Lendület

Olyan tavasz volt mikor kint akart gurulni az utcán, a sima aszfalton, mintha repülne, olyan gyorsan. Érezni akarta a szelet az arcában, érezni ahogy a haja közé fut a levegő, hunyorogni a napsütésben és száguldani amilyen gyorsan csak bír, érezni az izmait a lélegzete erejét. Ezt akarta egész délelőtt. Ezen járt az esze ha kinézett az ablakon a tanteremből. És a nagyszünetben kis is gördült a kosárpálya széléhez. Előkapta az uzsonnáját és körülnézett Matet keresve. Mat persze nem volt sehol, mert nagyszünetben menzás lévén bennt kellett kuksoljon az ebédlőben. Keyo egy pillanatig sajnálta hogy nincs Mat itt vele, de aztán szájában a szendviccsel nekilendült a lejtőnek ami a suli hátsó parkolójához vitt, kellően meredeken és szélesen. A felénél már égnek emelte a kezét és hagyta hogy a szendvics kiforduljon a szájából akkorát kiálltott. a parkolóban nem volt sok autó. Simán tudott fékezni. A szendvicset visszazserezte az öléből és már indult volna vissza fel a kosárpályához, hogy guruljon mégegyet mikor meglátta a lányokat.

Lin, Kata és Jenny veszekedtek. Lin és Kata Jennyt lökdöste és szidta. Jenny csak állt, mint valami bábú és hagyta. Aztán valami állatias villant a szemében és ököllel csapott Lin arcába. Keyo ismét elengedte a szendvicset. Lányokat addig nem látott verekedni. A két lány is meglepődött. Megálltak egy pillanatra. Jenny azonnal elszaladt, ki a parkoló sorompója mellett ki az utcára. Szőke copfjai messze lobogtak.

Linnek erősen vérzett az orra.

Onnantól Keyo csak azt leste mikor bukkan fel Jenny újra. Mit csinál? Kivel beszél és egyáltalán milyen mikor rásüt a nap, milyen a folyosón milyen a hangja amikor felel és hogy hordja a haját?

Úgy egy hónap múlva Jenny a lenti padon ült egyedül. Keyo odagurult mellé. Addigra tisztázta magában, hogy Jennyvel akar lenni. Dumálni, suliba járni és gurulni is. Azt amit amúgy járásnak hívják, és lehet olyankor csókolózni is. Nem volt igénye csókolózásra, de ha Jennynek van, őt nem zavarja a dolog - gondolta. Összeszedte hát minden lazaságát és természetességét és odagurult Jennyhez.

-Szia.

Jenny ránézett aztán elnézett mellette, ki az utcára.

-Nem akrtalak zavarni, csak gondoltam jobb együtt ebédelni, mint egyedül.- Keyo hangja magasabb lett a szokásosnál, aztán hirtelen ugrott egyet és mélyre váltott. Keyo utálta ezt.

Jenny látványosan elfordult.

-Vársz valakit? - Keyo kilesett az utcára.

-Mit akarsz?

-Gondoltam járhatnánk. Lehetnél a barátnőm. Hoznám a táskád a suliba menet. - Keyot elragadta a képzelet és csak úgy tódultak a szájára a könyv és filmélmények jelenetei. - Együtt kajálnánk és egymás mellé ülnénk és én felolvasnék neked a kedvenc könyvemből te meg elénekelnéd azt a Bon Jovi dalt amit amúgy is dúdolsz.

-Tünj el innen nyomorék.

Keyo megdöbbent.

-Nem vagyok nyomorék.

-Nincs lábad basszus. Ki akarna veled lenni a nyomi haverodon kívül. Sosem lesz senki a csajod, Changwani. Kopj le. Undorító vagy. - sziszegte az arcába és felpattant. Keyo egy pillanatra levegőt sem bírt venni.

Aztán becsöngettek, aztán kicsengettek. aztán Mat megtalálta.

Hangok dobozokból

-Ez a Z22 rádió. Keyo vagyok. Kicsit fogok beszélni is, de többnyire Sam válogatta zenéket hallgatjuk ma reggel is.


Lisette lekapcsolta a rádióra állított ébresztést és felült az ágy szélére. Tom ásított. Kint még éppen csak pirkadt. Miután vissza jöttek a kutyapisiltetésből összerakott valami reggelit magának és felrakott egy mosást. Visszatért a konyhába és bekapcsolta a rádiót. 

- Valamiért mindenki ezt hiszi. - Keyo jellegzetes mély hangja betöltötte a konyhát  - Én például hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ha nem veszek tudomást a testi adottságaimról, akkor mások sem fognak. Ez persze valamilyen szinten így is van, de nem vágjuk e el magunkat ezzel a nagy védekezéssel valami sokkal fontosabbtól? Klisékkel élve, nem fog senki megölelni, ha az ütésektől félve senkit sem engedünk közel magunkhoz.


Lisette feltett egy kávét míg a Let me in szólt. Zaj volt ez, ami felett az énekes kitartott hangja hidat emelt.A kávé elkészült és Lisettet Keyo hangja ugyanott találta a konyhapultnak dőlve, karba font kézzel.


-Van egy barátom aki lefényképez mindent. Amikor kattant a gépe régen azt gondoltam, mennyire bátor. Kérdés nélkül fényképez le akárkit vagy akármit bárhol, bármikor. aztán ahogy teltek az évek azt gondoltam mennyire fárasztó lehet folyton kívül maradni mindenen. Milyen ál biztonság is ez. Aztán a hétvégén a kezembe került pár kép rólam. Amiket ő készített rólam tizenéve. Döbbenetes volt látni magam ilyen lehetetlen pillanatokban elkapva. Titokban ellopva a pillanatot a feledéstől. Végtelenül hálás vagyok neki, hogy láthatom magam, az akkori magam ma, általa. Ha van naplótok, vegyétek elő. Olvassatok bele. És ha valóban szeretnétek valakit aki ismer, adjátok oda neki, had olvassa el milyenek voltatok. Lehet hogy ma már nem vagytok olyanok, de első lépésnek ez éppen elég.


Nyolc után leült a kanapéra és felhívta a szüleit telefonon. Hosszan beszélgetett velük kihangosítva, míg ők reggeliztek, aztán kiteregette a ruhákat. Lisett rendet tartott a lakásában, mert ez volt az egyetlen módja, hogy megtalálja a dolgait. A rend rendszerességet követelt, ritmust és annak az egyszerre kényszerítő és megnyugtató tudatát, hogy mindenre rá kell szánja az időt. Így látszólag sokkal kevesebb dolog fért bele a napjába, hiszen minden folyamatot a maga sorrendjében végig csinált. Nem cserélgette fel őket, nem halasztotta későbbre és sosem hagyta félbe, mint mások. 
Aznap nagy volt a szél. A forróság elől a lakás jó menedéket nyújtott, de a rádióban sem a tévében nem volt semmi érdekes. Lisette ült a kanapén és Tom füle tövét vakargatta. A hangulatról eszébe jutott a csend amiben a naplóját mondta gimis korában. A szülei minden kedd este elmentek vacsorázni vagy moziba. Olyankor Lisette felmondta a naplóját egy szigorúan 60 perces BASF kazettára, a nappaliban ülve. Nem ismételte meg a felvételt, nem javította ki magát, csak mint egy monológot felmondta a szalagra a gondolatait. Amióta elköltözött nem csinálta ezt. Nem volt magnója hozzá és letűnt már a kazettás világ. 
Odament a szekrényhez és kivette azt a cipős dobozt amiben a kazetták voltak. Kis furatokat ejtett a kazetta dobozán apa órás csavarhúzójával. Ujjai végigfutottak a kis lukakon. Elmosolyodott. Rég volt.
Találomra kivett egyet és megsimította. Aztán a telefonért nyúlt és Loo-t hívta, hogy kérjen egy kis magnót tőle kölcsön. Loonak ugyan nem volt, de azt mondta megoldja, és végül meg is jelent egy vadi új hordozható kis magnóval még dél előtt..


Loo zavarban volt, mint mindig, Lisette pedig tudomást sem vett erről, ahogy mindig. Leültette Loot a kanapéra, letette a dohányzóasztalra a magnót, amit Loo hozott neki és betette az első kazettát. Mielőtt lenyomta volna a lejátszó gombot mégegyszer megkérdezte a fiút.
-Ezek nagyon személyes dolgok, Loo. Biztos akarod hallani? - hangja kacér volt. Tudta, hogy Loo el fog menekülni.
-Ő. Nem tartozik rám... szerintem.- mondta Loo kicsit reszketeg magabiztossággal, de nem mozdult.
Lisett várt egy pillanatig, de Loo nem mozdult.
-Hát legyen. - mondta ki hangosan Lisett és lenyomta a gombot.
Lisette hangja kislányosabb volt, de a magnó torzításán keresztül is hallható volt az önuralma, a határozottsága.


- Nem hiszem, hogy van értelme olyasmiken rágódni, hogy négyes lett a dolgozatom biológiából. Ez az első négyesem az idén és ha rajtam múlik ez lesz az utolsó is. Nem is kívánok erre több szót fecsérelni. Sokkal fontosabb, hogy Mark Holler már nem jár az osztályba. Mark Hollert átvitték a Marhemnerbe, Idahoba. - itt beállt egy kisebb csend, majd Lisette határozottabb hangon folytatta. -  Idahoba. Valószínüleg sosem fogunk már találkozni. Vagy ha igen, az sok év múlva lesz és már nem fog olyan sokat jelenteni számomra, mint most.  - a hangja elcsuklott egy picit, de hamar összekapta magát. Sírás hangaj nem hallatszott. - Nagyon sajnálom, hogy kirugtam alóla a széket múlt héten. Anya szerint csak azért cukkoltak a hajam miatt mert tudják, hogy vörös. Én meg jobban tettem volna ha nem foglalkozom vele. Nem kellett volna rámutatniom, hogy még csak nem is látják. Mark nem piszkált vele sosem, de annyira röhögött amikor ezt végig montam, hogy muszáj volt fel rugnom. - újabb kis szünet után sokkal nyugodtabb hangon folytatta. - Mindig hintázott a széken. Persze akkor is. szerencsére nem lett komoly baja. aztán két nap múlva bejelentette hogy elköltöznek. annyira fog hiányozni.


Lisette lenyomta a megállítógombot. Emlékezett Markra és emlékezett az érzéseire. Mély levegőt vett és Loo felé mosolygott.
-Bocsánat. Nem tudtam melyik kazettát vettem ki.
-Semmi baj. Igazán. Nem is nagyon értettem miről beszélsz. - Loo sietve felállt. - Hát köszi. Akkor én megyek is.
-Oké. - mondta Lisette halkan és kikisérte Loot.
-Csütörtökön korán végzek. Van kedved esetleg... umm. mondjuk elmehetnék kajálni a spanyolhoz. aszem Matt megint csinál nála salátákat.
-Jó. Hívj fel.
-Oké.
Loo úgy távozott, hogy egész idő alatt egymáshoz sem értek, de ez a hiány csak Loonak tűnt fel.

