Loo elhajtott Gari házától. A keze rá-ráütött a kormányra. Mellette Beto csak pislogott. Mat Bergék garázsában lakott akkor már évek óta. Szépen berendezkedett. A műhely volt alul, a labor volt fennt. Keyo félig meddig ott lakott. Mat pedig belehelte érzékeny lényével még a gerendák repedéseit is. Rengeteg lom és alkatrész hevert mindenütt. Ha takarított leginkább porszívóval, aminek csövére egy rácsot szerelt, nehogy olyasmit is felszívjon ami fontos lehet. Loo megállt a garázs előtt és hosszan ücsörgött ott. Beto meg sem mert moccanni. Aztán Loo összeszedte minden bátorságát és bár érezte a zsigereiben hogy ez nem helyes becsörtetett Mathoz, mint mindig.
-Hello. Mat. Halló!
-Szia! Gyere be. van még sör a hűtőben, ülj le. Jövök. -hallatszott az emeletről Mat hangja.
Loo leült, kibontotta az asztalon bontatlanul melegedő sört aztán letett és nézte ahogy a hab kirojtosodik a kis nyíláson.
-Vezetek basszus. - motyogta és a nadrágjába törölte a kezét. Pár perc múlva Mat ledobogott a létrai meredekségű lépcsőn.
-Hello. Hű de nyúzott vagy. Bolti lopás?
-Nem, kösz. Ja! - kapta fel a fejét Loo - Nem. - szegte le újra a fejét. - Figyu. khm. Izé. - Loo nézegette a sört a dohányzóasztalon aztán zsebredugta a kezét és felnézett Mat sovány arcába. - Figyu.
-Jah.
-Garinál voltam.
-Ma van a születésnapja. Ilyenkor nagyon rosszkedvű.
-Jah. Figyu. Itt van az unokaöcsém.Beto.
-Jah.
-Itt hagynám.
-Joh. Randi?
-Umm. Nem. Úgy értem... Lakhat itt? - Loo úgy nézett Matre mint a fogorvosra. Vicsorgott és meghallotta ahogy a fogai nyikorogva összesuródnak.
-Már mér lakna itt?
-Hát Gari szerint te jó lennél erre. Mert ráérsz. Érted. Nincs családod, de van kis pénzed és nem vagy egy ideges csávó. Van önálló lakásod. Ilyesmi...
-Mi van?
Mat leült. Egy percer végigszántotta a belsőjét a gondolat, hogy egy kisfiúra kelljen vigyáznia. Saját tízéves érzései és emlékei gyűrődtek fel benne. Nem akart újra úgy érezni és nem vágyott rá, hogy újra előtörjenek benne azok az érzések.
-Hát... - Loo zavartan méregette a sörösdobozt mintha valami dinamitrúd lenne.
Mat kipillantott a nyitott garázsajtón. A szakadt csotrogány lökhárítója és lámpája odalátszott. Szeme végigsimogatta a garázs belsejében felhalmozódott magánéletét. A tárgyak amiket itt épített, a millió kis kütyü, a fényképek tengere, Keyo. Keyoért érzett felelősséget, ahogy az anyjáért is. nem mintha Keyo rászorult volna, hogy pátyolgassák, ahogy az anyja sem hagyta, bár neki szüksége lett volna rá. a húga akinek valószínűleg nagyon is szüksége lett volna rá, ő mégsem volt képes szót érteni vele. Három ember volt az életében aki igazán számított neki és mindhárom komoly érzelmi terhet jelentett. Nem. - húzta össze valami szorongás a gyomrát - Nem akarok ide egy kisfiút.
-Ne viccelj már. Dehogy lakhat itt. Loo. - Mat kényszeredetten elnevette magát. Loo felkapta a fejét, mintha ütést várna. Mat szerette Loot. Úgy gondolta Looban is sokkal több van, mint ami látszik elsőre. Loo jó volt. A szó klasszikus értelmében jó. A fejében mindig szuperhős volt, élkatona, szuperzsaru, vadakat terelő juhász. Hülye dolog, hogy ezt nem látta senki, mert egy plázában biztonsági őr. Mat nézte Loot és annyira nem akarta magbántani. Szerette volna, hogy Loo tudja, hogy nem vele akar kibaszni, de van egy pont ahol meg kell húzza a határokat. -Ezzel az erővel lakhatna nálad is. - mondta végül fennhangon Loonak. Érezte Gari tekintetét mint valami kihívó vívóbajnokot, hogy vajon van e ő, Mat elég lúzer, hogy beleessen a csapdába. És érezte Gari tekintetét a hátán is, mint valami kicseszett szárnyat, hogy ő, Mat van e elég erős szívben, hogy úgy adja vissza Loonak a feladatot, hogy Loo meg bírja csinálni. Keyo jutott eszébe, ahogy ült a hintában a játszón egyszer régen még általánosban. Keyo akkor sírt. Ült a mozdulatlan hintában és rázta a zokogás, mert rádöbbent, hogy vannak dolgok amiket nem tud megtenni, még akkor sem, ha az anyja naponta ezerszer érezteti vele, hogy a korlátai csak akaratgyengeségből fakadnak. Akkor is ha Gari hisz benne, hogy Keyo előtt nincs lehetetlen, attól még a korlátok léteznek. Mat lehúnyta egy pillanatra a szemét. Ő is tudta, hogy Keyo messze nem ért a lehetőségei szélére. És ha ez így van akkor Loo még kevésbé. Mat döntött.
- Kiveszel egy szobát vagy kis lakást mint Keyo. Megkapod a srácért a havi apanázst mint Sylvia is kapta és dolgozol tovább, csak a srác nálad lakik, suliba jár, és oké lesz. Biztos tetszene Lisettnek is a dolog. Látná mindenki aki eddig nem, hogy milyen komoly felelősségteljes fickó vagy.
Mat vigyorgott. Valami olyan meleg elégedettséget érzett, mint addig soha.
-De én?
-A te unokaöcséd nem?
-De.
-Mikor szabadul a bátyád?
-Három év múlva... ja nem, már csak kettő.
-Két év nem nagy idő. Hm?
2010. szeptember 20., hétfő
Visszavágó
A ginseng forró gőze megnedvesítette az arcát. Szorosan fogta a csészét és egyenes derékkal ült a kanapén. A telefon műanyag darabkái szanaszét szóródtak az asztalon. Kell egy másik készülék, gondolta, és belekortyolt a teába. Aztán ahogy a perzselő íz szétáradt a nyelvén, megcsóválta a fejét. Vagy éppen hogy nem. Megkímélné magát az ilyen hívásoktól. Keyo úgyis eljön, ha akar valamit, bár Gari mostanában nem számolt vele, hogy akarna. Mark…Mark nem telefonál. Egyéb telefonokra pedig nincs szüksége. Legkevésbé esetlen, dühítő, szánakozó telefonokra.
„- Mrs. Changwani…
- Megint te.
- Igen. Bocsánat.
- Mit akarsz?
- Csak…gondoltam…
- Mit?
- Hát, ma van a…
- Hagyd abba!
- Én…elnézést. Sajnálom.
- Ne merészelj hívni többet!”
Gari pengevékonyra préselte az ajkát, és egyetlen mozdulattal a földre seperte a műanyag darabkákat. Aztán a konyhába ment, elmosta a bögrét és inni adott a virágoknak. Majd ott maradt a mosogató mellett, két tenyerével a pultra támaszkodva, és mint már annyiszor, most is mérnöki precizitással elemezte a benne tomboló érzéseket. Harag, gyűlölet, és mindezek felett a sziklaszilárd kötelességtudat és önuralom. A harag Mark. A gyűlölet Arizona. A kötelességtudat és az önuralom pedig Keyo. Most először azonban az is megfordult a fejében, hogy vajon meddig tart még az utolsó kettő. Mennyi ideig bírja kontrollálni magát, mennyi ideig hajlandó szóba elegyedni azokkal, akik szólni próbálnak hozzá? Mennyi idő kell ahhoz, hogy Ahn ne csak havonta egyszer, hanem sűrűbben látogassa? Mennyi?
Az udvaron gumi csikordult, majd kocsiajtó csapódott. Gari felkapta a fejét és kitágult orrlyukakkal a levegőbe szimatolt. A szúnyoghálós verandaajtón át ócska, porlepte járgányt látott, amiből nagydarab, esetlen mozgású latin férfi szállt ki. Átizzadt inget, farmert és bakancsot viselt, és körbe-körbe tekintgetett a ház körül, mintha támadókra lesne. Aztán átment a kocsi másik oldalához, és behajolt a lehúzott ablakon. Vagy egy percig úgy is maradt, majd elhátrált és kinyitotta az ajtót. Gari felszisszent, mikor meglátta a kezébe kapaszkodó gyereket. Aztán kihúzta magát, végigsimított copfba fogott tükörfényes haján és határozottan kilépett az ajtón.
- Mi az? – szólalt meg hangosan.
A férfi megtorpant és lesunyta a fejét. A gyerek kerekre tágult szemekkel, nyakát felszegve bámult Garira, és úgy kapaszkodott a férfi kezébe, hogy elfehéredtek az ujjai. Gari jól látta, hogy a forróság ellenére is rázza a reszketés.
- Lui Hozario. Kérdeztem valamit!
- Asszonyom…izé… - Lui kínlódva kereste a szavakat, Gariban pedig fellobbant a türelmetlenség.
- Szedd össze magad!
Lui összerezzent. A tekintete megbicsaklott, aztán kihúzta magát, és úgy kezdett el beszélni, mintha a felettesének jelentene.
- Ez az unokaöcsém. Az anyja meghalt. A bátyám a sitten. A Mama…
- Ismerem az anyádat, Lui Hozario.
Lui nyelt egyet, és megrogyott. A katonás tartás kiszaladt belőle; nem volt már más, csak egy tehetetlen melák, aki szerencsétlenül pislog a napon.
- Mit akarsz tőlem?
Lui kínlódva tekergette a fejét; hol a földet nézte a lába előtt, hol a kocsit, hol a ház falát.
- Azt gondoltam…Ön talán…
Gari szeme összeszűkült.
- Én? Mit?
- Hát…hogy Ön…megmondja. Hogy mi legyen.
Gari mély levegőt vett. Már a nyelvén volt, hogy elküldje őket, hogy takarodjanak és hagyják békén, de az önuralom megingott benne, és hagyta szétáradni a gyűlöletet.
- Gyertek be – mondta, és a verandaajtót nyitva hagyva besietett a hűvös házba.
Lui másodpercekig tétovázott, aztán Betoval az oldalán beóvakodott a konyhába. Gari addigra citromos vizet vett elő a hűtőből, és töltött egy pohárral a gyereknek.
- Nem látod, mennyire ki van száradva? – szólt rá Luira. – Ki tudja, mióta nem ivott!
- Én…csak ma…
- Hallgass – torkolta le Gari, és leguggolt Beto elé. Hosszan nézte a rémült, sovány arcocskát, a kisfiú pedig hiába igyekezett kitérni a tekintete elől. Végül az ujjai reszketni kezdtek a poháron, és Garinak ki kellett vennie a kezéből, ha nem akarta, hogy elejtse. Lui visszafojtott lélegzettel figyelte őket az asztal túlsó oldaláról.
- Jól van – mondta Gari, és kiegyenesedett.
- Jól? – kérdezett vissza reménykedve Lui.
- Tudod, mi a dolgod.
- Ööö…
Gari elmosolyodott.
- Vidd el a barátodhoz.
- Ki…mi….Keyo? – dadogta Lui, mire Gari megcsóválta a fejét.
- Nem, nem Keyo. Mat.
- Mat? – Lui hátrahőkölt, Beto pedig halkan felnyüszített, mint egy kis állat.
Gari ragadozómosolya betöltötte a konyhát.
- Ki más? Mat egyedül él. Jórészt otthon van, otthonról dolgozik. Nincs felesége, gyereke, aki lekötné. Tud gondoskodni róla.
- De Mat…Mat?
- Ez, vagy az árvaház, Lui. Te döntesz. Eredj – mondta Gari, és hátat fordítva a mosogatóba öntötte a limonádét.
Nem elég neked a saját családod, a saját anyád. Nem. Te szánni mersz engem; engem, aki sosem engedtem el magamat, akin sosem látszott, sosem látszhatott, ha baj van. Fel mersz hívni a születésnapomon, minden évben, és ha nem zavarlak el, még ajándékot is hoznál. Szerencsétlen öregasszonynak látsz, aki olyan, mint az anyád, aki egyedül van és rászorul az esetlen gondoskodásodra. Hát akkor fogd ezt a kölyköt, irgalmas szamaritánuskám. Fogd, és gondoskodj róla.
„- Mrs. Changwani…
- Megint te.
- Igen. Bocsánat.
- Mit akarsz?
- Csak…gondoltam…
- Mit?
- Hát, ma van a…
- Hagyd abba!
- Én…elnézést. Sajnálom.
- Ne merészelj hívni többet!”
