Végül elköltöztette abba a parányi kis lakásba az Odeon mozi mellé. Ott ült a konyhában az ajtóval szemben és lassan de folyamatosan ette a vajaskenyereket újhagymával. Rágott és harapott és rágott és harapott. Csilla dudorászva ültette el a virágokat a hatalmas virágládákba, amiket a téglafal tövében talált.
Négy hívás érkezett aznap. Káró kereste, hogy menjen vele Rigába egy tárgyalásra, Talpas akarta valami szórakozóhelyre vinni, ahol a lányokra kellett volna vigyázni, és Iljenko is megtalálta, hogy kísérje el a nejét Brüsszelbe valami divathétre. Mindre nemet mondott. A vajaskenyéren rágódva érezte hogy ásít a bankszámlája a visszautasított melók után járó pénzekért.
35 négyzetméter. Budapest, belváros.
Felkapta az övtáskáját és mentében végigsimította Csilla hátát.
-Majd jövök. Dobj egy esemest, ha hozzak valamit. Hétre visszajövök.
Csilla felnézett és hosszan nézett utánna. Érezte a tekintetét, az értetlenségét és azt a bújkáló szomorúságot, ami egyre többször kúszott be melléjük a párnák közé. Annyira szégyelte magát, hogy csak ágyra jár szinte. pedig egy sereg dolgot szeretett volna kipróbálni a lánnyal.
Behúzta a nyakát és a lába elé meredve sietett ki a hűs, dohos lépcsőházból.
A személyzetis egy sovány, vékony bajúszos fickó volt. Nézte őt és egyre jobban összeszorította a fogát.
-Nem tudom, kérem, nem tudom.
-Legyen szíves. Mindent tudok, ami ehhez a munkához kell. Kérdezzen és válaszolok.
-Na de nincs felvétel. Ha nincs felvétel akkor nincs felvétel.
-De egy ilyen helyen nem nagy ügy még egy embert felvenni.
-Már hogy ne volna nagy ügy! - csattant fel a kis ember. -De ha nekem nem hiszi bevihetem a főnökhöz, az mejd a szájába rágja, hogy megértse.
Azzal sarkonfordult és magában dohogva szedte a lábait. Géza belül reménytvesztve, kívül elégedettséget és magabiztosságot sugallva lépkedett mögötte.
-Karcsikám. Van itt egy fickó aki állást akar. Mondtam neki, hogy nincs hely, de nem hagy dolgozni.
-Jó napot. - mondta Géze nyugodta rá a szóáradatra.
-Jó napot. Jól van jól. Hát menj a dolgodra. - A főnök harmincas borotvált, kicsit testesedő férfi volt. Hófehér bőre, puha kezei egyértelművé tették Gézának, hogy nem sokat van szabad levegőn.
-Adjon nekem egy állást.
-Nem így megy az. Ha van hely meghirdetjük. akkor lehet írni pályázatot interneten. Aztán kinyomtatom, elolvasom és kiválasztom ki jöhet. Nem lehet így az utcáról beesni.
Géza persze tudta jól, hogy nem így mennek a dolgok. Lassan becsukta az ajtót és odalépett a fickó elé. Fölémagasodott, mint egy hegy, uyganúgy ahogy az ukrábnok könyvelőjére a tavasszal, vagy Zsenij két mitugrászára a kártyaasztalnál, vagy Káró lotyóira licitáló Jakucsra. Volt rutinja benne, hogy anélkül legyen halálosan fenyegető, de minimum domináns, hogy bármi terhelőt tenne. Egy szó sem, egy valóban fenyegető mozdulat sem. Kisugáruzás, tartás és hang.
-Legyen szíves. - Mondta a jól bevált, rekedtes és teljesen érzelemmentes hangon. A főnök még jobban elfehéredett.
-De uram... ez csak, ez csak...
-Legyen szíves vegyen fel.
-Um... - villámgyorsan ugrottak kukacszerü fehér ujjai a billentyűzetre. - Jól van. Van valami releváns végzettsége?
Géza elmosolyodott és letette a mappát a halálra rémült fickó elé.
-Kertészetin végeztem. Itt a diplomamunkám dokumentációja és a diplomám másolata. Megfelel?
-Hogyne.. - A fehér ujjak a billentyűzetről remegve vetődtek a mappára. Gyorsan felnyitották és belelapoztek. A remegés alábbhagyott. - Értem. Nos. Hm. Minimálbért tudok ajánlani.
-Megfelel egyenlőre.
-Akkor hagyja ezt itt, meg az adatait adja meg és hétfőn reggel hatra várjuk. Um...
-Köszönöm. Az adataim ott vannak a mappában, a belső oldalon... ott.
-Um..
-Akkor írjunk alá.
-Igen. - riadtan pislogott Gézára, aztán újra elkezdtek az ujjai idegesen kopácsolni a klaviatúrán. Kisvártatva felsercegett a nyomtató. - Tessék. Itt... és itt. Köszönöm.
-Köszönöm.
-Akkor hétfőn.
-Igen. Minkaruhát kap hétfőn a személyzetistől.
-Köszönöm. Viszlát.
-Um...
Csilla filmet nézett a notebookon. Úgy csúszott mellé a kanapén mint egy jó kutya.
-Minden rendben? - kérdezte szemét le sem véve a monitorról.
-Aha. Kivertem egy fasziból egy munkaszerződést.
-Mi? - Csilla merőn bámult rá. - Mit beszélsz?
-Tudod... - hatalmas tenyerébe vette a lány kezét. - Ez jön, ha baj van. Szóval ha nem értik meg elő tudom venni.
-Te megvertél egy személyzetist?
-Dehogy! - elnevette magát olyan bizarr volt az egész, így utólag. - Csak csúnyán néztem.
-De hogy? Miért?
-Hétfőn kezdek. Itt a szerződés. - fejével a konyha felé bökött. - Praktiker.
2010. május 30., vasárnap
Keyo
Hetekre beléjük felejtkezett. Olyannyira magukkal ragadták, hogy éjjelente, lehunyt szemhéjai mögött is egyfolytában történeteket látott."Olyan, mintha velem történne", mondogatta csillogó szemmel, kicsit szégyenlősen Matnek. "Olyan, mintha történne velem valami". Mat megértően hümmögött, és Garival ellentétben őt szemlátomást nem zavarta, hogy Keyot gyakorlatilag elrabolják a könyvek. Nem kellett hozzá sok idő, és kialakult a maguk ritmusa. Ébredés, találkozás a buszmegállóban, iskola, majd hosszú délutánok a State Capitol parkjában, a fák árnyékába húzódva; Keyo előregörnyedve a kocsiban, a térdére fektett aktuális könyvvel, Mat mellette elnyúlva a fűben. Néha Loo is velük tartott, olyankor halkan beszélgettek Mat-el, míg Keyo falta a betűket, de többször voltak csak ők ketten, Keyo és Mat; az egyik a könyvektől némul el, a másik eleve nem beszél sokat. Keyo hosszan próbálkozott, hogy Matbe is áttöltse az elragadtatást, amit érzett, de Matet hidegen hagyták a könyvek. Sosem mondta ki nyíltan, sosem tiltakozott, mikor Keyo rátukmálta a kedvenceit, de amikor a barátja belemerült az adott álomvilágba, Mat nekidőlt a fának, és észrevétlenül maga mellé ejtette a könyvet. Majdnem egy év telt el így. Gari egyre többet zsörtölődött Keyoval, hogy tegye már le a könyveket, és nézzen szét a világban, de Keyo azon kívül, hogy udvariasan végighallgatta, nem volt hajlandó változtatni semmin. Továbbra is rengeteget olvasott, gyakorlatilag minden szabadidejét a lapok fölött töltötte, mígnem egyik nap, a parkban a szokott helyükre érve megállt benne az ütő.
- Nincs itt.
- Mi? - kérdezte szórakozottan Mat, és egy gyíkot figyelt. - Nézd, hiányzik az egyik...
- Leszarom! Elhagytam, Mat!
- Mit hagytál el?
- A "Szökés a labirintusból"-t!
- Pfff...Mr. Packner ki fog nyírni.
- Mat, hol lehet?
- Nem tudom. A suliban?
- Nem vettem elő.
- Oké, Watson. Gondokozzunk logikusan. Mi az utolsó emléked róla?
Keyo ránézett a barátjára, és elnyílt a szája.
- Este. Ahogy berakom a táskámba.
- Azóta nem láttad? - kérdezte Mat, de Keyo nem válaszolt.
Kigyúlt arccal, Matet hátrahagyva sietett haza. Úgy tekerte a kerekeket az utcán, hogy az izmai majd' szétpattantak; a tüdeje fújtatott, a szíve a torkában zakatolt. Gari a konyhában volt, erős-fűszeres levest főzött; a szaga átjárta az egész házat.
- Máris itthon? Nahát! - nézett hátra a válla felett.
- Add vissza!
Az anyja megfordult, és a konyhapultnak támaszkodva tetőtől-talpig végigmérte őt; reszkető kezeitől egészen a vörös arcáig. Aztán előrehajolt, és odasúgta Keyo fülébe:
- Azt lesheted, kis barátom.
Keyo nagyokat nyelt, hogy visszafojtsa a könnyeit.
- Miért csinálod ezt?
Gari kiegyenesedett, és visszafordult a leveshez.
- Elmondtam már, de te nem akartál érteni a szóból.
- Élek!
- Na persze. Mikor csináltál bármi mást az olvasáson kívül?
- Én...
- Erről beszélek.
- Nem teheted ezt velem!
- Tévedsz.
- Hol vannak?
Gari újra felé fordult, a szeme olyan volt, mint a lámpafényben megcsillanó szén.
- Feltettem őket a nagyszekrény tetjére.
- Mindet? - szakadt ki a kétségbeesés Keyoból.
- Mindet - bólintott a nő.
- Nagyon sok könyvtári...ki fognak csapni...!
- Gondoskodtam róla - bólintott Gari.
Keyo megfordult a kocsival, és kirobogott a konyhából.
- Felesleges próbálkozni! - kiáltott utána az anyja - Amíg élsz, fiacskám, nem éred el.
Persze megpróbálta. Egyedül is, Mattel is. Mindent megkíséreltek, székre, majd székekre álltak, Keyo bakot tartott Matnek, de nem fértek hozzájuk. Aztán Mat elkezdett könyveket csempészni Keyonak, de Gari vadászkutyaként szagolta ki, és kobozta el a regényeket.
- Csak próbáld meg még egyszer, kisfiam - sziszegte Mat-nek, és satuként szorította a karját - Ellopom a szemedet, és kihajítalak a világból!
Keyo naphosszat a szekrény körül körözött, és vadabbnál vadabb ötleteket gyártott, hogyan férhetne a könyvekhez. Mat tovább szállította neki a köteteket, de a házukba nem volt hajlandó belépni.
- Félek anyádtól - mondta, noha senki nem lopta el a szemeit, és a világ is ott volt, ahol eddig; az unalmas iskolával, porszagú délutánokkal, és a megzavarodott Keyoval, akivel alig lehetett szót érteni.
Két és fél hónapig próbálkozott. Hetvenöt keserves napig. Ennyi ideig tartott, míg rádöbbent, mennyire szánalmas és ostoba dolog egy szekrény körül tekeregni, mint egy farkába harapott kutya. Haragból és dacból hagyta ott az egészet, és bogarászni mentek Mattel a Saguero Nemzeti Parkba, aztán repülőket nézni a Pima Air&Space Múzeumba. Valahogy mindig akadt mit csináljanak, és Loo is egyre gyakrabban csatlakozott hozzájuk. Gari némán figyelte őket, aztán egyik nap egy papírdobozt nyomott Keyo kezébe.
- Mit csináljak ezzel?
- Add oda Matnek.
Mat így kapta meg élete első fényképezőgépét Garitól, aki pedig soha többé nem vette le a könyveket a szekrény tetjéről.
- Nincs itt.
- Mi? - kérdezte szórakozottan Mat, és egy gyíkot figyelt. - Nézd, hiányzik az egyik...
- Leszarom! Elhagytam, Mat!
- Mit hagytál el?
- A "Szökés a labirintusból"-t!
- Pfff...Mr. Packner ki fog nyírni.
- Mat, hol lehet?
- Nem tudom. A suliban?
- Nem vettem elő.
- Oké, Watson. Gondokozzunk logikusan. Mi az utolsó emléked róla?
Keyo ránézett a barátjára, és elnyílt a szája.
- Este. Ahogy berakom a táskámba.
- Azóta nem láttad? - kérdezte Mat, de Keyo nem válaszolt.
Kigyúlt arccal, Matet hátrahagyva sietett haza. Úgy tekerte a kerekeket az utcán, hogy az izmai majd' szétpattantak; a tüdeje fújtatott, a szíve a torkában zakatolt. Gari a konyhában volt, erős-fűszeres levest főzött; a szaga átjárta az egész házat.
- Máris itthon? Nahát! - nézett hátra a válla felett.
- Add vissza!
Az anyja megfordult, és a konyhapultnak támaszkodva tetőtől-talpig végigmérte őt; reszkető kezeitől egészen a vörös arcáig. Aztán előrehajolt, és odasúgta Keyo fülébe:
- Azt lesheted, kis barátom.
Keyo nagyokat nyelt, hogy visszafojtsa a könnyeit.
- Miért csinálod ezt?
Gari kiegyenesedett, és visszafordult a leveshez.
- Elmondtam már, de te nem akartál érteni a szóból.
- Élek!
- Na persze. Mikor csináltál bármi mást az olvasáson kívül?
- Én...
- Erről beszélek.
- Nem teheted ezt velem!
- Tévedsz.
- Hol vannak?
Gari újra felé fordult, a szeme olyan volt, mint a lámpafényben megcsillanó szén.
- Feltettem őket a nagyszekrény tetjére.
- Mindet? - szakadt ki a kétségbeesés Keyoból.
- Mindet - bólintott a nő.
- Nagyon sok könyvtári...ki fognak csapni...!
- Gondoskodtam róla - bólintott Gari.
Keyo megfordult a kocsival, és kirobogott a konyhából.
- Felesleges próbálkozni! - kiáltott utána az anyja - Amíg élsz, fiacskám, nem éred el.
Persze megpróbálta. Egyedül is, Mattel is. Mindent megkíséreltek, székre, majd székekre álltak, Keyo bakot tartott Matnek, de nem fértek hozzájuk. Aztán Mat elkezdett könyveket csempészni Keyonak, de Gari vadászkutyaként szagolta ki, és kobozta el a regényeket.
- Csak próbáld meg még egyszer, kisfiam - sziszegte Mat-nek, és satuként szorította a karját - Ellopom a szemedet, és kihajítalak a világból!
Keyo naphosszat a szekrény körül körözött, és vadabbnál vadabb ötleteket gyártott, hogyan férhetne a könyvekhez. Mat tovább szállította neki a köteteket, de a házukba nem volt hajlandó belépni.
- Félek anyádtól - mondta, noha senki nem lopta el a szemeit, és a világ is ott volt, ahol eddig; az unalmas iskolával, porszagú délutánokkal, és a megzavarodott Keyoval, akivel alig lehetett szót érteni.
Két és fél hónapig próbálkozott. Hetvenöt keserves napig. Ennyi ideig tartott, míg rádöbbent, mennyire szánalmas és ostoba dolog egy szekrény körül tekeregni, mint egy farkába harapott kutya. Haragból és dacból hagyta ott az egészet, és bogarászni mentek Mattel a Saguero Nemzeti Parkba, aztán repülőket nézni a Pima Air&Space Múzeumba. Valahogy mindig akadt mit csináljanak, és Loo is egyre gyakrabban csatlakozott hozzájuk. Gari némán figyelte őket, aztán egyik nap egy papírdobozt nyomott Keyo kezébe.
- Mit csináljak ezzel?
- Add oda Matnek.
Mat így kapta meg élete első fényképezőgépét Garitól, aki pedig soha többé nem vette le a könyveket a szekrény tetjéről.
2010. május 25., kedd
Loo
-Lui, fiam, húzzá' tiszta inget, és ülj be Rodrigo mögé. - az autó alig egy perce berregett a lakokocsijuk mellett. Mama fáradt hagnja a konyhaablakon át jutott el Loohoz. Ő a lakókocsi mögött ült és a Keyotol lopott könyvet nézegette.
Keyo az elmúlt héten mindenhová magával vitte a könyvet, és sokszor nem reagált ha beszéltek hozzá, mert a könyvbe mélyedt. Loo haragudott a könyvre, de csak mert Keyora nem tudott haragudni. Egyszer kifakadt neki, hogy folyton olvas. Keyo meg szemérmesen elmagyarázta neki, hogy ő mennyi mindent nem tehet meg, amit mindenki ainek van lába tud. És a könyvekbe merülve olyan, mintha vele történnének a könyv eseményei. Loo nem olvasott túl jól, pláne nem elég könnyen ahhoz, hogy a történetek magukkal ragadják.
Előző nap azonban Keyonál lógtak, és késő este jött csak haza. Mattal hülyéskedtek. Magazinokat vágdostak szét és raktak össze új idétlen figurákat a sztárokból. Sokat nevettek. Aztán kifele menet, míg Mat a cipőjét húzta Loo észrevette a fogas alatti szekrényen a könyvet. Nem is gondolkozott, csak becsúsztatta a kabátjába.
Keyo az elmúlt héten mindenhová magával vitte a könyvet, és sokszor nem reagált ha beszéltek hozzá, mert a könyvbe mélyedt. Loo haragudott a könyvre, de csak mert Keyora nem tudott haragudni. Egyszer kifakadt neki, hogy folyton olvas. Keyo meg szemérmesen elmagyarázta neki, hogy ő mennyi mindent nem tehet meg, amit mindenki ainek van lába tud. És a könyvekbe merülve olyan, mintha vele történnének a könyv eseményei. Loo nem olvasott túl jól, pláne nem elég könnyen ahhoz, hogy a történetek magukkal ragadják.
Előző nap azonban Keyonál lógtak, és késő este jött csak haza. Mattal hülyéskedtek. Magazinokat vágdostak szét és raktak össze új idétlen figurákat a sztárokból. Sokat nevettek. Aztán kifele menet, míg Mat a cipőjét húzta Loo észrevette a fogas alatti szekrényen a könyvet. Nem is gondolkozott, csak becsúsztatta a kabátjába.
-Loo! Hol a fenébe vagy?- Mama hangja sürgető volt és nagyon fáradt.
-Itt vagyok! - Szólt fel neki és becsukta a könyvet.
Rodrigo autója öreg volt és tiszta. Tisztább volt mint maga Rodrigo, és tisztább minden autónál amit Loo életében belülről látott. Beült hátra és igyekezett láthatatlan lenni. Mama előre ült és ahogy becsukódott az ajtó elkezdődött a kétoldali panaszáradat. Mama a nehéz helyzetükről, Rodrigo Fabio hiánya okozta nehézségekről beszéltélt emelt, kissé kétségbeesett hangon. Loo meglapult Mama mögött és lassan előhúzta a könyvet. Óvatosan, gondosan kikereste a 27 oldalt és mutató ujjával lassan haladva a sorokon megkereste azt a bekezdést ahol tartott. A beszédhangok belesimultak az öreg autó kajaiba. A rászkódás beleringatta a könyvbe, és bár a betűk kukacai össze-összegubancolódtak időnként, ő küzdött, és lassan mint egy bányász a hegy gyomrában, úgy haladt ő is mondatról mondatra, fejezetről fejezetre, egyre méklyebben a történetben, ami Keyot olyan nagyon lenyűgözte. Tudni akarta miért.
A börtön kapui mind acélból voltak. A sárga föld a kapuk között kemény volt mint a beton. A ház szürke falainak tövében változatos halmokba rendezte a szél. Növény nem nőtt, és a szélrajzolta mintákba csak autógumik nyoma rondított bele cikcakkos sávokat. Csend volt.
Fabionak 15 évet kellett lehúznia itt. Loo el sem tudta képzelni mit csinálhat itt valaki 15 évig. A börtönlátogatás körülményes rendje elborzasztotta. Az arcok, még a nőké is kemény volt és kifejezéstelen. Ő mama mögött ment és úgy fogta a könyvet, mint legféltettebb kincsét. Leültették egy kis padra a beszélőben.
A pici szobáról a gyóntatószék jutott eszébe. Két ülőhely egymástól ráccsal elválasztva. az egyik mindig ott van a rács túloldalán a másik oldalon cserélődnek az emberek. Titkok kerülhetnek a telefonkagylón át a külvilágba és viszont. A könyvet a térdére tette és rákönyökölt. Hallani akarta mit beszélnek, még így is, hogy a bátyja hangját nem hallotta.
Fabio tudomást sem vett róla. Rodrigoval veszekedett és Mamát nyugtatgatta.
Loo elnézte a bátyját. Hatalmas lett fél év alatt. Óriásira dagadtak a vállai. Háta begörbedt a sok izomtól. Tar fején új tetoválás díszelgett és sötét, ápolt szakáll keretezte a száját.
Aztán egy váratlan pillanatban Mama hátrafordult.
-Itt van, igen. - mondta és feszült mozdulattal magához intette Loo-t. - Itt van. Akarsz vele beszélni?
Fabio katonásan biccentett. Loo elvette Mamától a kagylót és lassan leereszkedett Mama helyére a nyikorgós székre.
-Szia.
-Szia öcsi.
Csend.
-Mit olvasol?
Loo felmutatta.
-Miféle könyv ez?
-Telepesekről szól, meg egy kínairól.
-Vigyázz a kínaiakkal. Mindenkit átbasznak, aki nem ferdeszemü.
Loonak Keyo jutott eszébe, aztán Keyo anyja, az a kemény, szikár kis pergamenbőrű nő.
-Minden távolkeleti?
-Minden ferdeszemü sárga ördög. - Fabio komolyan kersztet vetett. -Aztán jól tanulsz?
-Megpróbálok.
Rodrigo autója öreg volt és tiszta. Tisztább volt mint maga Rodrigo, és tisztább minden autónál amit Loo életében belülről látott. Beült hátra és igyekezett láthatatlan lenni. Mama előre ült és ahogy becsukódott az ajtó elkezdődött a kétoldali panaszáradat. Mama a nehéz helyzetükről, Rodrigo Fabio hiánya okozta nehézségekről beszéltélt emelt, kissé kétségbeesett hangon. Loo meglapult Mama mögött és lassan előhúzta a könyvet. Óvatosan, gondosan kikereste a 27 oldalt és mutató ujjával lassan haladva a sorokon megkereste azt a bekezdést ahol tartott. A beszédhangok belesimultak az öreg autó kajaiba. A rászkódás beleringatta a könyvbe, és bár a betűk kukacai össze-összegubancolódtak időnként, ő küzdött, és lassan mint egy bányász a hegy gyomrában, úgy haladt ő is mondatról mondatra, fejezetről fejezetre, egyre méklyebben a történetben, ami Keyot olyan nagyon lenyűgözte. Tudni akarta miért.
A börtön kapui mind acélból voltak. A sárga föld a kapuk között kemény volt mint a beton. A ház szürke falainak tövében változatos halmokba rendezte a szél. Növény nem nőtt, és a szélrajzolta mintákba csak autógumik nyoma rondított bele cikcakkos sávokat. Csend volt.
Fabionak 15 évet kellett lehúznia itt. Loo el sem tudta képzelni mit csinálhat itt valaki 15 évig. A börtönlátogatás körülményes rendje elborzasztotta. Az arcok, még a nőké is kemény volt és kifejezéstelen. Ő mama mögött ment és úgy fogta a könyvet, mint legféltettebb kincsét. Leültették egy kis padra a beszélőben.
A pici szobáról a gyóntatószék jutott eszébe. Két ülőhely egymástól ráccsal elválasztva. az egyik mindig ott van a rács túloldalán a másik oldalon cserélődnek az emberek. Titkok kerülhetnek a telefonkagylón át a külvilágba és viszont. A könyvet a térdére tette és rákönyökölt. Hallani akarta mit beszélnek, még így is, hogy a bátyja hangját nem hallotta.
Fabio tudomást sem vett róla. Rodrigoval veszekedett és Mamát nyugtatgatta.
Loo elnézte a bátyját. Hatalmas lett fél év alatt. Óriásira dagadtak a vállai. Háta begörbedt a sok izomtól. Tar fején új tetoválás díszelgett és sötét, ápolt szakáll keretezte a száját.
Aztán egy váratlan pillanatban Mama hátrafordult.
-Itt van, igen. - mondta és feszült mozdulattal magához intette Loo-t. - Itt van. Akarsz vele beszélni?
Fabio katonásan biccentett. Loo elvette Mamától a kagylót és lassan leereszkedett Mama helyére a nyikorgós székre.
-Szia.
-Szia öcsi.
Csend.
-Mit olvasol?
Loo felmutatta.
-Miféle könyv ez?
-Telepesekről szól, meg egy kínairól.
-Vigyázz a kínaiakkal. Mindenkit átbasznak, aki nem ferdeszemü.
Loonak Keyo jutott eszébe, aztán Keyo anyja, az a kemény, szikár kis pergamenbőrű nő.
-Minden távolkeleti?
-Minden ferdeszemü sárga ördög. - Fabio komolyan kersztet vetett. -Aztán jól tanulsz?
-Megpróbálok.
-Nincs monoklid. Jóvvan. - Fabio bólogatott, de a szeme szomorú volt.- Ha nem megy ne tanulj. Pénznek úgyis nagyobb hasznát veszed. Vigyázz Mamára, ok? Legyen otthon rendesen zsé. Ügyelj rá. Ha nincs melód Rodrigo ad. - Elnézett Loo feje mellett Rodrigora. Loo hátranézett. Rodrigo mélyen bólintott. Loo visszafordult Fabio felé.
-Most te vagy otthon a férfi. Betöltötted a tizenötöt. Érted.
Loo nézte a bátyját a drótháló mögött.
-Le kell éretségiznem.
-Ha megy akkor jah, de ha nem megy, hagyd a faszba. Menj el melózni, érted. De ha Mamának nincs pénze akkor szard le a sulit, bratyó. Akkor húzás van dolgozni. Rodrigo jön be hozzám havonta. Megmondja hogy vagytok, és ha nyomorogtok innen a sittről is ellátom a bajod.
-Oké. -suttogta.
-Jól van. Szia.
-Most te vagy otthon a férfi. Betöltötted a tizenötöt. Érted.
Loo nézte a bátyját a drótháló mögött.