Nyomaték

-Anya?
Mat benyomta az ajtót. Bentről sárgás derengés volt csak a fény amit a reluxa beengedett. A nagyszoba káosza rosszabb volt a vártnál. Mat arrébb tolt egy fotelt, hogy eljusson a túloldalra. A dohányzóasztalon cigarettacsikkek és sörösüvegek henteregtek. Óvszeres csomag, egy törölköző és egy csendben rothadó negyed hamburger.
-Nina?
A csend még alapjában véve nem jelentett bajt. Mindketten aludhattak is reggel hétkor. Mat óvatosan anya szobájához ment, egyszerűen azért, mert az volt közelebb. Benyitott. A szoba levendula és hugyszag keverékében fürdött. Anya az ágy mellett feküdt és reszketve aludt. Mat lehajtotta a fejét és mély levegőt vett.
-Anya. gyere.. - felemelte a parányi asszonyt és felültette az ágyra. Az álomittas szemekkel próbált fókuszálni. Észre sem vette, hogy Mat lehúzta róla a pólót és a félig lecsúszott tréningalsót. A szekrényben talált káoszból nagyjából tiszta hosszú ujjú pamutpizsamát kotort elő és belehúzta az idős asszonyt.
-Gyere, anya. Feküdj le. - hangja zavart vakkantások sora volt. Halkan és erőtlenül beszélt hozzá, de a keze határozott volt és erős.
Anya nem szólt semmit. Nem értette mi történik. Az ágy finom puha volt. A takaró meleg.
-Kis Sutám. Van pite a tálon, egyél. - mondta reszketeg hangon. Mat ránézett és összeszorította a száját. Visszament a nappaliba és elkezte keresni a gyerekvigyázót. Negyedóra kellett mire megtalálta a kanapé alatt.Valaki rálépett. Darabokra tört.
-Remek.
Nina a szobájában volt. Mellette az ágyban girhes spanyol srác horkolt. A koszhadt ágyneműből különböző tetovált testrészek lógtak ki. Mat percekig nézte őket. Próbálta felidézni a szeretetet amit valaha érzett a nővére iránt. Nem találta azokat a lobogó indulatokat. Se a féltékenységet, se a szeretet. Harag volt és csalódottság. A csalódottság elhatalmasodott a harag felett.
Kiment a szobából és összepakolta anya szobáját, kedvesen válaszolgatva anyja kérdéseire melyek az iskolai eredményeit firtatták. Aztán elment a kóreaihoz és vett egy másik bébicsőszt.

-Szia! Figyu, lenne egy kis meló, ha érdekel.
-Szia Gus. Mondd mi az. Ahogy most állok kb minden érdekel.
-Bioszféra 2?
-Jah. Kint van Tucson határában az az üvegházkomplexum. Hippik játszottak benne űrbáziosost gimis koromban. Mi van vele?
-Aha. Megvette az egyetem és van pár épület amit lebontanak. De előtte forgatás lesz ott. Megyek világosítani, de kellene valami aszisztens mellém, aki maga is látja mi a pálya és elég gyakorlott, hogy ne jöjjön zavarba a hülye helyszíntől. Rád gondoltam.
-Tök jó. - Mat hangja nem tükrözött érzelmeket. Gus hangja elég volt, hogy zavarba jöjjön. Idegesen rugdosta be a kanapé alá a sörösdobozokat anya nappalijában.
-Mennyit fizet?
-Ötszázat.
-Oké. Hány nap?
-Tíz. 0-24-ig.
Mat megállt. Nézte a millió folttól mintásnak tűnő öreg padlószőnyeget. A kanapé alól kilátszottak az imént alárugdosott sörös dobozok.
-Adj egy órát.
-Kevés a pénz?
-Adj egy órát, oké? - érezte hogy a hangja mennyire kétségbeesett.
-Oké. - Gus hangja könnyed volt. - Simán. Úgysem dolgoznék mással. Megvárlak oké? Este hívlak, végülis csak pénteken kezdünk.
-Kösz. Tényleg kösz. Hívlak.


-Hallo, Keyo?
-Szia! Mi az?
-Mi ez a zaj?
-Uszoda... Nem ismerős? Most végeztem. Aula. Hallga csak! - hangja vidám volt, szinte énekelve beszélt. Matból elszállt a stressz.
-Figyu, beszélhetnénk ma valamikor?
-A Spanyolnál ebédelek. Dolgozol ma?
-Hát... Odamegyek, ha gondolod, de már nem nagyon melózom nála. Levette a salátákat az étlapról. Többet keres a fött cuccon azt mondja...
-Aha. Akkor beugrom hozzád és viszek kaját, hm?
-Jó. 1-körül?
-Aha. Mondjuk. ...
-Keyo?
-Fű apám. Olyan csajok mászkálnak itt. Imádok úszni járni, mondtam már? - jókedv és életerő vastag patakokban bugyogott Matre a telefonból.
-Menj, csajozz.! Valami husosat hozz nekem, jó?
-Okké!

Kitakarított az anyjánál. Rendesen. alaposan. Kidobált mindent a nappaliból. Kiporszívózott és elmosogatott. Anya szobáját átszellőztette és ágyat is húzott. Nina és a spanyol végigaludták az egészet. Anya kiült a verandára. Egész normálisnak tűnt. Aztán egyszer csak újra a földön feküdt vacogva.
-Szia! Már megvettem. Nálad megsütjük ok?
-Nem érek haza. Be kell vinnem anyámat a kórházba, a'szem.- Mat hátrasandított a hálószoba felé, mintha félne, hogy rajtakapják.
-Oké, akkor arra kanyarodok.Mi történt?
-Folyton elesik, vagy nem is tudom. A földön kuporog ha magára hagyom. Nem hiszem, hogy esés... azt meghallottam volna most.
-10 perc és ott vagyok.
-Jó... kösz.

A kórház parkjában ültek. Keyo lecsatolta a protézisét és fintorogva masszírozta a térdét. Mat nézte a virágokat.
-Hazaküldik, érted?
-Jah.
Mat csóválta a fejét.
-Megoldom. Persze.
-Jah.
-Meg szoktam.
-Jah. -Keyo felnézett. - És most?
-Valahogy meg kell értessem Ninaval, hogy anya nincs jól és valahogy rá kell bírjam, hogy segítsen. Hazaköltözök és úgy talán.
Keyo nézte a barátját, várakozón, szinte tudományos érdeklődéssel.
-Senkit nem lehet megváltoztatni.
-Mi van? - Mat úgy nézett rá, mintha eddig észre sem vette volna hogy mellette ül. - Jah, persze hogy nem.
-Hallottad a dokit, nem? Azt mondta sokkal jobb lenne neki az otthonban.
-Persze. Pénzéhes fasz.
-Mat! Nem tudsz róla gondoskodni. Se te se a hülye húgod.
-Tudod milyen drága az az otthon?
Keyo bólintott mintha várta volna a kérdést.
-Igen. Pontosan tudom, melyik milyen drága. Tudom, hogy melyik mit nyújt és szerény lehetőségeimmel utánna néztem, hogy a bentlakók hogy vannak.
Matnek elvörösödött az arca.
-Mi van?
-Semmi. Tényleg gondold végig. A húgodra nem támaszkodhatsz. anyád olyan mint egy kétéves. Alig áll a lábán és teljesen nincs eszénél.
-Nem tehetem be egy otthonba!
Keyo sóhajtott egyet és visszacsatolta az egyik protézist.
-Oké. Akkor találd ki hogy legyen és úgy csináljuk.
-Nem kell semmit csinálnod. Ez az én családom és az én problémáim.
-Oké.
Mat felpattant és a telefonján kezdett matatni Gus száma után. Aztán Keyora nézett.
-Ne haragudj.
-Te ne haragudj, hogy folyton beleugatok az életedbe.
-Kaptam egy melót. 10 nap. Egész nap. Jól fizet. - megrázta a fejét mint aki maga sem érti hogy keveredett ebbe a helyzetbe. - De így... Le kell mondanom.
-Mi a baj az otthonnal?
-Az olyan elfekvő. Érted. Kórház.
-Nézz meg párat. Komolyan.
-De ha meg is nézem és nem tudom... jó valamire is. Akkor sem tudom kifizetni.
-Az legyen annak a napnak a problémája, oké? Lehet, hogy ki tudod. Lehet hogy ez a meló behúz újabbakat és hirtelen stabil egzisztenciád lesz. - elmosolyodott. - Simán.
-Egy másik ember életéről döntök. Érted? Borzasztó.
-Aha. Mikor gumit húzol dugáskor akkor is, és mikor volán mögé ülsz akkor is. Hm?
Mat összevont szemöldökkel nézett Keyora.
-Te nem vagy normális.
-Aha. Nah, lábra kaptam. Jössz? - nézett hátra a válla felett miközben visszaindult a kórház aulája felé.

Rajongók

Judy azt képzelte, hogy valami irodában dolgozik. A tollait szépen elrendezte a tartóban, a radírját is merőlegesen állította a vonalzókkal. Sosem használta sem a vonalzókat sem a radírtt. Aztán fontoskodó arccal kinyitott a franciakockás füzetet. Az első oldalra szeretett a legjobban írni, a még teljesen szűz füzet első oldalára. Szépen gondosan kanyarítva a betűket felírta középre, hogy Valentín napi buli, aztán elégedetten megszemlélte a művet.
Míg Judi az asztalánál matatott a füzetben a háta mögött az ágyon Marge felhúzott térdekkel kuporgott és színes magazinokat lapozott unottan.
-Nah?
-Mondhatod. - fodult hátra Judy lelkesen.
-Kellene egy dj. Petr Kovacra gondoltam, vagy arra a tizedikesre akinek az a sárga pulcsija van.
-Az nem is DJ.
-Lehet hogy az. - fordult vissza a magazinhoz Marge.
-Haladjunk időrendben inkább. - fordult a füzethez Judy. Jobb volt ez így. - Titkárnő. - gondolta és elmosolyodott.
-Délelőtt mennek le a szépségversenyek.
-Több is?
-Igen. Daniella miatt lesz teljes alakos, arc és láb szépségverseny. Ezeket az aulában kellene tartani. Ott van hely a sok nézőnek és a zsűrit is fel lehet ültetni arra a dobogóra ami a kutyakiállításról maradt itt.
-Szuper. - Judy kötelességtudóan körmölt.
-Aztán ebéd táján úgyis mindenki eltűnik. Aztán délután kellene az eredményhirdetést tenni.
-Jó. És a fiúk?
-Lenne ilyen célbedobós, mint a vursliban. Csak ezt a Berg fiúk csinálják konzevdobozokból. Mindenkinek be kellene hoznia egy plüsst hétfőre és akkor lenne mit megnyerni is.
-Aha. - Judy körbenézett a szobáján és megállapította, hogy négy szőrlényt is be fog adni a közösbe, elvégre az ember vállaljon áldozatot a közösségért.
Marge unottan lapozgatott tovább, de ez Judyt nem zavarta. Tudta, hogy Marge ilyen és csak a harag lendíti ki egy röpke pillanatra ebből az unott apátiából. Szerencsére Marge okos volt és valójában nagyon is aktív. Judy szerette hogy Marge nem egy harsány lány. Szóhoz juthatott mellette ő is.
-A hetedikesek csinálnak büfét. Azzal nem lesz gondunk. - mormogta Marge.
-Az eredményhirdetés után pedig technikai szünet és aztán disco?
-Mikorra esne?
-Hát ha kettőtől kezdődik akkor sem hiszem, hogy egy óránál hosszabb. Kicsit korai ez disconak, nem?
-Hét előtt nem kellene elkezdeni. - nézett fel Marge az újságból. - Valamit még ki kéne találnunk oda.
-Kvízjáték?
-Hülyék ezek mind. Kár szembesíteni őket ezzel, mert csak minket fognak utálni. - Marge forgatta a szemét. Évfolyamelső volt. Megtehette.
-Akkor?
-Nem tudom. - Marge belemélyedt egy cikkbe. Judy nézte őt aztán eszébe jutott hogy hülyék. Aztán eszébe jutott, hogy a mamája szerint a legtöbbet beszélgetés formályában lehet tanulni.
-Csináljunk beszélgetést.
Marge felpillantott.
-Beszélgetést?
-Mint a tévében. Hívnánk érdekes embereket és beszélgetnének és lehetne kérdezni. Mint hatodikban az író-olvasó találkozó volt China Mévillel.
-Ó az a pasi... - Marge elpirult és gyorsan visszavonult a cikkhez.
-Lehetne ilyet. - Judy egyre lelkesebb volt. - Kit hívnál el?
-Ilyen nevet nem tudunk elhívni most. Kicsi a költségvetésünk - mondta Marge és unottan becsukta a magazint. - De valami helyi celebet lehet hogy rávehetnénk. - megtörölte a szemét, mintha most ébredt volna.
-Hívjuk el a kosarasokat. Nyertek múlt héten, döntőtök.
-Jah. Hívjunk kettőt tőlük. De kéne valaki aki beszélni is szokott.
-Polgármester helyettes? - Judy vigyorgott mint egy idióta. Marge fintorgott.
-Rendőrfőnök? Amber apja tűzoltó! - Judy újra lelkes volt.
-Jó, legyen Amber apja, hátha ráér.
-El sem tudom képzelni, hogy miről beszélgessenek.
-Nem kell neked elképzelni. Majd odaül valaki beszéltetni őket, mint a tévében. - vont vállat Marge.
-Aha. Te?
-Mi? Dehogy!
-Akkor?
-Rick? - egyszerre fintorodtak el.
-Hívjuk el Keyo Changwanit. - mondta Judy. - Egyik reggel mondta, hogy ide járt.
-A rádióban mondta, hogy ide járt?
-Aha. Fél hét körül, csütrtökön.
-Hallgattad már fülhallgatóval?
-Nem.
-Huh. Próbáld ki.
-Huh. - Judy vigyorgott és mutatóujjával akkurátusan feltolta a szemüvegét az orra hegyéről.
-Mr. Changwani jó lesz. - állt fel Marge. - Add a füzetet, átnézem.
Judy odanyújtotta és nagyon elégedett volt magával.
-Akkor kikeresem a számokat a netről és felhívom őket.
-Oké. Én meg beszélek Pterrel a discoról. Este msn-en átdobom mi lett.
Judy nézte a hátát ahogy kimegy a szobából.
-Te Marge! Mennyi idős Mr. Changwani?
Marge visszafordult. - Fogalmam sincs. Olyan negyvenesnek saccolom.
-Akkor szigorúan magázom...
Marg elmosolyodott.
-Oké. Szia.
-Szia