Gari pengevékonyra préselte az ajkát, és egyetlen mozdulattal a földre seperte a műanyag darabkákat. Aztán a konyhába ment, elmosta a bögrét és inni adott a virágoknak. Majd ott maradt a mosogató mellett, két tenyerével a pultra támaszkodva, és mint már annyiszor, most is mérnöki precizitással elemezte a benne tomboló érzéseket. Harag, gyűlölet, és mindezek felett a sziklaszilárd kötelességtudat és önuralom. A harag Mark. A gyűlölet Arizona. A kötelességtudat és az önuralom pedig Keyo. Most először azonban az is megfordult a fejében, hogy vajon meddig tart még az utolsó kettő. Mennyi ideig bírja kontrollálni magát, mennyi ideig hajlandó szóba elegyedni azokkal, akik szólni próbálnak hozzá? Mennyi idő kell ahhoz, hogy Ahn ne csak havonta egyszer, hanem sűrűbben látogassa? Mennyi?
Az udvaron gumi csikordult, majd kocsiajtó csapódott. Gari felkapta a fejét és kitágult orrlyukakkal a levegőbe szimatolt. A szúnyoghálós verandaajtón át ócska, porlepte járgányt látott, amiből nagydarab, esetlen mozgású latin férfi szállt ki. Átizzadt inget, farmert és bakancsot viselt, és körbe-körbe tekintgetett a ház körül, mintha támadókra lesne. Aztán átment a kocsi másik oldalához, és behajolt a lehúzott ablakon. Vagy egy percig úgy is maradt, majd elhátrált és kinyitotta az ajtót. Gari felszisszent, mikor meglátta a kezébe kapaszkodó gyereket. Aztán kihúzta magát, végigsimított copfba fogott tükörfényes haján és határozottan kilépett az ajtón.
- Mi az? – szólalt meg hangosan.
A férfi megtorpant és lesunyta a fejét. A gyerek kerekre tágult szemekkel, nyakát felszegve bámult Garira, és úgy kapaszkodott a férfi kezébe, hogy elfehéredtek az ujjai. Gari jól látta, hogy a forróság ellenére is rázza a reszketés.
- Lui Hozario. Kérdeztem valamit!
- Asszonyom…izé… - Lui kínlódva kereste a szavakat, Gariban pedig fellobbant a türelmetlenség.
- Szedd össze magad!
Lui összerezzent. A tekintete megbicsaklott, aztán kihúzta magát, és úgy kezdett el beszélni, mintha a felettesének jelentene.
- Ez az unokaöcsém. Az anyja meghalt. A bátyám a sitten. A Mama…
- Ismerem az anyádat, Lui Hozario.
Lui nyelt egyet, és megrogyott. A katonás tartás kiszaladt belőle; nem volt már más, csak egy tehetetlen melák, aki szerencsétlenül pislog a napon.
- Mit akarsz tőlem?
Lui kínlódva tekergette a fejét; hol a földet nézte a lába előtt, hol a kocsit, hol a ház falát.
- Azt gondoltam…Ön talán…
Gari szeme összeszűkült.
- Én? Mit?
- Hát…hogy Ön…megmondja. Hogy mi legyen.
Gari mély levegőt vett. Már a nyelvén volt, hogy elküldje őket, hogy takarodjanak és hagyják békén, de az önuralom megingott benne, és hagyta szétáradni a gyűlöletet.
- Gyertek be – mondta, és a verandaajtót nyitva hagyva besietett a hűvös házba.
Lui másodpercekig tétovázott, aztán Betoval az oldalán beóvakodott a konyhába. Gari addigra citromos vizet vett elő a hűtőből, és töltött egy pohárral a gyereknek.
- Nem látod, mennyire ki van száradva? – szólt rá Luira. – Ki tudja, mióta nem ivott!
- Én…csak ma…
- Hallgass – torkolta le Gari, és leguggolt Beto elé. Hosszan nézte a rémült, sovány arcocskát, a kisfiú pedig hiába igyekezett kitérni a tekintete elől. Végül az ujjai reszketni kezdtek a poháron, és Garinak ki kellett vennie a kezéből, ha nem akarta, hogy elejtse. Lui visszafojtott lélegzettel figyelte őket az asztal túlsó oldaláról.
- Jól van – mondta Gari, és kiegyenesedett.
- Jól? – kérdezett vissza reménykedve Lui.
- Tudod, mi a dolgod.
- Ööö…
Gari elmosolyodott.
- Vidd el a barátodhoz.
- Ki…mi….Keyo? – dadogta Lui, mire Gari megcsóválta a fejét.
- Nem, nem Keyo. Mat.
- Mat? – Lui hátrahőkölt, Beto pedig halkan felnyüszített, mint egy kis állat.
Gari ragadozómosolya betöltötte a konyhát.
- Ki más? Mat egyedül él. Jórészt otthon van, otthonról dolgozik. Nincs felesége, gyereke, aki lekötné. Tud gondoskodni róla.
- De Mat…Mat?
- Ez, vagy az árvaház, Lui. Te döntesz. Eredj – mondta Gari, és hátat fordítva a mosogatóba öntötte a limonádét.
Nem elég neked a saját családod, a saját anyád. Nem. Te szánni mersz engem; engem, aki sosem engedtem el magamat, akin sosem látszott, sosem látszhatott, ha baj van. Fel mersz hívni a születésnapomon, minden évben, és ha nem zavarlak el, még ajándékot is hoznál. Szerencsétlen öregasszonynak látsz, aki olyan, mint az anyád, aki egyedül van és rászorul az esetlen gondoskodásodra. Hát akkor fogd ezt a kölyköt, irgalmas szamaritánuskám. Fogd, és gondoskodj róla.
2010. szeptember 16., csütörtök
Loo - kezdés
Tisztán érezte, hogy ez az a telefon, amit nem kéne felvenni.- Hallo. Lui... Lui Hozario?
- Ummm... igen...
- Karashi vagyok a szomszéd. Háttööö... jönnie kéne, Beto mondta, hogy majd maga jön... Beto nálunk van. Várja... - a telefont mintha sok apró kéz rángatta volna, a háttérben aktuális sláger üvöltött és Loo már érezte, hogy el lesz cseszve a napja.
- Ööö, dolgozni mennék mindjárt...
- Akkor ne menjen. Vagy küldjön valami épeszű családtagot.
- Sylvia...?
- Igen, Beto anyja, pontosan! - a hang nyűgösre fordult - Jöj-jön-már! Érti?! A lábával jöjjön ide.
Tucson nem volt messze, Loo elcserélte a műszakot Sam-mel és nekiindult. Mindennél jobban utálta, ha intézkedni kellett. A Teendő jött apró kellemetlenkedéssel, aztán tolakodott egyre utálatosabban. Végül a fejére nőtt, letépte róla az álmodozás otthonos hullazsákját, befurakodott a legjobb álmaiba és ráfröcskölte izzó szitkait. Pont mint a Mama hangja, mikor ébresztette.
Már hazafelé gurultak, Beto mellette ült, kifelé bámult a szélvédőn és a hamburgerbe kapaszkodott amit az imént vett neki. Már tizenkettő, a szeme körüli árnyékok, meg ahogy a lábát dobálja, tisztára mint az apja, csak kicsiben. A bátyám - gondolta Loo - már nem is olyan kicsiben. - De ehhez nem lehet elég nagynak lenni...
- Hová vigyem-hová vigyem - mantrázta Loo fázósan összekoccanó fogakkal. Elhagyott gyerek volt a jéghideg műtőasztalon a gondolatai nélkül amikbe felöltözhetett volna. - Hová vigyem... haza a lakókocsiba? Árvaház, - kurvaélet azt hagyjuk - Mandy nénihez a macskák közé? Rendőrség? Mégis a Mamához, aki utálja? - egyre kétségbeesettebb gondolatok jöttek és Loo a fogát csikorgatva próbált valamit előcibálni, hogy a helyzetből szabaduljon.
Még egy hét lett volna, míg úgyis erre jár és a havi támogatást elhozza. Most az ajtó zárva volt, mellette cigizett a szomszéd, míg a gyerekei a saját ajtajuk mögül lestek. Beto arca kisápadt közülük - óriásira nyílt szemei fókuszálatlanul meredtek Loo-ra.
- Karashi - morogta a szomszéd, nagyot szívott a cigarettacsonkból, és kézfogás helyett feszítővasat nyújtott.
- ...ööö, biztos? A rendőrséget nem kéne...?
- Ne szarozzon, mire ideérnek... amúgy majd megmondjuk hogy volt. Látja. Belülről van bezárva.
- Hm... rendben... - kapaszkodott meg Loo a hideg feszítővasban, - akkor... bemenne a gyerekekkel?
Még nézett egy rövid farkasszemet a zárral, míg Karashiék ajtaja bevágódott, aztán elővette magából a behatoló kommandóst.
Nem volt annyira borzalmas. Sylvia féloldalt feküdt az előszobában, az arcát szerencsére a cipősszekrény felé fordította. Szaga sem volt még igazán, csak valami enyhe, bocsánatkérő kis előérzet: pont ahogy tőle elvárható volt. Finom, apró keze még mindíg kecsesen tartott valamit, de Loo nem merte megmozdítani. A karján a sebek nem tűntek frissnek, nem bántották az előző napokban - tűnyomok után pedig Loo nem kutatott. Elosont Beto szobája felé, összeszedett egy kazal holmit teljesen ötletszerűen, aztán távozóban próbált imádkozni, ahogy ilyenkor kéne. Igazán nem rajta múlt, hogy káromkodásba fulladtak a szavai: az ajtóban nekiütközött az emeletre éppen felszuszogó két mentősnek. Azok megdermedtek, egy pillanatra abbahagyták a drogos kurvák emlegetését. Loo esetlenül habogva tisztázni próbálta magát, hátán az összekötött batyuval, aztán csak legyintett és a szomszéd ajaja felé indult. Beto, a sápadt kísértet éppen kilépett Karashiéktól, nem kérdezett semmit és szó nélkül követte őt.
- Miért nekem jut már megint az alja? - csapott Loo jókorát a kormányra - takarítás a bátyám után.
Beto nem rezzent, nem is nézett rá. Mintha tudta volna, hogy nem őt utálja, hanem a problémát, amit nyilván a férfi családtagnak kell megoldania. Mert úgy a szokás: márhogy máshol, máskor, mert náluk ez nem ilyen... - Loo sziszegve vette a levegőt a fogai között és vacogott. - Hová vigyem?
De a város, ahol végül tényleg döntenie kell majd, vészesen közeledett és nem segített semmilyen jótékony mintha-élet, amik a mindennapjait kipárnázták és kényelmessé tették.
- Hová vigyem-hová vigyem? - Mire gyártelep után elérte a dombot, leizzadt és enyhén remegett. A Memorial kórháznál aztán kétségbeesett agya kidobta a választ. A nők jutottak eszébe, egy régi, kopott vörös bársonyborítású szobában. Mama és a Madám ült ott kihúzott háttal, pengévé kovácsolt szavakkal, - a nők, ahogy éppen férfiak sorsáról döntenek.
- Gari! Segíteni fog! - taposott a fékbe Loo, majd csikorgó rendőrkanyar után komoran bólintott a tükörképének - igen, ilyenkor Garihoz kell menni...
2010. szeptember 14., kedd
Onnan el 2.
-Ne ide vigyél inkább, hanem a Mexico útra, fel a dombra.
Luke felvonta a szemöldökét.
-Nem vagyok taxis te ribanc.
-Ne baszakodj, Luke, kétszer nem áll fel neked egy éjjel. Kurvaélet. Vigyél.
A ház előtt ott állt az öreg ford. A házban világos volt és Aretha Franklin éneke szállt ki a nyitott ablakon, mint egy filmben. Nina kiszállt és odabotorkált a bejárathoz. Luke közben elhajtott. Nina hallgatta a dalt és elképzelte, hogy bemegy. Bemegy és azt mondja bocs, leülhetek. és leül arra az egyszínű egyszerű kanapéra és összeken mindent a mocskával. Elképzelte ahogy bemegy és kap egy teát és szürcsöli és nézi őt. Ő meg Ninát és nem kérdez semmit. Nem fog. Azt gondolja majd mindent tud a vér és a mocsok láttán. Azt gondolja majd, hogy Nina egy ribanc aki többre is vihette volna. Hogy milyen kár a csinos pofikájáért. Ő pedig csak ülne ott a teát szorongatva, felhúzott lábbal a kanapén és nem akarna megmosakodni és nem akarna válaszolni csak ülne ott és nézné ahogy ő néz rá.
-Kurva anyád. - morrantott az ajtó felé Nina és felállt.
szemben Gitta Hercegova vérebe vad üvöltözésbe kezdett. Areta Franklin a dal végére ért. Keyo pedig kinézett az ablakon, egyenesen Nina hátára.
-Jesszus Nina, mit csinálsz itt?!
Nina nem fordult meg. Megrázta a fejét, mint kinek esze ágában nem volt odamenni, és tévedés az egész. Nekiindult gyorsuló lépésekkel a lankás Mexico útnak. Keyo késve indult utánna asportszékben.
-Ne szopass Nina - kiálltott utánna - gyere vissza!
-Kellett neked a dombtetőre költöznöd, te barom. - puffogott Nina és haladt tovább. - Nem is tudom mi ütött belém. Uram isten.
Hosszan gyalogolt lefelé, majd befordult arra a hosszú utcára ami valahol két mérföld után a hazuk mögött megy el. Keyo lefékezett mellette.
-Ülj be. - mondta nyugottan.
Nina megállt de nem nézett rá. maga elé meredt, az aszfaltot fürkészve.
-Ülj be.
-
-Oké, akkor ne ülj be. Gondolom nem akarsz se rendőrt se orvost látni.
Nina kipillantott a fiúra.
