcsó dezodorral keveredő adrenalin szagot.
-Ő lesz a mi emberünk, Tom. - súgta a kutyának. - Ő mindig itt van.

Csilla

Az első este volt egyedül. A lakást még uralta a közös életük. A zöld szobából Pétert maradéktalanul kipakolta az apja. Ami holmijainak nagyrészét megörökölte, kisebbik részét Péter kapta, és csak egészen keveset vitt el a húga.
-Ami nem kell add el. - mondta Ami fesztelenül, miközben pakolászott. - Ha haza is cuccolok valamikor, majd veszek vagy kérek másikat.
Mosolyogtak, de nem voltak boldogok.

Ijesztő volt nélküle lenni. Az első este volt egyedül abban a lakásban ahol addig együtt éltek hárman. Gézára gondolt, és a szócsatákra. Arra hogy milyen lenne vele élni itt. Egyáltalán milxyen lenne Gézával élni? Aztán arra jutott, hogy valószínűleg sosem fog se itt se máshol Gézával élni. Aztán az órára nézett és megállapította, hogy Ami már leszállt és valószínűleg az albérletben van valami nőkkel akikket nem ismer és akik elméletileg tudják hogy megy. Aggódott kicsit érte, de bízott is benne, hogy feltalálja magát.
Teavizet tett fel és bekapcsolta a tévét. Hosszan nézte a műsort, kapcsolgatott, megpihent egy egy csatornán, de fogalma sem volt miket lát. Lakott már egyedül és sosem zavarta az egyedüllét. Most már azonban tudta milyen valakivel. Ez az első este nem egyedüllét volt. Ez magány.

A hétvége lassan jött el. A darabot a kis vidéki színház nem fogadta el, amit két hete írt éjt nappallá téve. Kevesebb szereplőt akartak és még egy monológot szerettek volna bele. Puffogott magában egy sort a receptekről, kémiáról, ihletről és egyensúlyról. Végül meghallatta a vihar távoli hangjait, és lecsukta a notebookot.

Péntek este érkezett meg az első sms. Rövid volt és velős. Csilla többször elolvasta. Ismeretlen számról jött.
-Ez félre ment. - gondolta és kicsit irigykedett is arra az ismeretlenre akinek ilyen sms-eket ír valaki. Aztán a harmadik után írt az ismeretlen számra. Aztán csak ült, nézte a választ és érezte a hasában szaladgálü bizsergésből, hogy egyáltalán nem olyan valószínűtlen.

"Annyira gyors a vonat, hogy brokkolikrém leves színű a rét.Tetszene neked. Két távoli jegenye között van kifüggesztve a Hold. Nincs kamera a telefonomon."

"A kupéban két nővel vagyok összezárva. Az egyik fodrász a másik manikűrös. Van közös témájuk, gondolhatod. Hiányzol."

"Még három óra és ott állok a házad előtt. Ha becsöngetek beengedsz?"

"Ki vagy?"

"Géza"