-Judy Preston vagyok és Keyo Changwanit keresem.
-Én vagyok, parancsoljon.
-A Middlerock iskolából keresem. Szeretnénk meghívni egy beszélgetésre az iskolába február 14-én délután. Joey Rossi és Malcolm Braderby lesz vendégünk az Arisona Mochikansból és Jeffrey Vallom tűzoltó.
-Ó hát.. nagyon kedves. Megnézem van e valami dolgom aznap délután. Adna egy percet.
-Hogyne. kérem. Várok. - Keyo mosolyogva nézte meg a naptárját. Valentin nap. Remek. -El tudok menni, igen.
-Ó ez igazán nagyszerű! - lelkendezett Judy. - Tudja ez egy diák program. Mi szervezzük és bonyolítjuk le az egészet. Szóval nem tudunk önnek tiszteletdíjat fiuzetni.
-...
-Így is elvállaja.
-Oda jártam én is. Igen, persze, szívesen.
-Jaj, uram. Nagyon köszönöm a magam és a szervezők nevében. Akkor várjuk háromra, 14-ln!
-Én is köszönöm! Minden jót Miss Preston.
-Köszönöm, viszlát!


Őrült rohanás volt az a délután. Délelőtt Mattal kellett menjen egy megbeszélésre. A kocsiját kellett megmutassa és Mat ragaszkodott a személyes jelenlétéhez is a maga szelíd de annál kifejezőbb módján. Délre Garinál kellett lennie havi raportra. Háromra pedig a suliban, hogy levezesse azt a beszélgetést. Bepattant a kocsijába és begurult a zsúfolt parkolóba. Szerencsére a mozgássérült helyet nem foglalta el senki, így kényelmesen ki tudott szállni. A sport kerekesszéket hozta el, a könyebb navigálás miatt. Emlékezett rá, milyen nehezen fordult itt-ott a suliban. Most a tömeg nehezítette a dolgát, de szerencsére csak az aulában kellett megtalálja a szervezőket. A srácok már ott gyűltek a kosarasfiúk körül. A kétméteres izomsrácok kedvesen vigyorogtak a lányokra és kezetráztak a rajongó fiúkkal. Keyo odagurult és ő is kezet nyújtott az egyiknek. Az lenézett rá és leguggolt elé.
-Hello!
-Szia. Keyo Changwani vagyok. Én fogom vezetni a beszélgetést.
-Á. Klasz. Tuti. Oké. - a kosaras kezetfogott vele aztán visszafordult a rajongókhoz. Keyo egy pillanatig még nézte őket. Összebiccentett a másikkal aztán körülnézett a szervezőket keresve.
A két lány egy úrral beszélgetett illedelmesen. Időnként odaszaladt hozzájuk egy-egy srác valamit kérdeztek vagy mondtak nekik. Ők bár beszélgettek sűrűn lesték a bejáratot. Keyo lassan odagördült eléjük.
-Sziasztok. - nézett egyikről a másikra. - Judy Prestont keresem.
-Én vagyok. - mondta kicsit sürgetően a szemüveges.
-Én pedig Keyo Changwani. Itt vagyok már pár perce, de csak most vettelek észre titeket. Tőlem kezdhetjük.
A két lány arca megnyúlt. Beállt egy döbbent pár másodperces csend. Aztán a magasabbik megrázta egy picit a fejét és kezet nyújtott.
-Margaret Hoppkins vagyok. Elnézést. Azt hittük, hogy idősebb.
Keyo elismerően elmosolyodott.
-Azért menni fog, igérem.
-Köszönöm. Erre legyen szíves. - mutatott az emelvényre, még mindig falfehér arccal, aztán egy pillanatra a szája elé kapta a kezét,  majd mint egy magának odanyögte, hogy megoldjuk.
-Köszönöm.
Judy Preston olyan szomorúan nézte, hogy Keyo inkább elfordult.

Hazaút

A reptér a tömeg ellenére sem tűnt zsúfoltnak. Emberek laza folyamokban áradtak a folyosókon. A nyelvek kavargó zajában Slavin kialvatlan fejjel állt. Csomagjai megszaporodtak Arisonában, de a csomagok súlyánál valami sokkal nehezebben vihető is rátelepedett. Állt a fényes csarnokban és mozdulatlanná merevítette a vágyakozás.
-Annyian teszik ezt, fel sem tünnék. Senki nem foglalkozna velem ha... Ez itt Amerika. Valahogy majdcsak lenne. - rágódott percek óta ugyanazon a körön. Eszébe jutott a nagynénje aki egyszer diszidálhatott volna Franciaországba-ba. Kézilabdázott a Szlava csavargyár csapatában, ami kijutott az európabajnokságra. Ott maradhatott volna kis cselszövés és konspiráció árán, de nem mert. Amikor ezt Slavinnak elmesélte egy pici panelkonyhában, narancssárga virágyos nejlonotthonkában, erős zsíros ételszagban, Slavin a viaszosvászon terítő mintáit követte le egy használt gyufaszállal. Mjarca néni puha volt és pirosas színű. Slavintizenhét éves volt és szerelemes egy Lina nevü lányba. Akkoriban diszidáltak. Slavin össze volt törve. Mjarica nénit képtelen volt elképzelni kőkemény, rámanős, izmos kézilabdáslánynak. Felnézett hát az asszonyra és őszinte bociszemeiben ott vibrált a kérdés. Mjarica néni pedig nagyot szívott a narancssárga Krasznoból és bólogatva elzárta a tüzet a rotyogó fazék alatt. Már háttal volt Slavinnak mikor válaszolt.
-Azt kellett volna. Ott baszódott el minden, édes fiam. Az ember ne hátráljon meg ha kapura lőhet. Tegye meg. Sosem lesznek tiszta helyzetek. Kár is azokra várni.
Slavin a New York-i reptéren újra és újra végigjárta a problémát fejben. Ott a kapu. Onnan ugyan nem látszott, de simán kisétálhatna. Elvegyülhetne az utcán azzal a rengeteg arccal. Nem kérdezne senki semmit. Valamikor délután felhívná Keyot és elmondaná neki, hogy nem ment haza. Keyo val'szeg nevetne rajta és segítene valami munkát találni. Onnan meg menne már minden szépen, és egyszercsak amerikai lenne.
Slavin bizonytalan lépésekkel megindult a kijárat felé. A nagy sporttáskát a hátára dobta, a kis hátizsákot a hasára vette fel, így is lefoglalta a szabadon maradt kezét az a táska amit Mattől kapott, eltenni a sok szuvenírt és ajándékot amit adtak neki. A piros neonos újságos előtt meglátott egy családot. Nyugodtan ültek, míg egy rendőr egy másik reptéri biztosnágiavl beszélt. Slavin míg átvette egyik kezéből a csomagokat a másikba, hogy pihentesse kicsit a kezeit elég közel állt ahhoz hogy hallja a szót, amitől elállt benne a késztetés.
Illegális bevándorlók.
Slavin hagyta őket maga mellett elhaladni, aztán lezuttyantotta a nagy csomagot a hátáról és lassan levette a hátizsákot is. Beletúrt seszibnű hajába és kétségbeesve nézett körül.
-Az ember ne hátráljon meg ha kapura lőhet. -leült a sporttáskára. - Most más idők járnak. Ha van elég pénzem kijöhetek. Bármikor ha van rá fedezet.

A stewardess eljátszott a szokásos mozdulatokat. Slavin pedig lehúnyt szemmel ízlelgette a döntése ízét. A repülő nekifutott és felemelkedett. Slavin torkát összeszorította a fizikailag érzett visszahúzás. Semmi kedve nem volt hazamenni a koszos koleszba ahol élt.

845-ös szobában lakott a Műszaki egyetem Paszjet koleszában. Az épületet lassan málló betonból öntötték és az ablakszigeteléseket már akkor kispórolták belőle. Így a tél beköszöntét az ujságpapírból csirízt főző koleszkonyhai esték jelentették, és a csöpögő mindig langyos konvektorok halk otthonos zajai. Vastag, egérszürke plédek kerültek elő a penészes ágyneműtartókból és felcsendültek a melegítő énekek angolul, németül és oroszul.
A net az ázott vezetékek miatt pont annyit akadozott mint az áram. Minden szobában a kaotikus gépasztalok alatt mint jószándékú őrszellemek világítottak a szünetmentes tápok. A kráter, amit a Volgravichék ablakon kidobott hűtője ütött a kispolskin át a betonba még mindig ott volt a kaputól jobbra. Slavin úgy érezte a krátert és az épületet majd csak az armageddon pusztíthatja el, vagy egy atomtámadás. Addig  senki nem nyúl hozzá, hisz úgyis olyan közel vannak a végnapok, minek?
A lépcsőn Jerzsa és Tatjana jött szembe. Jerzsa pisztolyt imitálvaa kezével lendült felé, de Slavin maga elé fogta a zsákját fedezéknek, mejd kilesve mögüle lelőtte játékosan Jerzsát. Aa fiú teátrálisan lerogyott a lépcső tövében. Nője, az erősen sminkelt nagyon hosszú combú Tatjana kuncogott.
-Azt hittem haza se jössz! - veregette hátba a szobatársa.
-Én is. - vallotta be halkan Slavin.
-Mifaszé' jöttél vissza? - fogta meg a vállát a srác és úgy hajolt az arcához közel, hogy Slavin jól látta a szemében az értetlenséget. Azt a vágyakozást, ami az övében is vibrált. Nem válaszolt csak összeszorította a száját.
-Tatjana cuccai vannak az ágyadon. Csak dobd át az enyémre. A géped kikapcsoltam. Ne zabálja az áramot. Van pár új cucc meg Gyim is keresett meló miatt. Nem adta nekem. Azt mondta haza jössz. Bazmeg! - elnevette magát. - Jó hogy itt vagy, ne értsd félre, de bazzeg, holnap el kell magyaráznod minek!
Slavin mosolygott és kirázta a hideg. A kopott folyosón bevonszolta a cuccait. Végig a morzsamintás öreg linóleumot figyelte és a konvektorok alól alattomosan előkúszó tócsákat. A szobában büdös volt, de viszonylag meleg. Ondó, izzadság és erjedő parizer szaga.
-Velkam hóm, lúzer. - morrantotta magának és lehajolt az asztal alá, hogy beizzítsa a szünetmentest és a gépét.