-Fürdő? Kaja? Sör? - a szavak között Keyo egy egy másodpercet hagyott, amitől Nina végtelen hosszú felsorolásnak érezte.
-Nálad van?
-Mat? Nincs.
-Miért?
-Miért lenne?
-Nem megyek többet haza. azt akartam mondani neki.
Keyo bólintott.
-Erre van berendezkedve.
-Fasza. Még vágd is az arcomba micsoda egy ribanc vagyok.
Keyo csak nézte.
-Ne nézz így!
-Ülj be.
-Nem.
-Leviszlek az áruházig és veszünk nekd egy cipőt, oké?
-Oké.
Lassan szállt be. Vontatott volt még a lélegzete is. keyo nem mondott vagy kérdezett semmit. Gyorsan levitte az áruházhoz. a kihalt éjszakai parkolóban hagyta őt a kocsiban és begurult egy 37-es sportcipőért.
Nina nézte őt ahogy begördül a fénybe a sötétből.
-Mindig ezt csinálod, bazmeg, mindig. Amilyen egy szent vagy fel se jelentesz.
Nina átült a volán mögé és ráadta a gyújtást. Nézte egy pillanatig az áruház fénynégyszögét aztán a sötét országútra fordult és a gázra lépett.
Onnan el 1.
A beton érdes volt a talpa alatt. Lasított a kocsifeljárón és finoman kanyarodott el a brutális, embermagas kaktusz mellett. Lenézett a kezében szorongatott hajra és undorodva eldobta. Beletörölte a kezét a combjára tapadó miniszoknyába. Valahol a szikla után feljebb mászott a köveken és egy nagyobb mögött leült, aztán lefeküdt.
Hosszan nézte a csillagokat. A szája reszketett. Közelre nem látott rendesen és patakokban folyt a könnye is és az orra is. Levette a topját és belefújta az orrát. A térdén a seb nem volt jelentős. Úgy egy óra múlva visszabotorkált az útra és begyalogolt a városba. Mire a roncstelep hátsó keritéséhez ért már teljesn felsebesedett a lába. Benyomta a vasbolt biztonsági őrjének ajtaját. Luke Moss hátranézett. Pornot nézett. a farka a kezében feküdt mint egy uborka hal. Vastagon és lomhán. Nina rámeredt. Luke elrakta a farkát aztán végignézett a lányon.
-Veled meg mi a fasz történt.
-Vigyél haza.
Luke újra végignézett Ninán aztán bólintott.
-Jól van. - mondta egykedvűen és újra kibontotta a sliccét.
2010. szeptember 13., hétfő
Ismerősök
- Helló, Mat!
- Szia.
- Hogy vagy?
Mat egyik lábáról a másikra nehezedett, és lesunyta a fejét.
- Megvagyok.
- Az jó – Lynne kicsit tanácstalanul nézett, aztán kinyújtotta a kezét a Mat hóna alatt szorongatott jókora papírdosszié felé. – Ezek a képek?
Mat felkapta a fejét és leheletnyit hátralépett.
- Aha.
- Odaadom Robnak – Lynne próbált bátorítóan mosolyogni.
- Ne! Ne…izé…inkább én szeretném feltenni őket.
Lynne mosolya kicsit elhalványult, de erőt vett magán.
- Oké. Hátul, a színpad mellett, rendben? Ami meg a kivetítőre megy, azt add oda a technikus srácnak. Piros pólóban. Ott.
- Rendben – Mat tanácstalanul nézett Lynne-re, és azon töprengett, vajon mit kellene még mondania.
- Khm…hát…kösz – nyögte ki végül, mikor a csend már kínosra nyúlt.
- Hm?
- Kösz a lehetőséget.
Lynne keze megrebbent, aztán összekulcsolta az ujjait.
- Szívesen. Maradsz a fellépésre is?
- Hát…
- Tíztől.
- Nem tudom – mondta Mat, és a tekintete a lány mögé kalandozott, ahol a táncosokból, személyzetből, újságírókból, vendégekből álló tömeg hullámban szétvált egy magas, napégette fickó előtt. A pasas egyenesen odalépett a mit sem sejtő Lynne mögé, és magabiztosan belecsókolt a nyakába. A lány összerezzent és pipacspirosra pirult.
- Ó…szia, Rob.
- Szia, szivi – felelte a fickó, és széles vigyort villantott Matre. – Te vagy a fotós?
Mat csak nézett.
- Igen, ő az – mondta Lynne. - Mat, ő itt Rob.
- Nagyon örülök – mondta Rob. – Szivi, melegítened kell. A többiek már a rúd mellett.
- Egy percet adj még, kérlek.
- Persze. Örültem, Dan – intett a fickó Mat felé, és hátat fordítva visszatért a színpad előtt gyülekezőkhöz.
Lynne kínjában elnevette magát.
- Bocs.
- Semmi gond.
- Tényleg jól vagy? Édesanyád…?
Mat beszívta a levegőt és kihúzta magát.
- Sajnos nem maradhatok. Nem lenne buszom vissza.
- Ó – Lynne a füle mögé simította a haját. Körömlakkjának pirosa fájó disszonanciában állt balettcipője korallszínével. Mat töprengett, hogy szóljon-e neki róla. - Hát akkor…nekem mennem kell.
Mat gyorsan bólintott.
- Oké. Szia.
Lynne nézte az arcát egy pillanatig, majd lábujjhegyre perdült, könnyedén és természetesen, és megpuszilta az arcát.
- Szia - aztán már ott sem volt.
Mat ácsorgott még egy kicsit, aztán vállat vont és komótosan elindult a színpad felé. A képeket felszerelni nehezebb volt, mint gondolta. A szervezők a megbeszélt kilenc helyett négy paravánnal készültek, Mat viszont tizennyolc képet hozott. Leizzadt kínjában, mire kiválogatta belőlük azt a nyolcat, ami szánalmas zsúfoltság nélkül felfért a szabad felületre. A fejében az ide szánt képek együtt alkottak egységet, együtt szólították meg, aki nézte őket, ezért a számukat csökkenteni olyan volt, mintha a végtagjait vágnák le. Mire végzett, feszült volt és ideges, és nem vágyott másra, csak hogy végre elhúzzon innen a fenébe. A valaha volt repülőgéphangár lassan megtelt zsivajjal, alkoholszaggal és emberekkel. Mat meg-megpillantotta Robot a tömegben, ahogy villogó fogakkal magyaráz a köré gyűlt érdeklődőknek, és birtokló mozdulattal öleli magához a teret.
- Baszod – morogta Mat, és a fejét a vállai közé húzva nekiindult, hogy átverekedje magát a tömegen. Már majdnem kijutott, mikor valaki megragadta a karját.
- Hé!
Mat megfordult és megállt. A csávó, aki megállította, olyan magas volt, mint ő. Piros pólóján szarvasfej vigyorgott, a nyakába ejtve jókora mikrofonos fülhallgató, amiből Mat hadaró hangokat hallott ki tompán. A tarkóján napszemüveg, bal kezén olajfoltos csuklószorító. Bő zsebes katonai nadrágjában szerszámok ütődtek csilingelve egymáshoz.
- Igen?
- Te vagy a fotós, nem?
- Jah.
- Figyeltelek fentről – a srác felfelé bökött a hüvelykujjával, valahová a hangár félhomályba vesző tetőgerendái közé. – Láttam, ahogy megszívattak a rendezők. Szar ügy.
Mat nem tudta, mit mondjon, ezért csak bólintott.
- Na gyere igyál egyet, aztán nézd meg, hogyan akarod vásznon látni a képedet – folytatta a srác és már lendült is a keze; az egyik zsebéből előhúzott dobozos sört megszakítás nélküli mozdulattal hajította Mat felé.
Mat elkapta, és megforgatta a kezében.
- Alkoholmentes?
- Jah – a srác bocsánatkérő vigyort villantott rá – Munka közben nem iszom. Gus, amúgy.
- Mat.
Csendben másztak fel a technikusi szobába, ami nem volt más, mint egy imbolygó lyuk az acélgerendák között. Odafent Gus betöltötte a kivetítőre szánt képet, és megmutatta Matnek.
- Így terveztük. Ha nem oké a színhatás, szólj. A színpad mögötti vásznat figyeld.
- Jó.
Mat belekapaszkodott a könnyű műanyag székbe, és amennyire csak lehetett, előrehajolt. Szédítő volt idefent, a tér imbolygott alattuk. Gus magában morogva finomította a színeket, közben a mikrofonon keresztül vitatkozott valakivel.
- Kurvára kösz, hogy most szólsz. Honnan a francból akasszak le még kettőt?! Nem, nem vagyok. Sokkal. Na hagyjál dolgozni. Pete? Szevasz, itt Gus. Állatira gyorsan kellene még két LED reflektor. Tudom, én is. Tizenöt perc. Maximum. Kösz. Na, milyen? Hé, Mat!
Mat összerezzent és felpillantott.
- Mi van?
Gus vigyorgott, és megcsóválta a fejét.
- A színek. Oké lesz így?
- Jah. Igen. Kösz. Nem bánod, ha ellövök pár képet innen?
- Sőt. Ha lenne hozzá szemem, én is fotóznék. De én már csak kábeleket, erősítőket, elcseszett színpadtechnikát, meg összetákolt fényeket látok – Gus fújt egyet, és Mat lába mellé intett, ahová Mat a sörös dobozt állította. – Nem bánod?
- Mi? Dehogy – Mat az arca elé emelte a gépet, míg Gus áthajolt a térde felett, és felkapta mellőle a langyossá melegedett sört.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el. Képekben gondolkodott, és képekben látott. Darabokra szaggatott, akadozó valóság. Az objektíven keresztül érzékelte a fények változását, Gus suttogóvá fojtott hangját, ahogy a színpadtechnikát irányította a válla mellett. A tizedmásodpercekre kiszámított feszültség ott vibrált a gerincében, miközben odalent fény, zene, és a táncosok mozgása zökkenőmentesen fordult egymásba. Gus folyamatosan beszélt mellette; hangja, megfeszített figyelme uralta az egész fülkét és felállította a szőrszálakat Mat karján.
- Bassza meg – mondta aztán a srác Mat felé fordulva, és fáradt mosoly ömlött el az arcán. – Készen vagyunk.
Odalent tapsoltak az emberek, a táncosok egymásba karolva hajlongtak. Mat elvette a szeme elől a gépet, és hunyorgott.
- Mennyit lőttél?
Mat a kijelzőre pillantott.
- Négyszázat.
Gus nevetett, és megcsóválta a fejét.
- Nem volt semmi buli. Két hátsó fény is bemondta az unalmast közben; leizzadtam, mint egy állat.
- Hm – mondta Mat. Emlékezett arra a villanásra valahol a darab közepén, és arra is, ahogy Gus megfeszült mellette a székben. Szinte vágható volt a belőle áradó energia, amit a probléma megoldására fordított.
- Menj csak nyugodtan. Én jó néhány percig nem bírok még lábra állni.
- Segítek – vágta rá automatikusan Mat – Mármint…megvárlak.
Egy pillanatra mindketten elcsendesedtek.
- Hát…kösz.
- Nincs mit. Hány óra van ilyenkor?
- Hajnali negyed egy.
- Bassza meg.
- Mi?
- Semmi. Semmi.
Gus letette a fülest a keverőpultra, és hátradőlt.
- Maradj, ha nincs más dolgod. Mi reggelig elleszünk a leszereléssel. Van pár kanapé a táncosok öltözőjében. Senki nem fog szólni, ha eldőlsz valamelyiken.
- Hm. Kösz.
- Nincs mit.
Megosztoztak az utolsó néhány korty sörön, aztán lemásztak. Gus lassan és fáradtan mozgott, egyszer meg is csúszott az acéllétrán. Aztán ahogy leértek, valahonnan mégis erőre kapott, és Matre kacsintva eltűnt a színpad mögötti nyüzsgésben. Mat idegenül nézte a tömeget, aztán kihátrált a didergetően hideg éjszakába. Összehúzta magán vékony dzsekijét, és lassan elindult a buszpályaudvar felé. A képekre gondolt, a négyszáz képre, amit ma ellőtt, és amiből kétszáz nem a műsorról szólt. És az érzésre, ami megállíthatatlanul zakatolt a fejében, és azt suttogta, hogy áruló.
- Szia.
- Hogy vagy?
Mat egyik lábáról a másikra nehezedett, és lesunyta a fejét.
- Megvagyok.
- Az jó – Lynne kicsit tanácstalanul nézett, aztán kinyújtotta a kezét a Mat hóna alatt szorongatott jókora papírdosszié felé. – Ezek a képek?
Mat felkapta a fejét és leheletnyit hátralépett.
- Aha.
- Odaadom Robnak – Lynne próbált bátorítóan mosolyogni.
- Ne! Ne…izé…inkább én szeretném feltenni őket.
Lynne mosolya kicsit elhalványult, de erőt vett magán.
- Oké. Hátul, a színpad mellett, rendben? Ami meg a kivetítőre megy, azt add oda a technikus srácnak. Piros pólóban. Ott.
- Rendben – Mat tanácstalanul nézett Lynne-re, és azon töprengett, vajon mit kellene még mondania.
- Khm…hát…kösz – nyögte ki végül, mikor a csend már kínosra nyúlt.
- Hm?
- Kösz a lehetőséget.
Lynne keze megrebbent, aztán összekulcsolta az ujjait.