-Le kell éretségiznem.
-Ha megy akkor jah, de ha nem megy, hagyd a faszba. Menj el melózni, érted. De ha Mamának nincs pénze akkor szard le a sulit, bratyó. Akkor húzás van dolgozni. Rodrigo jön be hozzám havonta. Megmondja hogy vagytok, és ha nyomorogtok innen a sittről is ellátom a bajod.
-Oké. -suttogta.
-Jól van. Szia.
-Szia.
A hosszú úton, keresztül a sivatagon egyre mohóbban falta a betűket. Estére, mire visszaértek a városba teljesen bevörösödött a szeme.
A hosszú úton, keresztül a sivatagon egyre mohóbban falta a betűket. Estére, mire visszaértek a városba teljesen bevörösödött a szeme.
-Baszod, te Loo, nehogy bömböljé má, mint egy lány. Bárki bekerülhet a sittre, faszom. Lehet, hogy ha nincs szerencséd jövőre ott leszel te is, két cellával arább. - köpött egy embereset Loo lába mellé.
-Nem bőgök. Olvastam és elfáradt a szemem.
-Mi a szart olvasol? - Rodrigo hirtelen mozdulattal kikapta a könyvet Loo kezéből. - Nah baszod, Teresa mama, ez a csávó zsidó könyveket olvas. Erről nem kell olvass, kisöreg. Los Angeles valóban nyugatra van. - földhöz vágta a könyvet és megragadta Loo vállát röhögve. - Adok neked munkát, te mamlasz. Ha jól csinálod akár még LA-be is eljuthatsz egyszer. - röhögött és elengedte, aztán újra köpött egy szaftosat.
Loo felvette a könyvet a porból és megvárta míg Mama és Rodrigo eltünnek a lakókocsiba. Aztán felpattant a bicajra és áttekert Mathez. Bevackolt a garázsban a nagy koszos kanapéra és a didergősen remegő fényű izzó alatt tovább olvasta miről mesél John Steinbeck.
-Nem bőgök. Olvastam és elfáradt a szemem.
-Mi a szart olvasol? - Rodrigo hirtelen mozdulattal kikapta a könyvet Loo kezéből. - Nah baszod, Teresa mama, ez a csávó zsidó könyveket olvas. Erről nem kell olvass, kisöreg. Los Angeles valóban nyugatra van. - földhöz vágta a könyvet és megragadta Loo vállát röhögve. - Adok neked munkát, te mamlasz. Ha jól csinálod akár még LA-be is eljuthatsz egyszer. - röhögött és elengedte, aztán újra köpött egy szaftosat.
Loo felvette a könyvet a porból és megvárta míg Mama és Rodrigo eltünnek a lakókocsiba. Aztán felpattant a bicajra és áttekert Mathez. Bevackolt a garázsban a nagy koszos kanapéra és a didergősen remegő fényű izzó alatt tovább olvasta miről mesél John Steinbeck.
2010. május 21., péntek
Lisett
Hatkor kelt. Többnyire a Z22-re. Szerette Frank hangját és Sly monoton ütemeit a hét közepén. Tom felfeküdt az ágyára, míg ő fogatmosott. A kávéfőző hangja ellaposodott a rádió hangjai mellett.
-Jó reggelt! Ez a Z22 rádió. Keyo vagyok. Kicsit fogok beszélni is, de többnyire Sam válogatta zenéket hallgatjuk ma reggel. ha láttatok valami érdekeset vagy csak van valami feltétlenül megosztanátok velünk hívjatok vagy írjatok...
A piritós és a vaj rituálé volt, ahogy az egész élete is. Hétfő volt. Forró, száraz hétfő. Nyár, szabadság, szünidő. Nem akart hazamenni a szüleihez. Élvezni akarta az önálló életet. De annyira megszokta, hogy hatkor kel, hogy egyenesen kivetette az ágy. Hétfőn Sam és Keyo volt a rádióban. Keyo álmatag méy hangja egy negyvenes sokatpróbált machoé volt. Könyvekből olvasott fel és elmerengett az olvasottakon a hallgatókkal. Lisett valami sokkal valóságosabbra vágyott. Aztán Keyo elkezdett beszélni és ő ott maradt a konyhaasztalnál ülve, kezét az üres csésze köré fonva hallgatta.
-A szerelmek elmúlnak, mint a munkahelyek, vagy úgy maradnak velünk mint régi lakásaink, házaink, amikbe már az unokák laknak, mégis bennük élünk mi magunk is. A szerelmek ott keringnek az életünkben, ismerős arcnak vélünk valakit aki hasonlít egy régi kedvesre. Elmosolyodunk ha azt a polót huzzuk fel amit tőle kaptunk réges régen. És kicsit felhangosítjuk a rádiót ha az a szám megy amire először csókolóztunk. A szerelmek ott lapulnak a hajunk között. terelik a gondolatainkat és keringnek a vérünkben.
Igen a vérünkben is keringhetnek. Mérgezhetnek is. Komplexusokat oltottak belénk, félelmeket vagy vírusokat. És az is előfordulhat, hogy mindezekkel együtt, továbbra is, ugyanolyan hévvel szeretjük őket, időn, kilométereken vagy a síron át is.
Felhangzott Troels Abrahamsentől az End Scene. Lisbett ujja körbe simitotta a bögre száját újra és újra.
-Igazából még nem voltam szerelmes. - gondolta. - Igazából csak szerettem volna odabújni valakihez. Igazából csak szerettem volna, hogy valaki értsen és ismerjen annyira, hogy ne kelljen viselkedjek a közelében. Csak lehessek ösztönösen, gondolkodás nélkül. - ujja leszánkázott a bögre nedves ölébe. - Csak mint egy kis vörösszőrű állat. - elmosolyodott. - Bármit is jelentsen valójában az hogy vörös.
-El sem tudom képzelni, hogy valakihez olyan közel kerüljek a jelenlegi ismerőseim közül, hogy levetkőzzek a közelében. - betette a csészét a mosogatóba és megnyitotta a csapot. A szám végén keyo hangja jelent meg újra, az end scene újrakezdődött a háttérben.
-A szerelmek elmúlnak. Végül marad valami szomorkás érzésbe vegyülő bensőséges szimpátia. Már látjuk a hibákat, már idegesítenek azok a dolgok, amikről nem vettünk tudomást addig. A lényeg azonban a kettő között van. Az az idő, amíg szeretjük a másikat. amíg izgalom ha a nevét jelzi ki a telefon. Amíg fel akarom hívni ha a kedvenc számát adja a rádió. És vannak azok a szerelmek amik olyanok, mint az első lélegzetvétel. Élesek és fájdalmasak és édesebbek az összes többinél. Valami olyan élet igéretével vesznek körül amiről vagy álmodoztunk addig, vagy a létezéséről sem tudtunk. Hogyan élük túl, ha egy ilyen szerelem nem futhatja be a neki szánt pályát?
Lisett visszafeküdt az ágyra. fejét tom hasára fektette. A rádióból Michael Stipe, Coldplay - In The Sun címűje szólt. Lisette szerette ezt a számot, és bár se Stipe se a Coldplay nem hatotta meg a dal szövege újra és újra hidat vert közé és a nagyon más emberek közé. Erről eszébe jutott Mitchell, aki fel mert neki olyan kérdéseket tenni, amitől az egész gondolkodása megborult.
-Hogy lehet egy vak rasszista? - fakadt ki rá egy délután - Basszus Lisett. Ez bőrszin kérdése. Te viszont nem láttál sosem szineket.
-De hallom a hangjukat, az akcentusukat, a hülye szavaikat. Simán tudom ki melyik rassz!
Emlékezett a fiú mérges fújtatására. Nem mondott ugyan többet, de ennyi elég is volt. Lisett két napig pörgött fejben ezen. Aztán odaállt elé és váratlanul azt mondta.
-Igen, nem rasszizmus. Egyszerűen enm bírom ha valaki máshova valósi mint én, vagy máshogy beszél mint én. Oké?
-Nem bírod ha valaki más mint te? Lisett, mondták már, hogy a többiek látnak? Úgy lógsz ki az átlagosból, mint nagyon kevesen.
Lisett hallgatta az In the Sunt és mosolygott az emléken. akkor megértett valamit magáról. Mitchell persze egyre kevésbé kedvelte, de akkor ez már szinte mindegy volt. Keyo hangja újra felbukkant az éterben.
-Mai stúdióvendégünk Chloe, aki egy fordítóirodánál dolgozik. Sajnos mától betegszabadságon van, mert az egészsége annyira megromlott, hogy nem vállal több munkát.Chloe HIV pozitív. Eljött hozzánk beszélgetni a betegségéről, illetve arról, hogyan lehet mégis normális életet élni ezzel a betegséggel együtt. Ha van közöttetek szinkrontolmács és szívesen dolgozna a Morgan and Rotter fordítóirodában az csörögjön ránk vagy írjon nekünk. Chloe szeretne megbízható embert a helyére, ha már íga alakult. Lisett felült az ágyon. Gépiesen kinyúlt a telefonért és tárcsázta a rádiót.
-Hello. Z22 rádió.
-Hello. Lisett vagyok és a fordítói állásra jelentkezek.
-Nagyszerű. Adom Chloe-t.
-Köszi.
-Köszi.
Sercegés, koppanás, majd Keyo hangja a telefonban.
-Szia. Keyo vagyok.
-Szia. Lisett. Szeretném azt a munkát.
-Menj fel a weblapjukra és nézd meg hogy milyen követelményeik vannak. Ha minden oké, akkor dobj egy mélt chloe címére. Mondom a címet. Tudod írni?
-Mit kell tudni?
-Két plusz nyelvet felső fokon. De ha felmész, ott van.
Lisette hallgatott.
-Mi a baj?
-Nem megy.
-A két nyelv?
-Nem. A felmenés a netre. Vak vagyok. Nagyon drága a szoftver ami felolvassa az oldalakat.
-A két nyelv megvan?
-Aha.
-Akkor diktáld be az adataidat.
Lisette lehajtotta a fejét. hangja bársonyos volt és nyugodt. Gyönyörűen artikuslálva ejtette ki a szavakat.
-Oké,. Felírtam mindent. Szerintem jók a az esélyeid.
-Köszönöm.
-Nincs mit. Chleo már nézi is és vigyorog.
Egy távoli női hang foszlányai szűrődtek be a telefonba.
-Jó lesz, Lisett. Délután hívlak!
-Köszönöm. - mondta ő és letette a telefont. Hamarosan felhangzott Keyo reszelős hangja és bejelentette, hogy az állás elkelt. Lisett ült és hányingere lett az izgalomtól. Tom leugrott az ágyról. Az óra elpittyentette a hetet.
- Oké. Mehetünk pisilni. csak megmosom az arcom. - mondta Lisett és kiment a fürdőbe.
-Jó reggelt! Ez a Z22 rádió. Keyo vagyok. Kicsit fogok beszélni is, de többnyire Sam válogatta zenéket hallgatjuk ma reggel. ha láttatok valami érdekeset vagy csak van valami feltétlenül megosztanátok velünk hívjatok vagy írjatok...
A piritós és a vaj rituálé volt, ahogy az egész élete is. Hétfő volt. Forró, száraz hétfő. Nyár, szabadság, szünidő. Nem akart hazamenni a szüleihez. Élvezni akarta az önálló életet. De annyira megszokta, hogy hatkor kel, hogy egyenesen kivetette az ágy. Hétfőn Sam és Keyo volt a rádióban. Keyo álmatag méy hangja egy negyvenes sokatpróbált machoé volt. Könyvekből olvasott fel és elmerengett az olvasottakon a hallgatókkal. Lisett valami sokkal valóságosabbra vágyott. Aztán Keyo elkezdett beszélni és ő ott maradt a konyhaasztalnál ülve, kezét az üres csésze köré fonva hallgatta.
-A szerelmek elmúlnak, mint a munkahelyek, vagy úgy maradnak velünk mint régi lakásaink, házaink, amikbe már az unokák laknak, mégis bennük élünk mi magunk is. A szerelmek ott keringnek az életünkben, ismerős arcnak vélünk valakit aki hasonlít egy régi kedvesre. Elmosolyodunk ha azt a polót huzzuk fel amit tőle kaptunk réges régen. És kicsit felhangosítjuk a rádiót ha az a szám megy amire először csókolóztunk. A szerelmek ott lapulnak a hajunk között. terelik a gondolatainkat és keringnek a vérünkben.
Igen a vérünkben is keringhetnek. Mérgezhetnek is. Komplexusokat oltottak belénk, félelmeket vagy vírusokat. És az is előfordulhat, hogy mindezekkel együtt, továbbra is, ugyanolyan hévvel szeretjük őket, időn, kilométereken vagy a síron át is.
Felhangzott Troels Abrahamsentől az End Scene. Lisbett ujja körbe simitotta a bögre száját újra és újra.
-Igazából még nem voltam szerelmes. - gondolta. - Igazából csak szerettem volna odabújni valakihez. Igazából csak szerettem volna, hogy valaki értsen és ismerjen annyira, hogy ne kelljen viselkedjek a közelében. Csak lehessek ösztönösen, gondolkodás nélkül. - ujja leszánkázott a bögre nedves ölébe. - Csak mint egy kis vörösszőrű állat. - elmosolyodott. - Bármit is jelentsen valójában az hogy vörös.
-El sem tudom képzelni, hogy valakihez olyan közel kerüljek a jelenlegi ismerőseim közül, hogy levetkőzzek a közelében. - betette a csészét a mosogatóba és megnyitotta a csapot. A szám végén keyo hangja jelent meg újra, az end scene újrakezdődött a háttérben.
-A szerelmek elmúlnak. Végül marad valami szomorkás érzésbe vegyülő bensőséges szimpátia. Már látjuk a hibákat, már idegesítenek azok a dolgok, amikről nem vettünk tudomást addig. A lényeg azonban a kettő között van. Az az idő, amíg szeretjük a másikat. amíg izgalom ha a nevét jelzi ki a telefon. Amíg fel akarom hívni ha a kedvenc számát adja a rádió. És vannak azok a szerelmek amik olyanok, mint az első lélegzetvétel. Élesek és fájdalmasak és édesebbek az összes többinél. Valami olyan élet igéretével vesznek körül amiről vagy álmodoztunk addig, vagy a létezéséről sem tudtunk. Hogyan élük túl, ha egy ilyen szerelem nem futhatja be a neki szánt pályát?
Lisett visszafeküdt az ágyra. fejét tom hasára fektette. A rádióból Michael Stipe, Coldplay - In The Sun címűje szólt. Lisette szerette ezt a számot, és bár se Stipe se a Coldplay nem hatotta meg a dal szövege újra és újra hidat vert közé és a nagyon más emberek közé. Erről eszébe jutott Mitchell, aki fel mert neki olyan kérdéseket tenni, amitől az egész gondolkodása megborult.
-Hogy lehet egy vak rasszista? - fakadt ki rá egy délután - Basszus Lisett. Ez bőrszin kérdése. Te viszont nem láttál sosem szineket.
-De hallom a beszédüket. hallom az akcentusukat! - kapta fel a vizet
Nem is látsz szineket.-De hallom a hangjukat, az akcentusukat, a hülye szavaikat. Simán tudom ki melyik rassz!
Emlékezett a fiú mérges fújtatására. Nem mondott ugyan többet, de ennyi elég is volt. Lisett két napig pörgött fejben ezen. Aztán odaállt elé és váratlanul azt mondta.
-Igen, nem rasszizmus. Egyszerűen enm bírom ha valaki máshova valósi mint én, vagy máshogy beszél mint én. Oké?
-Nem bírod ha valaki más mint te? Lisett, mondták már, hogy a többiek látnak? Úgy lógsz ki az átlagosból, mint nagyon kevesen.
Lisett hallgatta az In the Sunt és mosolygott az emléken. akkor megértett valamit magáról. Mitchell persze egyre kevésbé kedvelte, de akkor ez már szinte mindegy volt. Keyo hangja újra felbukkant az éterben.
-Mai stúdióvendégünk Chloe, aki egy fordítóirodánál dolgozik. Sajnos mától betegszabadságon van, mert az egészsége annyira megromlott, hogy nem vállal több munkát.Chloe HIV pozitív. Eljött hozzánk beszélgetni a betegségéről, illetve arról, hogyan lehet mégis normális életet élni ezzel a betegséggel együtt. Ha van közöttetek szinkrontolmács és szívesen dolgozna a Morgan and Rotter fordítóirodában az csörögjön ránk vagy írjon nekünk. Chloe szeretne megbízható embert a helyére, ha már íga alakult. Lisett felült az ágyon. Gépiesen kinyúlt a telefonért és tárcsázta a rádiót.
-Hello. Z22 rádió.
-Hello. Lisett vagyok és a fordítói állásra jelentkezek.
-Nagyszerű. Adom Chloe-t.
-Köszi.
-Köszi.
Sercegés, koppanás, majd Keyo hangja a telefonban.
-Szia. Keyo vagyok.
-Szia. Lisett. Szeretném azt a munkát.
-Menj fel a weblapjukra és nézd meg hogy milyen követelményeik vannak. Ha minden oké, akkor dobj egy mélt chloe címére. Mondom a címet. Tudod írni?
-Mit kell tudni?
-Két plusz nyelvet felső fokon. De ha felmész, ott van.
Lisette hallgatott.
-Mi a baj?
-Nem megy.
-A két nyelv?
-Nem. A felmenés a netre. Vak vagyok. Nagyon drága a szoftver ami felolvassa az oldalakat.
-A két nyelv megvan?
-Aha.
-Akkor diktáld be az adataidat.
Lisette lehajtotta a fejét. hangja bársonyos volt és nyugodt. Gyönyörűen artikuslálva ejtette ki a szavakat.
-Oké,. Felírtam mindent. Szerintem jók a az esélyeid.
-Köszönöm.
-Nincs mit. Chleo már nézi is és vigyorog.
Egy távoli női hang foszlányai szűrődtek be a telefonba.
-Jó lesz, Lisett. Délután hívlak!
-Köszönöm. - mondta ő és letette a telefont. Hamarosan felhangzott Keyo reszelős hangja és bejelentette, hogy az állás elkelt. Lisett ült és hányingere lett az izgalomtól. Tom leugrott az ágyról. Az óra elpittyentette a hetet.
- Oké. Mehetünk pisilni. csak megmosom az arcom. - mondta Lisett és kiment a fürdőbe.
2010. május 20., csütörtök
Szövetség
A félelem ott rótta a nyolcasokat a lába körül. Új iskola, új osztály, új arcok. A tanítónője kedves volt és határozott. Az igazgató kifejezetten vicces. De ez nagyjából nem számított ha az osztályban nem leli meg a helyét. A bátyja tárgyalása már elkezdődött. Mama már alig evett csak a cigiket szívta egymás után. Sonja pedig elköltözött. Tudta jól hogy azzal járt a legjobban ha meghúzza magát, észre sem veszik. Ha nincs vele baj. Csak tanulni ne kéne. Olyan nehéz, bonyolult dolgokat kellett megtanulni. A betűk mint a levesbe csepegtetett tejföl elfolytak, összefolytak a szeme előtt.
Első reggel úgy kelt ki az ágyból mint aki beteg. Fehér arccal, reszketeg lábbal keresgélte össze a jobbik ruháját. Mama a kanapén aludt, a tévé még estéről bekapcsolva maradt. Teát sem főzött csak a bő gatyája zsebébe csúsztatta a vacsoráról ott maradt kenyérvéget. Kemény és száraz volt.
-Hazafele jó lesz - gondolta.
Az osztályterem ajtaja koszos volt, a linoleum kék csíkos, a falakat vajszínűre festették. A szekrényén a névtábla rég leesett. Alkoholos filccel írta fel rá a nevét az előző tulajdonos. Loo pislogott párat, aztán előhúzott a zsebéből egy OrangeCountryChoppers matricát és azt ragasztotta fel a neve helyett.
A teremben a sok tízéves olyan őrült hangzavart csapott, hogy kezdett abban reménykedni, hogy észre sem veszik. Hogy simán leülhet az egyetlen üres helyre, és meglapulhat. Az egyetlen üres helyen azonban nem volt szék. Állt ott bután a pad mögött és úgy forgott körbe tágra meredt szemét a földre szegezve, mintha leejtett volna valamit.
A szomszéd padban a kínai kiscsaj tenyerével takarta el a száját, de a nyihogó nevetés így is eljutott Loohoz.
-Bazmeg. - szakadt ki belőle halkan. Aztán a teljes kilátástalanságtól eltorzult arccal körülnézett.
Volt még egy hely. A sarokban hátul, a nagydarab fekete srác mellett. Fújt egyet és szemét le sem véve az üres székről egyenesen és katonásan odavonult. Táskáját a padra tette és komótosan leült. Szíve a torkában dobogott, keze remegett.
-Hiába vagy nagy, apafej, ha lassú mint egy fa! - röhögött a bátyja rajta mindig ha bunyózni kezdtek. - De az se baj, ha a kezed lassú, de az eszed vágjon! De te bazzeg, neked az agyad helyén is szőr nő bazzeg!
Az osztályban zajlott a tízévesek kegyetlen hétköznapja. A lányok csapatokba rendeződve pusmogtak, nyíltan utálkozva a másik csapatra. a fiúk hangoskodtak, lökdösődtek és igyekezték az apjukat vagy a bátyjukat utánozni. Loo minden ízében félt, hogy valamelyik hangadó fiú elkezd vele kötekedni, mert akkor hamar kiderül, hogy nem tud igazából verekedni, csak nagy. Sokkal nagyobb mint a többiek.
A tanárnő megjelenése némiképpen halkította az osztály alapzaját, de nem csendesítette el teljesen. Loo illemtudóan felállt, ahogy pár lány és két fiú is. A tanárnő köszöntötte az osztályt és egy alacsony kis fickót terelt beljebb, egészen a tábla elé. Loo addig nem látott gyereket kerekesszékben. Elkerekedett szemmel nézte a kis ferdeszemü fiút. Mindenki elhallgatott. a tanárnő hangja zendült csak könnyedén és határozottan.
-Lui, légyszíves gyere ide.
Csend.
-Lui, kérlek gyere ide.
Loo felkapta a fejét és egy pár másodperc elteltével döbbent csak rá, hogy őt hívjál Luinak.
-Igenis. - motyogta és már ment is ki a tanárnő másik oldalára állni. Szemben az osztállyal. Ennél kevés félelmetesebb dolgot tudott elképzelni. Negyedikben csatlakozni egy osztályhoz nagyon nehéz.
-Kedves osztály. Ez a két fiú mától ide jár hozzánk. Fogadjátok őket szeretettel. Lui Hozario és Keyo Changwani. Keyo ebben a kerekesszékben tud közlekedni. Ott fog ülni Kim mellett a harmadik padban. Lui pedig hátul Huber mellett. Menjetek a helyetekre srácok. - fordult a tanárnő előbb Keyo majd Lui felé.
Lui megkönyebbült.
-Ha valakit kipécéz itt bárki az a nyomi csávó lesz. - mosolygott magában és immár sokkal könyedebben vonult a helyére.
Másnap a tolókocsis csávó ott billegett a hülye szekerével a járdán előtte. Aprótermetű anyja tolta, de a srác minduntalan maga akarta magát hajtani. Az anyja fojtott hangon veszekedett vele. aztán elengedte, hadd menjen a srác önerőből. Loo elkezdte megelőzni őket. Lelépett a járdáról, hogy kellő ívben kerülhessen, de a kiváncsisága erősebb volt és lenézett a fiúra. Tegnap hosszúnadrágban volt és volt a lábán cipő. Most rövidnadrágban volt, és nem volt lába, csak a térde alatt valami kis csontkezdemény fityegett. Loot annyira sokkolta a látvány, ahogy izmos de még így sem túl vastag ázsiai fiú küzdött a kerekekkel, és közben még a lábak illúzióját sem hajlandó kelteni hosszúnadrággal, mint tegnap.
Dudálás, fékcsikorgás. Loo elbotlott és Keyo elé esett. Keyo nem bírt már megállni és nekiment a nagydarab srácnak.
-Nem látsz bazmeg? - kiálltott rá Loo, miközben felállt. - Elütsz bazmeg? - aztán pillantása találkozott az asszonyéval. Megállt benne az ütő. - Bocsánat. Khm.
Keyo komolyan nézte a srácot.
-Te Loo vagy, ugye? Hátul ülsz Huber mellett.
-Jah. Na hello és csókolom. - dobta a szavakat maga mögé miközben elsietett. Arca vörös volt, alig kapott levegőt.
Az ebédlőben nagyszünetben Keyo egy vékony félszeg sráccal evett. Egyforma szendvicset ettek. Mikor észrevették Loot, a vékonyka srác megvonta a vállát és tovább rágott egykedvűen. Loo megállt Keyo előtt és végigmérte. Valahol mélyen annyira sajnálta ezt a srácot, hogy nem bírta nem bámulni. Szinte látta ahogy kiborítják poénból a kocsijából. Nem tudta mit mondhatna neki.
-Tök szar lehet egész nap ülni. - nyögte ki végül.
Keyo lassan lenyelte a falatot, szeme idegesen fürkészte Loo arcát. mat fel sem mert nézni. Babrált csak a szalvétával.
-Figyu, ha megigéred, hogy vigyázol rá, és visszaadod, kipróbálhatod milyen benne ülni. - mondta félszegen mosolyogva.
Loo kezében megállt a fantásüveg.
-Anyád megnyúz. - mondta érthetően de színtelenül a másik srác. Majd fojtott hangon suttogta Keyonak, továbbra sem merve felnézni.- Különben is Loo meg fog verni jövő héten, amikor kiderül hogy mennyivel okosabb vagy.
-Nem fogsz megverni, ugye? - kérdezte önkéntelenül is Keyo Lootol. az utolsó szótag halk volt, szinte csak tátogás. Keyo arcára kiült a vesztett csata tudat.
Loo kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét. Nem is figyelt a srácokra. agya leragadt azon a ponton, hogy beleüljön a srác tolószékébe.
-Mit próbálhatok ki?
-A kocsimat. - veregette meg a kemény kerekeket Keyo. - Hm? Van kedved? - a szeméből eltűnt a magabioztosság, helyére félelem került.
-Hát... - Úgy csinált mint akinek nem sok foga fűlik a dologhoz. Valójában érdekesnek találta, de egyben rémisztőnek is. Mi van ha beül és úgy marad? - Nem érdekel a dolog.