Slavin alapvetően nem szokott félni. Volt benne cidri mikor kamaszkorában bepróbálkozott a suli szerverére, majd Pjotr munkahelyének szerverére. Kicsit izgult az első warez oldala megnyitásakor és igencsak reszketett a lába, mikor Lenyiszej tanárúr mögé lépett vasárnap este a gépteremben, miközben ő éppen módosította a tűzfalat, hogy aztán békésen üzemeltesse a warezoldalt egész héten a koliszobából. A családi legendárium olyan vastagon bővelkedett horrorban, hogy igazán nem tudta Slavint megrémíteni a valóság. A nagypapa, akit valószínűleg ledaráltak egy moszkvai irodaház alagsorában vagy a nagynénje vőlegénye, aki teljesen begolyózva tért haza egy egyhetes eltűnésből. Igaz, hogy előtte részegen csúnyán szidta a rendszert, és néha éjjszaka portás volt egy nyomdában ahol röplapokat is nyomtak. De ezt Slavin akkor is valami baljóslatú előjelnek vélte az Armageddon felé mutató számos más iránytű között.
Csernobil idején kisiskolás volt. Örült az ingyen salátának amivel az anyja hazaállított, mert imádta a tojásos galuskát, ahhoz meg a jó ecetes fejessaláta való. Sokat is ettek azon a héten. Meg is utálta egy életre a salátát is meg a nokedlit is.
Slavin úgy gondolta a nehézségek adta kihívásoktól érik az ember valami olyan acélossá, mint Han Solo. Aztán hazaállítottak 90'-ben Jerkáék és Slavinban megdőltek a kamaszos elképzelések. Csehországban voltak addig. Slavin pedig a létezésükről sem tudott addig. Apa nővére, férje és két lányuk költözött be azon az őszön Slavinél 2+2félszobás panellakásába a Vlahoda Jurics utcába. A lányok rosszul beszéltek oroszul, a szüleik nagyon szomorúak voltak. Apa örült. Ő volt az egyetlen aki örült nekik. Jerka magas erős nő volt. Hosszú lófarok szerű kemény, egyenesszálú hajjal. Kemény volt az arca, szúrós a nézése. A férje, Gregor valamivel szelídebb volt, de ő is a z arcán hordta a hivbatását. Katonák voltak, a szó legkomolyabb értelmében. A lányaik Katja és Olga nem tudtak mit kezdeni Moszkvával. Egymást kínozták egész nap, vagy az iskolában, vagy otthon. A következő évben mindhárom gyereket kolégiumba adták. Katjat Leningrádba, Olgat Lipetskbe. Slavin maradt Moszkvában, de többé nem járt haza túl gyakran. Jerkák eltüntek ugyanis a rendszerben. A cseh bázisra küldták őket, és azzal megszüntek az orosz nyilvántartásban. Mikor felszámolták a bázisokat középeurópában ők kényelmes, nyugatias életet hagytak ott autóstul, lakásostul, fizetésestül. Visszatértek Oroszországba ahol még csak nyilván sem voltak tartva. Négy évet éltek így Slavinéknál mindenféle kulimunkából, papírokat könyörögve, intézve, kenve és zsarolva embereket egyszerű alap orvosi ellátásért. Olyan volt, mintha háború lenne valahol az aszfalt alatt, a csillogó márványtömbök mögött. Sosem ott ahol Slavin járt, de a feszültség, a nyomor olyan volt, mint háború idején lehetett. Végül, mikor elköltöztek egy szjurnyi házba Slavin apja örült a legjobban. Slavin sosem járt náluk. Anyja elmondása alapján a lányok sem mentek soha oda haza. Moszkvában találkoztak, a három út metszáspontjában.
Slavin életében az adatoknak döntő jelentősége volt. A nyilvántartásban benne lenni vagy nem lenni egy olyan nagyszabású társasjátéknak tűnt amit nem lehet kikerülni. Így fel sem merült benne, hogy ne értsen az adatbázisokhoz és jelszavakhoz olyan mélységben, hogy a saját biztonságát ne tudja szavatolni. Már két éve lediplomázott és még mindig a koleszban lakott egy ilyen kis malőr miatt.

Arisona valami olyan varázslatos hely volt, ahol nem kellett folyton szembeszélbe pisilni. Arisona meleg volt, ami abban a hideg, nedves, hugyszagú kolégiumban mesésnek tűnt. Ariosona akadálymentesített kényelme úgy lebegett a szeme sarkában mint valami zavaró hajszál. Arisona hihetetlenül messze volt.

Bejelentkezett a postafiókjába.
Egy levél várta Keyotól.

Üdv a távolból!
Remélem jó volt az utad és most már nyugiban lébecolsz otthon. Ne feküdj le a következő estig.
:: wink :: Itt maradt pár cuccod, majd elküldöm postával. Ha pedig úgy érzed nem volt elég a homokkal nehezített döglesztő hőségből gyere nyugodtan bármikor. 
Üdv.
Keyo

Lepattanó

Vannak állandó dolgok, mint a fröccsöntött szűzmária szobor, a gyöngyfüggöny csendülése amikor feltámad a poros és forró szél, a felpúposított macska-hátak. Meg a kártyalapok száraz surrogása, ahogy öreg, festett körmű ujjak között keverednek.
Csak a nevek változnak: ma már Senora Manuelának hívták akire Loo még Mandy néniként emlékezett.
Mandy néni akkoriban költözött a városba, mikor Loo és a Mama, - és amikor Fabio börtönbe került. A Mama összevissza dolgozott és kapóra jött a szomszéd lakókocsisor végén lakó nő a macskáival, a hóbortjaival és főleg a ráérő délutánjaival. Így Loo-ra, és több kortársára gyakran Mandy néni, a jós vigyázott, - vagy legalábbis nem hagyta őket teljesen magukra. Tudott bánni az emberekkel, akik szerették a jövendöléseit és azt hogy éppen a megfelelő részeket tudta homályban hagyni. Klientúrája először a lakókocsi-telep lakóiból állt, de hamar bővült a város egyéb polgáraival. És Mandy néni ügyesen kezelte a titkokat, pont a megfelelő részeket emelte ki, míg másokat hagyott elsűllyedni a feledésben, így mára jókora kapcsolati hálót épített ki magának. Senora Manuelává nőtte ki magát, akihez a súlyos arcok is elnéztek időnként, és aki a város illusztris személyeitől kapott köszönő csokrokat néha. Megszerezte a telep három téglaházának egyikét, kliensei segítségével felújította és csendes, de nehezen megkerülhető hatalomként éldegélt a lakókocsi birodalomban. A régi lakókocsiját a ház mellé vontatva megtartotta jósdának - és Loo őszintén remélte, hogy a kisszobájában még mindíg jut hely egy-egy gyereknek.

Mikor lefékezett a háza előtt a Senora a lépcsőn ülve cigarettázott, a nagyvirágos szoknyájából kilógó visszeres lábát dörzsölgetve. Macskái furcsa mintában hevertek-ültek körülötte, Loo meg mert volna esküdni rá, hogy vizsgáztatóan bámulják. Beto még mindíg sírt, ahogy Mat garázs-odúja előtt rákezdte, mint aki sose tudja majd abbahagyni. Loo próbálta esetlenül vígasztalni, mire a gyerek belecsimpaszkodott, összekente a könnyeivel és hagyta magát kiemelni a rossz tragacsból. Így lépett a nő elé, aki nem kérdezett semmit, csak vakkantott valamelyik nőrokonáért.
- Mandy néni... ez itt Beto, ööö, az unokaöcsém...ki... ki van száradva...
- Neked, fiam, Senora Manuela. - tápászkodott fel az a legyőzhetetlenek mosolyával - Hola Beto, majd beszélünk, most ebéd, alvás. Loo, a csomagot oda tedd. Linda, a kisszobában fektesd le.
Ahogy Loo belépett a gyerekkorából jól ismert jósda-szobába ma először érzett szilárd talajt a lába alatt. Kicsit máris hős volt a segítő szellemek barlangjában, aki baljós küldetést teljesít, de tudja a megfelelő varázsigéket. Szinte megnőtt megkönnyebbülésében, és mire leülhetett, egészen összefüggően mondta el a Betoval és a halállal való találkozását. A Senora résnyire húzott szemmel hallgatta, a macskák csendben beáramlottak és szétszóródtak a szobában. Aztán közel hajolt vendégéhez és mosolyogva kérdezte, mint aki tőrt dob felé:
- Találjam ki, én találjam ki mi lesz, igaz?
- Benned bízom... Senora.
- Hmmm... - mosolyodott el a nő még mindíg a szemébe meredve, és Loo örült mint aki nem felejtette el öreganyjának szólítani.

- Beto... Alberto Hozario... mi van veled, és főleg mi lesz? - Senora Manuela keresztet vetett, aztán ráérősen vetette ki a kártyákat. Kezdetnek a felső sor első lapját fordította fel:
- A múltad, úgy ahogy volt, mindenestül, most ég porrá... hozzám egy profi fegyveres hoz el: lovag vagy katona, hmm? - nézett szinte kontyáig húzott szemöldökkel Loo-ra, akitől csak egy megilletődött, kurta biccentésre futotta. A jós a következő két lapért nyúlt.
- Ehhh, ejnye... - a Kardok hetese és a Remete mutatta meg magát, mindkettő fordítva. Manuela hátradőlt és elnézett Loo feje fölött.
- A veszélyt most a rossz barátok jelentik, árulás, hazugság - Loo tekintetébe fúrta a magáét - drogos kapcsolatok. Beto retteg, paranoid lesz, önbizalomra ne számítsunk... ez érthető. De ha nem lesz öngyilkos... lássuk a jövőjét! Óóó, nocsak... - A vörös körmű öreg kéz felfedte az utolsó három lapot. Érmék hetese, egy Királynő, Kupák hatosa... - ezt a részt szerette a legjobban, amikor a történet, valakinek az élete összeállt egy pillantásra előtte. Manuela a kártyák fölé hajol, mintha be akarná lélegezni őket, hogy ők beszélhessenek belőle. Vele szemben Loo szintén előrehajolt, mint akit bűvölet kényszerít az utánzásra.
- Pénz, siker, egy erős és nagyon zűrös nő... és fegyver, megint fegyver, talán egyenruha... Igen... Hát figyelj, Lui Hozario, ha az unokaöcséd nem lesz öngyilkos a következő hónapokban, vagy drogos a következő évben, akkor túllép a múltján... sikeres is lehet valamelyik fegyveres csoportban, és pont ellentétesen mint az apja. Katona lehet, kommandós, rendőr... igen, egy sikeres nyomozó. Lesz aztán valami nehéz nője, valószínűleg egy kurva, informátor talán... de belebonyolódnak egymásba. Heh, milyen érzelmek rágják majd őket... ehhehhe, lesz minden, mint a jó szaftos filmekben... Segítenek is egymásnak de főleg ártanak... odavissza. A nő okozza végül a bukását is... Neeeem, Beto csak ne óvakodjon tőle, - Lui fiam, hát nem tudod, hogy az ilyenekért érdemes...? - hunyorított gonoszul vigyorogva a jósnő és eltolta magát az asztaltól.
- Aztán vénebb korára Beto visszajön, talán ide a városba, talán oda ahol született... lefokozzák, lehet még rendőrfőnök, igen, az a rendes, akivel meg lehet beszélni...

Loo lassan kifújta a levegőt, amit már ki tudja mióta fojtott vissza, és leeresztette görcsbe rándult vállát. Nagyot sóhajtott, és Manuela arcát figyelte, míg az egy hosszú, kopott szipkáért nyúlt és szép komotósan rágyújtott. Aztán a macskákkal együtt bámulták a szürke pászmákat, amik kavarogtak és felszálltak mint valami füstáldozat.
- Szép - szólalt meg végül a jós - mára, és az éjszakára itt maradhat a srác. Linda majd néz rá, kap enni, alszik a régi kisszobában.
- Umm, köszönöm... köszönöm Mandy néni... ööö Senora.
- A pénzt oda rakod... aztán holnap reggel még munka előtt itt légy, addig kitalálom, mi lesz.

Manuela hallgatta a távozó Loo után csendülő gyöngyfüggöny hangjait, elnyomta a csikket és ráérősen símogatta a kontyából kibújó tincseket. Aztán a jóslatot kérő vendégek már majdnem üres helyére, a kopott plüss fotelre meredt. Igazából egy csöppet se vágyott újra egy kiskamaszra, boldog volt, hogy unokái legtöbbje már túl volt ezen a koron. De a fiú gondja nem hagyta hogy könnyedén lesöpörje magáról, mint kliensei nyűgjeit távozások után. Folyton a szeme elé tolakodott, míg nem keverte meg még egyszer a kártyát:
- Na, vénasszony - vigyorodott el - akasszunk hóhért... mi is lesz az én dolgom a Hozario gyerek ügyében?
Elemelte a paklit és biztos kézzel kitett egy lapot az aranyrojtos zöld bársonyterítőre. Megfordította, aztán nyerítve nevetett, míg rekedt köhögésbe nem fulladt a hangja.
- A Világ. Sejtettem, köszönjük - a nagy mű véghezvitele, siker... eredményes munka. Diadal.