- Szívesen. Maradsz a fellépésre is?
- Hát…
- Tíztől.
- Nem tudom – mondta Mat, és a tekintete a lány mögé kalandozott, ahol a táncosokból, személyzetből, újságírókból, vendégekből álló tömeg hullámban szétvált egy magas, napégette fickó előtt. A pasas egyenesen odalépett a mit sem sejtő Lynne mögé, és magabiztosan belecsókolt a nyakába. A lány összerezzent és pipacspirosra pirult.
- Ó…szia, Rob.
- Szia, szivi – felelte a fickó, és széles vigyort villantott Matre. – Te vagy a fotós?
Mat csak nézett.
- Igen, ő az – mondta Lynne. - Mat, ő itt Rob.
- Nagyon örülök – mondta Rob. – Szivi, melegítened kell. A többiek már a rúd mellett.
- Egy percet adj még, kérlek.
- Persze. Örültem, Dan – intett a fickó Mat felé, és hátat fordítva visszatért a színpad előtt gyülekezőkhöz.
Lynne kínjában elnevette magát.
- Bocs.
- Semmi gond.
- Tényleg jól vagy? Édesanyád…?
Mat beszívta a levegőt és kihúzta magát.
- Sajnos nem maradhatok. Nem lenne buszom vissza.
- Ó – Lynne a füle mögé simította a haját. Körömlakkjának pirosa fájó disszonanciában állt balettcipője korallszínével. Mat töprengett, hogy szóljon-e neki róla. - Hát akkor…nekem mennem kell.
Mat gyorsan bólintott.
- Oké. Szia.
Lynne nézte az arcát egy pillanatig, majd lábujjhegyre perdült, könnyedén és természetesen, és megpuszilta az arcát.
- Szia - aztán már ott sem volt.
Mat ácsorgott még egy kicsit, aztán vállat vont és komótosan elindult a színpad felé. A képeket felszerelni nehezebb volt, mint gondolta. A szervezők a megbeszélt kilenc helyett négy paravánnal készültek, Mat viszont tizennyolc képet hozott. Leizzadt kínjában, mire kiválogatta belőlük azt a nyolcat, ami szánalmas zsúfoltság nélkül felfért a szabad felületre. A fejében az ide szánt képek együtt alkottak egységet, együtt szólították meg, aki nézte őket, ezért a számukat csökkenteni olyan volt, mintha a végtagjait vágnák le. Mire végzett, feszült volt és ideges, és nem vágyott másra, csak hogy végre elhúzzon innen a fenébe. A valaha volt repülőgéphangár lassan megtelt zsivajjal, alkoholszaggal és emberekkel. Mat meg-megpillantotta Robot a tömegben, ahogy villogó fogakkal magyaráz a köré gyűlt érdeklődőknek, és birtokló mozdulattal öleli magához a teret.
- Baszod – morogta Mat, és a fejét a vállai közé húzva nekiindult, hogy átverekedje magát a tömegen. Már majdnem kijutott, mikor valaki megragadta a karját.
- Hé!
Mat megfordult és megállt. A csávó, aki megállította, olyan magas volt, mint ő. Piros pólóján szarvasfej vigyorgott, a nyakába ejtve jókora mikrofonos fülhallgató, amiből Mat hadaró hangokat hallott ki tompán. A tarkóján napszemüveg, bal kezén olajfoltos csuklószorító. Bő zsebes katonai nadrágjában szerszámok ütődtek csilingelve egymáshoz.
- Igen?
- Te vagy a fotós, nem?
- Jah.
- Figyeltelek fentről – a srác felfelé bökött a hüvelykujjával, valahová a hangár félhomályba vesző tetőgerendái közé. – Láttam, ahogy megszívattak a rendezők. Szar ügy.
Mat nem tudta, mit mondjon, ezért csak bólintott.
- Na gyere igyál egyet, aztán nézd meg, hogyan akarod vásznon látni a képedet – folytatta a srác és már lendült is a keze; az egyik zsebéből előhúzott dobozos sört megszakítás nélküli mozdulattal hajította Mat felé.
Mat elkapta, és megforgatta a kezében.
- Alkoholmentes?
- Jah – a srác bocsánatkérő vigyort villantott rá – Munka közben nem iszom. Gus, amúgy.
- Mat.
Csendben másztak fel a technikusi szobába, ami nem volt más, mint egy imbolygó lyuk az acélgerendák között. Odafent Gus betöltötte a kivetítőre szánt képet, és megmutatta Matnek.
- Így terveztük. Ha nem oké a színhatás, szólj. A színpad mögötti vásznat figyeld.
- Jó.
Mat belekapaszkodott a könnyű műanyag székbe, és amennyire csak lehetett, előrehajolt. Szédítő volt idefent, a tér imbolygott alattuk. Gus magában morogva finomította a színeket, közben a mikrofonon keresztül vitatkozott valakivel.
- Kurvára kösz, hogy most szólsz. Honnan a francból akasszak le még kettőt?! Nem, nem vagyok. Sokkal. Na hagyjál dolgozni. Pete? Szevasz, itt Gus. Állatira gyorsan kellene még két LED reflektor. Tudom, én is. Tizenöt perc. Maximum. Kösz. Na, milyen? Hé, Mat!
Mat összerezzent és felpillantott.
- Mi van?
Gus vigyorgott, és megcsóválta a fejét.
- A színek. Oké lesz így?
- Jah. Igen. Kösz. Nem bánod, ha ellövök pár képet innen?
- Sőt. Ha lenne hozzá szemem, én is fotóznék. De én már csak kábeleket, erősítőket, elcseszett színpadtechnikát, meg összetákolt fényeket látok – Gus fújt egyet, és Mat lába mellé intett, ahová Mat a sörös dobozt állította. – Nem bánod?
- Mi? Dehogy – Mat az arca elé emelte a gépet, míg Gus áthajolt a térde felett, és felkapta mellőle a langyossá melegedett sört.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el. Képekben gondolkodott, és képekben látott. Darabokra szaggatott, akadozó valóság. Az objektíven keresztül érzékelte a fények változását, Gus suttogóvá fojtott hangját, ahogy a színpadtechnikát irányította a válla mellett. A tizedmásodpercekre kiszámított feszültség ott vibrált a gerincében, miközben odalent fény, zene, és a táncosok mozgása zökkenőmentesen fordult egymásba. Gus folyamatosan beszélt mellette; hangja, megfeszített figyelme uralta az egész fülkét és felállította a szőrszálakat Mat karján.
- Bassza meg – mondta aztán a srác Mat felé fordulva, és fáradt mosoly ömlött el az arcán. – Készen vagyunk.
Odalent tapsoltak az emberek, a táncosok egymásba karolva hajlongtak. Mat elvette a szeme elől a gépet, és hunyorgott.
- Mennyit lőttél?
Mat a kijelzőre pillantott.
- Négyszázat.
Gus nevetett, és megcsóválta a fejét.
- Nem volt semmi buli. Két hátsó fény is bemondta az unalmast közben; leizzadtam, mint egy állat.
- Hm – mondta Mat. Emlékezett arra a villanásra valahol a darab közepén, és arra is, ahogy Gus megfeszült mellette a székben. Szinte vágható volt a belőle áradó energia, amit a probléma megoldására fordított.
- Menj csak nyugodtan. Én jó néhány percig nem bírok még lábra állni.
- Segítek – vágta rá automatikusan Mat – Mármint…megvárlak.
Egy pillanatra mindketten elcsendesedtek.
- Hát…kösz.
- Nincs mit. Hány óra van ilyenkor?
- Hajnali negyed egy.
- Bassza meg.
- Mi?
- Semmi. Semmi.
Gus letette a fülest a keverőpultra, és hátradőlt.
- Maradj, ha nincs más dolgod. Mi reggelig elleszünk a leszereléssel. Van pár kanapé a táncosok öltözőjében. Senki nem fog szólni, ha eldőlsz valamelyiken.
- Hm. Kösz.
- Nincs mit.
Megosztoztak az utolsó néhány korty sörön, aztán lemásztak. Gus lassan és fáradtan mozgott, egyszer meg is csúszott az acéllétrán. Aztán ahogy leértek, valahonnan mégis erőre kapott, és Matre kacsintva eltűnt a színpad mögötti nyüzsgésben. Mat idegenül nézte a tömeget, aztán kihátrált a didergetően hideg éjszakába. Összehúzta magán vékony dzsekijét, és lassan elindult a buszpályaudvar felé. A képekre gondolt, a négyszáz képre, amit ma ellőtt, és amiből kétszáz nem a műsorról szólt. És az érzésre, ami megállíthatatlanul zakatolt a fejében, és azt suttogta, hogy áruló.
2010. szeptember 12., vasárnap
Rocklegends
...hősszerelmes is tudott lenni, meg pornósztár, de ott felismerhetőek voltak még a sablonok. meg díler, kommandós, akcióhős. És még ezer más; "szegény ember gazdag ember, pap, katona, kondás." A filmélmények, a közelben élő vagy virtuális környék decens személyei - Loo megfigyelt és osztályozott. Igényesen voltak összerakva a szerepek, sosem álmodott senkit módosítás nélkül, valahogy úgy alakult hogy egy-egy alak mindíg több modellből lett összeállítva.
Este a Rocklegends-ben egy vékony, vörös nővel - adott díszlethez választani álmodozni valót - ez általában gyorsabban működött, mint megtalálni az inget a nadrághoz. Loo éppen gatyában állt a lakókocsi végében és a Mama kárálását próbálta kizárni a gondolataiból míg öltözött.
Nem mintha a szerepeket valaha, valakinek is megmutatta volna és beszélnie sem kellett róluk. Loo a "minthá"-ban építkezett, és - bár iskolai élményekből nyelvtani fogalmakat nem tartott megőrizni valónak, - igazi világa a feltételes mód volt. A gondolatban megépült alakok életek sorát élték párhuzamosan lőporfüstös, porosan ismerős vagy posztapokaliptikus világokban színesen, homloka belső felére vetítve - kívülről láthatatlanul. Külső szemlélőnek az az álmatag szemű nagyranőtt melák maradt, mint iskolásévei közepén volt.
Visszaakasztott egy kockás inget és ólmos lassúsággal nyúlt a pólóval-kiváló farmer felé. A Mama két lépésnyire tőle elindította az "azok a rossz nők" szövegét, amit bulik előttre tartogatott, Loo pedig nagy sóhajjal próbálta beleélni magát a helyzetbe. Sörszag, tánctér, füst - ki nem hagynák a villódzó fényeket, Lisbett és ő majd a klubban.
Bent órák alatt peregtek életek, történtek fülledt szerelmi drámák, túszmentés, hőseposzok - mikor mihez volt kedve.
Néha arra gondolt, milyen kis befektetett energiával lehetett volna író - hiszen a történetei messze felülmúltak jónéhány könyvet Mama polcáról. Vagy kommandósnak is állhatott volna, fizikuma és érdeklődése mindenesetre akadt hozzá. Pap és díler - ezeket a rejtett szépségeik miatt játszotta fejben: az előbbit a titokban kiélt vágyak, utóbbit némi családi érintettség miatt.
Loo megdörzsölte a homlokát és elmosolyodott: fantáziáiban itt sokszor sebhelyet viselt. Aztán a feladatra koncentrálva a póló-farmer összeállítást választotta. Felöltözött, de még nem ért véget a kötelező feladatok sora, döntenie kellett: csizma vagy a tornacipő? A győztes tornacipővel a lábán aztán a csorba tükörhöz lépett és megpróbált macsót látni, miközben agyának egy robotpilótára állított része lejátszotta az "igen, Mama, úgy lesz..." kezdetű választ. A tükör persze ezúttal is tévedett, és Loo bánatosan meredt sárgásnak tűnő fogaira. Aztán egy pillanatra megdermedt: mekkora ökör is vagyok, itt parádézom, pedig a lány akit táncolni viszek totál vak. Kifújta a levegőt és fenyegető pillantást vetett a tükörképére. Aztán becsukta őt a szekrénybe. A lehető leghalkabban osont a lakókocsi nyitott ajtajáig, onnan meg a kocsiig, amit délután próbált elfogadható állapotba hozni. Indított és lopakodó üzemmódban hajtott a telep végéig. A Mama még nem vette észre a távozását, testetlen hangja sokáig kísérte.
Munka közben is megoldotta, de Mat és Keyo mellett aztán ideálisan lehetett álmodozni: Mat és közte szótlan üldögéléseik alatt is ide-oda pattogtak gondolatfoszlányok, vagy valami hasonlók, mert Mat későbbi képei és tárgyai sokszor meglepően otthonosak tűntek számára. Keyo meg szóba tudta önteni szinte bármelyikük fejében tobzódó gondolathalmazt, de lehet hogy csak azért tűnt így, mert Keyo szinte bármiből filozófiát tudott kerekíteni. És mindketten figyeltek rá, hogy ha nem érte el Loo-t éppen néhány szavuk, hát megismételjék. És a viccein is tudtak röhögni.
- Mat ugyanakkora balfasz, mint én, Keyonak meg azért nincs lába, hogy el ne tudjon távolodni a lelki mozgássérültektől - morogta Loo, mikor Leparkolt Lisbett háza előtt. Kiszállt, helyére emelte a kocsiajtót, aztán fölcsöngetett. Hallotta hogy Lisbett elköszön a kutyájától és már meg is látta kibontott rézszínű fürtjeit. Rézdrót - konstatálta Loo - ha rézdrót, akkor Matnek kéne most itt lennie, ő használ mindenhez ilyet. De mielőtt komolyan felmerült volna a menekülés gondolata, Lisbett már a kapuig ért.