Ami

Kikisérte a reptérre. Taxival mentek. Mat szótlan volt, talán másnapos is. Keyo csupa mosoly arccal ült, nézett ki a kocsiból, úgy szorongatta a kezét. Ferihegy kisebb volt, mint emlékezett rá. Nem sokszor járt itt. Összesen kétszer. A taxis kicsit feszengett a kerekesszék miatt, de Mat és Keyo olyan rutinnal működött egyött, hogy mire komolyan belefeletkezett volna a zavarba a srácok már fizettek is. Ami csak állt, nekidőlve a kocsinak és nézte őket.
Sziget.
Egy hét együttlét.
Bennt a kicsi aulában aztán szembefordult Keyoval. Mat tapintatosan arébb ment, Keyo pedig, mint mindig ha izgatott, felállt az ülésen. Jobban csillogott a szeme, mint rendesen. Egyik kezében a telefonjával másikban Ami kezével, olyan volt mint valami modern szobor.
-Akkor felírom most minden elérhetőségedet. Skype meg minden. Hazaérek és megbeszéljük hogyan tovább. Jó? - és már indul is a hüvejkujja villámgyorsan a telefon billentyűzeten. Aztán felnéz és leolvad a mosoly arról a kedves arcról.
-Nem adom meg és te se add meg nekem. - Ami fejében ott a kép a monitor előtt maszturbáló srácról, aki valójában ezernyi kilóméterre van. Ott volt a legjobb barátnője hangja a telefon másik végén, aki szeretné megölelni, de be vannak mindketten zárva a saját életükbe és csak telefonon érintkezhetnek. - Nem vagyok hajlandó távkapcsolatra. Nem. Egy hét volt ez, Keyo. Te nem tudsz idejönni a tökéletesen bejárhatatlan akadálypálya városba, én meg nem fogom itt hagyni a fiam. Egy hete ismerjük egymást, ilyesmi nem is várható el.
Keyo a háttámlának dőlt, mit sem törődve, hogy kocsistul burulhat hátra. Ami automatikusan a lábtámaszra lépett, hogy ellentartson Keyo súlyának.
-Értem. - Keyo arca elfehéredett, Amié kivörösödött. - Akkor... köszi, ezt a hetet.
-Én köszönöm...
Nem álltak így hosszan, csak egy gyors csók volt, aztán Ami elviharzott egy sietős helót dobva a visszatérő Mat-nek. A buszon már nem bírt magával úgy sírt mint egy gyerek.
Keyo nem sírt, csak forgatta a telefont a teljes döbbenet és üresség határán.
-Na mi az? Sikerült az utolsó percben összekapjatok? - Mat úgy fogta a három kávét mint zsonglőr feldobás előtt a három labdát.
-Nem. Csak nem tudtam, hogy ennyi volt. - kivett egyet a három kávéből, belekortyolt, de nem nézett Matre. - Egy hét együttlét. Aztán irány haza.

Az első hét volt a legrosszabb. Akkor mint egy őrült keringett a lakásba. Pont úgy, mint mikor rájött, hogy L. el fog válni tőle. Ugyanazok a kétségbeesés zakatolt benne, hogy rosszul dönt. Hogy élete nagy lehetőségét veszti el.
-Alig ismerem, semmit sem tudok valójában róla. Érzem az ízét, a hangulatát, elsöpör a személyisége, a stabilitása, de valójában bármilyen is lehet. Egy hétre a világ végén bárki lehet a legjobbfej. -magyarázta Csillának sokadszorra. Csilla meg szomorúan nézte a konyhaasztalnál ülve és ott volt a szemében, hogy nem ért egyet.
-Láttalak titeket. Nem volt abban hazugság, kicsim.

Aztán teltek a hetek. Munka ugyanúgy nem jött, mint előtte. Közeledett a tél, a fűtésszezon. Csillla hol kapott megbízást hol nem. Úgy életk mint bohém művészek, de valójában mindketten stabilitásra vágytak.
Aztán megérkezett a hívás. Egy éjjel visszatértek a pánikrohamok. Ahogy elmúltak tavasszal, így őszre valamiért újra felbukkantak. Aljasul éjjel, álmokba bújtatva lopakodtak közel, és úgy támadták meg, mikor védtelen. Felpattant és zokogva, remegő kézzel kutatta át a nappalit. Kiforgatva a könyveket a polcról. Nagy robajjal söpörve ki az edényeket a kredencből. Aztán felegyenesedett és remegő kezeivel eltakarta a szemét, úgy motyogta, hogy nincs meg.
-Mi nincs meg? - Csilla álomtól hunyorgó szemmel, tele aggodalommal állt a nappali ajtajában. - Csak álom volt, nyugi...
-Elegem van ebből. annyira félek, hogy elvesztem.
-De mit?
-Bármit. - a hangja újra nyugodt volt. Lerogyott a kanapéra, felhúzta a lábait. - Ne legyen akkor semmi, és akkor nincs mit elveszteni.
-Mi legyen akkor? Gyere lefeküdni.
-Szabadesés. - úgy nézett fel mint ki most ébredt csak fel. - Ó, ne haragudj. Feküdj le, most már jó. Én is lefekszem mindjárt. - A szeme normálisnak tűnt, csak a keze remegett még az adrenalintól.
Csilla lefeküdt. Ami ott maradt. aztán felnyitotta Csilla notebookját, mert az sokkal halkabb volt, mint a saját gépe, és szétrepített sokszáz üzenetet a világhálón az ismerőseinek és az ismerősei ismerőseinek.

