Karácsonyok

Gari lassan mozdult. A kondér felett szinte oszlopként állt a gőz. A kezére túl nagy volt a gumikesztyű és a kendőjén is meglazult a csomó, úgyhogy bármelyik pillanatban az orrára csúszhatott. Lassan mért még egy adagot a sűrű levesből és az előtte lelkesen topogó bebugyolált fickónak adta. Az ujjatlan kesztyű szálai dróttá merevedtek a fickó kezén. Hiányos fogú mosolya őszinte volt,. ahogy a szaga is részletesen elárulta az elmúlt napjait.

Gari hátralépett és kis biccentéssel jelezte a társnőjének, hogy egy pillanatra kiáll. Kimért mozdulatokkal kibújt a kesztyűből és szorosabbra húzta a csomót a kendőjén. Keyo ott állt vele szemben. A köztük feszülő majd húsz métert benőtték az emberek. Hangosan szürcsögve, röhögve vagy civódva ültek körül hosszú sörpadokat, a katonai sátor melegében. Keyo a bejárat fénykörében állt, még kívül. Gari intett neki, hogy menjen be. keyo elmosolyodott és bement.
Lábon volt. Kissé bicegő ingatag járása esendővé tette. Magasabb volt a legtöbb hajléktalannál. gari tudta, hogy a lábakat hosszabbra csináltatta, mint amilyet a felsőteste alapján lábhossznak tippeltek.
-Hogy lehetsz ilyen hiú? - korholta magában mikor észrevette az ügyesen átjavított adatokat.
Keyo átvágott a tömegen és megállt Gari előtt. Mosolygott.
-Szia.
-Szia. Ott van köpeny és kendő. Maria majd ad munkát. - intett a kesztyűkkel Gari és nem mosolygott.
-Nem maradok. Csak boldog karácsonyt akartam kívánni, és odaadni egy kis szimbolikus apróságot neked.
-Az egyetlen amit nekem adhatsz, hogy nem szorulsz rám. Tudod jól.
-Nem szorulok rád. - Keyo mosolygott, ahogy minden évben. Gari pedig nem nézett rá, ahogy minden évben.
-Most nem alkalmas. Ételt osztok.
-Tudom. - Keyo körbepillantott aztán egy apró dobozt dugott egyetlen gyors pillanat alatt Gari kötényének egyik mély zsebébe.
-Nehogy benne felejtsd. - Vigyorgott. - Boldog karácsonyt anya.
Gari felpillantott a fiára. Amikor megkérte Keyot, hogy ne a biológiai kapcsolat alapján szólítsa őt az elkövetkezendőkben, akkor Keyo teljesen megdöbbent. Csak annyi telt a tizenöt éves fiútól, hogy megkérdezze, hogy karácsonykor sem. Gari akkor valamiért engedett. Karácsonykor lehet.
Egy pillanatra belenézett Keyo szemébe, és azt látta benne, amit várt.
-A te ajándékod szerdán érkezik, postán.
Egy pillantot még állt, aztán elindult vissza a kondér mellé. Érezte a fia tekintetét magán. Megállt és hátrasandított a válla felett. Keyo ott állt és nézte őt, ugyanazzal a tekintettel, mint korábban. A távolság amit kemény munkával maguk közé emelt, mérföldekben talán kifejezhető lehetne. Keyo azonban, ahogy kisgyermekként is tette, valahogy mégis hidat tudott verni közéjük egyetlen pillantással. Most ott bújkált abban a pillantásban valami félszegség, valami bátortalanság. Gari visszafordult felé és kérdőn nézett rá. Keyo előrelépett és szétterült egy gyermeki mosoly az arcán. Egészen le kellett hajolnia, hogy magához ölelje Garit. Annyira magához vonta, hogy Gari egészen alákerült. Karjai maga mellett, szorosan. Míg Keyo karjai körbefonták, mint valami kötélzet.
-Emlékszel, anya? - suttogta Garinak. - A karácsony a gyerekeké.