- Hello Loo, annyira szép tőled, hogy pontos vagy... megyünk?
Pont olyan nem lehet, legfeljebb emlékeztethet valakire... Loo fejében egymást kergették a képek, karakterek és megfelelő szövegrészletek, de kifelé nem tudott volna azok szerint viselkedni. De nem süllyedt a szokásos álmodozásaiba sem, maradt az álmatag, kívülről szinte unottnak tűnő, kevésszavú latin, aki a belekaroló szép vöröst vezette át a Rocklegends különböző bugyrain. Loo inkább látta kívülről magát, mint érezte belülről - és nem tetszett magának. Lisbett viszont feldobott volt, láthatóan nem zavarták Loo hosszabb hallgatásai. Feltűnő színei és üde szépsége sok tekintetet vonzott, de neki erről láthatóan nem volt tudomása. Derűs mosolya nem csökkente Loo zavarát:
- Itt van Lisbett, ügyet sem vet az érdeklődőkre, csak rám figyel én meg képtelen vagyok szórakoztatni. Nem lát, engem érez maga mellett, a klub más vendégei neki a háttérmoraj részei maradnak. És figyel: ez a nő folyamatosan észnél van, hogy fogást találjon a világon. Hé, Loo, te homlokmozis hülyegyerek, tudsz bármi értelmeset mondani Miss Valóságnak?
IT
-Hello Keyo.
-Szia Loo. Nem kell neked egy gép? Nem valami gyors, kicsi a monitorja is, de működik. Leselejtezték itt a stúdióban ezt a kettőt. Sok cucc ráfér, de lassú kissé. Mit tudom én, netezésre meg erre-arra használható.
-Aha. Nem kell nekem. Megvan a bátyámé. Az is egy ilyen csotrogány.
Keyo hallgatott. Tudta, hogy kell egy perc átfutási idő Loonak. Loonak a homlok-mozik történeteit kerülgették a gondolatai. Aztán eszébe jutott az az este Lisettel. Loo nem sokat beszélt. Lisette sem egy szószátyár, de jól elvoltak. Végül a Rochesterék hátsókertjében kötöttek ki, ahol az az öreg almafa van, és az a rozoga pad. Jól lelátni az Önkormányzat zárt kertjére. Klassz hely. Lisette hallgatta a bogarak neszezését és Loot, aki össze-vissza kezdett bele gondolatokba. De aztán a második mondatok után hosszú percekre csendben maradt, annyira sutának érezte magát. Végül megkérdezte, mi hiányzik Lisette életéből igazán? Lisette azonnal rávágta, hogy egy számítógép.
-De Lisettnek lehet, hogy jó. Azt hiszem, nincs neki.
-Nahát. Oké. Akkor ugorj be érte bármikor.
-És Keyo. Mennyibe kerül?
-Leselejtezték. Ingyen van. Én csak elhoztam, mondván van kinek adni. De csak reméltem, hogy lesz is kinek.
-Lisettenek jó lesz. Ha meg nem kell neki, majd odaadjuk Mat húgának.
-Jah. Én.
-Te?
-Tudod, hogy imád. Majd felcímkézem engesztelő ajándéknak.
-Valami bárban táncolt, tudtad?
Keyo elengedte a füle mellett.
-Itthon leszek a hétvégén. Gyere be érte bármikor.
A csengő rövidet bippentett. Tom felpattant és orrát magasra emelve ült le az ajtó elé, aztán vakkantott kettőt és a farkával hevesen seperte az előszobakövet. Lisette letette a félig pucolt répát és miközben az ajtóhoz ment, megtörölte a kezét.
-Ki az?
-Ööö. Lui. Öhm. Loo.
-Szia Loo. - Nyitott ajtót mosolyogva Lisette. – Hogy-hogy itt?
-Hoztam neked egy számítógépet. Van hozzá monitor. Egeret meg kértem Mattől. Ugye nincs géped, ugye?
Loo hülyén állt az ajtóban. A szürke fémhasábot, rajta az ősöreg monitorral a combjára és az ajtófélfára támasztotta. Próbált hanyagul laza lenni. Lisette mosolygott.
-Hű. Igen. Köszi. Jaj de jó. És mennyibe kerül, vagy hogy van ez?
-Keyo szólt, hogy van, és kérdezte kell-e. Bevihetem?
-Aha. Hozd. Az asztalra légy szíves, ide. Igen.
Tom lelkesen csóvált és beült a kosarába. Loo letette az asztalra a gépet. Megkereste a konnektort és beüzemelte.
-Szar a színe. - morogta.
-Jah. - mondta Lisett komoran. Ciccegett is egyet. - Elég szar.
-Hm. Netezni jó lesz. Filmet meg majd nézel máshol. Hm?- Felnézett Lisettre.
-Kéne rá felolvasó program. - folytatta Lisette komoly hangon.
Loo lilára vörösödött és annyira szégyellte magát, hogy egy hang sem jött ki a torkán. - Beszélek itt a monitor színéről és nem hozok felolvasó programot.
-Nagyon szépen köszönöm! Igazán. Holnap felhívom Keyot a rádióban és neki is megköszönöm.
-Ummm.
-Megtennéd, hogy kikapcsolod? Amíg nincs rajta a felolvasó progi nagyon nehezen kezelem.
-Umm. - Loo kikapcsolta. -Akkor... umm... én megyek is.
-Igazán maradhatnál. Főzök spagettit. Szereted?
-Ó nem. Vagyis igen... szeretem, de mennem kell. Bocs. Szia. - hadarta sután és már kint is volt a folyosón.
-Ó bazmeg. - mondta a liftben a tükörképének.
-Felolvasó program? - Nézett fel Sam - A windows tud felolvasni. Ilyen egérkövető felolvasás van benne, asszem.
-Nagyszerű. Muti, hol. - Keyo odaült Sam mellé és figyelte a menük és almenük labirintusát. Igyekezett megjegyezni a rengeteg kapcsoló és almenü között, merre dugták el azt a kis kapcsolót.
-Hangkártya, hangfal kell hozzá, aztán már megy is.
-Tökjó. - Keyo maga is elnavigált egyedül a megfelelő beállítási al-ablakhoz, aztán le is zárta a témát Sammel. Délután beugrott a kóreaihoz és vett egy megfelelő hangkábelt, aztán felhívta Loo-t.
-Hallo.
-Hello Keyo. Mi az?
-Van itt egy csomag, amit el kéne vinned a lánynak.
-Aha. - Loo már a gondolatba is belevörösödött.-Nem hiszem. Igazán nem érek most rá.
-Rosszul jött ki?- kérdezte Keyo komolyan.
-Jha. Nem. Izé. Nem. Csak most nem tudok ezzel foglalkozni.
-Aha.
-Jah.
-Oké. Akkor hello.
-Szia.
Loo köpött egy hegyeset és feltápászkodott a lakókocsi lépcsőjéről. Bentről a feje felett szállt kifele a makaróni szaga.
-Majd jövök Mama. Csak egy fél óra. - vakkantotta hátra és már indult is a felspécizett kis bringáért. Tekert, mint az állat végig a poros úton, ki egészen a kanyonig aztán ott spórolósan farolva visszakanyarodott és úgy ezerrel állva haza.
-Szia, bocs a zavarásért, meg hogy így váratlanul...
-Keyo? Szia. Már meg akartam köszönni. Kerestelek is, csak akkor pont nem voltál bent.
-Igen, tudom, mondták. Bejöhetek?
-Persze. Tom, helyedre. - Lisette a szoba fele intett.
-Uhh. Jó sötét van. Megengeded, hogy villanyt gyújtsak? - Keyo hangja derűs volt és magabiztos. Lisette sokkal kellemesebbnek találta így, mint a rádión keresztüli machós búgást. Így igazi volt.
-Kérsz egy teát vagy kávét vagy valamit?
-Nem, köszi. Hoztam hangkábelt. Van hi-fid, ugye?
Aha. Ott. - mutatott a hifi felé Lisette. Tom felkapta a fejét és szimatolt.
Keyo odagurult és matatott az erősítőn valamit.
-Kicsit hosszabb kábelt vettem, mint ami szükséges, de azt hiszem, ez lesz a legjobb. Gyere... Itt elől kell bedugni. - megfogta Lisette kezét és a jetcsatlakozóhoz vezette. - Ha zenét akarsz hallgatni, csak kihúzod. Ha pedig a gépet használod, visszadugod. Így a felolvasó program az erősítődet fogja használni, meg persze minden aminek hangja van a gépeden a skype-tól a youtube-ig. De ez talán jobb így, mint a gép vacak beépített szpíkerét használni.
-Aha. Tök jó. - mondta Lisette halkan. Keyonak gépzsír, zöldfűszer és férfidezodor szaga volt.
-Van tapasztalatod számítógépekkel?
-A suliban használtam.
-Oké. Akkor menni fog. - Keyo végigzongorázta az almenüket és beizzította a felolvasót. - Loo sajnos nem tudott beugrani ezzel a hétvégén, mert nagyon sok tennivalója van. Tudod, a nagy család egy csomó kötelezettséggel jár, de szerette volna, ha nem kell tovább várnod, úgyhogy beugrottam én. De kérlek, tekintsd úgy, hogy ő rakta össze, ok?
Lisette mosolygott.
-Oké.
-Köszi.
-Én köszönöm. Igazán.
-Akkor megyek is. Sziasztok.
Lisette szélesen elmosolyodott. Tom helyett is.
2010. szeptember 8., szerda
Másik oldal
Ott állt előtte és mekogott. Se egy ép mondat se egy összefüggő szópár nem került elő a szájából.
Egyedül akart lenni most is.
Ginával találkozott délután. lementek a Furtoékhoz fagyizni. Az öreg megint hülyéskedett Ginaval, de Mat-et nem érdekelte. Aztán elkötötték Gina apjának második kocsiját, ami mindig a garázsban állt. Gina vihogott mikor kigurultak a széles Roseberry útra. Lehjatottak a parkig aztán végig, fel a Leistromi kilátóig. Ott csókolóztak egy nagyon hosszút. Mat igazán jól megtanult csókolózni azon a nyáron. Gina szende volt de mélyen vágyott a rosszra. Mat nem vágyott Ginára, de nem akadt más lány. És ő tudta, hogy be kell szereznie valakit aki a barátnője lehet.
-Nem azért csajozunk, mert nincs más jó a világban, hanem mert szeretünk szerelmesek lenni, mert olyankor mélyebbek a szinek, melegebb a nap és édesebb a fagyi is. - monta Keyo egyik hajnalban a rádióban. mat akkor már az utómunkákat végezte az előző hétvége termésén. Gina mellett az öreg, jószagú autóban úgy érezte eljött az a pillanat amit nem odázhat tovább. Le kell fektesse Ginát.Hátha ezúttal jobban sikerül, mint legutóbb Lynnel. Pedig Lynn-t még szerette is maga zárkózott suta módján.
Gina teste rácsúszott az övére és ügyetlenül matatott a sliccén. Úgy nyomta a száját a szájába mintha nem kapna levegőt ha egy pillanatra is elszakadnak. Mat kinyitotta szemét. a kilátó lámpái egyenesen a szemébe világítottak. Bizonytalanul kezdett a lány polója alá tapogatni. A kis puha mellek kihegyesedtek az érintésére. Kellemesek voltak. Kicsit furák. Puhák és kézbesimulók. Mat elgondolkozott egy pillanatra, hogy vajon ez most szexis e. de Gina annyira igyekezett csókolózás közben kinyitni a sliccét hogy véletlenül megharapta. Mat felszisszent. Gina felkapta a fejét és csúnyán beverte a kocsi tetejébe. Mat felnevetett. Gina megsértődött. Pár másodperc múlva már duzzogva kuporgott az anyósülésen.
-Olyan hal vagy. - bökte ki végül.
-Hm. - Mat lassan kikapcsolta az övét. Ha túl kell esni rajta, hát legyen. Lehúzta asliccét.
-Mit csinálsz?
-Ezért jöttünk ide, nem?
-Nem hiszem el! - Gina rámeredt. Szemei fényesek voltak és vörösek. Mat csak lesett. éppen elővette kornyadt, cseppet sem lelkes farkát.
-Most mi van?
-Vigyél haza. - duzzogott Gina és mereven előre nézett. a kilátó fényei elvakították őket. Mat lassan visszaöltözött és beindította az autót.
Lassan kanyarogtak le az éjszakában. Mat gondolatai messze elkalandoztak az útról. Aztán bekanyarodott a Seers elé. Megállt a parkolóban és kiszállt.
-Bazmeg Mat!- Hallotta Gina rekedt kiáltását a kocsiból.
-Egy perc csak. Itt kell lennie valahol. - mondta Mat és figyelmesen vizsgálgatta az aszfaltot a gazdasági bejárat és a kukatároló között. Gina kiszállt és folyamatosan veszekedett. Mathoz csak mint zsivaj jutott el a hangja. Nagyon rosszak voltak a látási viszonyok, de megkönnyítette a keresést, hogy nem állt egy autó sem az övékén kívül a parkolóban.