Két hónap kellett hozzá. Sok beszélgetés az érintettekkel, de sokkal több bátorság, mint gondolta. Végül ott állt egy kisbőrönddel ugyanott a reptéri aulában. Az anyja vitte ki, így más nem is jöhetett velük. Kétüléses a teherautó. Az egyre nagyobb kisfiútól otthon búcsúzott el, miközben úgy kapaszkodott belé, mint akinek immár van fogalma az időről.
-Hát köszi, hogy elhoztál, anya. - mosolygott. Magabiztosan, ahogy szokott. - Majd jövök.
-Vigyázz magadra, és este beszélünk.
-Oké.
Aztán bement, és leült a padra. Keyora gondolt és az elvesztegetett lehetőségekre. Arra, hogy megnézte ugyan Facebookon, de nem jelölte be. Arra hogy mehetne Arizonába is, valószínűleg, hozzá, de még nem érett meg ő maga erre. Minden újat egyedül kellett megtanuljon. Ha figyelik sosem sikerült. Sutyiban megtanulta, egyedül, figyelő szemek nélkül bukva el az első pár próbálkozást, hogy aztán azzal a megszokott magabiztossággal használja a tudást, mintha mindig is tudta volna.
Ott a váróban döbbent rá a válaszra. Cilla annyiszor megkérdezte tőle, miért London, és miért nem ír inkább Keyonak? Nem tudta megmondani. Itt a ferihegyi váróban azonban összeállt a kép. Meg kell tanulnia külföldön élni. Meg kell tanuljon angolul eléggé ehhez. Megtanulni azt az elszigeteltséget ami mindig is az övé volt belül, megélni immár előnyként kívül.
-Arizona forró. - mondta ilyenkor Csillának - Nem viselem el a forróságot.