-Hm. Kár. Olyan gyorsan lehet vele menni, mint egy bringával. De ha nem, nem.
Mat befejezte a szendvicsevést és akkurátusan galacsinná gyűrte a szalvétáját.
-Anyád megnyúz, Keyo. Én szóltam. - a másik srác hangja érzelemmentes volt.
-Oké. Kipróbálom. - nyögte. - Menjünk ki a kosárpályára. -Ott talán nem lát meg senki. - tette hozzá gondolatban.
-Oké.
Mat bedobta a galacsint a kukába és kockás ingének lobogásával körbevéve mutatta az utat a kosárpályáig. Ott Keyo nemes egyszerűséggel kizuttyant a székből és úgy mutatott a szerkezetre, mint egy idegenvezető egy szoborra.
-Íme! Nem csúcstechnika, de megteszi.
Loo bután pislogott. Mat finoman elvette tőle a hátizsákját és leült Keyo mellé.
-Anyád megnyúz, de többször nem emlékeztetlek erre.
-Oké, de mit tehettem volna. ha kipróbálja talán máshogy lát majd. - mosolygott szelíden Keyo. Loo pedig finoman beleült a kerekesszékbe. Lábait óvatosan feltette a lábtartóra és megpróbálta elindítani a járművet. Nehéz volt. Kanyarodni még nehezebb, felgyorsulni még csak csak ment, de megfelelően fékezni már alig. Keyo és Mat egymás mellett ültek és hümmögtek. A kosárpályán kívül lassan gyűltek a srácok. Loot annyira lekötötte a manőverezés, hogy észre sem vette őket.
-Hé nyomorék! Kipattintottak a székedből? - üvöltött be az egyik.
Keyo arca elvörösödött.
-Nem tudlak megvédeni, ugye tudod? - mondta halkan Mat, ugyanazon a színtelen hangon ahogy eddig is beszélt
-Tudom. - Keyo arca egyre vörösebb volt. - Az elején kell tisztázni az erőviszonyokat.
-Ki mondta ezt?
-Anyám.
-Azt is mondta, hogy mássz ki a székből egy hatalmas nyílt tér közepén, és add oda az legnagyobb fiúnak az osztályból?
-Ma reggel elgázoltam... illetve beesett alá.
Mat elröhögte magát.
-Anyád látta?
-Mindennek elmondta sistergős hangon, tudod.
-Jah.
-Aztán azt mondta, hogy tegyem szövetségessé.
-Szuper. Szerintem nem erre gondolt.
-Nem mondta meg hogyan. Tudod milyen.
A srácok a pályát kerítő hálóra másztak és kiabáltak befelé.
-Undorító vagy! Menj a nyomik iskolájába!
Végre Loo is felocsúdott és odagurult nagy nehezen Mat és Keyo mellé. Nehézkesen kiszállt és nemes egyszerűséggel visszaemelte Keyot a székbe. Mikor lerakta döbbent meg és jött zavarba a mozdulatától.
-Köszi. - motyogta zavartan Keyo, - vissza tudok mászni... - felnézett a hatalmas srácra akinek arcából birka nyugalom áradt, szelíd zavar és amikor felnézett Keyorol a kerítésen lógó srácokra, Keyo meglátta benne a félelmet. Loo pont annyira tartott a többiektől, mint ő maga.
Loo csak azt látta, hogy az ordítozók sokan vannak. keyo meg egy szikár izmos kis fickó, de teljesen esélytelen ha fel akarják borítani. Aztán ez a kis fickó felpattant a székben és kis teste minden erejét latba vetve iszonyatosan elüvöltötte magát.
-Akinek baja van velem, jöjjön ide, aki meg képes békén hagyni takarodjon el.
Döbbent csend lett. Egy tolató autó dalammkürtje hallatszott csak a tanári parkolóból. Loo végre felfogta mi az ábra és elkezdett remegni a térde. Ő aztán nem tudja megvédeni ennyi felbőszült sráctól, az hétszentség. Hogy össze ne essen rátámaszkodott Keyo kocsijára. Mat szélesen elvigyorodott és feltette a lábát a lábtartóra. Így vártak pár percet, mire mindenki eltünt a pálya széléről.
-Kösz Lui. Délután elmegyünk bringázni. Ha van kedved gyere velünk.
-Umm. -Mondta Loo és elkezdett az épület fele cammogni.
-A pizzás előtt találkozunk fél ötkor. Ok?
-Nincs bringám... - morrant hátra Loo és elvörösödött.
-Akkor mész az enyémmel. - Mondta lazán Keyo.
Mat felnézett, szemöldöke a haja tövéig szaladt.
-Nem is mondtad, hogy van.
-Nyertem egy sorsjeggyel múlt tavasszal. Nem engedtem meg anyámnak, hogy eladja.
Loo hátranézett aztán megállt.
-Komolyan így fogsz bringázni? - nézett döbbenten Loo.
-Hát máshogy nem tudok. - nevetett Keyo.
Első reggel úgy kelt ki az ágyból mint aki beteg. Fehér arccal, reszketeg lábbal keresgélte össze a jobbik ruháját. Mama a kanapén aludt, a tévé még estéről bekapcsolva maradt. Teát sem főzött csak a bő gatyája zsebébe csúsztatta a vacsoráról ott maradt kenyérvéget. Kemény és száraz volt.
-Hazafele jó lesz - gondolta.
Az osztályterem ajtaja koszos volt, a linoleum kék csíkos, a falakat vajszínűre festették. A szekrényén a névtábla rég leesett. Alkoholos filccel írta fel rá a nevét az előző tulajdonos. Loo pislogott párat, aztán előhúzott a zsebéből egy OrangeCountryChoppers matricát és azt ragasztotta fel a neve helyett.
A teremben a sok tízéves olyan őrült hangzavart csapott, hogy kezdett abban reménykedni, hogy észre sem veszik. Hogy simán leülhet az egyetlen üres helyre, és meglapulhat. Az egyetlen üres helyen azonban nem volt szék. Állt ott bután a pad mögött és úgy forgott körbe tágra meredt szemét a földre szegezve, mintha leejtett volna valamit.
A szomszéd padban a kínai kiscsaj tenyerével takarta el a száját, de a nyihogó nevetés így is eljutott Loohoz.
-Bazmeg. - szakadt ki belőle halkan. Aztán a teljes kilátástalanságtól eltorzult arccal körülnézett.
Volt még egy hely. A sarokban hátul, a nagydarab fekete srác mellett. Fújt egyet és szemét le sem véve az üres székről egyenesen és katonásan odavonult. Táskáját a padra tette és komótosan leült. Szíve a torkában dobogott, keze remegett.
-Hiába vagy nagy, apafej, ha lassú mint egy fa! - röhögött a bátyja rajta mindig ha bunyózni kezdtek. - De az se baj, ha a kezed lassú, de az eszed vágjon! De te bazzeg, neked az agyad helyén is szőr nő bazzeg!
Az osztályban zajlott a tízévesek kegyetlen hétköznapja. A lányok csapatokba rendeződve pusmogtak, nyíltan utálkozva a másik csapatra. a fiúk hangoskodtak, lökdösődtek és igyekezték az apjukat vagy a bátyjukat utánozni. Loo minden ízében félt, hogy valamelyik hangadó fiú elkezd vele kötekedni, mert akkor hamar kiderül, hogy nem tud igazából verekedni, csak nagy. Sokkal nagyobb mint a többiek.
A tanárnő megjelenése némiképpen halkította az osztály alapzaját, de nem csendesítette el teljesen. Loo illemtudóan felállt, ahogy pár lány és két fiú is. A tanárnő köszöntötte az osztályt és egy alacsony kis fickót terelt beljebb, egészen a tábla elé. Loo addig nem látott gyereket kerekesszékben. Elkerekedett szemmel nézte a kis ferdeszemü fiút. Mindenki elhallgatott. a tanárnő hangja zendült csak könnyedén és határozottan.
-Lui, légyszíves gyere ide.
Csend.
-Lui, kérlek gyere ide.
Loo felkapta a fejét és egy pár másodperc elteltével döbbent csak rá, hogy őt hívjál Luinak.
-Igenis. - motyogta és már ment is ki a tanárnő másik oldalára állni. Szemben az osztállyal. Ennél kevés félelmetesebb dolgot tudott elképzelni. Negyedikben csatlakozni egy osztályhoz nagyon nehéz.
-Kedves osztály. Ez a két fiú mától ide jár hozzánk. Fogadjátok őket szeretettel. Lui Hozario és Keyo Changwani. Keyo ebben a kerekesszékben tud közlekedni. Ott fog ülni Kim mellett a harmadik padban. Lui pedig hátul Huber mellett. Menjetek a helyetekre srácok. - fordult a tanárnő előbb Keyo majd Lui felé.
Lui megkönyebbült.
-Ha valakit kipécéz itt bárki az a nyomi csávó lesz. - mosolygott magában és immár sokkal könyedebben vonult a helyére.
Másnap a tolókocsis csávó ott billegett a hülye szekerével a járdán előtte. Aprótermetű anyja tolta, de a srác minduntalan maga akarta magát hajtani. Az anyja fojtott hangon veszekedett vele. aztán elengedte, hadd menjen a srác önerőből. Loo elkezdte megelőzni őket. Lelépett a járdáról, hogy kellő ívben kerülhessen, de a kiváncsisága erősebb volt és lenézett a fiúra. Tegnap hosszúnadrágban volt és volt a lábán cipő. Most rövidnadrágban volt, és nem volt lába, csak a térde alatt valami kis csontkezdemény fityegett. Loot annyira sokkolta a látvány, ahogy izmos de még így sem túl vastag ázsiai fiú küzdött a kerekekkel, és közben még a lábak illúzióját sem hajlandó kelteni hosszúnadrággal, mint tegnap.
Dudálás, fékcsikorgás. Loo elbotlott és Keyo elé esett. Keyo nem bírt már megállni és nekiment a nagydarab srácnak.
-Nem látsz bazmeg? - kiálltott rá Loo, miközben felállt. - Elütsz bazmeg? - aztán pillantása találkozott az asszonyéval. Megállt benne az ütő. - Bocsánat. Khm.
Keyo komolyan nézte a srácot.
-Te Loo vagy, ugye? Hátul ülsz Huber mellett.
-Jah. Na hello és csókolom. - dobta a szavakat maga mögé miközben elsietett. Arca vörös volt, alig kapott levegőt.
Az ebédlőben nagyszünetben Keyo egy vékony félszeg sráccal evett. Egyforma szendvicset ettek. Mikor észrevették Loot, a vékonyka srác megvonta a vállát és tovább rágott egykedvűen. Loo megállt Keyo előtt és végigmérte. Valahol mélyen annyira sajnálta ezt a srácot, hogy nem bírta nem bámulni. Szinte látta ahogy kiborítják poénból a kocsijából. Nem tudta mit mondhatna neki.
-Tök szar lehet egész nap ülni. - nyögte ki végül.
Keyo lassan lenyelte a falatot, szeme idegesen fürkészte Loo arcát. mat fel sem mert nézni. Babrált csak a szalvétával.
-Figyu, ha megigéred, hogy vigyázol rá, és visszaadod, kipróbálhatod milyen benne ülni. - mondta félszegen mosolyogva.
Loo kezében megállt a fantásüveg.
-Anyád megnyúz. - mondta érthetően de színtelenül a másik srác. Majd fojtott hangon suttogta Keyonak, továbbra sem merve felnézni.- Különben is Loo meg fog verni jövő héten, amikor kiderül hogy mennyivel okosabb vagy.
-Nem fogsz megverni, ugye? - kérdezte önkéntelenül is Keyo Lootol. az utolsó szótag halk volt, szinte csak tátogás. Keyo arcára kiült a vesztett csata tudat.
Loo kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét. Nem is figyelt a srácokra. agya leragadt azon a ponton, hogy beleüljön a srác tolószékébe.
-Mit próbálhatok ki?
-A kocsimat. - veregette meg a kemény kerekeket Keyo. - Hm? Van kedved? - a szeméből eltűnt a magabioztosság, helyére félelem került.
-Hát... - Úgy csinált mint akinek nem sok foga fűlik a dologhoz. Valójában érdekesnek találta, de egyben rémisztőnek is. Mi van ha beül és úgy marad? - Nem érdekel a dolog.
-Hm. Kár. Olyan gyorsan lehet vele menni, mint egy bringával. De ha nem, nem.
Mat befejezte a szendvicsevést és akkurátusan galacsinná gyűrte a szalvétáját.
-Anyád megnyúz, Keyo. Én szóltam. - a másik srác hangja érzelemmentes volt.
-Oké. Kipróbálom. - nyögte. - Menjünk ki a kosárpályára. -Ott talán nem lát meg senki. - tette hozzá gondolatban.
-Oké.
Mat bedobta a galacsint a kukába és kockás ingének lobogásával körbevéve mutatta az utat a kosárpályáig. Ott Keyo nemes egyszerűséggel kizuttyant a székből és úgy mutatott a szerkezetre, mint egy idegenvezető egy szoborra.
-Íme! Nem csúcstechnika, de megteszi.
Loo bután pislogott. Mat finoman elvette tőle a hátizsákját és leült Keyo mellé.
-Anyád megnyúz, de többször nem emlékeztetlek erre.
-Oké, de mit tehettem volna. ha kipróbálja talán máshogy lát majd. - mosolygott szelíden Keyo. Loo pedig finoman beleült a kerekesszékbe. Lábait óvatosan feltette a lábtartóra és megpróbálta elindítani a járművet. Nehéz volt. Kanyarodni még nehezebb, felgyorsulni még csak csak ment, de megfelelően fékezni már alig. Keyo és Mat egymás mellett ültek és hümmögtek. A kosárpályán kívül lassan gyűltek a srácok. Loot annyira lekötötte a manőverezés, hogy észre sem vette őket.
-Hé nyomorék! Kipattintottak a székedből? - üvöltött be az egyik.
Keyo arca elvörösödött.
-Nem tudlak megvédeni, ugye tudod? - mondta halkan Mat, ugyanazon a színtelen hangon ahogy eddig is beszélt
-Tudom. - Keyo arca egyre vörösebb volt. - Az elején kell tisztázni az erőviszonyokat.
-Ki mondta ezt?
-Anyám.
-Azt is mondta, hogy mássz ki a székből egy hatalmas nyílt tér közepén, és add oda az legnagyobb fiúnak az osztályból?
-Ma reggel elgázoltam... illetve beesett alá.
Mat elröhögte magát.
-Anyád látta?
-Mindennek elmondta sistergős hangon, tudod.
-Jah.
-Aztán azt mondta, hogy tegyem szövetségessé.
-Szuper. Szerintem nem erre gondolt.
-Nem mondta meg hogyan. Tudod milyen.
A srácok a pályát kerítő hálóra másztak és kiabáltak befelé.
-Undorító vagy! Menj a nyomik iskolájába!
Végre Loo is felocsúdott és odagurult nagy nehezen Mat és Keyo mellé. Nehézkesen kiszállt és nemes egyszerűséggel visszaemelte Keyot a székbe. Mikor lerakta döbbent meg és jött zavarba a mozdulatától.
-Köszi. - motyogta zavartan Keyo, - vissza tudok mászni... - felnézett a hatalmas srácra akinek arcából birka nyugalom áradt, szelíd zavar és amikor felnézett Keyorol a kerítésen lógó srácokra, Keyo meglátta benne a félelmet. Loo pont annyira tartott a többiektől, mint ő maga.
Loo csak azt látta, hogy az ordítozók sokan vannak. keyo meg egy szikár izmos kis fickó, de teljesen esélytelen ha fel akarják borítani. Aztán ez a kis fickó felpattant a székben és kis teste minden erejét latba vetve iszonyatosan elüvöltötte magát.
-Akinek baja van velem, jöjjön ide, aki meg képes békén hagyni takarodjon el.
Döbbent csend lett. Egy tolató autó dalammkürtje hallatszott csak a tanári parkolóból. Loo végre felfogta mi az ábra és elkezdett remegni a térde. Ő aztán nem tudja megvédeni ennyi felbőszült sráctól, az hétszentség. Hogy össze ne essen rátámaszkodott Keyo kocsijára. Mat szélesen elvigyorodott és feltette a lábát a lábtartóra. Így vártak pár percet, mire mindenki eltünt a pálya széléről.
-Kösz Lui. Délután elmegyünk bringázni. Ha van kedved gyere velünk.
-Umm. -Mondta Loo és elkezdett az épület fele cammogni.
-A pizzás előtt találkozunk fél ötkor. Ok?
-Nincs bringám... - morrant hátra Loo és elvörösödött.
-Akkor mész az enyémmel. - Mondta lazán Keyo.
Mat felnézett, szemöldöke a haja tövéig szaladt.
-Nem is mondtad, hogy van.
-Nyertem egy sorsjeggyel múlt tavasszal. Nem engedtem meg anyámnak, hogy eladja.
Loo hátranézett aztán megállt.
-Komolyan így fogsz bringázni? - nézett döbbenten Loo.
-Hát máshogy nem tudok. - nevetett Keyo.
Keyo
Késő éjszaka volt; Mat és Loo a földre dobott, vékony matracokon ültek. Loo a háta mögött támaszkodott és egyik kezével gyakran megvakarta a hasát, Mat a falhoz simult, homlokába gyűrődő haja félig eltakarta az arcát. A levegőben sörszag, cigarettafüst, és Loo utolsó, suta nevetése.
- Milyen már, az a csaj! – mondogatta a vak lányról mesélve, közben keze fejével letörölte homlokáról az izzadtságot.
- Milyen? – kérdezte Mat halkan.
- Azt hinnéd, béna. Csöki. De közben meg úgy viselkedik, mint valami királynő.
- És te hogy viselkedsz vele, Loo?
- Ne már, Mat! Hagyjál.
- Bocsánat.
Mat félrenézett, aztán óvatosan az asztal közepére tette a gépet és kinyújtóztatta a lábát. Lábujjai fehéren billegtek a félhomályban.
- Keyo, veled mi van? – Loo derekasat kortyolt a sörből, majd böfögött – Oppardon.
- Nem vagyok jól.
- Azt látom – bólogatott Loo. – Nézzünk pornót?
- Kösz, kihagyom.
- Miért? Van egy nagyon jó kis film. Olyan bögyös csajokkal, akiket szeretsz.
Keyo és Mat szeme összevillant, aztán Mat megköszörülte a torkát.
- Hétvégén elmegyünk ugrani?
- Jah – mondta lelkesen Loo. – Ideje kilógatni a feszkót magunkból.
Ebben maradtak. Mivel Keyo szokásával ellentétben mostanság nemigen beszélt, Mat pedig szintén hallgatott, Loo hamar elunta magát és elálmosodott. Érzékelte ugyan a zavart a levegőben, de nem tudott mihez kezdeni vele. Felhajtotta hát az utolsó doboz, már langyos sört, aztán úgy, ahogy volt, bakancsban, atlétában eldőlt a matracon. Mat és Keyo várt néhány percig, míg a szuszogása egyenletessé vált, aztán Mat csendben felkelt, és biccentett Keyonak. Szokása lett mostanában eltűnni lefekvés előtt, de mikor Keyo rákérdezett, mindig azt felelte, hogy csak járt egyet.
- Jövök – mondta Mat.
- Oké.
Keyo hallotta, ahogy a kinti ajtó halk nyikordulással becsukódik, aztán csend. Akkor vette észre, hogy Mat itt hagyta a gépet, az asztalon. Először csak nézte, aztán megkapaszkodott az ágy szélében, és odacsúszott. Úgy érintette meg, olyan óvatosan, mintha élne. Forgatta a kezében, hol Loo-ra nézett, hol az ajtó felé. A gézfüggönyökön keresztül gyenge holdfény lopakodott be a szobába. Keyo számára egyre nehezebb lett a lélegzetvétel. Nagyokat nyelt, aztán lenyomta a képelőhívó gombot. Ismerős utcaképek Tucsonból, egy-egy olyan elemmel, amelyek valahogy nem illenek oda. Térdre esett nő az aszfalton. Haragtól elsötétült arcú kiskamasz. Menet közben elkapott pillantások. Egy kéz, egy lábnyom. Felhők.
Egyre gyorsabban pörgette a képeket. A budapesti repteret viszontlátva összeszorult a gyomra. Annyira reszketett a keze, hogy ölbe kellett vennie a gépet, mert félt, hogy elejti. Esőáztatta ablak mögül elkapott városképek. Olyan utcák, amelyek világháborús díszletek is lehetnének. Tömeg a szigeten. Fogakon megtörő fények. Hátak, lábak, kezek. Aztán a fák takarásába húzódva ő és Ami. Csókolódznak, a szemük lehunyva. A lány keze az ő hajában, az ő keze a lány mellén. Aztán Amin már nincs felső, az ő szája a mellén. A lány bőre világít a sötétben. Ő a székben, a lány neki háttal az ölére ereszkedik. A szája kicsit nyitva, a homloka összeráncolódik. Ő hátraveti a fejét, feltolja a csípőjét, és két kézzel kapaszkodik a derekába.
Olyan hevesen vert a szíve, hogy azt hitte, megfullad. Lehunyta a szemét, és csak szorította a gépet.
Tudod, mit, széplány?
Ha újra látlak, esélyed sem lesz, hogy eltűnj megint.
Mondhatsz akármit.
- Milyen már, az a csaj! – mondogatta a vak lányról mesélve, közben keze fejével letörölte homlokáról az izzadtságot.
- Milyen? – kérdezte Mat halkan.
- Azt hinnéd, béna. Csöki. De közben meg úgy viselkedik, mint valami királynő.
- És te hogy viselkedsz vele, Loo?
- Ne már, Mat! Hagyjál.
- Bocsánat.
Mat félrenézett, aztán óvatosan az asztal közepére tette a gépet és kinyújtóztatta a lábát. Lábujjai fehéren billegtek a félhomályban.
- Keyo, veled mi van? – Loo derekasat kortyolt a sörből, majd böfögött – Oppardon.
- Nem vagyok jól.
- Azt látom – bólogatott Loo. – Nézzünk pornót?
- Kösz, kihagyom.
- Miért? Van egy nagyon jó kis film. Olyan bögyös csajokkal, akiket szeretsz.
Keyo és Mat szeme összevillant, aztán Mat megköszörülte a torkát.
- Hétvégén elmegyünk ugrani?
- Jah – mondta lelkesen Loo. – Ideje kilógatni a feszkót magunkból.
Ebben maradtak. Mivel Keyo szokásával ellentétben mostanság nemigen beszélt, Mat pedig szintén hallgatott, Loo hamar elunta magát és elálmosodott. Érzékelte ugyan a zavart a levegőben, de nem tudott mihez kezdeni vele. Felhajtotta hát az utolsó doboz, már langyos sört, aztán úgy, ahogy volt, bakancsban, atlétában eldőlt a matracon. Mat és Keyo várt néhány percig, míg a szuszogása egyenletessé vált, aztán Mat csendben felkelt, és biccentett Keyonak. Szokása lett mostanában eltűnni lefekvés előtt, de mikor Keyo rákérdezett, mindig azt felelte, hogy csak járt egyet.
- Jövök – mondta Mat.
- Oké.
Keyo hallotta, ahogy a kinti ajtó halk nyikordulással becsukódik, aztán csend. Akkor vette észre, hogy Mat itt hagyta a gépet, az asztalon. Először csak nézte, aztán megkapaszkodott az ágy szélében, és odacsúszott. Úgy érintette meg, olyan óvatosan, mintha élne. Forgatta a kezében, hol Loo-ra nézett, hol az ajtó felé. A gézfüggönyökön keresztül gyenge holdfény lopakodott be a szobába. Keyo számára egyre nehezebb lett a lélegzetvétel. Nagyokat nyelt, aztán lenyomta a képelőhívó gombot. Ismerős utcaképek Tucsonból, egy-egy olyan elemmel, amelyek valahogy nem illenek oda. Térdre esett nő az aszfalton. Haragtól elsötétült arcú kiskamasz. Menet közben elkapott pillantások. Egy kéz, egy lábnyom. Felhők.
Egyre gyorsabban pörgette a képeket. A budapesti repteret viszontlátva összeszorult a gyomra. Annyira reszketett a keze, hogy ölbe kellett vennie a gépet, mert félt, hogy elejti. Esőáztatta ablak mögül elkapott városképek. Olyan utcák, amelyek világháborús díszletek is lehetnének. Tömeg a szigeten. Fogakon megtörő fények. Hátak, lábak, kezek. Aztán a fák takarásába húzódva ő és Ami. Csókolódznak, a szemük lehunyva. A lány keze az ő hajában, az ő keze a lány mellén. Aztán Amin már nincs felső, az ő szája a mellén. A lány bőre világít a sötétben. Ő a székben, a lány neki háttal az ölére ereszkedik. A szája kicsit nyitva, a homloka összeráncolódik. Ő hátraveti a fejét, feltolja a csípőjét, és két kézzel kapaszkodik a derekába.
Olyan hevesen vert a szíve, hogy azt hitte, megfullad. Lehunyta a szemét, és csak szorította a gépet.
Tudod, mit, széplány?
Ha újra látlak, esélyed sem lesz, hogy eltűnj megint.
Mondhatsz akármit.
Keyo
Azok a napok, amikor volt rádiózás, még istenesek voltak. Akkor muszáj volt felkelnie, összerendeznie a gondolatait, és szavakat keresni. Szavakat, amelyek eddig természetesen jöttek, maguktól, és ő boldog volt, hogy megoszthatja őket. Most azonban keresnie kellett, tudatosan végiggondolni, hogy mit mondjon, és előkotornia könyvekből, az internetről, az emlékeiből. Mert tudta, hogy ha most egyszerűen csak leülne a mikrofon elé, csupán csönd folyna belőle. Úgy, mint a viasz.
Hallgatag lett, magába forduló. És miközben gyakorlatilag megszűnt beszélni, gondolatban teljes erejével azon pörgött, ami történt. Teóriákat gyártott, próbált visszaemlékezni rezdülésekre, kereste a mozgatórugókat, amiket esetleg nem vett észre. De bárhogy is gondolkodott, nem tudott visszaidézni mást, csak őszinte, bizsergető örömet, lélegzetakasztó lelki ismerősséget, jókedvet, könnyedséget, ez-így-természetes érzetet. És ezen ponton Keyo kiakadt. Képtelen volt felfogni, hogy miért kell ezt ennyiben hagyni. Hogy Ami miért nem bólintott rá a kontakt-cserére, és miért nem gyártanak már mindketten gőzerővel terveket arra, hogy hogyan juthatnának vissza egymás közelébe.