Ezúton is köszönöm felkért független szakértőnk, darkwing közreműködését a kártyavetésben.

Adogatás

Loo elhajtott Gari házától. A keze rá-ráütött a kormányra. Mellette Beto csak pislogott. Mat Bergék garázsában lakott akkor már évek óta. Szépen berendezkedett. A műhely volt alul, a labor volt fennt. Keyo félig meddig ott lakott. Mat pedig belehelte érzékeny lényével még a gerendák repedéseit is. Rengeteg lom és alkatrész hevert mindenütt. Ha takarított leginkább porszívóval, aminek csövére egy rácsot szerelt, nehogy olyasmit is felszívjon ami fontos lehet. Loo megállt a garázs előtt és hosszan ücsörgött ott. Beto meg sem mert moccanni. Aztán Loo összeszedte minden bátorságát és bár érezte a zsigereiben hogy ez nem helyes becsörtetett Mathoz, mint mindig.
-Hello. Mat. Halló!
-Szia! Gyere be. van még sör a hűtőben, ülj le. Jövök. -hallatszott az emeletről Mat hangja.
Loo leült, kibontotta az asztalon bontatlanul melegedő sört aztán letett és nézte ahogy a hab kirojtosodik a kis nyíláson.
-Vezetek basszus. - motyogta és a nadrágjába törölte a kezét. Pár perc múlva Mat ledobogott a létrai meredekségű lépcsőn.
-Hello. Hű de nyúzott vagy. Bolti lopás?
-Nem, kösz. Ja! - kapta fel a fejét Loo - Nem. - szegte le újra a fejét. - Figyu. khm. Izé. - Loo nézegette a sört a dohányzóasztalon aztán zsebredugta a kezét és felnézett Mat sovány arcába. - Figyu.
-Jah.
-Garinál voltam.
-Ma van a születésnapja. Ilyenkor nagyon rosszkedvű.
-Jah. Figyu. Itt van az unokaöcsém.Beto.
-Jah.
-Itt hagynám.
-Joh. Randi?
-Umm. Nem. Úgy értem... Lakhat itt? - Loo úgy nézett Matre mint a fogorvosra. Vicsorgott és meghallotta ahogy a fogai nyikorogva összesuródnak.
-Már mér lakna itt?
-Hát Gari szerint te jó lennél erre. Mert ráérsz. Érted. Nincs családod, de van kis pénzed és nem vagy egy ideges csávó. Van önálló lakásod. Ilyesmi...
-Mi van?
Mat leült. Egy percer végigszántotta a belsőjét a gondolat, hogy egy kisfiúra kelljen vigyáznia. Saját tízéves érzései és emlékei gyűrődtek fel benne. Nem akart újra úgy érezni és nem vágyott rá, hogy újra előtörjenek benne azok az érzések.
-Hát... - Loo zavartan méregette a sörösdobozt mintha valami dinamitrúd lenne.
Mat kipillantott a nyitott garázsajtón. A szakadt csotrogány lökhárítója és lámpája odalátszott. Szeme végigsimogatta a garázs belsejében felhalmozódott magánéletét. A tárgyak amiket itt épített, a millió kis kütyü, a fényképek tengere, Keyo. Keyoért érzett felelősséget, ahogy az anyjáért is. nem mintha Keyo rászorult volna, hogy pátyolgassák, ahogy az anyja sem hagyta, bár neki szüksége lett volna rá. a húga akinek valószínűleg nagyon is szüksége lett volna rá, ő mégsem volt képes szót érteni vele. Három ember volt az életében aki igazán számított neki és mindhárom komoly érzelmi terhet jelentett. Nem. - húzta össze valami szorongás a gyomrát - Nem akarok ide egy kisfiút.
-Ne viccelj már. Dehogy lakhat itt. Loo. - Mat kényszeredetten elnevette magát. Loo felkapta a fejét, mintha ütést várna. Mat szerette Loot. Úgy gondolta Looban is sokkal több van, mint ami látszik elsőre. Loo jó volt. A szó klasszikus értelmében jó. A fejében mindig szuperhős volt, élkatona, szuperzsaru, vadakat terelő juhász. Hülye dolog, hogy ezt nem látta senki, mert egy plázában biztonsági őr. Mat nézte Loot és annyira nem akarta magbántani. Szerette volna, hogy Loo tudja, hogy nem vele akar kibaszni, de van egy pont ahol meg kell húzza a határokat. -Ezzel az erővel lakhatna nálad is. - mondta végül fennhangon Loonak. Érezte Gari tekintetét mint valami kihívó vívóbajnokot, hogy vajon van e ő, Mat elég lúzer, hogy beleessen a csapdába. És érezte Gari tekintetét a hátán is, mint valami kicseszett szárnyat, hogy ő, Mat van e elég erős szívben, hogy úgy adja vissza Loonak a feladatot, hogy Loo meg bírja csinálni. Keyo jutott eszébe, ahogy ült a hintában a játszón egyszer régen még általánosban. Keyo akkor sírt. Ült a mozdulatlan hintában és rázta a zokogás, mert rádöbbent, hogy vannak dolgok amiket nem tud megtenni, még akkor sem, ha az anyja naponta ezerszer érezteti vele, hogy a korlátai csak akaratgyengeségből fakadnak. Akkor is ha Gari hisz benne, hogy Keyo előtt nincs lehetetlen, attól még a korlátok léteznek. Mat lehúnyta egy pillanatra a szemét. Ő is tudta, hogy Keyo messze nem ért a lehetőségei szélére. És ha ez így van akkor Loo még kevésbé. Mat döntött.
 - Kiveszel egy szobát vagy kis lakást mint Keyo. Megkapod a srácért a havi apanázst mint Sylvia is kapta és dolgozol tovább, csak a srác nálad lakik, suliba jár, és oké lesz. Biztos tetszene Lisettnek is a dolog. Látná mindenki aki eddig nem, hogy milyen komoly felelősségteljes fickó vagy.
Mat vigyorgott. Valami olyan meleg elégedettséget érzett, mint addig soha.
-De én?
-A te unokaöcséd nem?
-De.
-Mikor szabadul a bátyád?
-Három év múlva... ja nem, már csak kettő.
-Két év nem nagy idő. Hm?

Visszavágó

A ginseng forró gőze megnedvesítette az arcát. Szorosan fogta a csészét és egyenes derékkal ült a kanapén. A telefon műanyag darabkái szanaszét szóródtak az asztalon. Kell egy másik készülék, gondolta, és belekortyolt a teába. Aztán ahogy a perzselő íz szétáradt a nyelvén, megcsóválta a fejét. Vagy éppen hogy nem. Megkímélné magát az ilyen hívásoktól. Keyo úgyis eljön, ha akar valamit, bár Gari mostanában nem számolt vele, hogy akarna. Mark…Mark nem telefonál. Egyéb telefonokra pedig nincs szüksége. Legkevésbé esetlen, dühítő, szánakozó telefonokra.
„- Mrs. Changwani…
- Megint te.
- Igen. Bocsánat.
- Mit akarsz?
- Csak…gondoltam…
- Mit?
- Hát, ma van a…
- Hagyd abba!
- Én…elnézést. Sajnálom.
- Ne merészelj hívni többet!”
Gari pengevékonyra préselte az ajkát, és egyetlen mozdulattal a földre seperte a műanyag darabkákat. Aztán a konyhába ment, elmosta a bögrét és inni adott a virágoknak. Majd ott maradt a mosogató mellett, két tenyerével a pultra támaszkodva, és mint már annyiszor, most is mérnöki precizitással elemezte a benne tomboló érzéseket. Harag, gyűlölet, és mindezek felett a sziklaszilárd kötelességtudat és önuralom. A harag Mark. A gyűlölet Arizona. A kötelességtudat és az önuralom pedig Keyo. Most először azonban az is megfordult a fejében, hogy vajon meddig tart még az utolsó kettő. Mennyi ideig bírja kontrollálni magát, mennyi ideig hajlandó szóba elegyedni azokkal, akik szólni próbálnak hozzá? Mennyi idő kell ahhoz, hogy Ahn ne csak havonta egyszer, hanem sűrűbben látogassa? Mennyi?
Az udvaron gumi csikordult, majd kocsiajtó csapódott. Gari felkapta a fejét és kitágult orrlyukakkal a levegőbe szimatolt. A szúnyoghálós verandaajtón át ócska, porlepte járgányt látott, amiből nagydarab, esetlen mozgású latin férfi szállt ki. Átizzadt inget, farmert és bakancsot viselt, és körbe-körbe tekintgetett a ház körül, mintha támadókra lesne. Aztán átment a kocsi másik oldalához, és behajolt a lehúzott ablakon. Vagy egy percig úgy is maradt, majd elhátrált és kinyitotta az ajtót. Gari felszisszent, mikor meglátta a kezébe kapaszkodó gyereket. Aztán kihúzta magát, végigsimított copfba fogott tükörfényes haján és határozottan kilépett az ajtón.
- Mi az? – szólalt meg hangosan.
A férfi megtorpant és lesunyta a fejét. A gyerek kerekre tágult szemekkel, nyakát felszegve bámult Garira, és úgy kapaszkodott a férfi kezébe, hogy elfehéredtek az ujjai. Gari jól látta, hogy a forróság ellenére is rázza a reszketés.
- Lui Hozario. Kérdeztem valamit!
- Asszonyom…izé… - Lui kínlódva kereste a szavakat, Gariban pedig fellobbant a türelmetlenség.
- Szedd össze magad!
Lui összerezzent. A tekintete megbicsaklott, aztán kihúzta magát, és úgy kezdett el beszélni, mintha a felettesének jelentene.
- Ez az unokaöcsém. Az anyja meghalt. A bátyám a sitten. A Mama…
- Ismerem az anyádat, Lui Hozario.
Lui nyelt egyet, és megrogyott. A katonás tartás kiszaladt belőle; nem volt már más, csak egy tehetetlen melák, aki szerencsétlenül pislog a napon.
- Mit akarsz tőlem?
Lui kínlódva tekergette a fejét; hol a földet nézte a lába előtt, hol a kocsit, hol a ház falát.
- Azt gondoltam…Ön talán…
Gari szeme összeszűkült.
- Én? Mit?
- Hát…hogy Ön…megmondja. Hogy mi legyen.
Gari mély levegőt vett. Már a nyelvén volt, hogy elküldje őket, hogy takarodjanak és hagyják békén, de az önuralom megingott benne, és hagyta szétáradni a gyűlöletet.
- Gyertek be – mondta, és a verandaajtót nyitva hagyva besietett a hűvös házba.
Lui másodpercekig tétovázott, aztán Betoval az oldalán beóvakodott a konyhába. Gari addigra citromos vizet vett elő a hűtőből, és töltött egy pohárral a gyereknek.
- Nem látod, mennyire ki van száradva? – szólt rá Luira. – Ki tudja, mióta nem ivott!
- Én…csak ma…
- Hallgass – torkolta le Gari, és leguggolt Beto elé. Hosszan nézte a rémült, sovány arcocskát, a kisfiú pedig hiába igyekezett kitérni a tekintete elől. Végül az ujjai reszketni kezdtek a poháron, és Garinak ki kellett vennie a kezéből, ha nem akarta, hogy elejtse. Lui visszafojtott lélegzettel figyelte őket az asztal túlsó oldaláról.
- Jól van – mondta Gari, és kiegyenesedett.
- Jól? – kérdezett vissza reménykedve Lui.
- Tudod, mi a dolgod.
- Ööö…
Gari elmosolyodott.
- Vidd el a barátodhoz.
- Ki…mi….Keyo? – dadogta Lui, mire Gari megcsóválta a fejét.
- Nem, nem Keyo. Mat.
- Mat? – Lui hátrahőkölt, Beto pedig halkan felnyüszített, mint egy kis állat.
Gari ragadozómosolya betöltötte a konyhát.
- Ki más? Mat egyedül él. Jórészt otthon van, otthonról dolgozik. Nincs felesége, gyereke, aki lekötné. Tud gondoskodni róla.
- De Mat…Mat?
- Ez, vagy az árvaház, Lui. Te döntesz. Eredj – mondta Gari, és hátat fordítva a mosogatóba öntötte a limonádét.
Nem elég neked a saját családod, a saját anyád. Nem. Te szánni mersz engem; engem, aki sosem engedtem el magamat, akin sosem látszott, sosem látszhatott, ha baj van. Fel mersz hívni a születésnapomon, minden évben, és ha nem zavarlak el, még ajándékot is hoznál. Szerencsétlen öregasszonynak látsz, aki olyan, mint az anyád, aki egyedül van és rászorul az esetlen gondoskodásodra. Hát akkor fogd ezt a kölyköt, irgalmas szamaritánuskám. Fogd, és gondoskodj róla.