Mat letette a papírzacskót a konyhában. Elzárta a csöpögő csapot és kinyitotta az ablakot.
-Anya, megjöttem. Hoztam sültet, meg salátát. - közben átment a lakáson anya szobája felé. - És hoztam a kedvenc aprósüteményedből is.
Anya az ágy szélén ült és nézte a virágokat, amik csontvázzá száradva meredtek az ablakpárkányon.
-Ki az?
-Én vagyok, anya, Mat.
-Ó kis sutám. Semmi baj. Gyere ülj ide mellém. Olyan jól melegít a Nap.
Mat odaült és automatikusan a kezébe vette az anyja kezét. Nem sütött a nap. A csillárban cserélt égőt előző este.
-Állítsunk fát, anya? Szeretnéd?
-Nem. Nem kell. Majd apád hazajön és ő megcsinálja.
Mat aprókat bólogatott, majd sóhajtva felállt. Apa sok éve nem élt már velük. Mat már reggel felkészült a múltba feletkező napra anyával.
-Megterítek, aztán együnk. Farkas éhes vagyok.
Ninát nem látta hetek óta. A mosatlanja lassan gyűlt, amiből Mat azonnal tudta, hogy nem is alszik itthon, csak párnaponta átvedlik a szekrénye előtt féllábon ugrálva, sietősen rángatva magára a ruháit. Mint a ki tilosban jár. Nem számított rá karácsonykor sem.
Anya kijött a  szobájából és leült az ebédlőasztalhoz. Mat hevenyészett terítése siralmasan festett, csak a spanyoltól hozott műanyagtányéros ételek virítottak ínycsiklandozóan.
-Hány óra?
-Hat. - Mat szedett mindenből mindkettejüknek.
-Még csak hat?
-Nem vagy még éhes?
-Sosem vagyok éhes. - anya megemelte a villáját, elgondolkozott majd visszatette. - Nem emlékszem hova tettem a díszeket. De az ajándékodra emlékszem, kicsim. - Az arca felderült és Matre nézett.
-Anya? - Mat kizökkent.
-Ott van az éjjeliszekrényben. Hozd ide.
Mat felállt és elindult anya szobájába. anya hangja elkisérte és visszaterelte az asztalhoz, kezében egy rozoga cipősdobozzal.
-Szerettem a karácsonyokat. A csillárokkal vetekedő ragyogó fákat, a havat mindenütt és a karácsonyi dalokat. Persze a Diótörő más. Azt annyira nem szerettem. - halkan nevetett. - Zsronyinnal táncoltam. Esetlen volt. Nem érdekes. - aprót legyintett - Szóval a karácsonyok szépek voltak. Egyszerre hidegek és melegek. Apád bundája olyan fényes volt, mint egy főnemesé. Az arca kipirult, akárcsak az enyém. Istenem de gyönyörű voltam.
Mat visszaült. A dobozt anya tányérja mellé tette.
-Igen. Ezt akartam neked adni. - megérintette a doboz fedelét. - Sokkal jobban fáj tudni, hogy az enyém. Neked adom. - esetlenül Mat elé tolta. - Voltak szebb karácsonyaim is. Kis sutám, ne szomorkodj. Nem tehetsz róla.
Mat nézte a dobozt.. Látta sokszor, arrébb is tette minden takarításkor. Tudta is, hogy fényképek vannak benne, de nem nézegett gyerekkora óta. Régi családi fényképek voltak. Európai rokonokról és anya régi fellépéseiről. Csupa olyan meberről, akiket sosem ismert és akiket nem is fog megismerni már. Múltba és anya el-elködösülő elmélyébe veszett nevek és helyek voltak. Mat odavette az ölébe a dobozt és felnyitotta.
-Köszönöm Anya.
Anya bólintott.
-Semmi baj, kicsim.

Minden olyan csendes volt. Énekeltek. Gyertyát gyújtottak. Ettek az isteni halból, amit anyukája készített, és együtt dicsérték édesapja borsodóját. Aztán feltettek valami lemezt, amin nagy zenekar játszott valami hömpölygős keringőt. Csillagszóró illata vegyült a viaszéval. Lisette ücsörgött. Mosogatógépet kapott a szüleitől. Még múlt héten megvették és beszereltették a lakásába. Ő tévéfilmsorozatokat vett nekik. Csupa könnyedet. Ismert, bevált történetet. Tom jóllakottan aludt a fa alatt. A mellső lába hozzáért Lisette lábfejéhez.
-És... - kérdezte anyuka kicsit zavartan - ... van valami fiú a közeledben?
-Van valami fiú. - mosolyodott el Lisette. - Leginkább valami fiú. Semmi komoly.
-Semmi komoly? Azért gondolom oda van érted. - csatlakozott apuka.
-Nem hiszem. Nem tudom. Nem egy beszédes srác.
-Mennyire nem komoly? - kérdezte anyuka cinkosan.
-Egyáltalán nem az. Spanyol. Tudjátok. Semmi komoly.
-Á spanyol. Akkor elég vallásos lehet.
-Aha. Nem tudom. -Lisette sóhajtott. - Majd szólok, ha van valami komoly.
-Szólj, ha indulhatunk. Leülepedett már a vacsora? - apuka könnyed volt. Mindenki tudta miért.
-Jaj apa ne csináld. Nagy vagyok már. Nem kell ez a hajcihő. - Lisett kínosan érezte magát.
-Ugyan, kislányom. - korholta anyuka szeretettel. - Ez csak játék.
Lisette sóhajtott és felállt. Tom megemelte a fejét, aztán visszahanyatlott egy szusszanással. Lisette megigazította a ruháját, gépies, rutinmozdulatokkal.
-Mehetünk.- mondta halkan és megvárta, míg meghallja apa nehéz lépteit a lépcsőn.
Lassan másztak fel mind az egykori gyerekszobába. Lisette utoljára. a szoba amiben felnőtt a kiköltözése után új funkciót kapott, de karácsonykor visszarendeződtek benne dolgok. A hosszú ablakpárkányon és a hatalmas kanapén felsorakoztak a tárgyak, amik egyike-másika új volt a házban. Végig kellett tapogasson mindenféle tárgyat, hogy eljuthasson az ajándékokig.
-De hisz kaptam tőletek egy mosogatógépet. - sóhajtotta.
-Igen, szívem. De ez most valami más.
Lisette érezte a levegőben, hogy van még ott valaki. Megállt egy lépésnyire az ajtótól.
-Ki van itt?
-Meglepetés. - súgta anya.
Lisettenek nem kellett közelebb mennie, hogy felismerje az illatot.
-Mitchell.