- Nem értem – mondogatta Matnek, miközben oda sem figyelve szorongatta a teli sörös dobozt a kezében. – Nem is próbál küzdeni, érted?
- Talán neki más ez az egész.
- Más?
- Nehezebb.
- Nekem se könnyű, a kurva életbe, de eszembe se jut, hogy ne fussak neki! Egyetlen halál van: ha meg sem próbálom. Ő meg ezzel kezdte. Ennyi volt, köszönöm.
- Lehet, hogy van valakije. Lehet, hogy csak egy hétre szóló kiruccanás volt neki az egész.
Keyo elgondolkodott.
- Lehet.
Mat vállat vont.
- Vagy nem. Vagy egyszerűen csak fél. Nem tudhatjuk.
- De ezt magyarázd meg nekem, Mat: mitől jobb a félelem, mit kipróbálni, hogy nem megy-e mégis? Ha nem megy, még mindig hazamehetek és félhetek tovább, nem?
- Rossz tapasztalatok?
- Ugyan – legyintett indulatosan Keyo, aztán a doboz után kapott – Ó, a francba! Bocs.
- Semmi gond – vont vállat halvány félmosollyal Mat, és letörölte az arcára fröccsent sört.
- Tudod, mit mondok? A tapasztalat: lószar. Csak arra az egy helyzetre, és csak azokra az emberekre szól, akik átélték. Senki másra nem általánosítható, érted? Más ember-más helyzet.
- Meddig akarsz még pörögni ezen?
- Mi? Ja, értem. Unalmas lehetek, tényleg. Ne haragudj, cimbora. Csak…annyira nehéz megértenem.
- Kimozdulunk este?
- Hová? Hé, Mat!
- Gondoltam, megnézhetnénk a…
- Mit? Mi van veled?
- A Bowell-házat.
- Pfff. Mat?
- Mi van?
- Ezt komolyan mondod?
- Hát…ha neked is oké…igen.
- Mi történt?
- Arra gondoltam…talán…kimozdíthat ebből.
- Nincs szükségem rá.
- Tudom.
- Akkor?
Mat vállat vont, és enyhén elpirult.
- Hagyjuk.
Keyo hosszan nézte az arcát, aztán lassan bólintott.
- Oké. Hagyjuk.
Hallgatag lett, magába forduló. És miközben gyakorlatilag megszűnt beszélni, gondolatban teljes erejével azon pörgött, ami történt. Teóriákat gyártott, próbált visszaemlékezni rezdülésekre, kereste a mozgatórugókat, amiket esetleg nem vett észre. De bárhogy is gondolkodott, nem tudott visszaidézni mást, csak őszinte, bizsergető örömet, lélegzetakasztó lelki ismerősséget, jókedvet, könnyedséget, ez-így-természetes érzetet. És ezen ponton Keyo kiakadt. Képtelen volt felfogni, hogy miért kell ezt ennyiben hagyni. Hogy Ami miért nem bólintott rá a kontakt-cserére, és miért nem gyártanak már mindketten gőzerővel terveket arra, hogy hogyan juthatnának vissza egymás közelébe.
- Nem értem – mondogatta Matnek, miközben oda sem figyelve szorongatta a teli sörös dobozt a kezében. – Nem is próbál küzdeni, érted?
- Talán neki más ez az egész.
- Más?
- Nehezebb.
- Nekem se könnyű, a kurva életbe, de eszembe se jut, hogy ne fussak neki! Egyetlen halál van: ha meg sem próbálom. Ő meg ezzel kezdte. Ennyi volt, köszönöm.
- Lehet, hogy van valakije. Lehet, hogy csak egy hétre szóló kiruccanás volt neki az egész.
Keyo elgondolkodott.
- Lehet.
Mat vállat vont.
- Vagy nem. Vagy egyszerűen csak fél. Nem tudhatjuk.
- De ezt magyarázd meg nekem, Mat: mitől jobb a félelem, mit kipróbálni, hogy nem megy-e mégis? Ha nem megy, még mindig hazamehetek és félhetek tovább, nem?
- Rossz tapasztalatok?
- Ugyan – legyintett indulatosan Keyo, aztán a doboz után kapott – Ó, a francba! Bocs.
- Semmi gond – vont vállat halvány félmosollyal Mat, és letörölte az arcára fröccsent sört.
- Tudod, mit mondok? A tapasztalat: lószar. Csak arra az egy helyzetre, és csak azokra az emberekre szól, akik átélték. Senki másra nem általánosítható, érted? Más ember-más helyzet.
- Meddig akarsz még pörögni ezen?
- Mi? Ja, értem. Unalmas lehetek, tényleg. Ne haragudj, cimbora. Csak…annyira nehéz megértenem.
- Kimozdulunk este?
- Hová? Hé, Mat!
- Gondoltam, megnézhetnénk a…
- Mit? Mi van veled?
- A Bowell-házat.
- Pfff. Mat?
- Mi van?
- Ezt komolyan mondod?
- Hát…ha neked is oké…igen.
- Mi történt?
- Arra gondoltam…talán…kimozdíthat ebből.
- Nincs szükségem rá.
- Tudom.
- Akkor?
Mat vállat vont, és enyhén elpirult.
- Hagyjuk.
Keyo hosszan nézte az arcát, aztán lassan bólintott.
- Oké. Hagyjuk.
2010. május 19., szerda
Lisett
Az a hipermarket pont egy saroknyira volt. Olyan egyszerű és kézreeső közelségben, hogy az már kísértésnek is felfogható. Nagyon kevés pénzből élt, de az igényei sem voltak magasak. Szerencsére Tom nem volt nagyétkű kutya, ahogy ő maga is eléldegélt magokon és gyümölcsökön.
A hipermarket szaga a rengeteg áru miatt kaotikus volt. A sorok között haladva egészen elveszettnek érezte magát első alkalommal. Aztán az egyik elágazásnál megérezte a figyelmet. A rá szegeződő tekintet semmivel össze nem téveszthető bizsergését. Megállt és lassan körbefordult, hogy belőhesse az irányt. Amikor serdülni kezdett az apja mondta neki, hogy ha valaki bámulja nyilvános helyen ne menjen oda, De Lisett nem tudott ellenállni a kihívásnak és udvariasan bocsátkozz beszélgetésbe bárhol.
-Tudod Tom mi a menetrend. - Suttogta a kutyának. - Elbűvöljük, bárki is az. Aztán segít eligazodni ebben a labirintusban.
Volt aki lépésszámolással haladt, volt aki jellegzetes szagokra, vagy jellegzetes hangokra hagyatkozva tájékozódott olyankor, ha a tapintás valamiért nem volt lehetséges. Az áruház polcaira mindig borulékonyan halmozták az árut. Életveszélyes, de mindenképpen rumliveszélyes volt hozzányúlni.
Az áruházban nem voltak sokan. Lisette tett pár lépést a bámuló felé. Aztán elmosolyodott és a legkedvesebb hangján megszólalt.
-Legyenszíves megmutatni a kakókat, kérem.
Férfitest szag, olcsó freonos dezodor, amit leginkább spanyolok választanak. A megmozduló test hangjából azonnal tudta, hogy elég nagy darab férfi előtt áll. A cipője hangja bakancsra utalt, a halk csörrenés apróra a zsebében. Aztán megszólalt a férfi és Lisett tudta hogy csatát nyert.
-Igen, hölgyem... ő... a kakaókat. Erre.
Tétova hang. Nyilván mutatja a kezével az irányt. Lisett mosolygott. Hányszor és hányszor kellett már így kérnie.
-Legyen szíves karoljon bele a bal karomba és kísérjen oda. Vak vagyok. Nem látom az irányt mutató kezét.
-Öhm. Igen, persze. ..-friss izzadstágszag. A férfi lesodort valamit a polcról. Aprószemű dolog terül szét a padlón. Az illata nem erős. Tom sem indul neki, még az az apró rántás is elmarad, ami a veszély jelzését előzi meg. Lisett megállapítja, hogy valószínűleg nem élelmiszer. A férfi felnyög halkan.
-Uhh. Elnézést... pillanat. - Aztán már fogta is a könyökét. Nagy meleg tenyere volt, ami még csak éppen elkezdett izzadni a szokatlan feladat okozta adrenalintól. - Erre, itt... Aztán megfogta a kezét és a polchoz vezette és a kezét egy papírdobozra tette. - Ez a legolcsóbb. 250 grammos, de finom. Én ezt iszom. - elcsuklik a hangja.
-Nagyon kedves, köszönöm. - még mondott volna még valamit de egy öblös női hang üvöltözni kezdett.
-Loo! Loo! Ne udvarolj, hanem figyelj! Valaki leverte a macskaalmot. Uramisten. Mindenhol ez a szar granulátum van. Minek vagy te itt ha csak a csajokat lesed?
Lisett nagyon jól tudta, hogy vannak emberek akik úgy beszélnek róla, mintha nem hallaná. Mintha az hogy nem lát automatikusan azt is jelenténé, hogy hallani sem hall.
-Umm. - mondta Loo és elengedte Lisett kezét. - Ne haragudjon, de a macskaalom... bocsánat.
A lány tisztán hallotta a távolodó sietős lépteket, és érezte az olcsó dezodorral keveredő adrenalin szagot.
-Ő lesz a mi emberünk, Tom. - súgta a kutyának. - Ő mindig itt van.
A hipermarket szaga a rengeteg áru miatt kaotikus volt. A sorok között haladva egészen elveszettnek érezte magát első alkalommal. Aztán az egyik elágazásnál megérezte a figyelmet. A rá szegeződő tekintet semmivel össze nem téveszthető bizsergését. Megállt és lassan körbefordult, hogy belőhesse az irányt. Amikor serdülni kezdett az apja mondta neki, hogy ha valaki bámulja nyilvános helyen ne menjen oda, De Lisett nem tudott ellenállni a kihívásnak és udvariasan bocsátkozz beszélgetésbe bárhol.
-Tudod Tom mi a menetrend. - Suttogta a kutyának. - Elbűvöljük, bárki is az. Aztán segít eligazodni ebben a labirintusban.
Volt aki lépésszámolással haladt, volt aki jellegzetes szagokra, vagy jellegzetes hangokra hagyatkozva tájékozódott olyankor, ha a tapintás valamiért nem volt lehetséges. Az áruház polcaira mindig borulékonyan halmozták az árut. Életveszélyes, de mindenképpen rumliveszélyes volt hozzányúlni.
Az áruházban nem voltak sokan. Lisette tett pár lépést a bámuló felé. Aztán elmosolyodott és a legkedvesebb hangján megszólalt.
-Legyenszíves megmutatni a kakókat, kérem.
Férfitest szag, olcsó freonos dezodor, amit leginkább spanyolok választanak. A megmozduló test hangjából azonnal tudta, hogy elég nagy darab férfi előtt áll. A cipője hangja bakancsra utalt, a halk csörrenés apróra a zsebében. Aztán megszólalt a férfi és Lisett tudta hogy csatát nyert.
-Igen, hölgyem... ő... a kakaókat. Erre.
Tétova hang. Nyilván mutatja a kezével az irányt. Lisett mosolygott. Hányszor és hányszor kellett már így kérnie.
-Legyen szíves karoljon bele a bal karomba és kísérjen oda. Vak vagyok. Nem látom az irányt mutató kezét.
-Öhm. Igen, persze. ..-friss izzadstágszag. A férfi lesodort valamit a polcról. Aprószemű dolog terül szét a padlón. Az illata nem erős. Tom sem indul neki, még az az apró rántás is elmarad, ami a veszély jelzését előzi meg. Lisett megállapítja, hogy valószínűleg nem élelmiszer. A férfi felnyög halkan.
-Uhh. Elnézést... pillanat. - Aztán már fogta is a könyökét. Nagy meleg tenyere volt, ami még csak éppen elkezdett izzadni a szokatlan feladat okozta adrenalintól. - Erre, itt... Aztán megfogta a kezét és a polchoz vezette és a kezét egy papírdobozra tette. - Ez a legolcsóbb. 250 grammos, de finom. Én ezt iszom. - elcsuklik a hangja.
-Nagyon kedves, köszönöm. - még mondott volna még valamit de egy öblös női hang üvöltözni kezdett.
-Loo! Loo! Ne udvarolj, hanem figyelj! Valaki leverte a macskaalmot. Uramisten. Mindenhol ez a szar granulátum van. Minek vagy te itt ha csak a csajokat lesed?
Lisett nagyon jól tudta, hogy vannak emberek akik úgy beszélnek róla, mintha nem hallaná. Mintha az hogy nem lát automatikusan azt is jelenténé, hogy hallani sem hall.
-Umm. - mondta Loo és elengedte Lisett kezét. - Ne haragudjon, de a macskaalom... bocsánat.
A lány tisztán hallotta a távolodó sietős lépteket, és érezte az olcsó dezodorral keveredő adrenalin szagot.
-Ő lesz a mi emberünk, Tom. - súgta a kutyának. - Ő mindig itt van.
Csilla
Az első este volt egyedül. A lakást még uralta a közös életük. A zöld szobából Pétert maradéktalanul kipakolta az apja. Ami holmijainak nagyrészét megörökölte, kisebbik részét Péter kapta, és csak egészen keveset vitt el a húga.
-Ami nem kell add el. - mondta Ami fesztelenül, miközben pakolászott. - Ha haza is cuccolok valamikor, majd veszek vagy kérek másikat.
Mosolyogtak, de nem voltak boldogok.
Ijesztő volt nélküle lenni. Az első este volt egyedül abban a lakásban ahol addig együtt éltek hárman. Gézára gondolt, és a szócsatákra. Arra hogy milyen lenne vele élni itt. Egyáltalán milxyen lenne Gézával élni? Aztán arra jutott, hogy valószínűleg sosem fog se itt se máshol Gézával élni. Aztán az órára nézett és megállapította, hogy Ami már leszállt és valószínűleg az albérletben van valami nőkkel akikket nem ismer és akik elméletileg tudják hogy megy. Aggódott kicsit érte, de bízott is benne, hogy feltalálja magát.
Teavizet tett fel és bekapcsolta a tévét. Hosszan nézte a műsort, kapcsolgatott, megpihent egy egy csatornán, de fogalma sem volt miket lát. Lakott már egyedül és sosem zavarta az egyedüllét. Most már azonban tudta milyen valakivel. Ez az első este nem egyedüllét volt. Ez magány.
A hétvége lassan jött el. A darabot a kis vidéki színház nem fogadta el, amit két hete írt éjt nappallá téve. Kevesebb szereplőt akartak és még egy monológot szerettek volna bele. Puffogott magában egy sort a receptekről, kémiáról, ihletről és egyensúlyról. Végül meghallatta a vihar távoli hangjait, és lecsukta a notebookot.
Péntek este érkezett meg az első sms. Rövid volt és velős. Csilla többször elolvasta. Ismeretlen számról jött.
-Ez félre ment. - gondolta és kicsit irigykedett is arra az ismeretlenre akinek ilyen sms-eket ír valaki. Aztán a harmadik után írt az ismeretlen számra. Aztán csak ült, nézte a választ és érezte a hasában szaladgálü bizsergésből, hogy egyáltalán nem olyan valószínűtlen.
"Annyira gyors a vonat, hogy brokkolikrém leves színű a rét.Tetszene neked. Két távoli jegenye között van kifüggesztve a Hold. Nincs kamera a telefonomon."
"A kupéban két nővel vagyok összezárva. Az egyik fodrász a másik manikűrös. Van közös témájuk, gondolhatod. Hiányzol."
"Még három óra és ott állok a házad előtt. Ha becsöngetek beengedsz?"
"Ki vagy?"
"Géza"
-Ami nem kell add el. - mondta Ami fesztelenül, miközben pakolászott. - Ha haza is cuccolok valamikor, majd veszek vagy kérek másikat.
Mosolyogtak, de nem voltak boldogok.
Ijesztő volt nélküle lenni. Az első este volt egyedül abban a lakásban ahol addig együtt éltek hárman. Gézára gondolt, és a szócsatákra. Arra hogy milyen lenne vele élni itt. Egyáltalán milxyen lenne Gézával élni? Aztán arra jutott, hogy valószínűleg sosem fog se itt se máshol Gézával élni. Aztán az órára nézett és megállapította, hogy Ami már leszállt és valószínűleg az albérletben van valami nőkkel akikket nem ismer és akik elméletileg tudják hogy megy. Aggódott kicsit érte, de bízott is benne, hogy feltalálja magát.
Teavizet tett fel és bekapcsolta a tévét. Hosszan nézte a műsort, kapcsolgatott, megpihent egy egy csatornán, de fogalma sem volt miket lát. Lakott már egyedül és sosem zavarta az egyedüllét. Most már azonban tudta milyen valakivel. Ez az első este nem egyedüllét volt. Ez magány.
A hétvége lassan jött el. A darabot a kis vidéki színház nem fogadta el, amit két hete írt éjt nappallá téve. Kevesebb szereplőt akartak és még egy monológot szerettek volna bele. Puffogott magában egy sort a receptekről, kémiáról, ihletről és egyensúlyról. Végül meghallatta a vihar távoli hangjait, és lecsukta a notebookot.
Péntek este érkezett meg az első sms. Rövid volt és velős. Csilla többször elolvasta. Ismeretlen számról jött.
-Ez félre ment. - gondolta és kicsit irigykedett is arra az ismeretlenre akinek ilyen sms-eket ír valaki. Aztán a harmadik után írt az ismeretlen számra. Aztán csak ült, nézte a választ és érezte a hasában szaladgálü bizsergésből, hogy egyáltalán nem olyan valószínűtlen.
"Annyira gyors a vonat, hogy brokkolikrém leves színű a rét.Tetszene neked. Két távoli jegenye között van kifüggesztve a Hold. Nincs kamera a telefonomon."
"A kupéban két nővel vagyok összezárva. Az egyik fodrász a másik manikűrös. Van közös témájuk, gondolhatod. Hiányzol."
"Még három óra és ott állok a házad előtt. Ha becsöngetek beengedsz?"
"Ki vagy?"
"Géza"
Ami
Kikisérte a reptérre. Taxival mentek. Mat szótlan volt, talán másnapos is. Keyo csupa mosoly arccal ült, nézett ki a kocsiból, úgy szorongatta a kezét. Ferihegy kisebb volt, mint emlékezett rá. Nem sokszor járt itt. Összesen kétszer. A taxis kicsit feszengett a kerekesszék miatt, de Mat és Keyo olyan rutinnal működött egyött, hogy mire komolyan belefeletkezett volna a zavarba a srácok már fizettek is. Ami csak állt, nekidőlve a kocsinak és nézte őket.
Sziget.
Egy hét együttlét.
Bennt a kicsi aulában aztán szembefordult Keyoval. Mat tapintatosan arébb ment, Keyo pedig, mint mindig ha izgatott, felállt az ülésen. Jobban csillogott a szeme, mint rendesen. Egyik kezében a telefonjával másikban Ami kezével, olyan volt mint valami modern szobor.
-Akkor felírom most minden elérhetőségedet. Skype meg minden. Hazaérek és megbeszéljük hogyan tovább. Jó? - és már indul is a hüvejkujja villámgyorsan a telefon billentyűzeten. Aztán felnéz és leolvad a mosoly arról a kedves arcról.
-Nem adom meg és te se add meg nekem. - Ami fejében ott a kép a monitor előtt maszturbáló srácról, aki valójában ezernyi kilóméterre van. Ott volt a legjobb barátnője hangja a telefon másik végén, aki szeretné megölelni, de be vannak mindketten zárva a saját életükbe és csak telefonon érintkezhetnek. - Nem vagyok hajlandó távkapcsolatra. Nem. Egy hét volt ez, Keyo. Te nem tudsz idejönni a tökéletesen bejárhatatlan akadálypálya városba, én meg nem fogom itt hagyni a fiam. Egy hete ismerjük egymást, ilyesmi nem is várható el.
Keyo a háttámlának dőlt, mit sem törődve, hogy kocsistul burulhat hátra. Ami automatikusan a lábtámaszra lépett, hogy ellentartson Keyo súlyának.
-Értem. - Keyo arca elfehéredett, Amié kivörösödött. - Akkor... köszi, ezt a hetet.
-Én köszönöm...
Nem álltak így hosszan, csak egy gyors csók volt, aztán Ami elviharzott egy sietős helót dobva a visszatérő Mat-nek. A buszon már nem bírt magával úgy sírt mint egy gyerek.
Keyo nem sírt, csak forgatta a telefont a teljes döbbenet és üresség határán.
-Na mi az? Sikerült az utolsó percben összekapjatok? - Mat úgy fogta a három kávét mint zsonglőr feldobás előtt a három labdát.
-Nem. Csak nem tudtam, hogy ennyi volt. - kivett egyet a három kávéből, belekortyolt, de nem nézett Matre. - Egy hét együttlét. Aztán irány haza.
Az első hét volt a legrosszabb. Akkor mint egy őrült keringett a lakásba. Pont úgy, mint mikor rájött, hogy L. el fog válni tőle. Ugyanazok a kétségbeesés zakatolt benne, hogy rosszul dönt. Hogy élete nagy lehetőségét veszti el.
-Alig ismerem, semmit sem tudok valójában róla. Érzem az ízét, a hangulatát, elsöpör a személyisége, a stabilitása, de valójában bármilyen is lehet. Egy hétre a világ végén bárki lehet a legjobbfej. -magyarázta Csillának sokadszorra. Csilla meg szomorúan nézte a konyhaasztalnál ülve és ott volt a szemében, hogy nem ért egyet.
-Láttalak titeket. Nem volt abban hazugság, kicsim.
Aztán teltek a hetek. Munka ugyanúgy nem jött, mint előtte. Közeledett a tél, a fűtésszezon. Csillla hol kapott megbízást hol nem. Úgy életk mint bohém művészek, de valójában mindketten stabilitásra vágytak.
Aztán megérkezett a hívás. Egy éjjel visszatértek a pánikrohamok. Ahogy elmúltak tavasszal, így őszre valamiért újra felbukkantak. Aljasul éjjel, álmokba bújtatva lopakodtak közel, és úgy támadták meg, mikor védtelen. Felpattant és zokogva, remegő kézzel kutatta át a nappalit. Kiforgatva a könyveket a polcról. Nagy robajjal söpörve ki az edényeket a kredencből. Aztán felegyenesedett és remegő kezeivel eltakarta a szemét, úgy motyogta, hogy nincs meg.
-Mi nincs meg? - Csilla álomtól hunyorgó szemmel, tele aggodalommal állt a nappali ajtajában. - Csak álom volt, nyugi...
-Elegem van ebből. annyira félek, hogy elvesztem.
-De mit?
-Bármit. - a hangja újra nyugodt volt. Lerogyott a kanapéra, felhúzta a lábait. - Ne legyen akkor semmi, és akkor nincs mit elveszteni.
-Mi legyen akkor? Gyere lefeküdni.
-Szabadesés. - úgy nézett fel mint ki most ébredt csak fel. - Ó, ne haragudj. Feküdj le, most már jó. Én is lefekszem mindjárt. - A szeme normálisnak tűnt, csak a keze remegett még az adrenalintól.
Csilla lefeküdt. Ami ott maradt. aztán felnyitotta Csilla notebookját, mert az sokkal halkabb volt, mint a saját gépe, és szétrepített sokszáz üzenetet a világhálón az ismerőseinek és az ismerősei ismerőseinek.
Két hónap kellett hozzá. Sok beszélgetés az érintettekkel, de sokkal több bátorság, mint gondolta. Végül ott állt egy kisbőrönddel ugyanott a reptéri aulában. Az anyja vitte ki, így más nem is jöhetett velük. Kétüléses a teherautó. Az egyre nagyobb kisfiútól otthon búcsúzott el, miközben úgy kapaszkodott belé, mint akinek immár van fogalma az időről.
-Hát köszi, hogy elhoztál, anya. - mosolygott. Magabiztosan, ahogy szokott. - Majd jövök.
-Vigyázz magadra, és este beszélünk.
-Oké.
Aztán bement, és leült a padra. Keyora gondolt és az elvesztegetett lehetőségekre. Arra, hogy megnézte ugyan Facebookon, de nem jelölte be. Arra hogy mehetne Arizonába is, valószínűleg, hozzá, de még nem érett meg ő maga erre. Minden újat egyedül kellett megtanuljon. Ha figyelik sosem sikerült. Sutyiban megtanulta, egyedül, figyelő szemek nélkül bukva el az első pár próbálkozást, hogy aztán azzal a megszokott magabiztossággal használja a tudást, mintha mindig is tudta volna.
Ott a váróban döbbent rá a válaszra. Cilla annyiszor megkérdezte tőle, miért London, és miért nem ír inkább Keyonak? Nem tudta megmondani. Itt a ferihegyi váróban azonban összeállt a kép. Meg kell tanulnia külföldön élni. Meg kell tanuljon angolul eléggé ehhez. Megtanulni azt az elszigeteltséget ami mindig is az övé volt belül, megélni immár előnyként kívül.
-Arizona forró. - mondta ilyenkor Csillának - Nem viselem el a forróságot.
Sziget.
Egy hét együttlét.
Bennt a kicsi aulában aztán szembefordult Keyoval. Mat tapintatosan arébb ment, Keyo pedig, mint mindig ha izgatott, felállt az ülésen. Jobban csillogott a szeme, mint rendesen. Egyik kezében a telefonjával másikban Ami kezével, olyan volt mint valami modern szobor.
-Akkor felírom most minden elérhetőségedet. Skype meg minden. Hazaérek és megbeszéljük hogyan tovább. Jó? - és már indul is a hüvejkujja villámgyorsan a telefon billentyűzeten. Aztán felnéz és leolvad a mosoly arról a kedves arcról.
-Nem adom meg és te se add meg nekem. - Ami fejében ott a kép a monitor előtt maszturbáló srácról, aki valójában ezernyi kilóméterre van. Ott volt a legjobb barátnője hangja a telefon másik végén, aki szeretné megölelni, de be vannak mindketten zárva a saját életükbe és csak telefonon érintkezhetnek. - Nem vagyok hajlandó távkapcsolatra. Nem. Egy hét volt ez, Keyo. Te nem tudsz idejönni a tökéletesen bejárhatatlan akadálypálya városba, én meg nem fogom itt hagyni a fiam. Egy hete ismerjük egymást, ilyesmi nem is várható el.
