Loo - kezdés

Tisztán érezte, hogy ez az a telefon, amit nem kéne felvenni.
- Hallo. Lui... Lui Hozario?
- Ummm... igen...
- Karashi vagyok a szomszéd. Háttööö... jönnie kéne, Beto mondta, hogy majd maga jön... Beto nálunk van. Várja... - a telefont mintha sok apró kéz rángatta volna, a háttérben aktuális sláger üvöltött és Loo már érezte, hogy el lesz cseszve a napja.
- Ööö, dolgozni mennék mindjárt...
- Akkor ne menjen. Vagy küldjön valami épeszű családtagot.
- Sylvia...?
- Igen, Beto anyja, pontosan! - a hang nyűgösre fordult - Jöj-jön-már! Érti?! A lábával jöjjön ide.

Tucson nem volt messze, Loo elcserélte a műszakot Sam-mel és nekiindult. Mindennél jobban utálta, ha intézkedni kellett. A Teendő jött apró kellemetlenkedéssel, aztán tolakodott egyre utálatosabban. Végül a fejére nőtt, letépte róla az álmodozás otthonos hullazsákját, befurakodott a legjobb álmaiba és ráfröcskölte izzó szitkait. Pont mint a Mama hangja, mikor ébresztette.

Már hazafelé gurultak, Beto mellette ült, kifelé bámult a szélvédőn és a hamburgerbe kapaszkodott amit az imént vett neki. Már tizenkettő, a szeme körüli árnyékok, meg ahogy a lábát dobálja, tisztára mint az apja, csak kicsiben. A bátyám - gondolta Loo - már nem is olyan kicsiben. - De ehhez nem lehet elég nagynak lenni...
- Hová vigyem-hová vigyem - mantrázta Loo fázósan összekoccanó fogakkal. Elhagyott gyerek volt a jéghideg műtőasztalon a gondolatai nélkül amikbe felöltözhetett volna. - Hová vigyem... haza a lakókocsiba? Árvaház, - kurvaélet azt hagyjuk - Mandy nénihez a macskák közé? Rendőrség? Mégis a Mamához, aki utálja? - egyre kétségbeesettebb gondolatok jöttek és Loo a fogát csikorgatva próbált valamit előcibálni, hogy a helyzetből szabaduljon.
Még egy hét lett volna, míg úgyis erre jár és a havi támogatást elhozza. Most az ajtó zárva volt, mellette cigizett a szomszéd, míg a gyerekei a saját ajtajuk mögül lestek. Beto arca kisápadt közülük - óriásira nyílt szemei fókuszálatlanul meredtek Loo-ra.
- Karashi - morogta a szomszéd, nagyot szívott a cigarettacsonkból, és kézfogás helyett feszítővasat nyújtott.
- ...ööö, biztos? A rendőrséget nem kéne...?
- Ne szarozzon, mire ideérnek... amúgy majd megmondjuk hogy volt. Látja. Belülről van bezárva.
- Hm... rendben... - kapaszkodott meg Loo a hideg feszítővasban, - akkor... bemenne a gyerekekkel?
Még nézett egy rövid farkasszemet a zárral, míg Karashiék ajtaja bevágódott, aztán elővette magából a behatoló kommandóst.
Nem volt annyira borzalmas. Sylvia féloldalt feküdt az előszobában, az arcát szerencsére a cipősszekrény felé fordította. Szaga sem volt még igazán, csak valami enyhe, bocsánatkérő kis előérzet: pont ahogy tőle elvárható volt. Finom, apró keze még mindíg kecsesen tartott valamit, de Loo nem merte megmozdítani. A karján a sebek nem tűntek frissnek, nem bántották az előző napokban - tűnyomok után pedig Loo nem kutatott. Elosont Beto szobája felé, összeszedett egy kazal holmit teljesen ötletszerűen, aztán távozóban próbált imádkozni, ahogy ilyenkor kéne. Igazán nem rajta múlt, hogy káromkodásba fulladtak a szavai: az ajtóban nekiütközött az emeletre éppen felszuszogó két mentősnek. Azok megdermedtek, egy pillanatra abbahagyták a drogos kurvák emlegetését. Loo esetlenül habogva tisztázni próbálta magát, hátán az összekötött batyuval, aztán csak legyintett és a szomszéd ajaja felé indult. Beto, a sápadt kísértet éppen kilépett Karashiéktól, nem kérdezett semmit és szó nélkül követte őt.

- Miért nekem jut már megint az alja? - csapott Loo jókorát a kormányra - takarítás a bátyám után.
Beto nem rezzent, nem is nézett rá. Mintha tudta volna, hogy nem őt utálja, hanem a problémát, amit nyilván a férfi családtagnak kell megoldania. Mert úgy a szokás: márhogy máshol, máskor, mert náluk ez nem ilyen... - Loo sziszegve vette a levegőt a fogai között és vacogott. - Hová vigyem?

De a város, ahol végül tényleg döntenie kell majd, vészesen közeledett és nem segített semmilyen jótékony mintha-élet, amik a mindennapjait kipárnázták és kényelmessé tették.
- Hová vigyem-hová vigyem? - Mire gyártelep után elérte a dombot, leizzadt és enyhén remegett. A Memorial kórháznál aztán kétségbeesett agya kidobta a választ. A nők jutottak eszébe, egy régi, kopott vörös bársonyborítású szobában. Mama és a Madám ült ott kihúzott háttal, pengévé kovácsolt szavakkal, - a nők, ahogy éppen férfiak sorsáról döntenek.
- Gari! Segíteni fog! - taposott a fékbe Loo, majd csikorgó rendőrkanyar után komoran bólintott a tükörképének - igen, ilyenkor Garihoz kell menni...