Loo - kezdés

Tisztán érezte, hogy ez az a telefon, amit nem kéne felvenni.
- Hallo. Lui... Lui Hozario?
- Ummm... igen...
- Karashi vagyok a szomszéd. Háttööö... jönnie kéne, Beto mondta, hogy majd maga jön... Beto nálunk van. Várja... - a telefont mintha sok apró kéz rángatta volna, a háttérben aktuális sláger üvöltött és Loo már érezte, hogy el lesz cseszve a napja.
- Ööö, dolgozni mennék mindjárt...
- Akkor ne menjen. Vagy küldjön valami épeszű családtagot.
- Sylvia...?
- Igen, Beto anyja, pontosan! - a hang nyűgösre fordult - Jöj-jön-már! Érti?! A lábával jöjjön ide.

Tucson nem volt messze, Loo elcserélte a műszakot Sam-mel és nekiindult. Mindennél jobban utálta, ha intézkedni kellett. A Teendő jött apró kellemetlenkedéssel, aztán tolakodott egyre utálatosabban. Végül a fejére nőtt, letépte róla az álmodozás otthonos hullazsákját, befurakodott a legjobb álmaiba és ráfröcskölte izzó szitkait. Pont mint a Mama hangja, mikor ébresztette.

Már hazafelé gurultak, Beto mellette ült, kifelé bámult a szélvédőn és a hamburgerbe kapaszkodott amit az imént vett neki. Már tizenkettő, a szeme körüli árnyékok, meg ahogy a lábát dobálja, tisztára mint az apja, csak kicsiben. A bátyám - gondolta Loo - már nem is olyan kicsiben. - De ehhez nem lehet elég nagynak lenni...
- Hová vigyem-hová vigyem - mantrázta Loo fázósan összekoccanó fogakkal. Elhagyott gyerek volt a jéghideg műtőasztalon a gondolatai nélkül amikbe felöltözhetett volna. - Hová vigyem... haza a lakókocsiba? Árvaház, - kurvaélet azt hagyjuk - Mandy nénihez a macskák közé? Rendőrség? Mégis a Mamához, aki utálja? - egyre kétségbeesettebb gondolatok jöttek és Loo a fogát csikorgatva próbált valamit előcibálni, hogy a helyzetből szabaduljon.
Még egy hét lett volna, míg úgyis erre jár és a havi támogatást elhozza. Most az ajtó zárva volt, mellette cigizett a szomszéd, míg a gyerekei a saját ajtajuk mögül lestek. Beto arca kisápadt közülük - óriásira nyílt szemei fókuszálatlanul meredtek Loo-ra.
- Karashi - morogta a szomszéd, nagyot szívott a cigarettacsonkból, és kézfogás helyett feszítővasat nyújtott.
- ...ööö, biztos? A rendőrséget nem kéne...?
- Ne szarozzon, mire ideérnek... amúgy majd megmondjuk hogy volt. Látja. Belülről van bezárva.
- Hm... rendben... - kapaszkodott meg Loo a hideg feszítővasban, - akkor... bemenne a gyerekekkel?
Még nézett egy rövid farkasszemet a zárral, míg Karashiék ajtaja bevágódott, aztán elővette magából a behatoló kommandóst.
Nem volt annyira borzalmas. Sylvia féloldalt feküdt az előszobában, az arcát szerencsére a cipősszekrény felé fordította. Szaga sem volt még igazán, csak valami enyhe, bocsánatkérő kis előérzet: pont ahogy tőle elvárható volt. Finom, apró keze még mindíg kecsesen tartott valamit, de Loo nem merte megmozdítani. A karján a sebek nem tűntek frissnek, nem bántották az előző napokban - tűnyomok után pedig Loo nem kutatott. Elosont Beto szobája felé, összeszedett egy kazal holmit teljesen ötletszerűen, aztán távozóban próbált imádkozni, ahogy ilyenkor kéne. Igazán nem rajta múlt, hogy káromkodásba fulladtak a szavai: az ajtóban nekiütközött az emeletre éppen felszuszogó két mentősnek. Azok megdermedtek, egy pillanatra abbahagyták a drogos kurvák emlegetését. Loo esetlenül habogva tisztázni próbálta magát, hátán az összekötött batyuval, aztán csak legyintett és a szomszéd ajaja felé indult. Beto, a sápadt kísértet éppen kilépett Karashiéktól, nem kérdezett semmit és szó nélkül követte őt.

- Miért nekem jut már megint az alja? - csapott Loo jókorát a kormányra - takarítás a bátyám után.
Beto nem rezzent, nem is nézett rá. Mintha tudta volna, hogy nem őt utálja, hanem a problémát, amit nyilván a férfi családtagnak kell megoldania. Mert úgy a szokás: márhogy máshol, máskor, mert náluk ez nem ilyen... - Loo sziszegve vette a levegőt a fogai között és vacogott. - Hová vigyem?

De a város, ahol végül tényleg döntenie kell majd, vészesen közeledett és nem segített semmilyen jótékony mintha-élet, amik a mindennapjait kipárnázták és kényelmessé tették.
- Hová vigyem-hová vigyem? - Mire gyártelep után elérte a dombot, leizzadt és enyhén remegett. A Memorial kórháznál aztán kétségbeesett agya kidobta a választ. A nők jutottak eszébe, egy régi, kopott vörös bársonyborítású szobában. Mama és a Madám ült ott kihúzott háttal, pengévé kovácsolt szavakkal, - a nők, ahogy éppen férfiak sorsáról döntenek.
- Gari! Segíteni fog! - taposott a fékbe Loo, majd csikorgó rendőrkanyar után komoran bólintott a tükörképének - igen, ilyenkor Garihoz kell menni...

Onnan el 2.

A házuk előtt Nina még ült egy kicsit Luke szakadt tragacsában és nézte a kocsibeállót. Aztán odafordult Luke-hoz.
-Ne ide vigyél inkább, hanem a Mexico útra, fel a dombra.
Luke felvonta a szemöldökét.
-Nem vagyok taxis te ribanc.
-Ne baszakodj, Luke, kétszer nem áll fel neked egy éjjel. Kurvaélet. Vigyél.
A ház előtt ott állt az öreg ford. A házban világos volt és Aretha Franklin éneke szállt ki a nyitott ablakon, mint egy filmben. Nina kiszállt és odabotorkált a bejárathoz. Luke közben elhajtott. Nina hallgatta a dalt és elképzelte, hogy bemegy. Bemegy és azt mondja bocs, leülhetek. és leül arra az egyszínű egyszerű kanapéra és összeken mindent a mocskával. Elképzelte ahogy bemegy és kap egy teát és szürcsöli és nézi őt. Ő meg Ninát és nem kérdez semmit. Nem fog. Azt gondolja majd mindent tud a vér és a mocsok láttán. Azt gondolja majd, hogy Nina egy ribanc aki többre is vihette volna. Hogy milyen kár a csinos pofikájáért. Ő pedig csak ülne ott a teát szorongatva, felhúzott lábbal a kanapén és nem akarna megmosakodni és nem akarna válaszolni csak ülne ott és nézné ahogy ő néz rá.
-Kurva anyád. - morrantott az ajtó felé Nina és felállt.
szemben Gitta Hercegova vérebe vad üvöltözésbe kezdett. Areta Franklin a dal végére ért. Keyo pedig kinézett az ablakon, egyenesen Nina hátára.

-Jesszus Nina, mit csinálsz itt?!
Nina nem fordult meg. Megrázta a fejét, mint kinek esze ágában nem volt odamenni, és tévedés az egész. Nekiindult gyorsuló lépésekkel a lankás Mexico útnak. Keyo késve indult utánna asportszékben.
-Ne szopass Nina - kiálltott utánna - gyere vissza!
-Kellett neked a dombtetőre költöznöd, te barom. - puffogott Nina és haladt tovább. - Nem is tudom mi ütött belém. Uram isten.
Hosszan gyalogolt lefelé, majd befordult arra a hosszú utcára ami valahol két mérföld után a hazuk mögött megy el. Keyo lefékezett mellette.
-Ülj be. - mondta nyugottan.
Nina megállt de nem nézett rá. maga elé meredt, az aszfaltot fürkészve.
-Ülj be.
-
-Oké, akkor ne ülj be. Gondolom nem akarsz se rendőrt se orvost látni.
Nina kipillantott a fiúra.
-Fürdő? Kaja? Sör? - a szavak között Keyo egy egy másodpercet hagyott, amitől Nina végtelen hosszú felsorolásnak érezte.
-Nálad van?
-Mat? Nincs.
-Miért?
-Miért lenne?
-Nem megyek többet haza. azt akartam mondani neki.
Keyo bólintott.
-Erre van berendezkedve.
-Fasza. Még vágd is az arcomba micsoda egy ribanc vagyok.
Keyo csak nézte.
-Ne nézz így!
-Ülj be.
-Nem.
-Leviszlek az áruházig és veszünk nekd egy cipőt, oké?
-Oké.
Lassan szállt be. Vontatott volt még a lélegzete is. keyo nem mondott vagy kérdezett semmit. Gyorsan levitte az áruházhoz. a kihalt éjszakai parkolóban hagyta őt a kocsiban és begurult egy 37-es sportcipőért.
Nina nézte őt ahogy begördül a fénybe a sötétből.
-Mindig ezt csinálod, bazmeg, mindig. Amilyen egy szent vagy fel se jelentesz.
Nina átült a volán mögé és ráadta a gyújtást. Nézte egy pillanatig az áruház fénynégyszögét aztán a sötét országútra fordult és a gázra lépett.

Onnan el 1.

Átlépett egy pár szakadt harisnyás lábon. A folyosón amit előszobának csúfolt Franklink ketten hevertek. az egyik néha összerándult. A nappaliból beszűrődő basszus a ráfektetett sikító elektronikus sípolással teljesen kitöltötte az agyát. A szája száraz volt, a térde véres. A körmei letörtek és még mindig szorongatta azt a hajcsomót a markában, kicsit magaelé tartva, mint egy trófeát. A bejárati ajtó nemsokkal azelőtt nyílt ki, hogy ő odaérhetett volna. Mögüle a lépcsőről egy üveg vágódott az ajtónak, miután elsüvített a feje mellett. Az ajtó kinyílt. Ismerős férfi lépett be. Homályos, alaktalan vonásai közül érthetetlen zümmögés volt a hangja. Nina lehajolt, hogy kitérjen a felé induló karok elől és kisurrant a férfi mellett az előkertbe.
A beton érdes volt a talpa alatt. Lasított a kocsifeljárón és finoman kanyarodott el a brutális, embermagas kaktusz mellett. Lenézett a kezében szorongatott hajra és undorodva eldobta. Beletörölte a kezét a combjára tapadó miniszoknyába. Valahol a szikla után feljebb mászott a köveken és egy nagyobb mögött leült, aztán lefeküdt.
Hosszan nézte a csillagokat. A szája reszketett. Közelre nem látott rendesen és patakokban folyt a könnye is és az orra is. Levette a topját és belefújta az orrát. A térdén a seb nem volt jelentős. Úgy egy óra múlva visszabotorkált az útra és begyalogolt a városba. Mire a roncstelep hátsó keritéséhez ért már teljesn felsebesedett a lába. Benyomta a vasbolt biztonsági őrjének ajtaját. Luke Moss hátranézett. Pornot nézett. a farka a kezében feküdt mint egy uborka hal. Vastagon és lomhán. Nina rámeredt. Luke elrakta a farkát aztán végignézett a lányon.
-Veled meg mi a fasz történt.
-Vigyél haza.
Luke újra végignézett Ninán aztán bólintott.
-Jól van. - mondta egykedvűen és újra kibontotta a sliccét.