-Itt tologattam, nem? Itt vettük azt a brutális kanyart. - mutatott egy buminyomra Mat. Felnézett Ginára. Gina arca vörös volt. Hallgatott. Aztán egészen közel lépett és lekevert egy pofont Matnek.
-Te csak szórakozol velem, igaz? Alibi nő vagyok, igaz? Egy kedves, nyugis kis alibi picsa.
-Mi van?
-Te valójában buzi vagy Mat. Ugye? Fel se áll a farkad hiába csókolózunk félórát, te kis pöcs.
Mat földbegyökerezett lábbal állt és elkezdett makogni.
-De... nem... Gina... miért?
-Nézd meg mit csinálsz! - kiabált Gina egyre magasabb hangon. Széles gesztussal mutatott a keréknyomra. -Ma lefeküdhettünk volna, nálad vagy nálam vagy a kilátónál ha más nem jut az eszedbe. De te ide hozol, bazmeg a Seers parkolójába hogy valami dísz bizbaszt keresgélj, ami tegnap leesett a nyomorék haverod kerekesszékéről miközben részegen gurultatok fel s alá itt?
Mat levegőt sem vett. Gina a kezébe temette az arcát és csak suttogott.
-Micsoda egy hülye vagyok. Uram isten. Micsoda egy vak, hülye.- Megindult a kocsi felé. Aztán mégis inkább a Seers falához lépett és nekinyomta a homlokát, úgy sírt. Mat elindult felé, de nem tudta mit mondhatna. Gina hirtelen megfordult és elkezdte püfölni ököllel. Mat igyekezett kitérni de a lány beszorította a bejárat beugrójába. Mat megbotlott a gumiszőnyegben és meglátta a keresett díszlécet a fal mellé esve. Kinyúlt érte mit sem törödve a lánnyal. Gina gyorsabb volt és felkapta az alkarnyi fémdarabot és azzal ütötte volna tovább Matet.
-Te szemét! Te szemét! - nyöszörögte amikor Mat kiütötte a kezéből.
A lendület vitte a kezét és a rudat bele a bejárat üvegajtajába. Aztán Gina csendben maradt. nem volt értelme bármit mondani. a riasztó hangja mindent elnyomott úgyis. Sarkon fordult és bepattant a kocsiba. Mat felállt és előhúzta a zsebéből a fényképezőgépet. Az üvegajtó szilánkjai úgy sorakoztak a gumiszőnyeg barázdáiban mint valami drágakőtárolóban lennének. Szilánkok. Rendezett káosz. Mat érezte a hasonlóságot, de nem tudta volna kimondani úgyhogy lefényképezte inkább. A sziréna üvöltött.
Joshe Madruga lépett elé. Nyigodt arccal egy szó nélkül kivette a kezéből a gépet és Mat háta mögé mutatott ahol a másik biztonsági őr állt. Mat megvonta a vállát.
Mindig egyedül kellett lennie ahhoz, hogy végig tudja gondolni a dolgokat. Sosem ment akkor ha valaki a közelében volt. Bekuckózta magát a rozoga pléddel a piros kanapé sarkába. Nem égett lámpa csak a notebook jelzőfénye lélegzett lassan a dohányzóasztal káoszában. 24 óra telt el az örsön. Aztán egy nappal amikor csak ment előre a városban. Aztán hazajött bekuckózta magát a kanapén. Aztán reggel lett.
2010. szeptember 3., péntek
Konduktor 1976
-Nem lesz ez így jó. - motyogta magának. A kávé meghült már a kezében. A csésze is kihült. Kint lassan felforrósodott minden, míg a házban zümmögve hűtötte őket a légkondicionáló.
Keyo felnézett rá és elmosolyodott. Aztán megtette az utolsó centiket és boldogan vonta magához a színes magazint.
Gari megnyomkodta a nyakát aztán feltápászkodott. Előkotorta az tárcáját a táskájából és kikereste azt a névjegykártyát. Nem akarta de tudta, hogy ez a legjobb amit tehet. A konduktor magyar volt, éppoly kiejthetetlen névvel, mint a legtöbb keleteurópai. Jó híre volt, úttőrő a módszer amit alkalmazott, és valóban jártak a gyerekei.
-Hát legyen. - sóhajtott Gari és a telefonért nyúlt. Míg az kicsengett nézte Kayot az újsággal és el sem tudta képzelni a fiút nagynak, vagy állva. A búgás abbamaradt és egy akcentusos férfihang mutatkozott be a másik végen. Gari hallgatta és elszorult a torka.
-Ha én nem tudlak elképzelni állva, te hogyan fogod tudni megtenni? - gondolta és a szájára szorította a kezét. A szemén nem látszott semmi. a férfi halózni kezdett. gari nyelt egyet. aztán köhhentett és beleszólt a kagylóba.
-Gari Changwani vagyok. khökk. Elnézést. - suttogta és remélte, hogy a torkából a csomó azonnal elmúlik. Keyo az újságot hajtotta össe-vissza. Fel sem nézett a hangra.
-Parancsoljon.
-Dr. Kuvan adta meg a számát. Végtaghiánnyal született a fiam. Fél éves. Időpontot szeretnék kérni.
A hangja egy roboté volt. A szeme száraz. A keze fehér.
Hazafelé a doktortól énekelt a kocsiban. Gari hátra hátrapillantott a kis gajdoló fiúra, aki nagyon élvezte a doktornál tett látogatást. Ő kevésbé. A vizsgálóban sok játék volt. Vastag kék szőnyeg. Világos bútorok. Keyo azonnal lelkesen megindult a színes kokcák felé. Gari felnézett a magas sovány fiatal orvosra.
-A leletek és a kórházi záró. - nyújtotta a papírokat felé Gari. Mindketten látták mennyire remeg a keze.
-Fogalaljon helyet kérem. - intett az orvos egy kényelmes kanapé felé. Mellé ült és ott nézegette meg a papírokat. Ráérősen, komótosan végigolvasta. Néha kérdezett a tehességéről és a családjáról. Keyo remekül eljátszott a kék szőnyegen.
-Mindenek előtt szeretném ha megértené, hogy az önök kapcsolata kulcsfontosságú Keyo fejlődésében. Önnek, mint az anyjának az első években olyan stabil támasznak kell lennie, amennyire ez lehetséges. Számára ez a természetes állapot. De mi tudjuk, hogy az élete így nagyon kényelmetlen lesz. Ezért kell őt mielőbb mozgásba hozni. Ahogy a leleteit nézem protézisre elég kicsi az esély. Ez egy dolog. Nagyszerű, hogy a háta és a karjai teljesen rendben fejlődnek, nem beszélve a korához képes fejlett értelméről.
Gari rámeredt az orvosra.
-Félévesen még nem jelent sokat, de higyje el egy átlagos elméből is zsenit lehet csinálni, ha kellő helyzetbe hozzuk a gyereket. Ellátjuk a megfelelő eszközökkel és inspiráljuk.
-Úgy érti nem fog soha járni?
-Úgy. de úgy is, hogy korunk egyik legnagyobb koponyája is lehet. Amit isten elvett a lábából, pótolhatta az eszében.
-Nincs egyensúly, doktor úr.
A fiatal orvos elhúzta a száját.
-Tervez még gyermeket, Mrs Changwani?
-Nem.
-Szüksége lesz önre. De tapasztalataim szerint nem arra van szükségük, hogy helyettük tegyenek meg dolgokat,. Sokkal inkább, hogy megtaláljuk a múdot, ahogy ők maukat el tudják látni.
Gari lenézett a fiaára.
-Tudom, hogy nagyon messzinek tűnik az az idő, amikor Keyo majd egyetemre megy. De kérem, higyje el az akkori szabadsága ma kezdődik. A mai nap lehetőségeiben és tetteiben. Ahogy látom, azok a gyerekek akikben hisznek, akiket úgy kezelnek, mintha egészségesek lennének sokkal jobban fejlődnek, mint azok, amelyeket folytok kímélnek.
-Mélyvíz.
-Ha nem is mélyvíz, de hit. Higyjen a fiában Mrs Changwani, hogy képes lesz egyszer ellátni magát. Tanítsa meg mindenre a közlekedéstől a főzésig. De mindenek előtt ne kezelje nyomoréknak.
-Én nem...
-Kérem.
A férfi úgy nézett rá, ahogy Rim nagypapa tette mikor Csholho-ról beszélt.
-Átlátok rajtad - mondták azok a szemek. - Ne hazudj magadnak se nekem se.
Gari mély levegőt vett.
-Nem fog felállni soha.
-Lehet. De attól még nagyszerű ember lesz és élhet egy boldog és teljes életet. A leletei alapján kicsi az esélye, hogy olyan ütemben fejlődjön a csípője és a térde, hogy protézise lehessen. De ki tudja milyen erős lesz az izomzata, mennyit fejlődik az orvostudomány tíz év alatt. Maga nem lehet szkeptikus Changwani asszony. Magának hinnie kell benne.
Gari lassan rázta a fejét.
-Nézzen rá. Mit lát? Egy kisfiút aki hasal a földön.
Gari könnyei megindultak. Vastag patakban folytak végig moccanatlan arcán.
Az orvos felállt és leült Keyo mellé. A kisfiú rápillantott érdeklődve. A doki ölbevette és tapsoltatta, elbújóst játszott vele egy kendővel és megcsiklandozta. Keyo kacagott.
-Mit lát? - nézett fel váratlanul Garira - Mit lát?
-Az életem végét. - suttogta Gari.
A férfi nézte őt. Az arca nem volt mérges vagy csalódott, csak nézte.
-Betenné egy intézetbe szíve szerint?
Gari nem válaszolt.
-Maga egy erős nő. Erős az akarata. A dolgok eddig úgy görbültek ahogy maga akarta.
Gari sóhajtott.
-Ezúttal isten visszakér magától valamit. Adja meg a fiúnak azt a kegyet amit maga kapott a sorstól.
-Nem hiszek istenben.
-Nem? Miben hisz?
-A kitartásban, a céltudatosságban, az önerőben.
Az orvos arca felderült. Letette Keyot és odalépett Gari elé. Letérdelt és leült a sarkára. Kezeit az ölébe ejtette úgy nézett a döbbent nőre.
-Akkor már értem miért önt választotta ez a kisfiú. Mindent tud ami ahhoz kell, hogy kifogástalanul végezze el az önre bízott feladatot.
Keyo kurjantott, mintha értené mi történek. Gari összeszorította a száját. A férfi felállt és az asztalhoz lépett. Kinyitott egy naptárat és lapozgatni kezdte.
-Szeresse. Minden mást tud már. - mondta a naptár fölé hajolva. - Keddenként várom önöket délután fél négytől ötig.
2010. szeptember 2., csütörtök
Telefon
-Na mi van veled öreg?
-Jókis. Nagy élet van.
-Folyton. Képzelem.
-Folyton. Jah.
-Csajok?
-Akadnak. Helyesek. Sok az ázsiai. Felkapon elspurizok velük. Visongnak.
-Szokásos.
-Jaj ne már!
-Más udvarol, te meg bazzeg felkapod amelyik kell és elgurulsz vele.
-Volt amelyiket elütöttem. Az annyira nem örült.
-Nem, de az is vicces volt. Emlékszel hogy ült ott?
-Jaj igen. Az a szörnyű, hogy azóta is elröhögöm magam ha eszembe jut.
-Hallom.
-De te is, basszus!
-Nem lehet nem. Le is fotóztam. Átküldjem?
-Jézus. Ne! Szegény. De szerencsére nem lett baja.
-Ez a képen nem látszik...
-Ne is folytasd.
2.
-Hallo!
-Hallo.
-Jaj de lehangolt avgy.
-Jah. Mindegy. Milyen London?
-Pont mint múltkor.
-
-
-Nem jössz ki?
-Mi?
-Gyere ki! Összespóroltam egy kis pénzt. Az utolsó két hétre kijöhetnél. Együtt mennénk haza. Hm?
-Mindig a vad ötleteid, Keyo. Basszus. Hogy mennék már?
-Hajóval hosszú lenne, de repcsival gyors.
-Repcsivel?
-Repcsivel.
-Ovi?
-Nem ez már alsós szleng.
-Ja. Jó. Nem megy.
-Gondoltam. Csak meg kellett kérdeznem, hátha most mégis.
-
-
-A húgod nincs otthon?
-Mindegy, hogy itt van e.
-Szólj anyámnak.
-Mi?
-Szólj anyámnak. Mondom.
-Nem elég bazmeg, hogy a te élerted minden rezdülését jobban tudja nálad, az én dolgaimba is beleártatnád?
-Mi van?
-Nem akarom, hogy anyád megmondja nekem, hogy mit csinálhatok és mit nem! Hogy mire van szükségem nekem vagy a húgomnak vagy az anyámnak! Nem akarom, hogy idejöjjön és a szigorú lézertekintetével kielemezze a hűtőnk tartalmát, a könyveimet vagy a fogkefém állapotát.
-Nem tudtam, hogy ennyire utálod.
-Nem utálom...
-
-
-Én is félek tőle, de néha jó, hogy bármit megold.
-Bah.
-Jó lenne ha itt lennél.