Keyo

Mat korán kelt aznap, és Aminak is be kellett mennie a stúdióba, úgyhogy ők ketten együtt indultak el otthonról. Keyo csak a lány friss, mentolos csókjára emlékezett, meg Mat nyurga alakjára valahol a távolban, aztán jó másfél órára visszaszédült az alvásba. Szélharang és edények koccanása ébresztette, és mikor a ritka londoni napfénytől hunyorogva kinyitotta a szemét, rögtön látta, hogy Garinak rossz kedve van. Tizennégy éves korától hívta Garinak; a nő akkor kérte meg rá, hogy ne a biológiai funkciója szerint azonosítsa őt, hanem önálló lényként.
- Baj van? - kérdezte nehezen forgó nyelvvel, és megdörzsölte a szemét.
- Pokoli a hangulatom. Legjobb, ha most elmész itthonról - felelte a nő kertelés nélkül.
Így hát Keyo összeszedte magát, és nekiindult a városnak. Kóborolt a Kew Gardensben; reggelinek melegszendvicset vett, és hagyta, hogy két kutya is összenyalja. A bulldog aztán gyorsan lelépett, de a vizslával el is játszott, mígnem egy unott képű, punktaréjos tinédzser magához nem füttyentette az állatot.
- Mennyi idős? - kérdezte Keyo, és vigyorogva törölte le combjáról a kutyanyálat.
- Fingom sincs. Csak sétáltatom - vetette oda a fiú, és a kutyát magával rántva elindult.
Keyo vállat vont és továbbment; szemérmetlenül szemezett egy babakocsiban ülő kislánnyal, aki rezzenéstelenül állta a tekintetét, majd egyszerre nevették el magukat. Aztán dél körül felhívta Amit, és a lány derűs hangjától megint csak vigyorognia kellett.
- Szia szépségem, ebéd?
- Persze - vágta rá a lány. - Választhatok én?
- Naná!
- Akkor legyen francia.
- Oké. Keresek egyet.
- Nem kell - nevetett Ami - Van itt egy, nem messze a stúdiótól. Kettőkor?
- Rendben.
- Hívod Mat-et, vagy szóljak neki én?
- Szólnál neki? - kérdezte Keyo magában mosolyogva.
Ravasz vagy, padavan. Nagyon ravasz.
- Hogyne. Akkor szia, dalia.
- Szia, szépem.
Egy pillanatig még ott maradt a parkban, hagyta, hogy átjárja a napfény. Valahol nem messze léptek csikorogtak, mutáló kamasznevetés szállt. Keyo kifelé indult, és már a második mellékutcában járt, mikor beérték és körbeállták.
A nevetés ugyanaz volt; izgatott, mutáló csikóvihánc, mögötte csendben lappangó, hideg rosszindulat.
- Mi a helyzet, srácok, szabadnap? - kérdezte Keyo, és ügyelt rá, hogy derűs-semleges maradjon a hangja.
- Nézd már, beszél! - szólalt meg az ötből az egyik, mire a többiek röhögésben törtek ki.
- Miféle lény vagy, mi? Buzi, vagy drogos? - kérdezte egy másik, és köpött egyet Keyo hajára.
- Te mesélj inkább, hogy miféle lény vagy, akinek négy másik kell ahhoz is, hogy szemétkedni merjen - felelte Keyo ugyanolyan nyugodtan, mint eddig.
A srác arca elsötétült, alsó ajka lefittyedt. Keyo nézte, és értetlenül megcsóválta a fejét.
- Mi a gond, srácok? Szar a suli? Dobott a csajotok? Beszólt apátok? Mind az ötötöknek kurvára fáj az élet?
- Neked fog kurvára fájni mindjárt - mondta az első, és lassan előrelépett.
- Ez az, adj neki, Tom! - röhögtek a többiek, és Keyo most először bánta, hogy nemet mondott Loo-nak, és nem fogadta el a kést. Ha nem tudom kidumálni magamat, akkor mindegy, mondta akkor magabiztosan.
Elkényeztetett az élet, gondolta most.
- Nem lesz jobb ettől - mondta a srácnak, és próbált szemkontaktust teremteni vele.
- Meglátjuk - felelte a srác, és ütött.
Volt néhány támadás, amit ki tudott védeni. Az elején. De mikor öten együtt kiborították a kocsiból, már nem számított, mennyire erős vagy gyors. Nem kiabált. Az arcukat nézte. Emlékezetébe akarta vésni azokat a tekinteteket, hogy utóbb előhívja, és megértse. Fiatalok voltak, tizenhat-tizenhét évesek talán. Egymást hergelték és erősítették, közben felváltva ittak és röhögtek, aztán mikor egy rúgástól bevérzett a szeme és a fél arca, megtorpantak és leléptek.
Keyo feküdt a földön, és a vörös homályon keresztül az oldalára fordult kocsit nézte. Amit lehetett, lerúgtak, letéptek róla. Lenyúlták a zsákját, elvitték a telefonját és a napszemüvegét.
Körmök kopogása az aszfalton, lihegés. A vizsla fülei az arcában.
- Mindenáron vissza akart jönni - mondta a punk, és sóhajtva letérdelt Keyo mellé.
- Jó fej - nyögte Keyo, és a kutya után nyúlt.
- Na, akkor mi legyen?
- Leléptek a kis rohadékok?
- Ja. Láttam, ahogy elhúznak a metró felé.
- Aha.
Kicsit ott maradtak csendben, a kutya zihálva simult Keyo oldalához.
- Na, ha nem kell semmi, én megyek - mondta aztán a punk. - Enni kell a kutyának.
- Hogy hívnak?
- Engem? - hökkent meg a srác. - Joey-nak.
- Joey, kölcsönadnád a telefonodat?
- Jah. Kit hívsz? Cimborákat, zsarukat?
- A csajomat.