Ismerősök

- Helló, Mat!
- Szia.
- Hogy vagy?
Mat egyik lábáról a másikra nehezedett, és lesunyta a fejét.
- Megvagyok.
- Az jó – Lynne kicsit tanácstalanul nézett, aztán kinyújtotta a kezét a Mat hóna alatt szorongatott jókora papírdosszié felé. – Ezek a képek?
Mat felkapta a fejét és leheletnyit hátralépett.
- Aha.
- Odaadom Robnak – Lynne próbált bátorítóan mosolyogni.
- Ne! Ne…izé…inkább én szeretném feltenni őket.
Lynne mosolya kicsit elhalványult, de erőt vett magán.
- Oké. Hátul, a színpad mellett, rendben? Ami meg a kivetítőre megy, azt add oda a technikus srácnak. Piros pólóban. Ott.
- Rendben – Mat tanácstalanul nézett Lynne-re, és azon töprengett, vajon mit kellene még mondania.
- Khm…hát…kösz – nyögte ki végül, mikor a csend már kínosra nyúlt.
- Hm?
- Kösz a lehetőséget.
Lynne keze megrebbent, aztán összekulcsolta az ujjait.
- Szívesen. Maradsz a fellépésre is?
- Hát…
- Tíztől.
- Nem tudom – mondta Mat, és a tekintete a lány mögé kalandozott, ahol a táncosokból, személyzetből, újságírókból, vendégekből álló tömeg hullámban szétvált egy magas, napégette fickó előtt. A pasas egyenesen odalépett a mit sem sejtő Lynne mögé, és magabiztosan belecsókolt a nyakába. A lány összerezzent és pipacspirosra pirult.
- Ó…szia, Rob.
- Szia, szivi – felelte a fickó, és széles vigyort villantott Matre. – Te vagy a fotós?
Mat csak nézett.
- Igen, ő az – mondta Lynne. - Mat, ő itt Rob.
- Nagyon örülök – mondta Rob. – Szivi, melegítened kell. A többiek már a rúd mellett.
- Egy percet adj még, kérlek.
- Persze. Örültem, Dan – intett a fickó Mat felé, és hátat fordítva visszatért a színpad előtt gyülekezőkhöz.
Lynne kínjában elnevette magát.
- Bocs.
- Semmi gond.
- Tényleg jól vagy? Édesanyád…?
Mat beszívta a levegőt és kihúzta magát.
- Sajnos nem maradhatok. Nem lenne buszom vissza.
- Ó – Lynne a füle mögé simította a haját. Körömlakkjának pirosa fájó disszonanciában állt balettcipője korallszínével. Mat töprengett, hogy szóljon-e neki róla. - Hát akkor…nekem mennem kell.
Mat gyorsan bólintott.
- Oké. Szia.
Lynne nézte az arcát egy pillanatig, majd lábujjhegyre perdült, könnyedén és természetesen, és megpuszilta az arcát.
- Szia - aztán már ott sem volt.
Mat ácsorgott még egy kicsit, aztán vállat vont és komótosan elindult a színpad felé. A képeket felszerelni nehezebb volt, mint gondolta. A szervezők a megbeszélt kilenc helyett négy paravánnal készültek, Mat viszont tizennyolc képet hozott. Leizzadt kínjában, mire kiválogatta belőlük azt a nyolcat, ami szánalmas zsúfoltság nélkül felfért a szabad felületre. A fejében az ide szánt képek együtt alkottak egységet, együtt szólították meg, aki nézte őket, ezért a számukat csökkenteni olyan volt, mintha a végtagjait vágnák le. Mire végzett, feszült volt és ideges, és nem vágyott másra, csak hogy végre elhúzzon innen a fenébe. A valaha volt repülőgéphangár lassan megtelt zsivajjal, alkoholszaggal és emberekkel. Mat meg-megpillantotta Robot a tömegben, ahogy villogó fogakkal magyaráz a köré gyűlt érdeklődőknek, és birtokló mozdulattal öleli magához a teret.
- Baszod – morogta Mat, és a fejét a vállai közé húzva nekiindult, hogy átverekedje magát a tömegen. Már majdnem kijutott, mikor valaki megragadta a karját.
- Hé!
Mat megfordult és megállt. A csávó, aki megállította, olyan magas volt, mint ő. Piros pólóján szarvasfej vigyorgott, a nyakába ejtve jókora mikrofonos fülhallgató, amiből Mat hadaró hangokat hallott ki tompán. A tarkóján napszemüveg, bal kezén olajfoltos csuklószorító. Bő zsebes katonai nadrágjában szerszámok ütődtek csilingelve egymáshoz.
- Igen?
- Te vagy a fotós, nem?
- Jah.
- Figyeltelek fentről – a srác felfelé bökött a hüvelykujjával, valahová a hangár félhomályba vesző tetőgerendái közé. – Láttam, ahogy megszívattak a rendezők. Szar ügy.
Mat nem tudta, mit mondjon, ezért csak bólintott.
- Na gyere igyál egyet, aztán nézd meg, hogyan akarod vásznon látni a képedet – folytatta a srác és már lendült is a keze; az egyik zsebéből előhúzott dobozos sört megszakítás nélküli mozdulattal hajította Mat felé.
Mat elkapta, és megforgatta a kezében.
- Alkoholmentes?
- Jah – a srác bocsánatkérő vigyort villantott rá – Munka közben nem iszom. Gus, amúgy.
- Mat.
Csendben másztak fel a technikusi szobába, ami nem volt más, mint egy imbolygó lyuk az acélgerendák között. Odafent Gus betöltötte a kivetítőre szánt képet, és megmutatta Matnek.
- Így terveztük. Ha nem oké a színhatás, szólj. A színpad mögötti vásznat figyeld.
- Jó.
Mat belekapaszkodott a könnyű műanyag székbe, és amennyire csak lehetett, előrehajolt. Szédítő volt idefent, a tér imbolygott alattuk. Gus magában morogva finomította a színeket, közben a mikrofonon keresztül vitatkozott valakivel.
- Kurvára kösz, hogy most szólsz. Honnan a francból akasszak le még kettőt?! Nem, nem vagyok. Sokkal. Na hagyjál dolgozni. Pete? Szevasz, itt Gus. Állatira gyorsan kellene még két LED reflektor. Tudom, én is. Tizenöt perc. Maximum. Kösz. Na, milyen? Hé, Mat!
Mat összerezzent és felpillantott.
- Mi van?
Gus vigyorgott, és megcsóválta a fejét.
- A színek. Oké lesz így?
- Jah. Igen. Kösz. Nem bánod, ha ellövök pár képet innen?
- Sőt. Ha lenne hozzá szemem, én is fotóznék. De én már csak kábeleket, erősítőket, elcseszett színpadtechnikát, meg összetákolt fényeket látok – Gus fújt egyet, és Mat lába mellé intett, ahová Mat a sörös dobozt állította. – Nem bánod?
- Mi? Dehogy – Mat az arca elé emelte a gépet, míg Gus áthajolt a térde felett, és felkapta mellőle a langyossá melegedett sört.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el. Képekben gondolkodott, és képekben látott. Darabokra szaggatott, akadozó valóság. Az objektíven keresztül érzékelte a fények változását, Gus suttogóvá fojtott hangját, ahogy a színpadtechnikát irányította a válla mellett. A tizedmásodpercekre kiszámított feszültség ott vibrált a gerincében, miközben odalent fény, zene, és a táncosok mozgása zökkenőmentesen fordult egymásba. Gus folyamatosan beszélt mellette; hangja, megfeszített figyelme uralta az egész fülkét és felállította a szőrszálakat Mat karján.
- Bassza meg – mondta aztán a srác Mat felé fordulva, és fáradt mosoly ömlött el az arcán. – Készen vagyunk.
Odalent tapsoltak az emberek, a táncosok egymásba karolva hajlongtak. Mat elvette a szeme elől a gépet, és hunyorgott.
- Mennyit lőttél?
Mat a kijelzőre pillantott.
- Négyszázat.
Gus nevetett, és megcsóválta a fejét.
- Nem volt semmi buli. Két hátsó fény is bemondta az unalmast közben; leizzadtam, mint egy állat.
- Hm – mondta Mat. Emlékezett arra a villanásra valahol a darab közepén, és arra is, ahogy Gus megfeszült mellette a székben. Szinte vágható volt a belőle áradó energia, amit a probléma megoldására fordított.
- Menj csak nyugodtan. Én jó néhány percig nem bírok még lábra állni.
- Segítek – vágta rá automatikusan Mat – Mármint…megvárlak.
Egy pillanatra mindketten elcsendesedtek.
- Hát…kösz.
- Nincs mit. Hány óra van ilyenkor?
- Hajnali negyed egy.
- Bassza meg.
- Mi?
- Semmi. Semmi.
Gus letette a fülest a keverőpultra, és hátradőlt.
- Maradj, ha nincs más dolgod. Mi reggelig elleszünk a leszereléssel. Van pár kanapé a táncosok öltözőjében. Senki nem fog szólni, ha eldőlsz valamelyiken.
- Hm. Kösz.
- Nincs mit.
Megosztoztak az utolsó néhány korty sörön, aztán lemásztak. Gus lassan és fáradtan mozgott, egyszer meg is csúszott az acéllétrán. Aztán ahogy leértek, valahonnan mégis erőre kapott, és Matre kacsintva eltűnt a színpad mögötti nyüzsgésben. Mat idegenül nézte a tömeget, aztán kihátrált a didergetően hideg éjszakába. Összehúzta magán vékony dzsekijét, és lassan elindult a buszpályaudvar felé. A képekre gondolt, a négyszáz képre, amit ma ellőtt, és amiből kétszáz nem a műsorról szólt. És az érzésre, ami megállíthatatlanul zakatolt a fejében, és azt suttogta, hogy áruló.

Rocklegends

...hősszerelmes is tudott lenni, meg pornósztár, de ott felismerhetőek voltak még a sablonok. meg díler, kommandós, akcióhős. És még ezer más; "szegény ember gazdag ember, pap, katona, kondás." A filmélmények, a közelben élő vagy virtuális környék decens személyei - Loo megfigyelt és osztályozott. Igényesen voltak összerakva a szerepek, sosem álmodott senkit módosítás nélkül, valahogy úgy alakult hogy egy-egy alak mindíg több modellből lett összeállítva.

Este a Rocklegends-ben egy vékony, vörös nővel - adott díszlethez választani álmodozni valót - ez általában gyorsabban működött, mint megtalálni az inget a nadrághoz. Loo éppen gatyában állt a lakókocsi végében és a Mama kárálását próbálta kizárni a gondolataiból míg öltözött.

Nem mintha a szerepeket valaha, valakinek is megmutatta volna és beszélnie sem kellett róluk. Loo a "minthá"-ban építkezett, és - bár iskolai élményekből nyelvtani fogalmakat nem tartott megőrizni valónak, - igazi világa a feltételes mód volt. A gondolatban megépült alakok életek sorát élték párhuzamosan lőporfüstös, porosan ismerős vagy posztapokaliptikus világokban színesen, homloka belső felére vetítve - kívülről láthatatlanul. Külső szemlélőnek az az álmatag szemű nagyranőtt melák maradt, mint iskolásévei közepén volt.

Visszaakasztott egy kockás inget és ólmos lassúsággal nyúlt a pólóval-kiváló farmer felé. A Mama két lépésnyire tőle elindította az "azok a rossz nők" szövegét, amit bulik előttre tartogatott, Loo pedig nagy sóhajjal próbálta beleélni magát a helyzetbe. Sörszag, tánctér, füst - ki nem hagynák a villódzó fényeket, Lisbett és ő majd a klubban.

Bent órák alatt peregtek életek, történtek fülledt szerelmi drámák, túszmentés, hőseposzok - mikor mihez volt kedve.