Keyo a háttámlának dőlt, mit sem törődve, hogy kocsistul burulhat hátra. Ami automatikusan a lábtámaszra lépett, hogy ellentartson Keyo súlyának.
-Értem. - Keyo arca elfehéredett, Amié kivörösödött. - Akkor... köszi, ezt a hetet.
-Én köszönöm...
Nem álltak így hosszan, csak egy gyors csók volt, aztán Ami elviharzott egy sietős helót dobva a visszatérő Mat-nek. A buszon már nem bírt magával úgy sírt mint egy gyerek.
Keyo nem sírt, csak forgatta a telefont a teljes döbbenet és üresség határán.
-Na mi az? Sikerült az utolsó percben összekapjatok? - Mat úgy fogta a három kávét mint zsonglőr feldobás előtt a három labdát.
-Nem. Csak nem tudtam, hogy ennyi volt. - kivett egyet a három kávéből, belekortyolt, de nem nézett Matre. - Egy hét együttlét. Aztán irány haza.
Az első hét volt a legrosszabb. Akkor mint egy őrült keringett a lakásba. Pont úgy, mint mikor rájött, hogy L. el fog válni tőle. Ugyanazok a kétségbeesés zakatolt benne, hogy rosszul dönt. Hogy élete nagy lehetőségét veszti el.
-Alig ismerem, semmit sem tudok valójában róla. Érzem az ízét, a hangulatát, elsöpör a személyisége, a stabilitása, de valójában bármilyen is lehet. Egy hétre a világ végén bárki lehet a legjobbfej. -magyarázta Csillának sokadszorra. Csilla meg szomorúan nézte a konyhaasztalnál ülve és ott volt a szemében, hogy nem ért egyet.
-Láttalak titeket. Nem volt abban hazugság, kicsim.
Aztán teltek a hetek. Munka ugyanúgy nem jött, mint előtte. Közeledett a tél, a fűtésszezon. Csillla hol kapott megbízást hol nem. Úgy életk mint bohém művészek, de valójában mindketten stabilitásra vágytak.
Aztán megérkezett a hívás. Egy éjjel visszatértek a pánikrohamok. Ahogy elmúltak tavasszal, így őszre valamiért újra felbukkantak. Aljasul éjjel, álmokba bújtatva lopakodtak közel, és úgy támadták meg, mikor védtelen. Felpattant és zokogva, remegő kézzel kutatta át a nappalit. Kiforgatva a könyveket a polcról. Nagy robajjal söpörve ki az edényeket a kredencből. Aztán felegyenesedett és remegő kezeivel eltakarta a szemét, úgy motyogta, hogy nincs meg.
-Mi nincs meg? - Csilla álomtól hunyorgó szemmel, tele aggodalommal állt a nappali ajtajában. - Csak álom volt, nyugi...
-Elegem van ebből. annyira félek, hogy elvesztem.
-De mit?
-Bármit. - a hangja újra nyugodt volt. Lerogyott a kanapéra, felhúzta a lábait. - Ne legyen akkor semmi, és akkor nincs mit elveszteni.
-Mi legyen akkor? Gyere lefeküdni.
-Szabadesés. - úgy nézett fel mint ki most ébredt csak fel. - Ó, ne haragudj. Feküdj le, most már jó. Én is lefekszem mindjárt. - A szeme normálisnak tűnt, csak a keze remegett még az adrenalintól.
Csilla lefeküdt. Ami ott maradt. aztán felnyitotta Csilla notebookját, mert az sokkal halkabb volt, mint a saját gépe, és szétrepített sokszáz üzenetet a világhálón az ismerőseinek és az ismerősei ismerőseinek.
Két hónap kellett hozzá. Sok beszélgetés az érintettekkel, de sokkal több bátorság, mint gondolta. Végül ott állt egy kisbőrönddel ugyanott a reptéri aulában. Az anyja vitte ki, így más nem is jöhetett velük. Kétüléses a teherautó. Az egyre nagyobb kisfiútól otthon búcsúzott el, miközben úgy kapaszkodott belé, mint akinek immár van fogalma az időről.
-Hát köszi, hogy elhoztál, anya. - mosolygott. Magabiztosan, ahogy szokott. - Majd jövök.
-Vigyázz magadra, és este beszélünk.
-Oké.
Aztán bement, és leült a padra. Keyora gondolt és az elvesztegetett lehetőségekre. Arra, hogy megnézte ugyan Facebookon, de nem jelölte be. Arra hogy mehetne Arizonába is, valószínűleg, hozzá, de még nem érett meg ő maga erre. Minden újat egyedül kellett megtanuljon. Ha figyelik sosem sikerült. Sutyiban megtanulta, egyedül, figyelő szemek nélkül bukva el az első pár próbálkozást, hogy aztán azzal a megszokott magabiztossággal használja a tudást, mintha mindig is tudta volna.
Ott a váróban döbbent rá a válaszra. Cilla annyiszor megkérdezte tőle, miért London, és miért nem ír inkább Keyonak? Nem tudta megmondani. Itt a ferihegyi váróban azonban összeállt a kép. Meg kell tanulnia külföldön élni. Meg kell tanuljon angolul eléggé ehhez. Megtanulni azt az elszigeteltséget ami mindig is az övé volt belül, megélni immár előnyként kívül.
-Arizona forró. - mondta ilyenkor Csillának - Nem viselem el a forróságot.
2010. május 16., vasárnap
Keyo
Mat korán kelt aznap, és Aminak is be kellett mennie a stúdióba, úgyhogy ők ketten együtt indultak el otthonról. Keyo csak a lány friss, mentolos csókjára emlékezett, meg Mat nyurga alakjára valahol a távolban, aztán jó másfél órára visszaszédült az alvásba. Szélharang és edények koccanása ébresztette, és mikor a ritka londoni napfénytől hunyorogva kinyitotta a szemét, rögtön látta, hogy Garinak rossz kedve van. Tizennégy éves korától hívta Garinak; a nő akkor kérte meg rá, hogy ne a biológiai funkciója szerint azonosítsa őt, hanem önálló lényként.
- Baj van? - kérdezte nehezen forgó nyelvvel, és megdörzsölte a szemét.
- Pokoli a hangulatom. Legjobb, ha most elmész itthonról - felelte a nő kertelés nélkül.
Így hát Keyo összeszedte magát, és nekiindult a városnak. Kóborolt a Kew Gardensben; reggelinek melegszendvicset vett, és hagyta, hogy két kutya is összenyalja. A bulldog aztán gyorsan lelépett, de a vizslával el is játszott, mígnem egy unott képű, punktaréjos tinédzser magához nem füttyentette az állatot.
- Mennyi idős? - kérdezte Keyo, és vigyorogva törölte le combjáról a kutyanyálat.
- Fingom sincs. Csak sétáltatom - vetette oda a fiú, és a kutyát magával rántva elindult.
Keyo vállat vont és továbbment; szemérmetlenül szemezett egy babakocsiban ülő kislánnyal, aki rezzenéstelenül állta a tekintetét, majd egyszerre nevették el magukat. Aztán dél körül felhívta Amit, és a lány derűs hangjától megint csak vigyorognia kellett.
- Szia szépségem, ebéd?
- Persze - vágta rá a lány. - Választhatok én?
- Naná!
- Akkor legyen francia.
- Oké. Keresek egyet.
- Nem kell - nevetett Ami - Van itt egy, nem messze a stúdiótól. Kettőkor?
- Rendben.
- Hívod Mat-et, vagy szóljak neki én?
- Szólnál neki? - kérdezte Keyo magában mosolyogva.
Ravasz vagy, padavan. Nagyon ravasz.
- Hogyne. Akkor szia, dalia.
- Szia, szépem.
Egy pillanatig még ott maradt a parkban, hagyta, hogy átjárja a napfény. Valahol nem messze léptek csikorogtak, mutáló kamasznevetés szállt. Keyo kifelé indult, és már a második mellékutcában járt, mikor beérték és körbeállták.
A nevetés ugyanaz volt; izgatott, mutáló csikóvihánc, mögötte csendben lappangó, hideg rosszindulat.
- Mi a helyzet, srácok, szabadnap? - kérdezte Keyo, és ügyelt rá, hogy derűs-semleges maradjon a hangja.
- Nézd már, beszél! - szólalt meg az ötből az egyik, mire a többiek röhögésben törtek ki.
- Miféle lény vagy, mi? Buzi, vagy drogos? - kérdezte egy másik, és köpött egyet Keyo hajára.
- Te mesélj inkább, hogy miféle lény vagy, akinek négy másik kell ahhoz is, hogy szemétkedni merjen - felelte Keyo ugyanolyan nyugodtan, mint eddig.
A srác arca elsötétült, alsó ajka lefittyedt. Keyo nézte, és értetlenül megcsóválta a fejét.
- Mi a gond, srácok? Szar a suli? Dobott a csajotok? Beszólt apátok? Mind az ötötöknek kurvára fáj az élet?
- Neked fog kurvára fájni mindjárt - mondta az első, és lassan előrelépett.
- Ez az, adj neki, Tom! - röhögtek a többiek, és Keyo most először bánta, hogy nemet mondott Loo-nak, és nem fogadta el a kést. Ha nem tudom kidumálni magamat, akkor mindegy, mondta akkor magabiztosan.
Elkényeztetett az élet, gondolta most.
- Nem lesz jobb ettől - mondta a srácnak, és próbált szemkontaktust teremteni vele.
- Meglátjuk - felelte a srác, és ütött.
Volt néhány támadás, amit ki tudott védeni. Az elején. De mikor öten együtt kiborították a kocsiból, már nem számított, mennyire erős vagy gyors. Nem kiabált. Az arcukat nézte. Emlékezetébe akarta vésni azokat a tekinteteket, hogy utóbb előhívja, és megértse. Fiatalok voltak, tizenhat-tizenhét évesek talán. Egymást hergelték és erősítették, közben felváltva ittak és röhögtek, aztán mikor egy rúgástól bevérzett a szeme és a fél arca, megtorpantak és leléptek.
Keyo feküdt a földön, és a vörös homályon keresztül az oldalára fordult kocsit nézte. Amit lehetett, lerúgtak, letéptek róla. Lenyúlták a zsákját, elvitték a telefonját és a napszemüvegét.
Körmök kopogása az aszfalton, lihegés. A vizsla fülei az arcában.
- Mindenáron vissza akart jönni - mondta a punk, és sóhajtva letérdelt Keyo mellé.
- Jó fej - nyögte Keyo, és a kutya után nyúlt.
- Na, akkor mi legyen?
- Leléptek a kis rohadékok?
- Ja. Láttam, ahogy elhúznak a metró felé.
- Aha.
Kicsit ott maradtak csendben, a kutya zihálva simult Keyo oldalához.
- Na, ha nem kell semmi, én megyek - mondta aztán a punk. - Enni kell a kutyának.
- Hogy hívnak?
- Engem? - hökkent meg a srác. - Joey-nak.
- Joey, kölcsönadnád a telefonodat?
- Jah. Kit hívsz? Cimborákat, zsarukat?
- A csajomat.
- Baj van? - kérdezte nehezen forgó nyelvvel, és megdörzsölte a szemét.
- Pokoli a hangulatom. Legjobb, ha most elmész itthonról - felelte a nő kertelés nélkül.
Így hát Keyo összeszedte magát, és nekiindult a városnak. Kóborolt a Kew Gardensben; reggelinek melegszendvicset vett, és hagyta, hogy két kutya is összenyalja. A bulldog aztán gyorsan lelépett, de a vizslával el is játszott, mígnem egy unott képű, punktaréjos tinédzser magához nem füttyentette az állatot.
- Mennyi idős? - kérdezte Keyo, és vigyorogva törölte le combjáról a kutyanyálat.
- Fingom sincs. Csak sétáltatom - vetette oda a fiú, és a kutyát magával rántva elindult.
Keyo vállat vont és továbbment; szemérmetlenül szemezett egy babakocsiban ülő kislánnyal, aki rezzenéstelenül állta a tekintetét, majd egyszerre nevették el magukat. Aztán dél körül felhívta Amit, és a lány derűs hangjától megint csak vigyorognia kellett.
- Szia szépségem, ebéd?
- Persze - vágta rá a lány. - Választhatok én?
- Naná!
- Akkor legyen francia.
- Oké. Keresek egyet.
- Nem kell - nevetett Ami - Van itt egy, nem messze a stúdiótól. Kettőkor?
- Rendben.
- Hívod Mat-et, vagy szóljak neki én?
- Szólnál neki? - kérdezte Keyo magában mosolyogva.
Ravasz vagy, padavan. Nagyon ravasz.
- Hogyne. Akkor szia, dalia.
- Szia, szépem.
Egy pillanatig még ott maradt a parkban, hagyta, hogy átjárja a napfény. Valahol nem messze léptek csikorogtak, mutáló kamasznevetés szállt. Keyo kifelé indult, és már a második mellékutcában járt, mikor beérték és körbeállták.
A nevetés ugyanaz volt; izgatott, mutáló csikóvihánc, mögötte csendben lappangó, hideg rosszindulat.
- Mi a helyzet, srácok, szabadnap? - kérdezte Keyo, és ügyelt rá, hogy derűs-semleges maradjon a hangja.
- Nézd már, beszél! - szólalt meg az ötből az egyik, mire a többiek röhögésben törtek ki.
- Miféle lény vagy, mi? Buzi, vagy drogos? - kérdezte egy másik, és köpött egyet Keyo hajára.
- Te mesélj inkább, hogy miféle lény vagy, akinek négy másik kell ahhoz is, hogy szemétkedni merjen - felelte Keyo ugyanolyan nyugodtan, mint eddig.
A srác arca elsötétült, alsó ajka lefittyedt. Keyo nézte, és értetlenül megcsóválta a fejét.
- Mi a gond, srácok? Szar a suli? Dobott a csajotok? Beszólt apátok? Mind az ötötöknek kurvára fáj az élet?
- Neked fog kurvára fájni mindjárt - mondta az első, és lassan előrelépett.
- Ez az, adj neki, Tom! - röhögtek a többiek, és Keyo most először bánta, hogy nemet mondott Loo-nak, és nem fogadta el a kést. Ha nem tudom kidumálni magamat, akkor mindegy, mondta akkor magabiztosan.
Elkényeztetett az élet, gondolta most.
- Nem lesz jobb ettől - mondta a srácnak, és próbált szemkontaktust teremteni vele.
- Meglátjuk - felelte a srác, és ütött.
Volt néhány támadás, amit ki tudott védeni. Az elején. De mikor öten együtt kiborították a kocsiból, már nem számított, mennyire erős vagy gyors. Nem kiabált. Az arcukat nézte. Emlékezetébe akarta vésni azokat a tekinteteket, hogy utóbb előhívja, és megértse. Fiatalok voltak, tizenhat-tizenhét évesek talán. Egymást hergelték és erősítették, közben felváltva ittak és röhögtek, aztán mikor egy rúgástól bevérzett a szeme és a fél arca, megtorpantak és leléptek.
Keyo feküdt a földön, és a vörös homályon keresztül az oldalára fordult kocsit nézte. Amit lehetett, lerúgtak, letéptek róla. Lenyúlták a zsákját, elvitték a telefonját és a napszemüvegét.
Körmök kopogása az aszfalton, lihegés. A vizsla fülei az arcában.
- Mindenáron vissza akart jönni - mondta a punk, és sóhajtva letérdelt Keyo mellé.
- Jó fej - nyögte Keyo, és a kutya után nyúlt.
- Na, akkor mi legyen?
- Leléptek a kis rohadékok?
- Ja. Láttam, ahogy elhúznak a metró felé.
- Aha.
Kicsit ott maradtak csendben, a kutya zihálva simult Keyo oldalához.
- Na, ha nem kell semmi, én megyek - mondta aztán a punk. - Enni kell a kutyának.
- Hogy hívnak?
- Engem? - hökkent meg a srác. - Joey-nak.
- Joey, kölcsönadnád a telefonodat?
- Jah. Kit hívsz? Cimborákat, zsarukat?
- A csajomat.
Lisett
Elköltözni otthonról olyami volt, mint a szabadesés. Érezni akarta, hogy teljes ember. Persze egész életében ezt próbálták elhitetni vele, de valahogy ott volt benne valami bizonytalanság mindig. A szülei folyamatos kontrollja saját magukon, hogy engedjék őt, hogy megtanuljon élni mindig ott lebegett közöttük, mint egy hártya. Ki akart lépni ebből. Nem érezte magát kevesebbnek, ha egyedül volt, csak akkor, ha ott volt vele valaki. Akkor élessé váltak a különbségek, mint a villanytűzhely lapja és a pult felülete között. Hányszor megégette a kezét...
Aztán megtanulta azt a három nyelvet, megtanulta a Braille-írást is. Aztán felvették az egyetemre. Ez volt az a pont, amikor úgy érezte, el kell költözzön. Saját életet kell kialakítson, melyben amennyire ez lehetséges nem támaszkodna senkire. Az albérlet kiválasztásában Mitchell segített neki, aki fuvarozta és segítette mindenben, míg meg nem találta azt a minigarzont ahova vihette Tomot is magával. A lakás a Torose-ra nézett, annak minden előnyével és hátrányával. Pici volt és kevés bútor volt benne. Olcsó volt és tiszta szagú. Mitchell szerint nem tiszta, hanem bántóan steril. Tom nem nyilvánított véleményt, úgyhogy kivette a lakást és azonnal átcuccolt. Pont olyan volt, mint amilyet elképzelt. Pici terasz, egy nagy ablak, kis konyhasarok, zuhanyfülke. Minden elfért amire szüksége volt, de gyorsan ki tudta takarítani, és besütött a nap, amire legalább annyi szüksége volt, mint a melegvízre vagy a villanyra.
Mitchell segített átcuccolni, anya és apa könnyes büszke tekintetétől övezve. Tom kapott egy extra nagy ropit lakásavató gyanánt. Mitchell persze megszervezett egy meglepetés bulit is a spanyolhoz este nyolcra. Amin nyolcan vettek részt, Tommal együtt. Hangosan nevettek és rendeltek még abból a pikáns fűszerezésű salátából, amit csak a spanyolnál lehetett kapni, és amihez fogható friss ízt egy saláta sem tudott.
Lisett likőrt ivott és kibontotta a haját. Tom a lábfejéhez simulva feküdt és néha sóhajtott. Yvette és Sean egymást túlkiabálva meséltek a bolondos kuncsaftjaikról. Mitchell mint valami kedves nagybácsi néha rendelt helyettük.
Lisett már nem volt szerelmes Mitchellbe. Akkor szeretett belé, mikor felvették az egyetemre, és a gólyatáborban mellé állt. Mitchellnek volt egy vak unokaöccse, akit nagyon szeretett és akit nagyon sokszor megbántott gyerekkorukban. Lisett a vakságával vonzotta, és azzal az üde szépséggel amit el sem tudott képzelni. Mitchell megpróbálta elmagyarázni neki a szineket. Kedves volt a hangja, és hatalmas száraz, meleg tenyerében olyan biztonságos volt a kezét elbújtatni, mint bebújni egy lusta nyári délutánon a kedvenc plédje alá.
Mitchell viszont nem ment tovább a csókolózó barátságnál. Lisett pedig csak éjjel sirt, mikor felriadt és eszébe ötlött Mitchell illata vagy keze. sosem beszéltek az érzéseikről. a nyár eltelt, ahogy az első félév is, és romantikus kalandjukat magával vitte az ősz.
Karácsonykor ugyan beültek egy étterembe és ajándékot cseréltek. De csók már nem volt, csak Tom feje pihent Mitchell ölében egész este, azt várva, hogy a srác fut vel egyet.
Január végén megérett Lisettben az elhatározás, hogy a sikeres vizsgaidőszak feljogosítja a következő lépésre és megkérte Aunat, hogy segítsen lakást keresni. Auna pedig azzal a lendülettel lepasszolta a feladatot Mitchellnek. Így történhetett, hogy ott ültek nyolcan a spanyolnál azon az este, Lisett, Tom, Yvette, Sean, Auna és Beth, Clive és Mitchell.
Lisettet végül Yvették vitték haza. Nem engedte, hogy felkisérjék, csak Yvettet kérte meg, hogy jöjjön át reggel, hogy megtanulja az utat az egyetemig. Aztán beállt a liftbe Tommal és felzúgott a hatodikra. Megállt az ajtaja előtt és kitapogatta a kulcsot.
A lakásnak tiszta szaga volt. A tárgyak szépen gondosan elhelyezve, minden mérnöki pontosan a helyén. Finom kezei végigsiklottak a konyhapulton. Engedett Tom táljába friss vizet és levetkőzött. A ruháit gondosan felakasztotta, majd beállt a zuhany alá. Késő éjjel volt, mire ágyba került. Felhúzta a vekkert és elvackolt a tiszta ropogós ágyneműben.
-Jó éjt Tom. - súgta Lisett. Tom pedig felemelte a fejét, majd felült és odadugta az orrát Lisett arcához és sóhajtott egyet.
Aztán megtanulta azt a három nyelvet, megtanulta a Braille-írást is. Aztán felvették az egyetemre. Ez volt az a pont, amikor úgy érezte, el kell költözzön. Saját életet kell kialakítson, melyben amennyire ez lehetséges nem támaszkodna senkire. Az albérlet kiválasztásában Mitchell segített neki, aki fuvarozta és segítette mindenben, míg meg nem találta azt a minigarzont ahova vihette Tomot is magával. A lakás a Torose-ra nézett, annak minden előnyével és hátrányával. Pici volt és kevés bútor volt benne. Olcsó volt és tiszta szagú. Mitchell szerint nem tiszta, hanem bántóan steril. Tom nem nyilvánított véleményt, úgyhogy kivette a lakást és azonnal átcuccolt. Pont olyan volt, mint amilyet elképzelt. Pici terasz, egy nagy ablak, kis konyhasarok, zuhanyfülke. Minden elfért amire szüksége volt, de gyorsan ki tudta takarítani, és besütött a nap, amire legalább annyi szüksége volt, mint a melegvízre vagy a villanyra.
Mitchell segített átcuccolni, anya és apa könnyes büszke tekintetétől övezve. Tom kapott egy extra nagy ropit lakásavató gyanánt. Mitchell persze megszervezett egy meglepetés bulit is a spanyolhoz este nyolcra. Amin nyolcan vettek részt, Tommal együtt. Hangosan nevettek és rendeltek még abból a pikáns fűszerezésű salátából, amit csak a spanyolnál lehetett kapni, és amihez fogható friss ízt egy saláta sem tudott.
Lisett likőrt ivott és kibontotta a haját. Tom a lábfejéhez simulva feküdt és néha sóhajtott. Yvette és Sean egymást túlkiabálva meséltek a bolondos kuncsaftjaikról. Mitchell mint valami kedves nagybácsi néha rendelt helyettük.
Lisett már nem volt szerelmes Mitchellbe. Akkor szeretett belé, mikor felvették az egyetemre, és a gólyatáborban mellé állt. Mitchellnek volt egy vak unokaöccse, akit nagyon szeretett és akit nagyon sokszor megbántott gyerekkorukban. Lisett a vakságával vonzotta, és azzal az üde szépséggel amit el sem tudott képzelni. Mitchell megpróbálta elmagyarázni neki a szineket. Kedves volt a hangja, és hatalmas száraz, meleg tenyerében olyan biztonságos volt a kezét elbújtatni, mint bebújni egy lusta nyári délutánon a kedvenc plédje alá.
Mitchell viszont nem ment tovább a csókolózó barátságnál. Lisett pedig csak éjjel sirt, mikor felriadt és eszébe ötlött Mitchell illata vagy keze. sosem beszéltek az érzéseikről. a nyár eltelt, ahogy az első félév is, és romantikus kalandjukat magával vitte az ősz.
Karácsonykor ugyan beültek egy étterembe és ajándékot cseréltek. De csók már nem volt, csak Tom feje pihent Mitchell ölében egész este, azt várva, hogy a srác fut vel egyet.
Január végén megérett Lisettben az elhatározás, hogy a sikeres vizsgaidőszak feljogosítja a következő lépésre és megkérte Aunat, hogy segítsen lakást keresni. Auna pedig azzal a lendülettel lepasszolta a feladatot Mitchellnek. Így történhetett, hogy ott ültek nyolcan a spanyolnál azon az este, Lisett, Tom, Yvette, Sean, Auna és Beth, Clive és Mitchell.
Lisettet végül Yvették vitték haza. Nem engedte, hogy felkisérjék, csak Yvettet kérte meg, hogy jöjjön át reggel, hogy megtanulja az utat az egyetemig. Aztán beállt a liftbe Tommal és felzúgott a hatodikra. Megállt az ajtaja előtt és kitapogatta a kulcsot.
A lakásnak tiszta szaga volt. A tárgyak szépen gondosan elhelyezve, minden mérnöki pontosan a helyén. Finom kezei végigsiklottak a konyhapulton. Engedett Tom táljába friss vizet és levetkőzött. A ruháit gondosan felakasztotta, majd beállt a zuhany alá. Késő éjjel volt, mire ágyba került. Felhúzta a vekkert és elvackolt a tiszta ropogós ágyneműben.
-Jó éjt Tom. - súgta Lisett. Tom pedig felemelte a fejét, majd felült és odadugta az orrát Lisett arcához és sóhajtott egyet.
2010. május 14., péntek
Loo és Lisett
Délelőtt volt. Olyan szürke délelőtt amikor ugyan nem felhős az ég, de a párától nincs árnyéka semminek. A boltban lézengtek a nyugdíjasok. A reggeli rohanósok már elrohantak. Akik meg ebédet akartak venni még nem jöttek. A háziasszonyok már otthon voltak, az iskolások még a padban. Loo felült a műszaki osztály pultjára és azt képzelte, hogy cowboy csizmában van egy vadászpuskával az oldalán. De ma már nem akar elejteni egy vadat sem, mert olyan nyugodt és szép ez a lassú délelőtt. Azt képzelte olyan állandó társa a vadászpuska, mint egy kutya. Ha nincs dolga akkor is ott van észrevétlen a lába, vagyis hát a keze ügyében.