-
2010. augusztus 28., szombat
Nem volt abban a lakásban semmi, csak egy elöregedett kanapé, a falra szerelt konyhaszekrény és egy foltos kád a fürdőszobában. Két napja esett. Géza csíkokra hasított törülköződarabokkal szigetelte az ablakok réseit, és a biciklitárolóból szerzett ócska felmosóval itatta fel a padlóra csorgó vizet.- Nem vagy te normális - mondta neki Káró, mikor egyszer munkába menet felugrott érte. -Megelőlegezem neked a lét, vegyél ki egy normális lakást. Egy haveromnak van szabad kérója a Kossuth Lajos utcában. Nem nagy eresztés, de net meg fűtés van benne.
- Kösz, nem – felelte Géza.
Káró nem értette.
- Miért?
- Nem akarok tartozni.
- Nekem, vagy senkinek sem? – kérdezte Káró cigire gyújtva, és Géza nem tudta mire vélni a tekintetét.
- Senkinek sem.
- Á – Káró kifújta a füstöt, és lépett kettőt a nagyszobában. Cipője nedves nyomot hagyott a linóleumon.
- Ez valami szabolcsi dolog?
- Mi?
- Tudod – Káró a füstölgő cigivel gesztikulálva magyarázott. – Betyárbecsület. Nem kérünk és nem is adunk kölcsönt. Boldogulj, ahogy tudsz.
Géza vállat vont.
- Ezeket nem hallottam.
- Fasza.
Ott ült a kanapén. Aznap már hetedszer mosta fel a padlót, de a víz újra meg újra utat talált befelé. Eláztatta a rongyokat, és rálehelt a falakra. Késő november volt. Géza elhozta otthonról a hősugárzót, és bár nem törekedett rá, hogy elkerülje az apját, könnyebb volt, hogy nem volt otthon. Az anyja a kezét tördelte, és úgy kísérte végig a házon, míg Géza a dobozt kereste, mint egy kiskutya.
Kamra. Jól vagy?
Pince. Nincs szükséged valamire?
Műhely. Eszel rendesen?
Padlás. Ugye szólsz, ha segíthetünk valamiben?
Persze. Nincs. Persze. Persze.
Éjfélig bírta, aztán mikor a víz csepegése már visszhangot vert a fejében, felkelt. Tudta, hogy felesleges alvással próbálkoznia. A szervezete hetek alatt alkalmazkodott az éjszakai élethez, így azon kivételes estéken, mikor nem volt munka, képtelen volt nyugton maradni. Menni kellett, nem volt más mód. Felvette a harmadik pulóvert is, a bakancs amúgy is rajta volt, és kilépett az ajtón.
- Azt ugye tudod, hogy egyéb juttatások is adódnak, ha akarod? – Káró lecsúszott a fotel szélére és kinyújtotta a lábát.
- Mire gondolsz? – Géza beleharapott a szendvicsbe, aztán összeráncolta a homlokát. Barna kenyér, vaj, cakkos szélű szalámi szeletek, a paprika és a paradicsom formára vágva, mint valami virágcsokor.
- Nem csak pénz jöhet szóba. Vannak cimboráim itt is, ott is...ha lazulni vágynál, megoldható.
- Kösz, elvagyok én a sörrel meg a pálinkával.
- Nem feltétlenül anyagról beszélek.
- Te, ki csinálta ezt? – Géza megforgatta a félig rágott kenyeret a kezében.
- Öregem, nem hiszlek el! – Káró felnevetett, és lenyúlt a fotel mellé állított vodkásüveghez. – Ha nem gondolnám, hogy lehetetlen, azt hinném…
- Mit?
- Hagyjuk. Szóval Géza ecsém, csajok is adódhatnak, grátisz, csak neked, a kaját meg a Marcsi csinálta, remélem kielégítettem a kíváncsiságodat.
- Marcsi – ismételte automatikusan Géza.
Eddig kétszer járt Kárónál, és csak homályos elképzelései voltak arról, hogy egyedül él-e, vagy sem. Mindkétszer lógtak itt csajok, akik vagy munka előtti eligazításra jöttek fel, vagy hogy Káró felpróbálja őket. Gézának azonban rémlett, hogy talán lakik itt valaki más is, valaki, aki állandóan itt van, de úgy jár-kel a lakásban, mint egy árnyék. A háta villanása a vécébe menet. Az illata a konyhában. Nedves kéznyoma a törülközőn.
- Aha, a Marcsi. Anyám félbolond keresztlánya. Addig nyígott a mutter, míg végül idevettem.
- Félbolond?
Káró felnevetett.
- Inkább teljesen. Totál zakkant a csaj. De végül is ki tudja pucolni a házat, meg mostanában a konyhában is próbálkozik, szóval, ha ez kell a megváltáshoz, tőlem ellehet itt.
Arcul csapta a szél, szúrós esőcseppeket vágva hozzá. Géza leszegte a fejét, és automatikusan végighúzta a tenyerét a haján. Csuromvíz lett a keze. Az utcák némák voltak, a házak csendesek. Üres kapualjak, ház elé kikészített szemetes konténerek mellett ment el.
- Én mondom, az a csaj életem legjobb dugása volt – Talpas nyelve nehezen forgott már a sok piától. Elernyedt izmokkal félig ült, félig feküdt a kanapén, a szája sarkán pattanó nyál lassan lefolyt az állán.
- Tényleg nem tudott beszélni? – Káró gondos házigazdaként és jó üzletemberként egyetlen pillanatra sem hagyta, hogy a fickó pohara üres maradjon.
Az asztalon pazarló ételmaradékok, sűrű összevisszaságban. Sültek. Köretek. Süteményekben elnyomott cigarettacsikkek.
- Ha mondom – Talpas megnyalta a tenyerét, és elvigyorodott. – Süketnémák. Csököttek. Bármit művelhetsz velük. Nem beszélnek. Érted.
Nevettek. Káró intett Gézának, aki kivette az üres üveget Talpas kezéből. A fickó felmorrant, Géza hátralépett.
- Nyugi – üzente tekintetével Káró, és bocsánatkérő fintort vágott.
- Ki a fasz ez itt, egész este? Unom már, hogy folyton a belemászik a seggembe.
- Egyik emberem – mondta sietve Káró. - Ne is törődj vele.
- Aha. Na, mert én egyedül jöttem. Azt hittem, nyugodtan tárgyalunk, érted, mi ketten. Erre iderángatsz valami pöcsöt, aki itt nyomul egész este. Nem értem én ezt.
Káró szerencsétlenül nézett Gézára, aztán az előszobába tévedt a tekintete. Egy szoknya villanása. Piros, a sok fekete és fehér között.
- Van valaki, aki jobban kedvedre lehet – hadarta Káró, és kikiabált. – Marcsi? Marcsi!
Talpas feltornászta magát a kanapén, és megvárta, míg Káró kimegy.
- Végre – vigyorgott aztán Gézára. – Azt hittem, egy stricinél alapszolgáltatás az ingyen dugás a vendégnek, na nem? Hogy hívnak téged?
- Géza.
- Szevasz.
Kezet fogtak. Káró még egyet kiáltott odakint.
- Géza fiam, van itt valami olyan pia, aminek íze is van?
- Ágyas pálinka?
- Mondjuk.
Géza az italos szekrényhez lépett.
- Akad.
- Ez a beszéd – ütötte össze a tenyerét Talpas, aztán beléhörrent a levegő.
Géza megfordult az üveggel a kezében. Káró egy lányt vezetett kézen fogva befelé. A lány lehajtotta a fejét; hosszú, egyenes szálú fekete haja eltakarta az arcát. Káró úgy duruzsolt neki, mint egy kisgyereknek; Géza nem értette a szavakat, de a hangsúly éppen elég volt. Talpas szélesedő vigyorral húzta ki magát, és leplezetlen örömmel méregette a lányt; keskeny derekát, formás melleit, széles csípőjét.
- Ez az, gyere – dünnyögte Káró, aztán zavart mosollyal felnézett.
Talpas megnyalta a száját, és a combjára csapott.
- Gyere közelebb, édesem – szólt a lányhoz, aki úgy szorította Káró karját, hogy elfehéredtek az ujjai, és arcát szorosan odapréselte Káró mellkasához.
- Na, na, jól van – nevetett kínjában Káró, és elkezdte lefejteni a lány ujjait magáról. – Csokoládé. Csokoládé, érted? Kapsz csokoládét.
A lány megnyikkant, aztán felemelte a fejét és gurgulázva felnevetett. Géza ujjai közül pedig lassan kicsúszott az üveg.
- Ó-ó-ó, nahát – derült fel Talpas tekintete, és kibontotta a sliccét. – Gyere, gyere csak ide. Nem bánt a bácsi, elhiheted!
- Na, menj – unszolta a lányt Káró, és nem nézett senkire.
A lány a szájába vette a haja végét, és azt szopogatva pillantott körbe. Hol a falat nézte, hol a plafont, hol a lába alatt a földet. A tekintete úgy villant ide-oda, mint a fénytől megvakult állaté. Szép arca lehetett volna, de kontroll híján a vonásai szétcsúsztak. Az arckifejezése riadt-védekező fintorba fagyott, míg a szemöldöke a homlokára szökkent, mintha szüntelenül csodálkozna. Mosolygott, aztán mondani próbált valamit, de képtelen volt artikulálni.
- Gyere. Gyere – hívogatta Talpas.
Káró finoman megfogta a lány karját a könyöke felett, aki riadtan hátrakapta a fejét, majd nevetett. Káró erőltetve visszamosolygott, és odavezette a kanapé elé.
- Ez az. Térdelj le – Talpasnak elcsordult a nyála a gyönyörűségtől.
A lány ott térdelt előtte, de folyton hátranézegetett a válla felett Káró felé.
- Nem, nem – Talpas előrehajolt, és megfogta az állát. A hangja meglepően kedves volt és türelmes. – Ide figyelj. Ide rám. Figyelsz?
A lány megigézve bólintott.
- Jól van. Látod ezt? Ezt kell a szádba venned. De nem haraphatsz, érted? Ha harapsz, megütlek, és fájni fog neked. Érted?
A lány nevetett, és Talpas is csatlakozott hozzá. Aztán a fejére tette a tenyerét, és óvatosan az öléhez vezette a száját. Káró elfordult, Géza pedig lehunyta a szemét.
Maga sem tudta, meddig ment, bele a szeles éjszakába. A város északi határán, az út közepére helyezett fekvőrendőrben aztán megbotlott, és féltérdre esett. Úgy maradt ott, lehajtott fejjel, és hagyta, hogy az eső végigcsorogjon a hátán. Káró lakása csak két percre volt innen gyalog. Két perc. Nem több.
- Nem – mondta aztán magának. – Nem.
2010. augusztus 26., csütörtök
Nina
Tarkó fölött a kis konty, az arccsontok, a majdnem tökéletes testen a szűk felső - pont mint anya a fotókon, míg táncolt. A püffedt és elszineződött arc, a karikás szem és a szétcigizett hang meg anya az utóbbi években.
- Mikor múlik el rólam Anya árnyéka?
Nina ma is délután kelt, kereste a tükörben önmagát, de csak anyát találta. Meg Apát néha, finom ködbe vonva, távolian és megfoghatatlanul, esetleg Mat grimaszait, ha nagyon kereste. De ma csak Anya állt szemben, a mosdó túloldalán, kialvatlanul és enyhén másnaposan, savanyú-keserű szájízzel, arcfesték rosszul lemosott nyomaival és lila foltokkal a vállán.
- Szeánszra se kell járnom, elég a tükör - és ha az idézés mégse sikerül, megnézem a rokonokat még élve. Azaz félholtan... mert Anya nem egyszerre hal meg; lassan költözik át a pokolba. Mert hogy nincs már itt teljesen, az biztos. A pokol meg, vagy a túlvilág gusztustalanabb része időnként átlátszik rajta. Kinéz belőle, mint a halloween tökből a lámpás. Még láttam szépnek és fiatalnak, aztán összement a felére, megbuggyant, altatót szed szesszel, vagy beszív mint az állat. Előadja a hattyú halálát, aztán ha összerakjuk Mattel, kimossuk a hányadékból, folytatja ahol abbahagyta. Nem ott, mindíg kicsit lejjebb. Néha azt gondolom, korrektebb már ha meghal - nagyjelenet, drámai befejezés, happyend. Na, az ilyen gondolatsor után vagyok a legkedvesebb vele.
Nina halványan megmosakodott, míg a gyomra a hányást fontolgatta. Aztán kibékültek egymással és átballagott a konyhába. A napi első cigivel benyomta az első kávé felét, aztán kibámult a repedt ablakon. Mat a héten vágta oda a véletlenül megtalált vodkásüveget, na igen, anya stikában egyre többet iszogat. Nina felköhögött, a második cigivel mindíg kinézett némi anyag a hörgőiből. Aztán elcsitultak a dolgok odabent, és a lábujjkörmeit szemlélte egyre szúrósabb tekintettel. Úgy döntött, a felöltözés várhat, amíg újrafesti őket.
- Igazából sose tudjuk már meg, anyánk milyen volt. Vagy lett volna. Még él ugyan, de csak mint kisértet a házban, ahol időnként szakadt pasikat találok gatyában, ahogy matatnak a hűtő mélyén. Anya úgy mutatja be mindet, mint a vőlegényét, modoros szempillalengetéssel. Mióta nagyjából felismerem a gesztusok jelentését, sohasem volt egy jóízű, önfeledt mozdulata. Kecs meg báj, - köszönjük - az igen, meg világoskék hangon elsuttogott panaszkodás, ha pofonvágott is, benne volt a balettos kézjelbeszéd. Apánk mellett takaros kis középosztálybeli lett, ha valami értelmiségivel járt, elkezdett olvasni és átment tudálékosba. Ha meg valami trógert szedett össze, hozzá öltözött, a szókincse is átváltott egy hét alatt humán basic-ről szutyokra. Máig nem tudom, melyik is igazából. Szép volt, tehetséges, nem is hülye, azt gondolnád, talán tartotta, szóval tartja magát valamire. De nem: egy perc alatt mindent képes feladni egy kis szeretetért. Nem, az nem is kell feltétlenül, csak fogadják el.