Lisett

Elköltözni otthonról olyami volt, mint a szabadesés. Érezni akarta, hogy teljes ember. Persze egész életében ezt próbálták elhitetni vele, de valahogy ott volt benne valami bizonytalanság mindig. A szülei folyamatos kontrollja saját magukon, hogy engedjék őt, hogy megtanuljon élni mindig ott lebegett közöttük, mint egy hártya. Ki akart lépni ebből. Nem érezte magát kevesebbnek, ha egyedül volt, csak akkor, ha ott volt vele valaki. Akkor élessé váltak a különbségek, mint a villanytűzhely lapja és a pult felülete között. Hányszor megégette a kezét...
Aztán megtanulta azt a három nyelvet, megtanulta a Braille-írást is. Aztán felvették az egyetemre. Ez volt az a pont, amikor úgy érezte, el kell költözzön. Saját életet kell kialakítson, melyben amennyire ez lehetséges nem támaszkodna senkire. Az albérlet kiválasztásában Mitchell segített neki, aki fuvarozta és segítette mindenben, míg meg nem találta azt a minigarzont ahova vihette Tomot is magával. A lakás a Torose-ra nézett, annak minden előnyével és hátrányával. Pici volt és kevés bútor volt benne. Olcsó volt és tiszta szagú. Mitchell szerint nem tiszta, hanem bántóan steril. Tom nem nyilvánított véleményt, úgyhogy kivette a lakást és azonnal átcuccolt. Pont olyan volt, mint amilyet elképzelt. Pici terasz, egy nagy ablak, kis konyhasarok, zuhanyfülke. Minden elfért amire szüksége volt, de gyorsan ki tudta takarítani, és besütött a nap, amire legalább annyi szüksége volt, mint a melegvízre vagy a villanyra.
Mitchell segített átcuccolni, anya és apa könnyes büszke tekintetétől övezve. Tom kapott egy extra nagy ropit lakásavató gyanánt. Mitchell persze megszervezett egy meglepetés bulit is a spanyolhoz este nyolcra. Amin nyolcan vettek részt, Tommal együtt. Hangosan nevettek és rendeltek még abból a pikáns fűszerezésű salátából, amit csak a spanyolnál lehetett kapni, és amihez fogható friss ízt egy saláta sem tudott.
Lisett likőrt ivott és kibontotta a haját. Tom a lábfejéhez simulva feküdt és néha sóhajtott. Yvette és Sean egymást túlkiabálva meséltek a bolondos kuncsaftjaikról. Mitchell mint valami kedves nagybácsi néha rendelt helyettük.
Lisett már nem volt szerelmes Mitchellbe. Akkor szeretett belé, mikor felvették az egyetemre, és a gólyatáborban mellé állt. Mitchellnek volt egy vak unokaöccse, akit nagyon szeretett és akit nagyon sokszor megbántott gyerekkorukban. Lisett a vakságával vonzotta, és azzal az üde szépséggel amit el sem tudott képzelni. Mitchell megpróbálta elmagyarázni neki a szineket. Kedves volt a hangja, és hatalmas száraz, meleg tenyerében olyan biztonságos volt a kezét elbújtatni, mint bebújni egy lusta nyári délutánon a kedvenc plédje alá.
Mitchell viszont nem ment tovább a csókolózó barátságnál. Lisett pedig csak éjjel sirt, mikor felriadt és eszébe ötlött Mitchell illata vagy keze. sosem beszéltek az érzéseikről. a nyár eltelt, ahogy az első félév is, és romantikus kalandjukat magával vitte az ősz.
Karácsonykor ugyan beültek egy étterembe és ajándékot cseréltek. De csók már nem volt, csak Tom feje pihent Mitchell ölében egész este, azt várva, hogy a srác fut vel egyet.
Január végén megérett Lisettben az elhatározás, hogy a sikeres vizsgaidőszak feljogosítja a következő lépésre és megkérte Aunat, hogy segítsen lakást keresni. Auna pedig azzal a lendülettel lepasszolta a feladatot Mitchellnek. Így történhetett, hogy ott ültek nyolcan a spanyolnál azon az este, Lisett, Tom, Yvette, Sean, Auna és Beth, Clive és Mitchell.
Lisettet végül Yvették vitték haza. Nem engedte, hogy felkisérjék, csak Yvettet kérte meg, hogy jöjjön át reggel, hogy megtanulja az utat az egyetemig. Aztán beállt a liftbe Tommal és felzúgott a hatodikra. Megállt az ajtaja előtt és kitapogatta a kulcsot.
A lakásnak tiszta szaga volt. A tárgyak szépen gondosan elhelyezve, minden mérnöki pontosan a helyén. Finom kezei végigsiklottak a konyhapulton. Engedett Tom táljába friss vizet és levetkőzött. A ruháit gondosan felakasztotta, majd beállt a zuhany alá. Késő éjjel volt, mire ágyba került. Felhúzta a vekkert és elvackolt a tiszta ropogós ágyneműben.
-Jó éjt Tom. - súgta Lisett. Tom pedig felemelte a fejét, majd felült és odadugta az orrát Lisett arcához és sóhajtott egyet.