Néha arra gondolt, milyen kis befektetett energiával lehetett volna író - hiszen a történetei messze felülmúltak jónéhány könyvet Mama polcáról. Vagy kommandósnak is állhatott volna, fizikuma és érdeklődése mindenesetre akadt hozzá. Pap és díler - ezeket a rejtett szépségeik miatt játszotta fejben: az előbbit a titokban kiélt vágyak, utóbbit némi családi érintettség miatt.

Loo megdörzsölte a homlokát és elmosolyodott: fantáziáiban itt sokszor sebhelyet viselt. Aztán a feladatra koncentrálva a póló-farmer összeállítást választotta. Felöltözött, de még nem ért véget a kötelező feladatok sora, döntenie kellett: csizma vagy a tornacipő? A győztes tornacipővel a lábán aztán a csorba tükörhöz lépett és megpróbált macsót látni, miközben agyának egy robotpilótára állított része lejátszotta az "igen, Mama, úgy lesz..." kezdetű választ. A tükör persze ezúttal is tévedett, és Loo bánatosan meredt sárgásnak tűnő fogaira. Aztán egy pillanatra megdermedt: mekkora ökör is vagyok, itt parádézom, pedig a lány akit táncolni viszek totál vak. Kifújta a levegőt és fenyegető pillantást vetett a tükörképére. Aztán becsukta őt a szekrénybe. A lehető leghalkabban osont a lakókocsi nyitott ajtajáig, onnan meg a kocsiig, amit délután próbált elfogadható állapotba hozni. Indított és lopakodó üzemmódban hajtott a telep végéig. A Mama még nem vette észre a távozását, testetlen hangja sokáig kísérte.

Munka közben is megoldotta, de Mat és Keyo mellett aztán ideálisan lehetett álmodozni: Mat és közte szótlan üldögéléseik alatt is ide-oda pattogtak gondolatfoszlányok, vagy valami hasonlók, mert Mat későbbi képei és tárgyai sokszor meglepően otthonosak tűntek számára. Keyo meg szóba tudta önteni szinte bármelyikük fejében tobzódó gondolathalmazt, de lehet hogy csak azért tűnt így, mert Keyo szinte bármiből filozófiát tudott kerekíteni. És mindketten figyeltek rá, hogy ha nem érte el Loo-t éppen néhány szavuk, hát megismételjék. És a viccein is tudtak röhögni.

- Mat ugyanakkora balfasz, mint én, Keyonak meg azért nincs lába, hogy el ne tudjon távolodni a lelki mozgássérültektől - morogta Loo, mikor Leparkolt Lisbett háza előtt. Kiszállt, helyére emelte a kocsiajtót, aztán fölcsöngetett. Hallotta hogy Lisbett elköszön a kutyájától és már meg is látta kibontott rézszínű fürtjeit. Rézdrót - konstatálta Loo - ha rézdrót, akkor Matnek kéne most itt lennie, ő használ mindenhez ilyet. De mielőtt komolyan felmerült volna a menekülés gondolata, Lisbett már a kapuig ért.

- Hello Loo, annyira szép tőled, hogy pontos vagy... megyünk?

Pont olyan nem lehet, legfeljebb emlékeztethet valakire... Loo fejében egymást kergették a képek, karakterek és megfelelő szövegrészletek, de kifelé nem tudott volna azok szerint viselkedni. De nem süllyedt a szokásos álmodozásaiba sem, maradt az álmatag, kívülről szinte unottnak tűnő, kevésszavú latin, aki a belekaroló szép vöröst vezette át a Rocklegends különböző bugyrain. Loo inkább látta kívülről magát, mint érezte belülről - és nem tetszett magának. Lisbett viszont feldobott volt, láthatóan nem zavarták Loo hosszabb hallgatásai. Feltűnő színei és üde szépsége sok tekintetet vonzott, de neki erről láthatóan nem volt tudomása. Derűs mosolya nem csökkente Loo zavarát:

- Itt van Lisbett, ügyet sem vet az érdeklődőkre, csak rám figyel én meg képtelen vagyok szórakoztatni. Nem lát, engem érez maga mellett, a klub más vendégei neki a háttérmoraj részei maradnak. És figyel: ez a nő folyamatosan észnél van, hogy fogást találjon a világon. Hé, Loo, te homlokmozis hülyegyerek, tudsz bármi értelmeset mondani Miss Valóságnak?

IT

-Hello Keyo.

-Szia Loo. Nem kell neked egy gép? Nem valami gyors, kicsi a monitorja is, de működik. Leselejtezték itt a stúdióban ezt a kettőt. Sok cucc ráfér, de lassú kissé. Mit tudom én, netezésre meg erre-arra használható.

-Aha. Nem kell nekem. Megvan a bátyámé. Az is egy ilyen csotrogány.

Keyo hallgatott. Tudta, hogy kell egy perc átfutási idő Loonak. Loonak a homlok-mozik történeteit kerülgették a gondolatai. Aztán eszébe jutott az az este Lisettel. Loo nem sokat beszélt. Lisette sem egy szószátyár, de jól elvoltak. Végül a Rochesterék hátsókertjében kötöttek ki, ahol az az öreg almafa van, és az a rozoga pad. Jól lelátni az Önkormányzat zárt kertjére. Klassz hely. Lisette hallgatta a bogarak neszezését és Loot, aki össze-vissza kezdett bele gondolatokba. De aztán a második mondatok után hosszú percekre csendben maradt, annyira sutának érezte magát. Végül megkérdezte, mi hiányzik Lisette életéből igazán? Lisette azonnal rávágta, hogy egy számítógép.

-De Lisettnek lehet, hogy jó. Azt hiszem, nincs neki.

-Nahát. Oké. Akkor ugorj be érte bármikor.

-És Keyo. Mennyibe kerül?

-Leselejtezték. Ingyen van. Én csak elhoztam, mondván van kinek adni. De csak reméltem, hogy lesz is kinek.

-Lisettenek jó lesz. Ha meg nem kell neki, majd odaadjuk Mat húgának.

-Jah. Én.

-Te?

-Tudod, hogy imád. Majd felcímkézem engesztelő ajándéknak.

-Valami bárban táncolt, tudtad?

Keyo elengedte a füle mellett.

-Itthon leszek a hétvégén. Gyere be érte bármikor.

A csengő rövidet bippentett. Tom felpattant és orrát magasra emelve ült le az ajtó elé, aztán vakkantott kettőt és a farkával hevesen seperte az előszobakövet. Lisette letette a félig pucolt répát és miközben az ajtóhoz ment, megtörölte a kezét.

-Ki az?

-Ööö. Lui. Öhm. Loo.

-Szia Loo. - Nyitott ajtót mosolyogva Lisette. – Hogy-hogy itt?

-Hoztam neked egy számítógépet. Van hozzá monitor. Egeret meg kértem Mattől. Ugye nincs géped, ugye?

Loo hülyén állt az ajtóban. A szürke fémhasábot, rajta az ősöreg monitorral a combjára és az ajtófélfára támasztotta. Próbált hanyagul laza lenni. Lisette mosolygott.

-Hű. Igen. Köszi. Jaj de jó. És mennyibe kerül, vagy hogy van ez?

-Keyo szólt, hogy van, és kérdezte kell-e. Bevihetem?

-Aha. Hozd. Az asztalra légy szíves, ide. Igen.

Tom lelkesen csóvált és beült a kosarába. Loo letette az asztalra a gépet. Megkereste a konnektort és beüzemelte.

-Szar a színe. - morogta.

-Jah. - mondta Lisett komoran. Ciccegett is egyet. - Elég szar.

-Hm. Netezni jó lesz. Filmet meg majd nézel máshol. Hm?- Felnézett Lisettre.

-Kéne rá felolvasó program. - folytatta Lisette komoly hangon.

Loo lilára vörösödött és annyira szégyellte magát, hogy egy hang sem jött ki a torkán. - Beszélek itt a monitor színéről és nem hozok felolvasó programot.

-Nagyon szépen köszönöm! Igazán. Holnap felhívom Keyot a rádióban és neki is megköszönöm.

-Ummm.

-Megtennéd, hogy kikapcsolod? Amíg nincs rajta a felolvasó progi nagyon nehezen kezelem.

-Umm. - Loo kikapcsolta. -Akkor... umm... én megyek is.

-Igazán maradhatnál. Főzök spagettit. Szereted?

-Ó nem. Vagyis igen... szeretem, de mennem kell. Bocs. Szia. - hadarta sután és már kint is volt a folyosón.

-Ó bazmeg. - mondta a liftben a tükörképének.

-Felolvasó program? - Nézett fel Sam - A windows tud felolvasni. Ilyen egérkövető felolvasás van benne, asszem.

-Nagyszerű. Muti, hol. - Keyo odaült Sam mellé és figyelte a menük és almenük labirintusát. Igyekezett megjegyezni a rengeteg kapcsoló és almenü között, merre dugták el azt a kis kapcsolót.

-Hangkártya, hangfal kell hozzá, aztán már megy is.

-Tökjó. - Keyo maga is elnavigált egyedül a megfelelő beállítási al-ablakhoz, aztán le is zárta a témát Sammel. Délután beugrott a kóreaihoz és vett egy megfelelő hangkábelt, aztán felhívta Loo-t.

-Hallo.

-Hello Keyo. Mi az?

-Van itt egy csomag, amit el kéne vinned a lánynak.

-Aha. - Loo már a gondolatba is belevörösödött.-Nem hiszem. Igazán nem érek most rá.

-Rosszul jött ki?- kérdezte Keyo komolyan.

-Jha. Nem. Izé. Nem. Csak most nem tudok ezzel foglalkozni.

-Aha.

-Jah.

-Oké. Akkor hello.

-Szia.

Loo köpött egy hegyeset és feltápászkodott a lakókocsi lépcsőjéről. Bentről a feje felett szállt kifele a makaróni szaga.

-Majd jövök Mama. Csak egy fél óra. - vakkantotta hátra és már indult is a felspécizett kis bringáért. Tekert, mint az állat végig a poros úton, ki egészen a kanyonig aztán ott spórolósan farolva visszakanyarodott és úgy ezerrel állva haza.

-Szia, bocs a zavarásért, meg hogy így váratlanul...

-Keyo? Szia. Már meg akartam köszönni. Kerestelek is, csak akkor pont nem voltál bent.

-Igen, tudom, mondták. Bejöhetek?

-Persze. Tom, helyedre. - Lisette a szoba fele intett.

-Uhh. Jó sötét van. Megengeded, hogy villanyt gyújtsak? - Keyo hangja derűs volt és magabiztos. Lisette sokkal kellemesebbnek találta így, mint a rádión keresztüli machós búgást. Így igazi volt.

-Kérsz egy teát vagy kávét vagy valamit?

-Nem, köszi. Hoztam hangkábelt. Van hi-fid, ugye?

Aha. Ott. - mutatott a hifi felé Lisette. Tom felkapta a fejét és szimatolt.

Keyo odagurult és matatott az erősítőn valamit.

-Kicsit hosszabb kábelt vettem, mint ami szükséges, de azt hiszem, ez lesz a legjobb. Gyere... Itt elől kell bedugni. - megfogta Lisette kezét és a jetcsatlakozóhoz vezette. - Ha zenét akarsz hallgatni, csak kihúzod. Ha pedig a gépet használod, visszadugod. Így a felolvasó program az erősítődet fogja használni, meg persze minden aminek hangja van a gépeden a skype-tól a youtube-ig. De ez talán jobb így, mint a gép vacak beépített szpíkerét használni.

-Aha. Tök jó. - mondta Lisette halkan. Keyonak gépzsír, zöldfűszer és férfidezodor szaga volt.

-Van tapasztalatod számítógépekkel?

-A suliban használtam.

-Oké. Akkor menni fog. - Keyo végigzongorázta az almenüket és beizzította a felolvasót. - Loo sajnos nem tudott beugrani ezzel a hétvégén, mert nagyon sok tennivalója van. Tudod, a nagy család egy csomó kötelezettséggel jár, de szerette volna, ha nem kell tovább várnod, úgyhogy beugrottam én. De kérlek, tekintsd úgy, hogy ő rakta össze, ok?

Lisette mosolygott.

-Oké.

-Köszi.

-Én köszönöm. Igazán.

-Akkor megyek is. Sziasztok.

Lisette szélesen elmosolyodott. Tom helyett is.