- Rossz sorrendben születtünk, Anya: a te helyedben én kitartok, karriert csinálok és nem megyek hozzá egy kis törődésért a kibaszott kedves zsarnokhoz - aki mellesleg csóró. Csak a csúcson majd valami pénzes faszihoz. Akkor te meg már a készbe születsz bele és lehettél volna kis celeb apuci pénzéből. Anya meg jól konzervált hatvanasként tart tanácsadást a délutáni show-ban, hogy maradjunk szexisek és fiatalok X cég termékeitől. Aztán ha fáj a lelked, nem a saját lépcsőd repedt fokairól szednek össze betört fejjel, hanem fizeti a papi a szanatóriumot.
- Karrier - Nina nyújtózott egyet a kicsit még álmos macskák könnyedségével - na igen, az már nagyon kéne... Rohadt szemét világ, Anyából ennyi idősen balerina lehetett, talán a jobbak közül. Én meg gogotáncos vagyok a Jim's Showclubban.
Lépéspróbák
Michel becsukta a könyvet és egy csókot suttogott Lisette füle tövébe.
-Menjünk el ma valahova.
-Hova? - Lisetteben megfeszült ilyenkor valami.
-Nem tudom. Moziba?
-Messze van.
-Menjünk le a partra. Nyaljunk egy fagyit vagy igyunk egy sört. Ücsörgünk a parton. Lógatjuk a lábunk a vízbe. Szól a büféből a rádió. Hm?
-Itt is szólhat a rádió, van sör a hűtőben és lógathatod a lábad a medecénbe.
-Nagyszerű.
Mitchel felállt és nyújtózott egyet. Lisette hallotta ahogy roppannak az izületei. Még ennyi idő múltán is emlékezett arra hangra. Sosem tudta, hogy melyik része adta ki azt a mély, tompa kondulást ilyenkor.
-Akkor vedd fel a szép ruhád, kislány, mert táncolni viszlek.
-Jézusom Mich, én nem megyek táncolni.
-Akkor viszlek.
-Nem akarok.
-Persze, hogy nem akarsz. Sosem akarsz semmit. Azért jársz velem, mert én veszem a bátorságot és ráderőszakolom a dolgokat amiket nem mersz magadtól.
-Nem vagyok gyáva.
-De igenis az vagy. És most eljössz táncolni.
Nem öltözött át. Durcás volt és félt. Aztán a kocsiban már majdnem elsírta magát. Valahol megálltak. Emberek nyüzsögtek. Szesz, parfüm, testszag keveredett cigaretta, fű és hugyszaggal, amit megfűszerezett a kipufogófüst.
-Mindjárt hányok. - hajolt oda Mitchelhez.
-Nyugodtan. - mondta a srác és szorosabban húzta magához.
Bementek a nyomorgós tülekedésen át az egyre gyomorbavágósabb basszust árasztó termekbe. Érezte a bőrén a permetet a mások izzadtságát, a parfümök egymást érő kavalkádját, arcvizek és dezodorok, ricsaj és üvöltözés és mindezen túl a stabil basszus amitől fokozódó hányingere támadt.
-Nem bírom ki.
A következő pillanatban megszólalt a dj.
-Drága barátaim. Van itt egy arc. Jurij a neve. Most kérte meg a barátnője kezét. Hogy hívják: Alice? Alice! Szóval egy régi régi kedvencünkkel folytatjuk az ő kérésükre. Tessék megpihenni, egymásra borulni, mert jön Black és a Wonderful life.
Lisette emlékezett mennyire más volt így táncolni. A hangerő a többiek jelenléte, a szagok okozta bódultság és Michell közelségének biztonsága együtt. Lassan mozdultak, de az elrepítette őket. Lisette ült a teraszo. Tom fülét vakargatta és kihörpintette a teát. Nyolc óra volt. Szombat. Letette a bögrét és felállt. Tom elkezdett csóválni.
-Nem, Tom. te ma itthon maradsz. - mondta határozott hangon és bement a szobába. Kiválasztott egy kellemesen könnyű ruhát és lement a szupermarketbe. megállt a száraztészták és a rizsek között. lassan körbefordult és már tudta is hol van Loo.
-Lui! Hello. Légyszi segíts ki ma este.
-Hm. Igen. Hello Lisette. Mire lenne szükséged.
-Kisérj el a Rocklegendsbe.
Loo levert egy adag rizstésztát.
-Táncolni?
-Igen.
Loo hosszan ácsorgott. Lisette egyre vörösebb lett aztán megfordult és köszönés nélkül elindult kifele.
-Ho... hova menjek érted? -kérdezte Loo bizonytalanul. Lisette megperdült és szélesen elmosolyodott.
2010. augusztus 23., hétfő
Apák - fiúk
Keyo nézte az anyját és már felkészülten várta lecsapást.
-Tucson is elég jó lesz, nem azon múlik. - pillantásuk találkozott. Gari csóválva fordította figyelmét a vasalás felé.
-Nem azért güriztem ennyit, hogy ne tanulj tovább. Meg kell állnod a saját lábadon. Nem leszek itt mindig, hogy megtartsalak ha gurulni kezdesz.
-Nem kezdek gurulni.
-Pff. Nem, persze, hogy nem.
Keyo megvonta a vállát és kigurult a nappaliból. Odagördült az íróasztalához és belépett Gari levelezőjébe. Rákeresett a Mark Changwani névre és megdöbbent a találatok nagy számától. Gari több tucat levelet váltott Keyo apjával az elmúlt hónapokban. Keyo beleolvasott és egyre jobban elfutotta a düh. Az apja hívta Londonba. Szerette volna ha angol egyetmre jár. Szerette volna ha vele lakik, de Gari nem mondott erről semmit neki. Marknak pedig azt írta, ha Keyonak nem jut eszébe az apja, ő nem segíthet. Keyo dühében sírt. Gari bekopogott az ajtón és már lépett is tovább.
-Ne bömbölj. Nem vagy már óvodás. - hallotta az anyja dorgálását a folyosón távolodva a mosókonyha felé. Keyo az ajtóhoz vágta az egeret. Kipattant a kocsiból. Előkotorta a szinte sosem használt műanyag protézist és beletuszkolta a lábát a vékony szivaccsal bélelt rózsaszín műanyagba. Folyt az orra és patakokban folytak a könnyei. Felállt, felkapta a pulcsiját és kibotorkált a szobából, ki a házból, végig a kerten ki az utcára. Ott aztán engedett az indulatnak és elkezdett futbni. Látta magát az ablakok üvegén visszatükröződni, esetlen botladozás volt az nem futás. A Kerringtonék kocsibeállójában el is botlott és beesett a gondosan ápolt virágágyásba. Bergék garázsához mocskosan és zihálva ért már. Lehorzsolt bőrrel és iszamos arccal. Homlokát az ajtóhoz nyomva próbált levegőhöz jutni, aztán mikor megnyugodott kicsit benyitott.
Mat fennt volt a laborban. Keyo hallotta a leszűrődő hangfoszlányokat. Mat O.Childrent hallgatott akkor már vagy egy hete folyamatosan. Keyo letelepedett a kanapéra és lecsatolta a protézist. Térdcsonkja kisebesedett a szokatlan igénybevételtől és sajgott is mindkét izülete. Aztán hátradőlt és próbálta összeszedni magát.
Mire Mat lejött Keyo már a gép előtt ült és túl volt egy hosszú levélen és egy jegyfoglaláson.
-Repülsz?- hajolt a válla felett át Mat?
-Aha. Ha minden jól megy, Londonba.
-Az összes pénzed elmegy a jegyre, hallo. - Mat idegesnek tűnt.
-Tucson. - bólogatott Keyo. - nem baj. Majd megoldom.
-Persze, mindent. - bólogatott Mat és kivett a hűtőből két pizzát. - De amíg megsül igazán összeszedhetnéd magad. Tudod hol a zuhany. Ragtapasz van a polcon a bögrében. És látod nem is kérdezek semmit.
-Mert igaz barát vagy és jó megfigyelő. - tette hozzá Keyo színpadias hangon.
Két hét múlva a reptéren gurult önerőből. A stewardes mosolygott. A gépen a kaja szar volt, a hely szűk, az idő lassú és nyúlós. London hideg volt és nedves mint egyx béka. Az aszfalt feketén csillogott az esőben, az apja kocsit küldött érte, de a sofőrt meglepte a kerekesszék. Az apja lakása nem volt bejárható kerekesszékkel és az apja feleségének zavaránál csak az apja csalódottsága volt nagyobb. Udvariasak és mosolygósak voltak vele és biztosra vették, hogy Gari nem tanította meg őt kóreaiul, ahogy láthatóan abban is biztosak voltak, hogy műlába van. Második nap Keyonak annyira elege lett ebből, hogy odahívta az apját a kanapéhoz, ahol naphosszat ücsörgött.
-Hálás vagyok, hogy meghívtál. Kérlek segíts jelentkezni az UEA-ra. Aztán már nem is zavarnálak tovább.
Mark Changwani idegesen fészkelődött. Megtörölte a szemüvegét, kortyolt a teájából aztán kikapcsolta a tévét.
-Elég drága az a képzés.
Keyo meglepődött.
-11 000 font, 130 a könyv hozzá. Szerintem ellakok egy hostelban addig a 9 hónapig amíg tart. Simán kijövök a Garinak küldött pénz feléből. A másik felét küldd neki nyugodtan.
-Melyik szakról beszélsz, fiam?
Keyot megütötte a fiam szó.
-A számítástechniaról.
-Ó. - Mark megkönyebbült. - Én a pénzügyi szakra gondoltam. - újra megtörölte a szemüvegét. - Anyád azt írta teljesen önálló vagy. De ahogy elnézem azért fizikailag eléggé korlátoz ez a... a kocsi.
Keyo várt. nem tudta mit is mondhatna. Eddig valóban nem volt ebből gondja.
-Miért nem megyünk és csináltatunk neked valami használható protézist?
Keyo ebben a pillanatban megértette az egész történetet. Összeálltak a darabok, mint valami törött váza a restaurátor keze alatt. Megértette Garit és megértette a helyzet képtelenségét is.
-Rendben, Mark. - biccentett. - Legyen így. Irass be oda ahova akarsz. protézist meg hiába csináltatsz a csípőm, a térd és combizületeim fejletlenek. nem bírnak el a xcsontjaim. Egy, maximum két órát igen jóminőségi cuccban el tudok lenni, de csak mert nagyon jó kondiban vagyok. Semmi esélyem protézissel élni napi szinten.
-Akkor hiába iratlak be bárhova is. - mondta halkan az apja mint egy magának. Keyo hallotta a kóreai szavakat és diónyiról borsónyivá szűkült a gyomra.
-Jó eszem van. El tudok végezni bármilyen szakot. - mintha szakadék szélén táncolna.
-Meglátjuk, Keyo. meglátjuk. - Mark felállt a kanapéról és hátra sem nézve elvonult a dolgozószobába. keyo belesüllyedt a kanapéba és egy szerencsétlen leírt reménytelen nyomoréknak érezte magát.
Kedd volt. Napos, friss, nedves szagú kedd délelőtt. Az egyetem területén a fák sötétzöldje és a pázsitok világoszöldje versengett egymással. A sétautak kellemes kanyarulataiban bokrok, virágágyások adtak ritmust a sétának. Keyo a kerekesszékben, mellette az apja napszemüvegben és makulátlan öltönyben vonult az igazgatóság épülete felé. a beiratkozást megelőző beszélgetésben Changwani urat biztosították róla, hogy a kerekesszék nem akadályozza majd Keyot az óralátogatásban. Changwani úr nem tért ki arra, hoghy nem is az iskolai nehézségei aggasztják. A beszélgetés és a papírok kitöltése után egy felkapott étteremben ebédeltek, de egyetlen szót sem váltottak azon kívül, hogy Keyo őszintén megköszönte a segítséget. Mark felnézett rá és vietnámiul vetette oda a szavakat keserűbben, mint az Keyo el tudta képzelni.
-Ebből fog állni az életed, keyo. Legyen szíves és nagyon hálás vagyok.
Többet nem szóltak. Keyo másnap Kim, Mark felesége segítségével elment újra az egyetmre és átiratkozott az amerikai kampuszra programozó-matematikus szakra, levelezőre. Biztos volt benne, hogy havonta egy hétvégét jól fog esni Kaliforniába tölteni. aztán visszament az apja házába, összeszedte a cuccait és felhívta Garit, hogy ugyan utaljon már a kártyájára egy kis pénzt, mert hostelbe menne inkább lakni. Gari nem fűzött megjegyzést a dologhoz, csak utalt pénzt és jó szórakozást kívánt. London csodálatos volt nyáron is. Keyonak csak Mat és Loo hiányzott. Az apjával nem találkozott többet. Egyikőjük se kereste a másikat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)