A műszaki osztály gyakorlatilag üres volt, mikor meghallotta a jellegzetes kopogást, ahogy Lisett fehér botja mint egy metronóm pattan le a polc alsó sávjáról. Loo megdermedt. Úgy döntött nem mozdul, alig hallhatón fog levegőt venni. Csak ült, ölébeejtett kezekkel és figyelte az egyre közelebb kopogtató Lisettet. A lánynak rézdrót színű haja volt. Finom, enyhén szeplős bőre, mandulavágású sötét szemei. Nem látszott vaknak, csak az kelthetett gyanút, ahogy a szeme össze-vissza verdes a pillái között mint egy riadt madár.
Lisett egyre közelebb jött. Finom ujjai időnként hozzáértek egy-egy tárgyhoz. A fülhallgató konzol mellett megállt és keresgélni kezdett. Loo figyelte a rebbenő finom kezeket, pont úgy, mint egy nyugodt vadász a szafarin. Már megvolt a nagy trófea. Ha befér meg lesz ez a vad is, de nincs sürgetés. Kezét felemelte és letette maga mellé a pultra, képzeletben tenyere a puska tusának otthonos símaságán nyugodott.
Lisett visszaügyeskedett egy külhallgatót és finoman elfordította a fejét, mint egy elegáns díva. a mozdulat öntudatlansága maga volt az elegancia. Loo tenyere izzadni kezdett. Lisett lassan, a bottal magabiztosan de sokkal lassabban mint szokott koppantott a kövön. Nyíl egyenesen Loo felé tartott. Loo tenyere izzadt foltot hagyott a pulton, ahogy újra az ölébe ejtette. Pislogás nélkül figyelte ahogy a lány, magabiztosan ám nagyon lassan közeledett hozzá. Végül ott volt már egy karnyújtásnyira. a botja beleakadt Loo bakancsának fűzőjébe.
-Szia Lui. Pendrive-ot keresek. Légyszíves segíts. - Mondta azzal a nyugodt magabiztossággal, amitől Looban leállt a vérkeringés és mint egy biorobot tette amit kért. Hogy aztán széghyenlősen, zavartan térjen magához, miután a lány távozott. Most nem moccant. Lisett szája kis fintorba rendeződött majd vissza, a semleges majdnem mosolyba.
-Tudom, hogy itt vagy.
Loo nem moccant. A szája kiszáradt, fülei mint két vakító tibeti zászlócska világítottak vörösen a feje két oldalán.
-Érzem a szagod. - mondta Lisett és elmosolyodott. - Ne vacakolj már. Gyere és mutsd meg hol vannak. - Elmosolyodott és megfordult.
Loo kifújta a levegőt és zavart motyogással kísérve lehuppant a pultról.
-Szia Lisett. Máris mutatom...
A műszaki osztály gyakorlatilag üres volt, mikor meghallotta a jellegzetes kopogást, ahogy Lisett fehér botja mint egy metronóm pattan le a polc alsó sávjáról. Loo megdermedt. Úgy döntött nem mozdul, alig hallhatón fog levegőt venni. Csak ült, ölébeejtett kezekkel és figyelte az egyre közelebb kopogtató Lisettet. A lánynak rézdrót színű haja volt. Finom, enyhén szeplős bőre, mandulavágású sötét szemei. Nem látszott vaknak, csak az kelthetett gyanút, ahogy a szeme össze-vissza verdes a pillái között mint egy riadt madár.
Lisett egyre közelebb jött. Finom ujjai időnként hozzáértek egy-egy tárgyhoz. A fülhallgató konzol mellett megállt és keresgélni kezdett. Loo figyelte a rebbenő finom kezeket, pont úgy, mint egy nyugodt vadász a szafarin. Már megvolt a nagy trófea. Ha befér meg lesz ez a vad is, de nincs sürgetés. Kezét felemelte és letette maga mellé a pultra, képzeletben tenyere a puska tusának otthonos símaságán nyugodott.
Lisett visszaügyeskedett egy külhallgatót és finoman elfordította a fejét, mint egy elegáns díva. a mozdulat öntudatlansága maga volt az elegancia. Loo tenyere izzadni kezdett. Lisett lassan, a bottal magabiztosan de sokkal lassabban mint szokott koppantott a kövön. Nyíl egyenesen Loo felé tartott. Loo tenyere izzadt foltot hagyott a pulton, ahogy újra az ölébe ejtette. Pislogás nélkül figyelte ahogy a lány, magabiztosan ám nagyon lassan közeledett hozzá. Végül ott volt már egy karnyújtásnyira. a botja beleakadt Loo bakancsának fűzőjébe.
-Szia Lui. Pendrive-ot keresek. Légyszíves segíts. - Mondta azzal a nyugodt magabiztossággal, amitől Looban leállt a vérkeringés és mint egy biorobot tette amit kért. Hogy aztán széghyenlősen, zavartan térjen magához, miután a lány távozott. Most nem moccant. Lisett szája kis fintorba rendeződött majd vissza, a semleges majdnem mosolyba.
-Tudom, hogy itt vagy.
Loo nem moccant. A szája kiszáradt, fülei mint két vakító tibeti zászlócska világítottak vörösen a feje két oldalán.
-Érzem a szagod. - mondta Lisett és elmosolyodott. - Ne vacakolj már. Gyere és mutsd meg hol vannak. - Elmosolyodott és megfordult.
Loo kifújta a levegőt és zavart motyogással kísérve lehuppant a pultról.
-Szia Lisett. Máris mutatom...
2010. május 13., csütörtök
Fura alakok
Figyelte a legyet. A légy hosszan mászott egyik ablakelemtől a másikig. A vízcseppek versengve csúsztak bele az ablakpárkány kiöblösödésébe. a légy belül mászott ellenkező irányba.
Loo figyelte aztán hirtelen ráborított a légyre a kínai kajás dobozt. Hallotta az ideges zizegést. lecsúsztatta az ablakkerethez és ott egy papírlapot tolt alá.
- Megvagy. - vigyorgott.
Az áruház irodájában nem volt már senki. Maga az áruház is zárva volt. Csak ő volt bennt, mint éjjeli őr, másodállásban. Nagyon szerette ezeket az éjszakáklat. Olyankor bármi lehetett. Néha végigkommandózott az áruházi polcok között a teljes sötétben. Kintről nem láthatták. de bent finom szürkeárnyalatú volt minden a derengésben.
-Mindig van egy kis fény, fiam. Csak idebenn. - kocogtatta meg a napszemüveglencséit emlékeben az apja - csak idebenn teljes a sötét.
Ezek után minid öblögetős röhögésbe tört ki, mint ki jó viccet mondott. Loo nem emlékezett rá, hogy az apaja valaha látott volna, pedig állítólag kisiskolás volt, mikor elveszetett végleg a látását. Loo csak Lisett Reynoldot ismerte, aki vak volt. Lisett az áruházban vásárolt minden hétfőn és pénteken. Lassan matatta végig a sorokat, sokszor kérve meg valakit, hogy olvassa el az adott élelmiszer összetevőit. Loot kezdetben idegesítette a matatásával. Furcsa volt és idegen. Aztán Lisett rákapott, hogy őt hívja segítségül. Onnantól egyenesen kerülte a lányt.
Egy nap Keyoval és Mattel mentek a Fullmoonba sörözni, mikor felbukkant mellettük Lisett. Odaköszönt neki, pedig nem is láthatta. Éppen odaértek a hely elé mikor a lány elhaladt mellettük azzal a nyugis zsemleszín kutyájával. Loo felkapta a fejét, de amit rájött, hogy ki köszönt rá paprika vörös lett.
Keyo végül kiszedte belőle mi a baj. majd mikor Loo kibökte, hogy Lisett olyan fura Keyoból kitört a nevetés és olyan heves szeretettel ölelte meg loo-t, hogy az zavarba jött tőle.
-Engem nem látsz furának Loo?
-Nem. Mé'? - Loo igyekezett átlátni Keyo okos trükkjein. - Félig vietnámi vagy, de az még alapból nem fura.
-Semmi más?
-Ja! - örült meg Loo - Meg kerekesszéked van. de az meg jó, mert ha veszünk egy kocka sört nem kell cipelni.
Keyo ezen már annyira nevetett, hogy a könnye is kicsordult.
Loo örült, hogy ilyen humoros. Ritkán nevettek a viccein.
Loo figyelte aztán hirtelen ráborított a légyre a kínai kajás dobozt. Hallotta az ideges zizegést. lecsúsztatta az ablakkerethez és ott egy papírlapot tolt alá.
- Megvagy. - vigyorgott.
Az áruház irodájában nem volt már senki. Maga az áruház is zárva volt. Csak ő volt bennt, mint éjjeli őr, másodállásban. Nagyon szerette ezeket az éjszakáklat. Olyankor bármi lehetett. Néha végigkommandózott az áruházi polcok között a teljes sötétben. Kintről nem láthatták. de bent finom szürkeárnyalatú volt minden a derengésben.
-Mindig van egy kis fény, fiam. Csak idebenn. - kocogtatta meg a napszemüveglencséit emlékeben az apja - csak idebenn teljes a sötét.
Ezek után minid öblögetős röhögésbe tört ki, mint ki jó viccet mondott. Loo nem emlékezett rá, hogy az apaja valaha látott volna, pedig állítólag kisiskolás volt, mikor elveszetett végleg a látását. Loo csak Lisett Reynoldot ismerte, aki vak volt. Lisett az áruházban vásárolt minden hétfőn és pénteken. Lassan matatta végig a sorokat, sokszor kérve meg valakit, hogy olvassa el az adott élelmiszer összetevőit. Loot kezdetben idegesítette a matatásával. Furcsa volt és idegen. Aztán Lisett rákapott, hogy őt hívja segítségül. Onnantól egyenesen kerülte a lányt.
Egy nap Keyoval és Mattel mentek a Fullmoonba sörözni, mikor felbukkant mellettük Lisett. Odaköszönt neki, pedig nem is láthatta. Éppen odaértek a hely elé mikor a lány elhaladt mellettük azzal a nyugis zsemleszín kutyájával. Loo felkapta a fejét, de amit rájött, hogy ki köszönt rá paprika vörös lett.
Keyo végül kiszedte belőle mi a baj. majd mikor Loo kibökte, hogy Lisett olyan fura Keyoból kitört a nevetés és olyan heves szeretettel ölelte meg loo-t, hogy az zavarba jött tőle.
-Engem nem látsz furának Loo?
-Nem. Mé'? - Loo igyekezett átlátni Keyo okos trükkjein. - Félig vietnámi vagy, de az még alapból nem fura.
-Semmi más?
-Ja! - örült meg Loo - Meg kerekesszéked van. de az meg jó, mert ha veszünk egy kocka sört nem kell cipelni.
Keyo ezen már annyira nevetett, hogy a könnye is kicsordult.
Loo örült, hogy ilyen humoros. Ritkán nevettek a viccein.
Csilla
Üres volt az utca. Az összes ablakot kinyitotta. A huzat messzire belengette a függönyöket a szobába. Beült a fotelba a térre néző ablak elé és hagyta, hogy a függöny körbelobogja. A grafitszürke ég előtt világítottak a vajsárga házfalak. Aztán dörrent. Ő összerezzent ültében de el is mosolyodott. Aztán újra dörrenés és megindult mint valami kidőlő tálnyi mag, az eső finom kopácsolása.
Hosszú hétvége volt, így egyedül. Ami elutazott, Péter az apjánál. Nem volt semmilyen programja a hétvégére. Olvasni akart és írni. Az olvasás sikerült is. Két könyvet falt fel négy nap alatt. Írni is leült párszor, de a félsz, az üres lap fóbia rendre elöntötte. Látta a gyűlő felhőket, érezte a vihar szagát. Aztán mikor végre elömlött a víz mindenen, megkönnyebbült. Sóhajtott egyet és lehunyta a szemét. Az ablakon beverő eső finoman permetezte meg a lábát. Majdnem felpattant, hogy becsukja az ablakot, de akkor valami megfogta belül.
-Ő hagyná, hadd simogassa az eső a lábát. Felmosni ráér egy negyed óra múlva is. Annyi idő alatt nem lesz semmi baj.
Hosszú hétvége volt, így egyedül. Ami elutazott, Péter az apjánál. Nem volt semmilyen programja a hétvégére. Olvasni akart és írni. Az olvasás sikerült is. Két könyvet falt fel négy nap alatt. Írni is leült párszor, de a félsz, az üres lap fóbia rendre elöntötte. Látta a gyűlő felhőket, érezte a vihar szagát. Aztán mikor végre elömlött a víz mindenen, megkönnyebbült. Sóhajtott egyet és lehunyta a szemét. Az ablakon beverő eső finoman permetezte meg a lábát. Majdnem felpattant, hogy becsukja az ablakot, de akkor valami megfogta belül.
-Ő hagyná, hadd simogassa az eső a lábát. Felmosni ráér egy negyed óra múlva is. Annyi idő alatt nem lesz semmi baj.
Mat
Későn ért haza. A kiállítás után még hosszan bolyongott a külvárosban; beitta a fényeket és ellopta az arcokat. A kocsmából hazatérő ötvenes cockney éppúgy lenyűgözte, mint a tűzcsapon ücsörgő, sikoltozóra sminkelt ázsiai lány, vagy a dús csípőjű, köpenyes, cigarettával hevesen gesztikuláló fekete nők, akik harsány nevetéssel fordultak utána, mikor lefotózta őket. Mikor elfáradt, egy falnak dőlve tüzet csiholt a zsebében hánykolódó gyufából és cigarettára gyújtott. Furcsa érzés lopakodott a gyomra körül; nem tudta hová tenni a találkozást a Fehér Dívával a kiállításon. Sorsszerűnek tűnt, és ettől a sorsszerűségtől viszketni kezdett valami a szeme sarkában. Pontosan emlékezett, Keyo mennyit emlegette a lányt, miután hazatértek.
- Basszus Mat, ekkora kicseszés! Érted, akár az Antarktiszon is lehetne. Pedig mennyire illett, mennyire passzolt, mintha a Jóisten tette volna elém, hogy lássam, igen, létezik ilyen. Valahol, valaki másnak. Francba!
Az éjszaka egyre lejjebb ereszkedett, és Mat fázni kezdett. Kezeit zsebre dugva, a gépet kapucnis pulóvere alá rejtve indult vissza. A metróból felérve gyalog ment tovább, és rövid tekergés után megtalálta a zöldre festett, égetett cukor színű nyílászárókkal felszerelt lampionos házat. Gari az előszobában állt, mintha csak őt várta volna. Mat zavarában meghajolt, mikor meglátta, amit a nő apró biccentéssel viszonzott. Utána lassan felé nyúlt, de nem érintette meg, csak invitáló mozdulatot tett a felső szintre vezető lépcső felé. Mat hunyorgott, aztán a nő figyelő tekintete előtt levette a cipőjét, és elindult felfelé. Gari nesztelenül követte, selyemköntösének suhogása szárnyak verdesésére emlékeztette Mat-et. Odafönt előre kellett görnyednie, hogy elférjen az alacsony mennyezet alatt. A füstölő illata itt még erősebb volt, ahogyan mélyebb és ölelőbb volt a csend is. Gari intett neki, hogy üljön le, és Mat némán törökülésbe ereszkedett a lakkozott asztalka mellett.
- Érdekes este – mondta halk, de erős hangon Gari, miközben tenyérnyi teáscsészéket tett az asztalra.
Mat megbűvölve figyelte a nő diószínű, ráncos kezeit.
- Igen.
- Megfestetted a képeket?
Gari sosem hívta fotózásnak, amit Mat csinált. Megfestetted, tükörbe zártad, megdermesztetted. Így emlegette.
Mat bólintott.
- Keyo…?
Gari apró, türelmetlen kézmozdulatot tett, aztán lefelé biccentett a fejével. Mat nyelt egyet, és lehajtotta a fejét.
- Melyik volt a legerősebb? – kérdezte Gari, és teát töltött, aminek az illata sokkal inkább emlékeztette parfümre Mat-et, mint italra.
- Melyik kép?
- Melyik pillanat.
- Egy találkozás – szaladt ki Mat száján úgy, hogy maga is meglepődött.
Gari némán figyelte őt koromszínű szemeivel, aztán intett, hogy igyon, és Mat belekortyolt a forró illatszerbe.
- Fáradt vagy – szólt a nő.
- Igen.
- És nyugtalan.
- Örökké – felelte őszintén Mat, mire Gari, először az este folyamán elmosolyodott.
- Keyonak vendége van – mondta – Igyál még egy kortyot.
Mat zsibbadtan a szájához emelte a csészét, és ivott. Pontosan tudta, ki lehet az a vendég. Nem is kellett hozzá, hogy hallja a hangját, lássa a szemét.
- Akkor talán…jobb, ha lefekszem. Nem…nem zavarom őket.
Gari a kezét nyújtotta a csészéért.
- Menj le hozzájuk – mondta aztán, és a mondatban nem kérés vagy tanács volt.
Parancs.
- Basszus Mat, ekkora kicseszés! Érted, akár az Antarktiszon is lehetne. Pedig mennyire illett, mennyire passzolt, mintha a Jóisten tette volna elém, hogy lássam, igen, létezik ilyen. Valahol, valaki másnak. Francba!
Az éjszaka egyre lejjebb ereszkedett, és Mat fázni kezdett. Kezeit zsebre dugva, a gépet kapucnis pulóvere alá rejtve indult vissza. A metróból felérve gyalog ment tovább, és rövid tekergés után megtalálta a zöldre festett, égetett cukor színű nyílászárókkal felszerelt lampionos házat. Gari az előszobában állt, mintha csak őt várta volna. Mat zavarában meghajolt, mikor meglátta, amit a nő apró biccentéssel viszonzott. Utána lassan felé nyúlt, de nem érintette meg, csak invitáló mozdulatot tett a felső szintre vezető lépcső felé. Mat hunyorgott, aztán a nő figyelő tekintete előtt levette a cipőjét, és elindult felfelé. Gari nesztelenül követte, selyemköntösének suhogása szárnyak verdesésére emlékeztette Mat-et. Odafönt előre kellett görnyednie, hogy elférjen az alacsony mennyezet alatt. A füstölő illata itt még erősebb volt, ahogyan mélyebb és ölelőbb volt a csend is. Gari intett neki, hogy üljön le, és Mat némán törökülésbe ereszkedett a lakkozott asztalka mellett.
- Érdekes este – mondta halk, de erős hangon Gari, miközben tenyérnyi teáscsészéket tett az asztalra.
Mat megbűvölve figyelte a nő diószínű, ráncos kezeit.
- Igen.
- Megfestetted a képeket?
Gari sosem hívta fotózásnak, amit Mat csinált. Megfestetted, tükörbe zártad, megdermesztetted. Így emlegette.
Mat bólintott.
- Keyo…?
Gari apró, türelmetlen kézmozdulatot tett, aztán lefelé biccentett a fejével. Mat nyelt egyet, és lehajtotta a fejét.
- Melyik volt a legerősebb? – kérdezte Gari, és teát töltött, aminek az illata sokkal inkább emlékeztette parfümre Mat-et, mint italra.
- Melyik kép?
- Melyik pillanat.
- Egy találkozás – szaladt ki Mat száján úgy, hogy maga is meglepődött.
Gari némán figyelte őt koromszínű szemeivel, aztán intett, hogy igyon, és Mat belekortyolt a forró illatszerbe.
- Fáradt vagy – szólt a nő.
- Igen.
- És nyugtalan.
- Örökké – felelte őszintén Mat, mire Gari, először az este folyamán elmosolyodott.
- Keyonak vendége van – mondta – Igyál még egy kortyot.
Mat zsibbadtan a szájához emelte a csészét, és ivott. Pontosan tudta, ki lehet az a vendég. Nem is kellett hozzá, hogy hallja a hangját, lássa a szemét.
- Akkor talán…jobb, ha lefekszem. Nem…nem zavarom őket.
Gari a kezét nyújtotta a csészéért.
- Menj le hozzájuk – mondta aztán, és a mondatban nem kérés vagy tanács volt.
Parancs.
2010. május 12., szerda
Géza
Bécs nagy. Olyan mintha Budapest lenne, de mégsem. Mint egy álom ami éppen rémálommá fordul. Ugyanaz, de mégsem. Amikor pedig figyelni kezdi, felfedezi, hogy nem érti a nyelvet. Rémálom.
Géza végigsétált a Maria Hilfer stassen, ahogy minden rendes magyar aki Bécsbe jön. Hátizsákja nem volt olyan nehéz, de a szemerkélő esőt boldogan kihagyta volna.
Hauser lakása a belvárosban sokkal koszosabb volt mint ahogy Tomka mesélte, és semmi nem utalt Hauser brókerségére. Geza leült az egyik syétesett fotelbe, miután kirámolta belőle a szennyest. Rágyújtott és újra végigvette a lehetőségeket.
Hauser estére ért haza. Géza még mindig a fotelben ült. Hauser kicsit szabadkozott a kupi miatt. Géza csak ült és értőn bólogatott.
-Nem gondoltad, hogy kijövök, ugye?
Most Hauseren volt a hosszú hallgatás sora.
-Nem baj. Akkor itt alszom ezen a héten nálad, és kerítek valami melót.
Hauser megkönnyebbülve bólintott és már indult is a fürdő felé, de Géza hangja megállította.
-Azt hiszem, ha így áll a dolog kénztelen leszel haladéktalanul visszaadni a pénzem. - mondta nyugodtan és elnyomta a csikket a teli hamutartóban. Pontosan tudta hogz kell ilyen helyzetben viselkedni. Annyiszor állt gengszterek mellett Nyíregzen és Debrecenben miközben azok adósságkezeltek, hogy nem is gondolkodozz el rajta.
Hauser megállt. Lazán visszafordult Géza felé.
-Persze. Reggel leugrom a bankba. Euroban, ugye?
-Géza a keyeit nézte, a finom ujjakat, a rózsaszín körmöket. Aztána saját erős, syőrösödő kezére nézett és ökölbe szorította. Nem is hallotta Hausert csak az ajtócsapódásra ocsúdott.
Hauser csak éjjel ért vissza. Géza már aludt a kanapén.
-Héj, Géjza. Kelj fel.
Hauser óvatosan böködte a syabolcsi verőlegényt.
-Itt a zsé, haver, meg szereztem egy kis melót is a Heaven's kiss-ben. Négy nap, esti erőmeló. Hm? - reménykedve nézett a lassan eszmélő srácra.
-Oké oké. - nyögte és egyből felült. Átvette a borítékot és megszámolta a köteg pénzt. - Oké. Akkor most feküdj le. Reggel beszélünk a részletekről.
Hauser arcán látta, a megkönnyebbülést. Látta, hogy az egykori cimbora fél tőle.
Vasárnap hajnalban a discoban állva, miután mentőt hvott négz betépett és ájuldozó lánynak és kipenderítette a negyvenedik mattrészeg verekedőt nekidőlt a falnak.
-Csilla, Csilla, igazad volt. Kertészeti egyetem ide, inteligencia oda, nem vagyok más csak egy kibaszott kidobóember, akárhova megyek.
Géza végigsétált a Maria Hilfer stassen, ahogy minden rendes magyar aki Bécsbe jön. Hátizsákja nem volt olyan nehéz, de a szemerkélő esőt boldogan kihagyta volna.
Hauser lakása a belvárosban sokkal koszosabb volt mint ahogy Tomka mesélte, és semmi nem utalt Hauser brókerségére. Geza leült az egyik syétesett fotelbe, miután kirámolta belőle a szennyest. Rágyújtott és újra végigvette a lehetőségeket.
Hauser estére ért haza. Géza még mindig a fotelben ült. Hauser kicsit szabadkozott a kupi miatt. Géza csak ült és értőn bólogatott.
-Nem gondoltad, hogy kijövök, ugye?
Most Hauseren volt a hosszú hallgatás sora.
-Nem baj. Akkor itt alszom ezen a héten nálad, és kerítek valami melót.
Hauser megkönnyebbülve bólintott és már indult is a fürdő felé, de Géza hangja megállította.
-Azt hiszem, ha így áll a dolog kénztelen leszel haladéktalanul visszaadni a pénzem. - mondta nyugodtan és elnyomta a csikket a teli hamutartóban. Pontosan tudta hogz kell ilyen helyzetben viselkedni. Annyiszor állt gengszterek mellett Nyíregzen és Debrecenben miközben azok adósságkezeltek, hogy nem is gondolkodozz el rajta.
Hauser megállt. Lazán visszafordult Géza felé.
-Persze. Reggel leugrom a bankba. Euroban, ugye?
-Géza a keyeit nézte, a finom ujjakat, a rózsaszín körmöket. Aztána saját erős, syőrösödő kezére nézett és ökölbe szorította. Nem is hallotta Hausert csak az ajtócsapódásra ocsúdott.
Hauser csak éjjel ért vissza. Géza már aludt a kanapén.
-Héj, Géjza. Kelj fel.
Hauser óvatosan böködte a syabolcsi verőlegényt.
-Itt a zsé, haver, meg szereztem egy kis melót is a Heaven's kiss-ben. Négy nap, esti erőmeló. Hm? - reménykedve nézett a lassan eszmélő srácra.
-Oké oké. - nyögte és egyből felült. Átvette a borítékot és megszámolta a köteg pénzt. - Oké. Akkor most feküdj le. Reggel beszélünk a részletekről.
Hauser arcán látta, a megkönnyebbülést. Látta, hogy az egykori cimbora fél tőle.
Vasárnap hajnalban a discoban állva, miután mentőt hvott négz betépett és ájuldozó lánynak és kipenderítette a negyvenedik mattrészeg verekedőt nekidőlt a falnak.
-Csilla, Csilla, igazad volt. Kertészeti egyetem ide, inteligencia oda, nem vagyok más csak egy kibaszott kidobóember, akárhova megyek.
Keyo
Felmászott a lépcsőkön és belökte a stúdió ajtaját. A katonai zsákot a virágtartóra hajította, és a résnyire nyitott ajtó mellett elhaladva beköszönt Samnek. A fotelba fészkelődve aztán újra ellenőrizte a leveleit a notebookon, de a Harper által ígért ajánlat még mindig nem érkezett meg. Sóhajtott és automatikus mozdulattal nyúlt a zenei tervért, amikor rádöbbent, hogy a gyűrött mappa üres, és a stúdióban hallgat a csend.
- Sam?
A hangja nekikoppant a falaknak.
- Sam!
Feltápászkodott a székből, és a konyhából leválasztott kuckóhoz bicegett. Üres.