Loo és Lisett

Délelőtt volt. Olyan szürke délelőtt amikor ugyan nem felhős az ég, de a párától nincs árnyéka semminek. A boltban lézengtek a nyugdíjasok. A reggeli rohanósok már elrohantak. Akik meg ebédet akartak venni még nem jöttek. A háziasszonyok már otthon voltak, az iskolások még a padban. Loo felült a műszaki osztály pultjára és azt képzelte, hogy cowboy csizmában van egy vadászpuskával az oldalán. De ma már nem akar elejteni egy vadat sem, mert olyan nyugodt és szép ez a lassú délelőtt. Azt képzelte olyan állandó társa a vadászpuska, mint egy kutya. Ha nincs dolga akkor is ott van észrevétlen a lába, vagyis hát a keze ügyében.
A műszaki osztály gyakorlatilag üres volt, mikor meghallotta a jellegzetes kopogást, ahogy Lisett fehér botja mint egy metronóm pattan le a polc alsó sávjáról. Loo megdermedt. Úgy döntött nem mozdul, alig hallhatón fog levegőt venni. Csak ült, ölébeejtett kezekkel és figyelte az egyre közelebb kopogtató Lisettet. A lánynak rézdrót színű haja volt. Finom, enyhén szeplős bőre, mandulavágású sötét szemei. Nem látszott vaknak, csak az kelthetett gyanút, ahogy a szeme össze-vissza verdes a pillái között mint egy riadt madár.
Lisett egyre közelebb jött. Finom ujjai időnként hozzáértek egy-egy tárgyhoz. A fülhallgató konzol mellett megállt és keresgélni kezdett. Loo figyelte a rebbenő finom kezeket, pont úgy, mint egy nyugodt vadász a szafarin. Már megvolt a nagy trófea. Ha befér meg lesz ez a vad is, de nincs sürgetés. Kezét felemelte és letette maga mellé a pultra, képzeletben tenyere a puska tusának otthonos símaságán nyugodott.
Lisett visszaügyeskedett egy külhallgatót és finoman elfordította a fejét, mint egy elegáns díva. a mozdulat öntudatlansága maga volt az elegancia. Loo tenyere izzadni kezdett. Lisett lassan, a bottal magabiztosan de sokkal lassabban mint szokott koppantott a kövön. Nyíl egyenesen Loo felé tartott. Loo tenyere izzadt foltot hagyott a pulton, ahogy újra az ölébe ejtette. Pislogás nélkül figyelte ahogy a lány, magabiztosan ám nagyon lassan közeledett hozzá. Végül ott volt már egy karnyújtásnyira. a botja beleakadt Loo bakancsának fűzőjébe.
-Szia Lui. Pendrive-ot keresek. Légyszíves segíts. - Mondta azzal a nyugodt magabiztossággal, amitől Looban leállt a vérkeringés és mint egy biorobot tette amit kért. Hogy aztán széghyenlősen, zavartan térjen magához, miután a lány távozott. Most nem moccant. Lisett szája kis fintorba rendeződött majd vissza, a semleges majdnem mosolyba.
-Tudom, hogy itt vagy.
Loo nem moccant. A szája kiszáradt, fülei mint két vakító tibeti zászlócska világítottak vörösen a feje két oldalán.
-Érzem a szagod. - mondta Lisett és elmosolyodott. - Ne vacakolj már. Gyere és mutsd meg hol vannak. - Elmosolyodott és megfordult.
Loo kifújta a levegőt és zavart motyogással kísérve lehuppant a pultról.
-Szia Lisett. Máris mutatom...

Fura alakok

Figyelte a legyet. A légy hosszan mászott egyik ablakelemtől a másikig. A vízcseppek versengve csúsztak bele az ablakpárkány kiöblösödésébe. a légy belül mászott ellenkező irányba.
Loo figyelte aztán hirtelen ráborított a légyre a kínai kajás dobozt. Hallotta az ideges zizegést. lecsúsztatta az ablakkerethez és ott egy papírlapot tolt alá.
- Megvagy. - vigyorgott.
Az áruház irodájában nem volt már senki. Maga az áruház is zárva volt. Csak ő volt bennt, mint éjjeli őr, másodállásban. Nagyon szerette ezeket az éjszakáklat. Olyankor bármi lehetett. Néha végigkommandózott az áruházi polcok között a teljes sötétben. Kintről nem láthatták. de bent finom szürkeárnyalatú volt minden a derengésben.
-Mindig van egy kis fény, fiam. Csak idebenn. - kocogtatta meg a napszemüveglencséit emlékeben az apja - csak idebenn teljes a sötét.
Ezek után minid öblögetős röhögésbe tört ki, mint ki jó viccet mondott. Loo nem emlékezett rá, hogy az apaja valaha látott volna, pedig állítólag kisiskolás volt, mikor elveszetett végleg a látását. Loo csak Lisett Reynoldot ismerte, aki vak volt. Lisett az áruházban vásárolt minden hétfőn és pénteken. Lassan matatta végig a sorokat, sokszor kérve meg valakit, hogy olvassa el az adott élelmiszer összetevőit. Loot kezdetben idegesítette a matatásával. Furcsa volt és idegen. Aztán Lisett rákapott, hogy őt hívja segítségül. Onnantól egyenesen kerülte a lányt.
Egy nap Keyoval és Mattel mentek a Fullmoonba sörözni, mikor felbukkant mellettük Lisett. Odaköszönt neki, pedig nem is láthatta. Éppen odaértek a hely elé mikor a lány elhaladt mellettük azzal a nyugis zsemleszín kutyájával. Loo felkapta a fejét, de amit rájött, hogy ki köszönt rá paprika vörös lett.
Keyo végül kiszedte belőle mi a baj. majd mikor Loo kibökte, hogy Lisett olyan fura Keyoból kitört a nevetés és olyan heves szeretettel ölelte meg loo-t, hogy az zavarba jött tőle.
-Engem nem látsz furának Loo?
-Nem. Mé'? - Loo igyekezett átlátni Keyo okos trükkjein. - Félig vietnámi vagy, de az még alapból nem fura.
-Semmi más?
-Ja! - örült meg Loo - Meg kerekesszéked van. de az meg jó, mert ha veszünk egy kocka sört nem kell cipelni.
Keyo ezen már annyira nevetett, hogy a könnye is kicsordult.
Loo örült, hogy ilyen humoros. Ritkán nevettek a viccein.

Csilla

Üres volt az utca. Az összes ablakot kinyitotta. A huzat messzire belengette a függönyöket a szobába. Beült a fotelba a térre néző ablak elé és hagyta, hogy a függöny körbelobogja. A grafitszürke ég előtt világítottak a vajsárga házfalak. Aztán dörrent. Ő összerezzent ültében de el is mosolyodott. Aztán újra dörrenés és megindult mint valami kidőlő tálnyi mag, az eső finom kopácsolása.
Hosszú hétvége volt, így egyedül. Ami elutazott, Péter az apjánál. Nem volt semmilyen programja a hétvégére. Olvasni akart és írni. Az olvasás sikerült is. Két könyvet falt fel négy nap alatt. Írni is leült párszor, de a félsz, az üres lap fóbia rendre elöntötte. Látta a gyűlő felhőket, érezte a vihar szagát. Aztán mikor végre elömlött a víz mindenen, megkönnyebbült. Sóhajtott egyet és lehunyta a szemét. Az ablakon beverő eső finoman permetezte meg a lábát. Majdnem felpattant, hogy becsukja az ablakot, de akkor valami megfogta belül.
-Ő hagyná, hadd simogassa az eső a lábát. Felmosni ráér egy negyed óra múlva is. Annyi idő alatt nem lesz semmi baj.