- Mi a…? – kezdte félhangosan, értetlenül, és előhúzta a mobilt a zsebéből. Sam telefonja hosszan csöngött, de senki nem vette fel.
Állt a stúdió közepén; a falra szerelt digitális óra 5 óra 31-ről 32-re kattant át. Megszólalt a kezében a telefon.
- Maggie? – szólt bele csodálkozva. A nő híres volt arról, hogy 9 előtt sem telefont nem vesz fel, sem ajtót nem nyit senkinek.
- Keyo, Sam a sürgősségin van.
- Mi…mi történt?
- Nem vele. A húgát csapták el az éjjel. Sam totál kikészült, engem hívott, mert téged nem ért el.
- Le voltam merülve, most töltöttem rá egy keveset...
- Nagyon beszélni akart veled. Azonnal.
- Oké. Auto-ra állítok mindent.
- Van előretárolt anyag?
- Kilencven percnyi. Kábé.
- Az alatt beérek.
- Kösz, Maggie.
- Nincs mit, a fenébe. Bár ne kéne.
Három perccel később a kocsiban ült, és üzenetet hagyott Mat-nek, hogy ne lepődjön meg, ha ma reggel csak nonstop zenét hall a Z22-n. Tizenegy perccel később beállt a kórház parkolójában a mozgássérülteknek fenntartott helyre, és bebicegett a recepcióhoz.
- Egy barátomat keresem. Sam Coller. A húgát hozták be ma hajnalban; autóbaleset, ha jól értettem.
- Első emelet, balra.
Sam a folyosón állt a falnak dőlve, lehajtott fejjel. Keyo odament hozzá, és elővette a csokit amit a benzinkútnál vett.
- Fogadjunk, hogy órák óta nem ettél semmit.
Sam felemelte a fejét, hunyorgott. A tekintete fénytelen volt, az arcán hamuszín árkok.
- Keyo – mondta fáradtan, és megdörzsölte a homlokát – Francba – és elkezdtek peregni a könnyei.
- Hé, hé – mondta Keyo, és zsebre vágta a csokit. – Nyugi. Mi van vele?
- Lehet, hogy nem fog járni többé. Baszd meg, Keyo, tizenhét éves. A rohadt, kurva életbe!
- Sam. Sam. Figyelj ide. Mi van vele most?
- Műtik. De nem tudják…nem tudták megmondani. Megsérültek a csigolyái. Elaludt az a geciláda. Ő meg nem tudta elkerülni.
- Várjuk ki a végét, oké? Ne gondolj rögtön a legrosszabbra.
Sam összeszorította a száját, és gyorsat, rövidet bólintott.
- Te is bírod, igaz? Ha úgy alakul…nem történik semmi gáz, ugye? – kérdezte aztán félrepillantva.
Keyo egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán kinyitotta.
- Igen. Nem történik semmi gáz.
- Beszélsz vele majd, ha…
- Persze.
Innentől nem beszéltek többet. Mivel Keyonak piszkosul fájtak a csonkjai a protézisben, rábeszélte Sam-et, hogy üljenek le a váróban. Odakint pillanatról-pillanatra lett egyre sötétebb az ég.
- Porvihar.
- Igen.
Aztán újra csak hallgattak hosszan. Sam a semmibe bámult és az ajkát rágta, Keyo szinte oda se figyelve a csoki papírjára rajzolgatott, amit végül ő evett meg.
Egy váll, egy kar, egy arc. Tágra nyitott szemek, pajkos félmosoly a dús szájon. Hunyorogva nézte a vonalakat, aztán elmosolyodott.
Lám, nem is tudok rajzolni.
Mégis az ő vonalai vezetik az ujjamat.
- Sam?
A hangja nekikoppant a falaknak.
- Sam!
Feltápászkodott a székből, és a konyhából leválasztott kuckóhoz bicegett. Üres.
- Mi a…? – kezdte félhangosan, értetlenül, és előhúzta a mobilt a zsebéből. Sam telefonja hosszan csöngött, de senki nem vette fel.
Állt a stúdió közepén; a falra szerelt digitális óra 5 óra 31-ről 32-re kattant át. Megszólalt a kezében a telefon.
- Maggie? – szólt bele csodálkozva. A nő híres volt arról, hogy 9 előtt sem telefont nem vesz fel, sem ajtót nem nyit senkinek.
- Keyo, Sam a sürgősségin van.
- Mi…mi történt?
- Nem vele. A húgát csapták el az éjjel. Sam totál kikészült, engem hívott, mert téged nem ért el.
- Le voltam merülve, most töltöttem rá egy keveset...
- Nagyon beszélni akart veled. Azonnal.
- Oké. Auto-ra állítok mindent.
- Van előretárolt anyag?
- Kilencven percnyi. Kábé.
- Az alatt beérek.
- Kösz, Maggie.
- Nincs mit, a fenébe. Bár ne kéne.
Három perccel később a kocsiban ült, és üzenetet hagyott Mat-nek, hogy ne lepődjön meg, ha ma reggel csak nonstop zenét hall a Z22-n. Tizenegy perccel később beállt a kórház parkolójában a mozgássérülteknek fenntartott helyre, és bebicegett a recepcióhoz.
- Egy barátomat keresem. Sam Coller. A húgát hozták be ma hajnalban; autóbaleset, ha jól értettem.
- Első emelet, balra.
Sam a folyosón állt a falnak dőlve, lehajtott fejjel. Keyo odament hozzá, és elővette a csokit amit a benzinkútnál vett.
- Fogadjunk, hogy órák óta nem ettél semmit.
Sam felemelte a fejét, hunyorgott. A tekintete fénytelen volt, az arcán hamuszín árkok.
- Keyo – mondta fáradtan, és megdörzsölte a homlokát – Francba – és elkezdtek peregni a könnyei.
- Hé, hé – mondta Keyo, és zsebre vágta a csokit. – Nyugi. Mi van vele?
- Lehet, hogy nem fog járni többé. Baszd meg, Keyo, tizenhét éves. A rohadt, kurva életbe!
- Sam. Sam. Figyelj ide. Mi van vele most?
- Műtik. De nem tudják…nem tudták megmondani. Megsérültek a csigolyái. Elaludt az a geciláda. Ő meg nem tudta elkerülni.
- Várjuk ki a végét, oké? Ne gondolj rögtön a legrosszabbra.
Sam összeszorította a száját, és gyorsat, rövidet bólintott.
- Te is bírod, igaz? Ha úgy alakul…nem történik semmi gáz, ugye? – kérdezte aztán félrepillantva.
Keyo egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán kinyitotta.
- Igen. Nem történik semmi gáz.
- Beszélsz vele majd, ha…
- Persze.
Innentől nem beszéltek többet. Mivel Keyonak piszkosul fájtak a csonkjai a protézisben, rábeszélte Sam-et, hogy üljenek le a váróban. Odakint pillanatról-pillanatra lett egyre sötétebb az ég.
- Porvihar.
- Igen.
Aztán újra csak hallgattak hosszan. Sam a semmibe bámult és az ajkát rágta, Keyo szinte oda se figyelve a csoki papírjára rajzolgatott, amit végül ő evett meg.
Egy váll, egy kar, egy arc. Tágra nyitott szemek, pajkos félmosoly a dús szájon. Hunyorogva nézte a vonalakat, aztán elmosolyodott.
Lám, nem is tudok rajzolni.
Mégis az ő vonalai vezetik az ujjamat.
2010. május 11., kedd
Géza
-Hé, négykor indulunk. Kapd már össze magad! - ordított be a sátorba a kisebbik Tomkó. Géza lassan kimászott a sátorból. Kezében a nehezen összetekert hálózsákkal. arcán fáradt másnapos fintorral.
-Figyu, ha látod Dzsót, szólj már.
-Jah. Bakker még csak pakolgatsz? - Tomkó röhögve ivott bele a langyos sörbe. A sziget leamortizált sátortábora lassan alakult halott fű között tenyésző szemétkupacokká. Tomkóék sátra már összecsomagolva várta a nagy alpinista zsák mellett hogy bekerüljön az Opel csomagtartójába. Géza betuszkolta a hálózsákot a tokjába és visszamászott az iglu mélyére, hogy a bekerült szemetet és füveket kisepregesse egy koszos zoknival.
Délután volt már erősen. Sör és hányás szag vegyült izzadságszaggal és a Duna közelségéből fakadó éoshadtvíz és halszaggal. Géza miután kitakarította az iglut leült az üres sátor nyílásába. Géza semmit nem érzett. Fogalma sem volt hogy legyen ezután. Kárót kidobta pénteken. Halálosan belefáradt a titkolózásba, a lopott percekbe az óvintézkedésekbe és a kurvákba. Gyűlölte, hogy mindig mindenkinek valamiért hazudnia kell. Nem akart ott lenni. Tiszta lapot akart, új kezdetet. Tiszta, áttekinthető életet és egy rendes de nem unalmas lányt. Képtelenségnek, tündérmesének tűnt.
-Mifasz már, édes egy Géza ecsém? - hülyéskedett Tomkó. - Hát csak nem a szerelem vitt el z eszed?
-Hol van Dzsó?
-Faszom tudja. - váltott vissza a saját hangjára a kis Tomkó. - Majd előkerül. Én lebontottam, összepakoltam, kidobtam és kupacba raktam, ahogy meghagyta. - kortyolt egyet a sörből és lábujjal megbökte Géza sátrát.
- Ez a szar a Káróé, nem?
- Jah. - Géza ezen a ponton elégelte meg a kis Tomkó társaságát. Felpattant és amilyen gyorsan csak tudott összepakolt. Tomkó csak nézte és néha epés megjegyzéseket tett rá. Végül Géza megállt előtte a coca colás pólóban, amit harmadik napja hordott és miközben a vállára kanyarította zsákot odavakkantott a srácnak.
-Mondd meg a bátyádnak, hogy dolgom akadt, és nem megyek veletek haza. majd hívom ha van cucc. Addig meg minden jót meg köszi, meg amitől megnyugszik.
Tomkó letette a sört.
-Nebasz, haver. Mit csinálsz?
-Járok egyet. - Mondta Géza de már nem is figyelt a srácra. Elindult a K hídon kifele a szigetről. Előre, csak előre. Felült a HÉV-re, aztán valami villamosra és amikor a tömeg leszállt leszállt ő is. Teljesen szét volt esve. Remélte, hogy csak a fűtől meg a sok sörtől. De valahol mélyen tudta, hogy nem. Itt az élete van romokban. Nem akart visszamenni Nyíregyre. Itt volt minden a zsákban ami kell. Minden más legyen Káróé meg a hiénáké.
-Mindenki bekaphatja.-morogta magaelé és letette a nehéz zsákot a villamosmegállóban a pályaudvar előtt.
Hosszú ideig állt ott. Végigvette fejben mindazt mi kimaradt, mindazt mit ott hagy ha most lelép. Barátokat és ellenségeket. Tárgyakat és érzéseket és nem tudta mit tegyen eztán.Ott állt és egy ponton nem bírta tovább. Fókuszálatlan tekintetét kiélesítette és végignézett az utcán kiindulópontot, útjelzőt keresve.Így vette észre őket. A srác és a lány egymás mellett ment ugyan, de a srác kerekesszékben volt Úgy fogták egymás kezét.
-Csilla barátai - nyilalt belé a felismerés Gézába. Felkapta a zságot és feléjük sietett.
-Hello - mondta és kezet nyújtott Keyonak.
-Hello! Mi újság? Hogy vagy? - jött a sztenderd amerikai formula. Géza megtorpant.
-Bocs hogy így rátok rontok. Csak...
A lány, akit talán Aminak hívtak mosolygott és azonnal a segítségére sietett.
-Szia Géza! Jó, hogy jössz! Maradt pár póló a te méretedben is. levállalnál egyet? - és már húzta is elő a szigetes pólót a batyujából.
-Persze, de csak almásat hordok.
-Azon ne múljon - nevetett a nagydarab csaj és előszedett valahonnan egy filcet és akkurátusan megrajzolta az almahegyet és a rajta ücsörgő párocskát is. Hajszálpontosan ugyanolyanra, mint ahogy Csilla polóján volt. Aztán átnyújtotta.
-Köszi.
-Nagyon szívesen. A száma megvan?
Géza ledermedt egy pillanatra, de aztán megtalálta Csilla számát a telefonjában.
-Meg, persze meg. De az e-mail címe nincs.
A lány szélesen mosolygott de volt benne valami furcsa.
-Oké. Itt van. - és lefirkantotta egy szórólap hátára. A srác közben csak ült ott szenvtelen arccal és nézte a lányt. Amikor Géza kezébe került a szórólap, rajta Csilla címével és telefonszámával és e-mailjával Gézát elfogta valami zavar velük kapcsolatban..
-Nem tudom, mikor jövök pestre újra.
-Dehogy nem. - Vonta meg a vállát a lány, mint aki nem érti. Az arca komoly volt. Nagyon komoly. Géza megértette.
-Uhh. Bocs, hogy feltartottalak. Köszi a címet! - mondta és kezet nyújtotta srácnak. Az elfogadta és elindult a metro felé. A lány, akit talán Aminak hívtak egyre vörösebb szemmel állt vele szemben. Keyo egyre távolodott.
-Akkor ? - Kérdezte Ami, és a szomorúság immár palástolatlanul ott volt az arcán.
Géza szürreálisnak érezte a jelenetet de nem az a fajta srác volt, aki megijed.
-Akkor remélem jövő hétvégén.
Ami arca egyszeriben felvidult.
-Nagyon örülök! Akkor addig is minden jót! - mondta és Keyo után sietett.
Géza csak állt a Nyugatinál a villamosmegállóban, kezében a meghekkelt pólóval és végre megnyugodott. Jövő hétvégén biztosan itt lesz. Hol is lehetne máshol?
-Figyu, ha látod Dzsót, szólj már.
-Jah. Bakker még csak pakolgatsz? - Tomkó röhögve ivott bele a langyos sörbe. A sziget leamortizált sátortábora lassan alakult halott fű között tenyésző szemétkupacokká. Tomkóék sátra már összecsomagolva várta a nagy alpinista zsák mellett hogy bekerüljön az Opel csomagtartójába. Géza betuszkolta a hálózsákot a tokjába és visszamászott az iglu mélyére, hogy a bekerült szemetet és füveket kisepregesse egy koszos zoknival.
Délután volt már erősen. Sör és hányás szag vegyült izzadságszaggal és a Duna közelségéből fakadó éoshadtvíz és halszaggal. Géza miután kitakarította az iglut leült az üres sátor nyílásába. Géza semmit nem érzett. Fogalma sem volt hogy legyen ezután. Kárót kidobta pénteken. Halálosan belefáradt a titkolózásba, a lopott percekbe az óvintézkedésekbe és a kurvákba. Gyűlölte, hogy mindig mindenkinek valamiért hazudnia kell. Nem akart ott lenni. Tiszta lapot akart, új kezdetet. Tiszta, áttekinthető életet és egy rendes de nem unalmas lányt. Képtelenségnek, tündérmesének tűnt.
-Mifasz már, édes egy Géza ecsém? - hülyéskedett Tomkó. - Hát csak nem a szerelem vitt el z eszed?
-Hol van Dzsó?
-Faszom tudja. - váltott vissza a saját hangjára a kis Tomkó. - Majd előkerül. Én lebontottam, összepakoltam, kidobtam és kupacba raktam, ahogy meghagyta. - kortyolt egyet a sörből és lábujjal megbökte Géza sátrát.
- Ez a szar a Káróé, nem?
- Jah. - Géza ezen a ponton elégelte meg a kis Tomkó társaságát. Felpattant és amilyen gyorsan csak tudott összepakolt. Tomkó csak nézte és néha epés megjegyzéseket tett rá. Végül Géza megállt előtte a coca colás pólóban, amit harmadik napja hordott és miközben a vállára kanyarította zsákot odavakkantott a srácnak.
-Mondd meg a bátyádnak, hogy dolgom akadt, és nem megyek veletek haza. majd hívom ha van cucc. Addig meg minden jót meg köszi, meg amitől megnyugszik.
Tomkó letette a sört.
-Nebasz, haver. Mit csinálsz?
-Járok egyet. - Mondta Géza de már nem is figyelt a srácra. Elindult a K hídon kifele a szigetről. Előre, csak előre. Felült a HÉV-re, aztán valami villamosra és amikor a tömeg leszállt leszállt ő is. Teljesen szét volt esve. Remélte, hogy csak a fűtől meg a sok sörtől. De valahol mélyen tudta, hogy nem. Itt az élete van romokban. Nem akart visszamenni Nyíregyre. Itt volt minden a zsákban ami kell. Minden más legyen Káróé meg a hiénáké.
-Mindenki bekaphatja.-morogta magaelé és letette a nehéz zsákot a villamosmegállóban a pályaudvar előtt.
Hosszú ideig állt ott. Végigvette fejben mindazt mi kimaradt, mindazt mit ott hagy ha most lelép. Barátokat és ellenségeket. Tárgyakat és érzéseket és nem tudta mit tegyen eztán.Ott állt és egy ponton nem bírta tovább. Fókuszálatlan tekintetét kiélesítette és végignézett az utcán kiindulópontot, útjelzőt keresve.Így vette észre őket. A srác és a lány egymás mellett ment ugyan, de a srác kerekesszékben volt Úgy fogták egymás kezét.
-Csilla barátai - nyilalt belé a felismerés Gézába. Felkapta a zságot és feléjük sietett.
-Hello - mondta és kezet nyújtott Keyonak.
-Hello! Mi újság? Hogy vagy? - jött a sztenderd amerikai formula. Géza megtorpant.
-Bocs hogy így rátok rontok. Csak...
A lány, akit talán Aminak hívtak mosolygott és azonnal a segítségére sietett.
-Szia Géza! Jó, hogy jössz! Maradt pár póló a te méretedben is. levállalnál egyet? - és már húzta is elő a szigetes pólót a batyujából.
-Persze, de csak almásat hordok.
-Azon ne múljon - nevetett a nagydarab csaj és előszedett valahonnan egy filcet és akkurátusan megrajzolta az almahegyet és a rajta ücsörgő párocskát is. Hajszálpontosan ugyanolyanra, mint ahogy Csilla polóján volt. Aztán átnyújtotta.
-Köszi.
-Nagyon szívesen. A száma megvan?
Géza ledermedt egy pillanatra, de aztán megtalálta Csilla számát a telefonjában.
-Meg, persze meg. De az e-mail címe nincs.
A lány szélesen mosolygott de volt benne valami furcsa.
-Oké. Itt van. - és lefirkantotta egy szórólap hátára. A srác közben csak ült ott szenvtelen arccal és nézte a lányt. Amikor Géza kezébe került a szórólap, rajta Csilla címével és telefonszámával és e-mailjával Gézát elfogta valami zavar velük kapcsolatban..
-Nem tudom, mikor jövök pestre újra.
-Dehogy nem. - Vonta meg a vállát a lány, mint aki nem érti. Az arca komoly volt. Nagyon komoly. Géza megértette.
-Uhh. Bocs, hogy feltartottalak. Köszi a címet! - mondta és kezet nyújtotta srácnak. Az elfogadta és elindult a metro felé. A lány, akit talán Aminak hívtak egyre vörösebb szemmel állt vele szemben. Keyo egyre távolodott.
-Akkor ? - Kérdezte Ami, és a szomorúság immár palástolatlanul ott volt az arcán.
Géza szürreálisnak érezte a jelenetet de nem az a fajta srác volt, aki megijed.
-Akkor remélem jövő hétvégén.
Ami arca egyszeriben felvidult.
-Nagyon örülök! Akkor addig is minden jót! - mondta és Keyo után sietett.
Géza csak állt a Nyugatinál a villamosmegállóban, kezében a meghekkelt pólóval és végre megnyugodott. Jövő hétvégén biztosan itt lesz. Hol is lehetne máshol?
Keyo - Mat
-Hello. -Mat belépett a sötét lakásba. - Halló... mondta bizonytalanul pár lépés után. Keyo nem szokta véletlenül nyitvahagyni a lakást. A kávéfőző bekapcsolva, az ágy vetetlen. Az egyetlen szoba sarkában, a dolgozónak kinevezett fotelban ott aludt a barátja. Ölében a notebook, mellette üres tányér és egy bebőrösödött kávé maradéka. Mat óvatosan mellé lépett. A notebook monitorát aktívan tartotta a skype. A partner kamerája egy alvó nőt mutatott, ágyban, párnák és takarók kavalkádjában. Vörös és sárga színek között.
-Lám a Fehér Díva belehal a hiányodba. - gondolta Mat. Aztán plédet hozott a kanapéról és betakarta Keyot. Kivitte a tányérokat és kikapcsolta a kávéfőzőt. A kapuból aztán visszafordult és megállt a szoba közepén.
-Olyan hülye vagy. - morogta az orra alatt és levetkőzött. A Keyo szagú ágyban aztán gyorsan elaludt.
Arra ébredt, hogy elaludta a nyakát.
-Ó bassza meg. - Keyo félretolta a notebook tartó konzolt és nyújtózkodni próbált. Aztán meglátta a monitort és rajta az alvó nőt. Elmosolyodott. aztán észrevette a pokrócot. Megállt a nyújtózó mozdulat félúton. Az ágyra pillantott és elfintorodott a fájdalomtól. Hunyorogva próbálta kivennia kupac formáját. Aztán meglátta az ágy mellé ledobott kupacnyi ruhát. Elmosolyodott és halkan odagurult és megigazította Maton a takarót. Majd a konyhába óvatoskodott és bekapcsolta a kávéfőzőt, megsütött pár tojást, betárazott négy piritóst és várt.
A konyhaajtóból nézte Matet, aztán visszagurult és óvatosan lepakolta a reggelit az éjjeliszekrényre. Várta hogy felébredjen. Ült és nézte és nem értette miért önti el valami forró lávaszerű forróság, valami maróan savas fájdalom. Meghatottság és félelem és veszteségérzés. Hagyta a könnyeit hadd jöjjenek. Olyan régen sírt már. Néha megengedheti magának. Nézte Mat finom kezét, párnába süllyedt kócos fejét és ráeszmélt a változásra.
A nap lassan elérte az ablakpárkányt, óraany ragyogással töltötte fel a szobát. keyo összeszedte magát lassan és visszagurult a gépéhez. A nő is már felkelt. Egy üzenetet hagyott, hogy jó reggelt, és hogy reméli jól aludt és majd 11 körül online lesz megint.
Keyo nézte Matet és aztán a nő képét a skypeon. nem volt hajlandó választani. Nézte Matet és valahol a csontjaiban kerngő bizonyosságból, vagy a szíve mélyén lapuló fájdalomból, vagy a hajszálai tövében futkosó borzongásból tudta, hogy választani kell. Megérintette Mat térdét, de aztán gyorsan visszahúzta a kezét, mert megállíthatatlanul folytak mozdulatlan arcán a könnyek.
-Lám a Fehér Díva belehal a hiányodba. - gondolta Mat. Aztán plédet hozott a kanapéról és betakarta Keyot. Kivitte a tányérokat és kikapcsolta a kávéfőzőt. A kapuból aztán visszafordult és megállt a szoba közepén.
-Olyan hülye vagy. - morogta az orra alatt és levetkőzött. A Keyo szagú ágyban aztán gyorsan elaludt.
Arra ébredt, hogy elaludta a nyakát.
-Ó bassza meg. - Keyo félretolta a notebook tartó konzolt és nyújtózkodni próbált. Aztán meglátta a monitort és rajta az alvó nőt. Elmosolyodott. aztán észrevette a pokrócot. Megállt a nyújtózó mozdulat félúton. Az ágyra pillantott és elfintorodott a fájdalomtól. Hunyorogva próbálta kivennia kupac formáját. Aztán meglátta az ágy mellé ledobott kupacnyi ruhát. Elmosolyodott és halkan odagurult és megigazította Maton a takarót. Majd a konyhába óvatoskodott és bekapcsolta a kávéfőzőt, megsütött pár tojást, betárazott négy piritóst és várt.
A konyhaajtóból nézte Matet, aztán visszagurult és óvatosan lepakolta a reggelit az éjjeliszekrényre. Várta hogy felébredjen. Ült és nézte és nem értette miért önti el valami forró lávaszerű forróság, valami maróan savas fájdalom. Meghatottság és félelem és veszteségérzés. Hagyta a könnyeit hadd jöjjenek. Olyan régen sírt már. Néha megengedheti magának. Nézte Mat finom kezét, párnába süllyedt kócos fejét és ráeszmélt a változásra.
A nap lassan elérte az ablakpárkányt, óraany ragyogással töltötte fel a szobát. keyo összeszedte magát lassan és visszagurult a gépéhez. A nő is már felkelt. Egy üzenetet hagyott, hogy jó reggelt, és hogy reméli jól aludt és majd 11 körül online lesz megint.
Keyo nézte Matet és aztán a nő képét a skypeon. nem volt hajlandó választani. Nézte Matet és valahol a csontjaiban kerngő bizonyosságból, vagy a szíve mélyén lapuló fájdalomból, vagy a hajszálai tövében futkosó borzongásból tudta, hogy választani kell. Megérintette Mat térdét, de aztán gyorsan visszahúzta a kezét, mert megállíthatatlanul folytak mozdulatlan arcán a könnyek.
2010. május 10., hétfő
Keyo és Ami
Az üzenetrögzítőre valaki ráfütyült. Keyo megnézte, de nem ismerte a számot, úgyhogy felhívta.
-üzenet semmi, csak a hülyéskedés? - kezdte magabiztosan. A túloldalon egy női kuncogás volt a válasz, majd egy egy hang amitől Keyo tarkóján minden szőrszál égnek állt.
-Nem tudtam mit üzenhetnék. Lehet, hogy nem is emlékszel. csak itt vagyok én is Londonban és belebotlottam Mat-be és elkértem a számod.
Keyo nem vett levegőt, a nő folytatta.
-Persze abban maradtunk, hogy 7 nap a világ, de annyira megörültem, hogy felhívtalak.
Nevetett.
Keyo a kínai negyedben állt egy villanyoszlop mellett. A kocsi lassan nekigurult az oszlopnak, ő pedig a hideg fémhez nyomta a homlokát. A telefont a füléhez szorította.
-Ami.
Második este volt a szigeten. Mat valahol elmaradt egy csapat brazil dobossal. Ő Charley Winstonra gurult be. Előző reggel a sátorból kimászva ott volt egy lány. Egy kislányos arcú és formájú, hosszú szőke kismacska. Olyan bájosan, olyan édesen kuporgott a fűben az elszakadt cipőfűzőjével babrálva, hogy Keyo odazöttyent mellé. Fanninak hívták és valami hosszú és kimondhatatlan nevü városból érkezett. Bitorrbae vagy valami hasonló. Keyo képtelen volt akárcsak megközelítőleg is kiejteni a magyar neveket. Fanni tejfehér bőre és üde mosolya betöltötte azt a szerdát.
Másnap Keyo elment Mattel enni valamit, útközben megnéztek egy fotókiállítást, belestek egy artista sátorba, aztán az afrika faluban elhevertek a fűben. Lassan este lett. Keyo elsietett az angol koncertjére. Mat ott ragadt a dobosokkal. Már javában ugrált a nép mikor Keyo elé toppant a vörösre sírt szemü Fanni.
-Hol voltál? - kiabált rá. - Hova tüntél? Mikor felébredtél nem voltál sehol!
Keyo döbbenten állt térdre a kocsiban, magasabb akart lenni, hogy ne magasodhasson fölé a lány.
-Hogy hogy hol? Jöttem-mentem. - kiálltotta a hangzavarban a lánynak.
-Egy hellot igazán mondhattál volna, basszus. Micsoda egy bunkó tahó vagy, hogy fel sem ébresztesz, egy sms-t sem dobsz és nem veszed fel ha hívlak egész nap. Basszus! Te is csak egy nagyképű amerikai vagy!
Keyo kihúzta magát.
-Mégis mit képzelsz? Ez a sziget, egyetlebn együtt töltött naptól még nem lettél a barátnőm, cseszd meg! Kopj le rólam, baszd meg! - üvöltötte a lány arcába.
-Baszódj meg köcsög nyomorék! - ordított a lány immár magas szirénázó hangon és akkorát lökött Keyon, hogy majdnem kocsistol felborult. Gyorsan lehuppant ülésbe de már csak annyi ideje volt a fék meghúzása után, hogy a lány fele dobja keményen és ívesen a kezében addig szorongatott sört.
-Bazd meg! - kiálltott még egyet utánna, aztán mély levegőket vett mert remegett a dühtől. Gyűlölte az anyáskodó nőket, és rühellte mikor a lába hiányából azt a következtetést vonták le, hogy örüljön, hogy van valakije. Még csak a nagy levegőknél tartott a lehiggadó műveletben mikor egy lány, akin nagy szalmakalap volt felállt és lassan, ringó csípővel és messze libbenő hatalmas szoknyában elindult felé. Lkasszikus szépség volt, hatalmas mellek, vékony derék és óriási csípő. Az arca szép volt, de nem Keyot nézte, hanem a kerekesszéket.
-Uram, - kezdte mikor odaért - az ön járműve lenyűgözően szép.
-Umm. - nyögte ki Keyo. A nő - mert lánynak nem lehetett nevezni - pont olyan volt, akikkel ő sosem mert. Szeme huncut fénnyel villant meg egy pillanatra Keyon aztán folytatta a gép mustrálását. Letérdelt mellé és gondosan megvizsgálta a Mat készítette zseniális dísztárcsákat. Keyo csak ekkor vette észre a szalmakalapra illesztett távcsőszerü napszemüveget.
-Gyönyörű munka. - állt fel elismerően bólogatva a nő.
-Ahogy az ön szemüvege is.
-Óh. Köszönöm. Én építettem. - mosolyodott el.
Keyo zavarát leplezendő kezet nyújtott. A koncertről távozó tömeg úgy folyta körbe őket mint sebes folyású patak.Bemutatkoztak, aztán már egy nagy tál kaja mellett ültek a fűben, valahol a Nagyszinpad és az MR2 környékén mikor felocsúdott. Ott volt mellette, ő pedig könnyedén, tudomást sem véve holmi hiányzó lábakról, kerekesszékről nyelvi korlátokról vagy többezer kilóméternyire várakozó otthonokról nevetett rá, beszélt és mesélt és kérdezett és hallgatott. Minden bujaságával és spontaneitásával, humorával és el-elpirulásával.
Egész héten együtt voltak. Dumáltak, sétáltak, hevertek és szeretkeztek rengeteget. Végül azt mondta nem kell a száma. keyo ott ült szembe vele, kezében a telefonnal. Azt mondta nem akar hosszú fájdalmas búcsút skypeon, időeltolódást és maszturbálást a webkamera előtt. Inkább mondjuk, hogy szép volt, de sajnos csak egy hét együttlét. - utalt a Sziget szlogenjére. keyo leforrázva hallgatta. A reptér kicsi volt, ami egy ilyen kicsi országhoz valahol európában illik is.
Nem tudott mit mondani. Nem így tervezte.
Három év telt el.
-Ami, tényleg te vagy? - szólt bele végre a telefonba.
-Aha. Emlékszel?
-Persze... Hol?... Mikor láthatlak?
-Ma még két órát dolgozom, aztán ráérek. Hol?
-Nálad.
-Sok a lépcső...
-Nem érdekel, van lábam. - az izgatottságtól alig kapott levegőt.
-Oh. - nevetett Ami. - Jó. Gyere. Várlak.
-üzenet semmi, csak a hülyéskedés? - kezdte magabiztosan. A túloldalon egy női kuncogás volt a válasz, majd egy egy hang amitől Keyo tarkóján minden szőrszál égnek állt.
-Nem tudtam mit üzenhetnék. Lehet, hogy nem is emlékszel. csak itt vagyok én is Londonban és belebotlottam Mat-be és elkértem a számod.
Keyo nem vett levegőt, a nő folytatta.
-Persze abban maradtunk, hogy 7 nap a világ, de annyira megörültem, hogy felhívtalak.
Nevetett.
Keyo a kínai negyedben állt egy villanyoszlop mellett. A kocsi lassan nekigurult az oszlopnak, ő pedig a hideg fémhez nyomta a homlokát. A telefont a füléhez szorította.
-Ami.
Második este volt a szigeten. Mat valahol elmaradt egy csapat brazil dobossal. Ő Charley Winstonra gurult be. Előző reggel a sátorból kimászva ott volt egy lány. Egy kislányos arcú és formájú, hosszú szőke kismacska. Olyan bájosan, olyan édesen kuporgott a fűben az elszakadt cipőfűzőjével babrálva, hogy Keyo odazöttyent mellé. Fanninak hívták és valami hosszú és kimondhatatlan nevü városból érkezett. Bitorrbae vagy valami hasonló. Keyo képtelen volt akárcsak megközelítőleg is kiejteni a magyar neveket. Fanni tejfehér bőre és üde mosolya betöltötte azt a szerdát.
Másnap Keyo elment Mattel enni valamit, útközben megnéztek egy fotókiállítást, belestek egy artista sátorba, aztán az afrika faluban elhevertek a fűben. Lassan este lett. Keyo elsietett az angol koncertjére. Mat ott ragadt a dobosokkal. Már javában ugrált a nép mikor Keyo elé toppant a vörösre sírt szemü Fanni.
-Hol voltál? - kiabált rá. - Hova tüntél? Mikor felébredtél nem voltál sehol!
Keyo döbbenten állt térdre a kocsiban, magasabb akart lenni, hogy ne magasodhasson fölé a lány.
-Hogy hogy hol? Jöttem-mentem. - kiálltotta a hangzavarban a lánynak.
-Egy hellot igazán mondhattál volna, basszus. Micsoda egy bunkó tahó vagy, hogy fel sem ébresztesz, egy sms-t sem dobsz és nem veszed fel ha hívlak egész nap. Basszus! Te is csak egy nagyképű amerikai vagy!
Keyo kihúzta magát.
-Mégis mit képzelsz? Ez a sziget, egyetlebn együtt töltött naptól még nem lettél a barátnőm, cseszd meg! Kopj le rólam, baszd meg! - üvöltötte a lány arcába.
-Baszódj meg köcsög nyomorék! - ordított a lány immár magas szirénázó hangon és akkorát lökött Keyon, hogy majdnem kocsistol felborult. Gyorsan lehuppant ülésbe de már csak annyi ideje volt a fék meghúzása után, hogy a lány fele dobja keményen és ívesen a kezében addig szorongatott sört.
-Bazd meg! - kiálltott még egyet utánna, aztán mély levegőket vett mert remegett a dühtől. Gyűlölte az anyáskodó nőket, és rühellte mikor a lába hiányából azt a következtetést vonták le, hogy örüljön, hogy van valakije. Még csak a nagy levegőknél tartott a lehiggadó műveletben mikor egy lány, akin nagy szalmakalap volt felállt és lassan, ringó csípővel és messze libbenő hatalmas szoknyában elindult felé. Lkasszikus szépség volt, hatalmas mellek, vékony derék és óriási csípő. Az arca szép volt, de nem Keyot nézte, hanem a kerekesszéket.
-Uram, - kezdte mikor odaért - az ön járműve lenyűgözően szép.
-Umm. - nyögte ki Keyo. A nő - mert lánynak nem lehetett nevezni - pont olyan volt, akikkel ő sosem mert. Szeme huncut fénnyel villant meg egy pillanatra Keyon aztán folytatta a gép mustrálását. Letérdelt mellé és gondosan megvizsgálta a Mat készítette zseniális dísztárcsákat. Keyo csak ekkor vette észre a szalmakalapra illesztett távcsőszerü napszemüveget.
-Gyönyörű munka. - állt fel elismerően bólogatva a nő.
-Ahogy az ön szemüvege is.
-Óh. Köszönöm. Én építettem. - mosolyodott el.
Keyo zavarát leplezendő kezet nyújtott. A koncertről távozó tömeg úgy folyta körbe őket mint sebes folyású patak.Bemutatkoztak, aztán már egy nagy tál kaja mellett ültek a fűben, valahol a Nagyszinpad és az MR2 környékén mikor felocsúdott. Ott volt mellette, ő pedig könnyedén, tudomást sem véve holmi hiányzó lábakról, kerekesszékről nyelvi korlátokról vagy többezer kilóméternyire várakozó otthonokról nevetett rá, beszélt és mesélt és kérdezett és hallgatott. Minden bujaságával és spontaneitásával, humorával és el-elpirulásával.
Egész héten együtt voltak. Dumáltak, sétáltak, hevertek és szeretkeztek rengeteget. Végül azt mondta nem kell a száma. keyo ott ült szembe vele, kezében a telefonnal. Azt mondta nem akar hosszú fájdalmas búcsút skypeon, időeltolódást és maszturbálást a webkamera előtt. Inkább mondjuk, hogy szép volt, de sajnos csak egy hét együttlét. - utalt a Sziget szlogenjére. keyo leforrázva hallgatta. A reptér kicsi volt, ami egy ilyen kicsi országhoz valahol európában illik is.
Nem tudott mit mondani. Nem így tervezte.
Három év telt el.
-Ami, tényleg te vagy? - szólt bele végre a telefonba.
-Aha. Emlékszel?
-Persze... Hol?... Mikor láthatlak?
-Ma még két órát dolgozom, aztán ráérek. Hol?
-Nálad.
-Sok a lépcső...
-Nem érdekel, van lábam. - az izgatottságtól alig kapott levegőt.
-Oh. - nevetett Ami. - Jó. Gyere. Várlak.
2010. május 9., vasárnap
Keyo
Nem emlékezett pontosan minden részletre, de az éjszaka íze ott vibrált a levegőben, a nyelvén, az ujjai hegyében. Ahogy a billegő asztal két oldalán ülve beszélgettek és a lány lelkesen az asztal fölé hajolt, ahogy a szemén és a fogain megcsillantak a fények, ahogy nevetett és oda se figyelve meg-megérintette az ő combját, térdét. Az a végtelen természetesség, amivel nyugtázta Keyo székét, a humora, pikáns szavai, a frivol gátlástalansága, amit néha cicás pillogás rejtett, de többnyire inkább nem. Keyo le volt nyűgözve. Még csak hasonló lánnyal sem találkozott soha, de igen, ez volt az, amit elképzelt, amiről fantáziált, és amiről valahogy sorsszerű volt az, hogy itt Európában, egy eldugott kis országban sétál vele szembe. Igen, a sorsnak valóban van humorérzéke, gondolta utolsó józan gondolatával, majd üdvözült vigyorral az arcán ruhástól emelte át magát az ágyra.
Mat álmosan morrant, a keze ösztönösen oldalra nyúlt és megérintette Keyot. Valamit motyogott, de Keyo nem értette.
- Mi van? - egészen közel hajolt Mat füléhez, annyira, hogy a lélegzete meglebbentette a fiú hajszálait a halántékán.
- Megvagy? - dünnyögte álmosan Mat.
- Ja. Meg. Meg ám!
Mat lassan, bizonytalanul felkönyökölt és a tenyerébe támasztotta a fejét. Az arca halvány folt volt csak a félhományban.
- Milyen volt?
- Egy álom, cimbora. Egy álom.
- Nahát - felelte Mat, és kicsit mintha kihúzta volna magát. - Klassz.
- Az. Holnap felmegyünk a várba. Elvisz valami procc helyre, ahová színes selyemkendős művészek járnak. - Keyo képtelen volt nyugton maradni. Hajtotta az adrenalin, a lány íze az ujjaiban, a nevetése és a szavai a fülében. Ujjai doboltak a takarón, a fejét hol jobbra, hol balra fordította, majd szorosan Mat mellé könyökölt.
- Eljöhetnél.
- Mi? - Mat hangján hallatszott, hogy megdöbben.
- Ha ez ilyen művész-hely. Eljöhetnél. Lehet, hogy lenne, akivel akadna közös téma.
- Legyek harmadik? Nem, kösz. - Mat visszahanyatlott az ágyra, de ami még furcsább volt, kicsit mintha el is fordult volna Keyotól.
- Mi van? Mi bajod? - Keyo nem hagyta annyiban, utána hajolt, szinte bele az arcába.
- Semmi. Nem hiányzom oda.
- Nem csíped? Vagy épp ellenkezőleg...bejön neked is? Beszéljük meg, hé.
- Nem, nem...vagyis... - Mat nyelt egyet - Minden rendben van vele. Tényleg. Érezzétek jól magatokat.
- Valamit nem mondasz el - Keyonak elzsibbadtak a csonkjai, olyan rossz érzés ragadta el hirtelen. - Mat!
- Aludj, padavan - mondta Mat, és Keyo tisztán hallotta az erőlködést a hangjában, hogy amit mond, az természetesnek tűnjön. - Pihentnek kell lenned holnap.
- És te mit fogsz csinálni?
- Nem tudom...majd kóborlok. Mint ma. Beültem egy kocsmába. Semmi extra.
- Aha. És fotóztál?
- Persze.
- Mit még?
- Mi?
- Mit még?
- Semmit.
- Nem szedtél fel senkit?
Csönd.
- Mat?
- Nem - mondta röviden Mat.
Egészen nyugodtnak tűnt a hangja. Ha Keyo nem dolgozott volna már négy éve rádióban, talán meg sem hallotta volna azt az apró zöngét a szóban. A zöngét, amit fáradtsága, részegsége, és a "minden rendben"-re vágyás okán inkább elhessintett azzal, hogy reggel úgyis rábeszéli Mat-et, hogy tartson velük.
A zöngét, ami egészen olyan volt, mintha Mat sírna.
Mat álmosan morrant, a keze ösztönösen oldalra nyúlt és megérintette Keyot. Valamit motyogott, de Keyo nem értette.
- Mi van? - egészen közel hajolt Mat füléhez, annyira, hogy a lélegzete meglebbentette a fiú hajszálait a halántékán.
- Megvagy? - dünnyögte álmosan Mat.
- Ja. Meg. Meg ám!
Mat lassan, bizonytalanul felkönyökölt és a tenyerébe támasztotta a fejét. Az arca halvány folt volt csak a félhományban.
- Milyen volt?
- Egy álom, cimbora. Egy álom.
- Nahát - felelte Mat, és kicsit mintha kihúzta volna magát. - Klassz.
- Az. Holnap felmegyünk a várba. Elvisz valami procc helyre, ahová színes selyemkendős művészek járnak. - Keyo képtelen volt nyugton maradni. Hajtotta az adrenalin, a lány íze az ujjaiban, a nevetése és a szavai a fülében. Ujjai doboltak a takarón, a fejét hol jobbra, hol balra fordította, majd szorosan Mat mellé könyökölt.
- Eljöhetnél.
- Mi? - Mat hangján hallatszott, hogy megdöbben.
- Ha ez ilyen művész-hely. Eljöhetnél. Lehet, hogy lenne, akivel akadna közös téma.
- Legyek harmadik? Nem, kösz. - Mat visszahanyatlott az ágyra, de ami még furcsább volt, kicsit mintha el is fordult volna Keyotól.
- Mi van? Mi bajod? - Keyo nem hagyta annyiban, utána hajolt, szinte bele az arcába.
- Semmi. Nem hiányzom oda.
- Nem csíped? Vagy épp ellenkezőleg...bejön neked is? Beszéljük meg, hé.
- Nem, nem...vagyis... - Mat nyelt egyet - Minden rendben van vele. Tényleg. Érezzétek jól magatokat.
- Valamit nem mondasz el - Keyonak elzsibbadtak a csonkjai, olyan rossz érzés ragadta el hirtelen. - Mat!
- Aludj, padavan - mondta Mat, és Keyo tisztán hallotta az erőlködést a hangjában, hogy amit mond, az természetesnek tűnjön. - Pihentnek kell lenned holnap.
- És te mit fogsz csinálni?
- Nem tudom...majd kóborlok. Mint ma. Beültem egy kocsmába. Semmi extra.
- Aha. És fotóztál?
- Persze.
- Mit még?
- Mi?
- Mit még?
- Semmit.
- Nem szedtél fel senkit?
Csönd.
- Mat?
- Nem - mondta röviden Mat.
Egészen nyugodtnak tűnt a hangja. Ha Keyo nem dolgozott volna már négy éve rádióban, talán meg sem hallotta volna azt az apró zöngét a szóban. A zöngét, amit fáradtsága, részegsége, és a "minden rendben"-re vágyás okán inkább elhessintett azzal, hogy reggel úgyis rábeszéli Mat-et, hogy tartson velük.
A zöngét, ami egészen olyan volt, mintha Mat sírna.
2010. május 8., szombat
Mat
Odaragadt a könyöke az asztalhoz, miközben nézte őket. A remegő, vörös kezeket, a ráncos arcokat, a fásult tekinteteket. A bizarr akváriumra hasonlító tévét a pult fölött, a fekete-szürke gránitpadlót a férfimosdó felé vezető folyosón. A látványhoz képest a szag igazán semmiség volt, noha először, mikor belépett, pánikszerűen sört rendelt, hogy inkább az alkoholt érezze, ne a cigifüstöt, romlott bort és hányásszagot. Nem számolta már pontosan, hogy hány képet lőtt el; gyakorlatilag folyamatosan kattintott, amióta belépett és leült az egyik hátsó asztal mellé. A szürke inges fickót először észre sem vette; lekötötte a figyelmét a jelenet, ahogy a tulaj kitessékel két, törött sörösüveggel hadonászó roggyant öreget. Csak akkor eszmélt fel, mikor a pasas megállt előtte, és azon a furcsa, mekegő nyelven magyarázni kezdett. Mat összerezzent, és halvány mosolyt erőltetve magára széttárta a karjait.
No hungarian, sorry.
- Amerikai, mi? - kérdezte a csávó durva akcentussal, közben a tekintete fókuszálatlanul ugrált Mat válláról a combjára, a korsó sörre az asztalon, végül a tévére a pult fölött.
- Igen - mondta Mat.
- Látom - a fickó megdörzsölte az arcát, és egyik lábáról a másikra állt. - Turista.
- Olyasmi - mondta engedékenyen Mat, és alulról, vaku nélkül lőtt el további kilenc képet.
- Leszopsz egy huszasért?
Mat azt hitte, hogy rosszul hall.
- Mi...? Micsoda?
- Vagy én - mondta a csávó, és vizenyős szürke szeme most először nézett Mat arcába. - Leszoplak én, egy huszasért.
Mat belekortyolt a sörbe, hogy időt nyerjen. A férfi otthonosan leült mellé, és körbenézett a kocsmán.
- Na, mehetünk? - kérdezte aztán, és Mat-et lenyűgözte az a fáradt természetesség, amivel adottnak vette az igent.
- Hová? - kérdezte, és exponált.
A fickó megrántotta a vállát.
- Ide - és balra intett a fejével - Üveggyár volt, de már bezárt. Nem jár arra senki. - felkelt az asztaltól, és gyűrött bankjegyet dobott a pohár mellé. - Menjünk.
Mat, mint aki álmodik, felállt, és követte. A gép készenlétben várakozott a csípőjén. A csávó egy intéssel elköszönt a tulajtól, és hátra se nézve felmászott a keskeny lépcsőkön. Mat látta, hogy lyukas a cipője talpa, és nincsen rajta zokni.
Az utca végén, ami önmagában olyan volt, mint egy világháborús díszlet, és ahol Mat az első háromszáz képet előtte, balra fordultak, majd még kétszer balra. Egyre sötétebb lett, az utcalámpák híg narancsfénye lassan elmaradt mögöttük. Betört üvegű, sötét házak, törmelék, felhasított szemeteszsákok, fényért esdeklő fák.
- Na ez - mondta végül a fickó, és anélkül, hogy egy pillanatra is megtorpant volna, belökött egy kétszárnyú drótkaput. Odabent némán gubbasztó, porsötét épület, az égbolt sötétje előtt kirajzolódó árnyékok. Mat ujjai oda se pillantva állították át a paramétereket a gépen.
Ezeregyszáznál tartok, gondolta. Maximum ezerkettő.
- Itt jó lesz - mondta a fickó, és a hátsó zsebébe nyúlt.
Mat megfeszült.
Hülye vagy, gondolta. Eljössze egy idegennel a semmi közepére. Baszd meg, Mat. Gratulálok.
- Itt a huszas - mondta a csávó, és egy gyűrött bankjegyet nyújtott felé a sötétben. - Vedd el.
Mat úgy nyúlt a pénz után, mint aki nincs magánál.
- Na. Melyik? - kérdezte a pasas, Mat pedig képtelen volt megszólalni.
Annyira bizarr volt a helyzet, hogy egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy valójában a szállodában alszik, míg Keyo a Fehér Dívával tölti valahol az időt. Keyo tökösebb, mint valaha, a Fehér Díva meg búg, kacag, és észrevétlenül hozzáérinti a bőrét.
- Csináljuk - mondta a fickó, és közelebb lépett.
Mat beszívta a cigarettafüst, az olcsó szesz és az izzadtság szagát, aztán lassan megérintette, és finoman lenyomta a férfi vállát.
Ujjai lecsúsztak a gépről, mikörben az ég felé emelte a fejét.
Senkinek nem kell tudnia róla.
Senkinek a világon.
No hungarian, sorry.
- Amerikai, mi? - kérdezte a csávó durva akcentussal, közben a tekintete fókuszálatlanul ugrált Mat válláról a combjára, a korsó sörre az asztalon, végül a tévére a pult fölött.
- Igen - mondta Mat.
- Látom - a fickó megdörzsölte az arcát, és egyik lábáról a másikra állt. - Turista.
- Olyasmi - mondta engedékenyen Mat, és alulról, vaku nélkül lőtt el további kilenc képet.
- Leszopsz egy huszasért?
Mat azt hitte, hogy rosszul hall.
- Mi...? Micsoda?
- Vagy én - mondta a csávó, és vizenyős szürke szeme most először nézett Mat arcába. - Leszoplak én, egy huszasért.
Mat belekortyolt a sörbe, hogy időt nyerjen. A férfi otthonosan leült mellé, és körbenézett a kocsmán.
- Na, mehetünk? - kérdezte aztán, és Mat-et lenyűgözte az a fáradt természetesség, amivel adottnak vette az igent.
- Hová? - kérdezte, és exponált.
A fickó megrántotta a vállát.
- Ide - és balra intett a fejével - Üveggyár volt, de már bezárt. Nem jár arra senki. - felkelt az asztaltól, és gyűrött bankjegyet dobott a pohár mellé. - Menjünk.
Mat, mint aki álmodik, felállt, és követte. A gép készenlétben várakozott a csípőjén. A csávó egy intéssel elköszönt a tulajtól, és hátra se nézve felmászott a keskeny lépcsőkön. Mat látta, hogy lyukas a cipője talpa, és nincsen rajta zokni.
Az utca végén, ami önmagában olyan volt, mint egy világháborús díszlet, és ahol Mat az első háromszáz képet előtte, balra fordultak, majd még kétszer balra. Egyre sötétebb lett, az utcalámpák híg narancsfénye lassan elmaradt mögöttük. Betört üvegű, sötét házak, törmelék, felhasított szemeteszsákok, fényért esdeklő fák.
- Na ez - mondta végül a fickó, és anélkül, hogy egy pillanatra is megtorpant volna, belökött egy kétszárnyú drótkaput. Odabent némán gubbasztó, porsötét épület, az égbolt sötétje előtt kirajzolódó árnyékok. Mat ujjai oda se pillantva állították át a paramétereket a gépen.
Ezeregyszáznál tartok, gondolta. Maximum ezerkettő.
- Itt jó lesz - mondta a fickó, és a hátsó zsebébe nyúlt.
Mat megfeszült.
Hülye vagy, gondolta. Eljössze egy idegennel a semmi közepére. Baszd meg, Mat. Gratulálok.
- Itt a huszas - mondta a csávó, és egy gyűrött bankjegyet nyújtott felé a sötétben. - Vedd el.
Mat úgy nyúlt a pénz után, mint aki nincs magánál.
- Na. Melyik? - kérdezte a pasas, Mat pedig képtelen volt megszólalni.
Annyira bizarr volt a helyzet, hogy egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy valójában a szállodában alszik, míg Keyo a Fehér Dívával tölti valahol az időt. Keyo tökösebb, mint valaha, a Fehér Díva meg búg, kacag, és észrevétlenül hozzáérinti a bőrét.
- Csináljuk - mondta a fickó, és közelebb lépett.
Mat beszívta a cigarettafüst, az olcsó szesz és az izzadtság szagát, aztán lassan megérintette, és finoman lenyomta a férfi vállát.
Ujjai lecsúsztak a gépről, mikörben az ég felé emelte a fejét.
Senkinek nem kell tudnia róla.
Senkinek a világon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)