Mat

Későn ért haza. A kiállítás után még hosszan bolyongott a külvárosban; beitta a fényeket és ellopta az arcokat. A kocsmából hazatérő ötvenes cockney éppúgy lenyűgözte, mint a tűzcsapon ücsörgő, sikoltozóra sminkelt ázsiai lány, vagy a dús csípőjű, köpenyes, cigarettával hevesen gesztikuláló fekete nők, akik harsány nevetéssel fordultak utána, mikor lefotózta őket. Mikor elfáradt, egy falnak dőlve tüzet csiholt a zsebében hánykolódó gyufából és cigarettára gyújtott. Furcsa érzés lopakodott a gyomra körül; nem tudta hová tenni a találkozást a Fehér Dívával a kiállításon. Sorsszerűnek tűnt, és ettől a sorsszerűségtől viszketni kezdett valami a szeme sarkában. Pontosan emlékezett, Keyo mennyit emlegette a lányt, miután hazatértek.
- Basszus Mat, ekkora kicseszés! Érted, akár az Antarktiszon is lehetne. Pedig mennyire illett, mennyire passzolt, mintha a Jóisten tette volna elém, hogy lássam, igen, létezik ilyen. Valahol, valaki másnak. Francba!
Az éjszaka egyre lejjebb ereszkedett, és Mat fázni kezdett. Kezeit zsebre dugva, a gépet kapucnis pulóvere alá rejtve indult vissza. A metróból felérve gyalog ment tovább, és rövid tekergés után megtalálta a zöldre festett, égetett cukor színű nyílászárókkal felszerelt lampionos házat. Gari az előszobában állt, mintha csak őt várta volna. Mat zavarában meghajolt, mikor meglátta, amit a nő apró biccentéssel viszonzott. Utána lassan felé nyúlt, de nem érintette meg, csak invitáló mozdulatot tett a felső szintre vezető lépcső felé. Mat hunyorgott, aztán a nő figyelő tekintete előtt levette a cipőjét, és elindult felfelé. Gari nesztelenül követte, selyemköntösének suhogása szárnyak verdesésére emlékeztette Mat-et. Odafönt előre kellett görnyednie, hogy elférjen az alacsony mennyezet alatt. A füstölő illata itt még erősebb volt, ahogyan mélyebb és ölelőbb volt a csend is. Gari intett neki, hogy üljön le, és Mat némán törökülésbe ereszkedett a lakkozott asztalka mellett.
- Érdekes este – mondta halk, de erős hangon Gari, miközben tenyérnyi teáscsészéket tett az asztalra.
Mat megbűvölve figyelte a nő diószínű, ráncos kezeit.
- Igen.
- Megfestetted a képeket?
Gari sosem hívta fotózásnak, amit Mat csinált. Megfestetted, tükörbe zártad, megdermesztetted. Így emlegette.
Mat bólintott.
- Keyo…?
Gari apró, türelmetlen kézmozdulatot tett, aztán lefelé biccentett a fejével. Mat nyelt egyet, és lehajtotta a fejét.
- Melyik volt a legerősebb? – kérdezte Gari, és teát töltött, aminek az illata sokkal inkább emlékeztette parfümre Mat-et, mint italra.
- Melyik kép?
- Melyik pillanat.
- Egy találkozás – szaladt ki Mat száján úgy, hogy maga is meglepődött.
Gari némán figyelte őt koromszínű szemeivel, aztán intett, hogy igyon, és Mat belekortyolt a forró illatszerbe.
- Fáradt vagy – szólt a nő.
- Igen.
- És nyugtalan.
- Örökké – felelte őszintén Mat, mire Gari, először az este folyamán elmosolyodott.
- Keyonak vendége van – mondta – Igyál még egy kortyot.
Mat zsibbadtan a szájához emelte a csészét, és ivott. Pontosan tudta, ki lehet az a vendég. Nem is kellett hozzá, hogy hallja a hangját, lássa a szemét.
- Akkor talán…jobb, ha lefekszem. Nem…nem zavarom őket.
Gari a kezét nyújtotta a csészéért.
- Menj le hozzájuk – mondta aztán, és a mondatban nem kérés vagy tanács volt.
Parancs.