Mat

- Szóval a haverodnak, mi? - a csávó az égőszürke neonok alatt ácsorgott koszos fehér köpenyben, és az ujjára tetovált szanszkrit írás alatt csavargatta a bőrt.
- Aha - mondta Mat. - Elintézhetnék akkor?
- Aztán mond csak - kérdezte kényelmesen a másik, és kérődzött néhányat a rágóján - mit is szed a barátod?
Az egyik közeli, erős fénnyel megvilágított asztalnál ülő fickó felkapta a fejét, és összenézett a tetkóssal.
- Mondtam már - felelte Mat szelíden - Alprazolámot, flunitrazepámot és nitrazepámot.
- Ne szédíts. Senkinek nem írják fel mind a hármat.
Mat megvonta a vállát.
- Ezeket szedi. Nekem mindegy, bármelyiket adjátok.
- Na jó - a csávó ellökte magát az olajfestékkel lemázolt faltól, és megvakarta a tarkóját.
- Kapsz flunitot, meg egy kis nitrát. A harmadikat felejtsd el. Nem gyártjuk.
- Rendben.
- Kápé, persze.
- Persze - bólintott Mat, és a zsebébe nyúlva gurigává hajtogatott pénzköteget vett elő.
A miniatűr, fémbetétekkel megbolondított hörcsögcsontváz ára, meg a WHO pályázati pénz. A jelenlegi összes vagyona.
A fickó elvette a pénzt, és anélkül, hogy megszámolta volna, zsebre vágta.
- Oké. Lucas odaadja a cuccot - intett a fejével, mire az asztalnál ülő fickó hátratolta maga alól a széket.
Intett Mat-nek, hogy kövesse, Mat pedig elindult; a szeme már káprázott a pince könyörtelen fényeitől.
- Hé - szólt utána lágyan a tetkós csávó - Amúgy levettem ám, hogy fotóztál.
Mat megfordult, és érezte, hogy kifut a vér az arcából. A csávó arcán széles mosoly ült, ahogy kényelmesen utánuk sétált.
- Tudod, nem legális, amit csinálunk. A gyógyszergyárak nem komálják, hogy ugyanazt adjuk, csak olcsóbban. Érted?
Mat torka kiszáradt, csak bólintani volt képes. Szinte látta maga előtt, ahogy szétverik a gépét, eltörik a karját, és kitépkedik a fogait.
- Amúgy nem érdekes - a fickó kivette a rágót a szájából, és elgondolkozva a tenyerébe gyűrte. - Néhány nap múlva lelépünk innen. Én meg akármikor növesztek hajat magamnak. Rózsaszínt, feketét, bármit. Úgyhogy tudod mit? Told csak a reklámot, kölyök! - és széles vigyorral megveregette a dermedt Mat vállát. - Akár még üzlettársak is lehetünk.

Loo

Koszos fehér ágyneműt túr ki magalól a kanapén. A súlyos bordó ágyhuzat szitásra kopott helyenként. Hiába koszos az ágynemű, mégis rossz érzés ráülni az utcai nadrágjában. A falak türkiszét foltosra ette a sok beázás. mama horkol, és cseppet sem zavarja a tévé.
Loo egészen magasra emelte a műzlistálat, úgy lapátolta a szájába a szétázott pelyheket. Szeme fókuszálatlanul pihent a képernyőn. A gondolatai azonban egészen máshol jártak.
-Nézzünk most egy távolabbi képet... Köszönöm. Itt láthatjuk a nyugatról érkező frontot, amint lassan, nagyjából délutánra eléri a fővárost.
Loo kicsit csámcsogott aztán böfögött egy embereset. Hátranyúlt és oda sem figyelve megveregette mama vállát.
-Na csá, anyuka. Délután benézek. Legyen kaja. - Aztán felállt, nyögve, kinyújtózott, hogy szőrös hasa kilátszott  a Motorpower feliratú régi polója alól. Gyors mozdulattal ellenőrizte, hogy a kocsikulcs a zsebében van e, aztán a műanyag gyöngyökből álló függönyt félrehúzva kinyitotta a lakókocsi ajtaját. Kint a korareggeli nap rozsdaszínűre és narancsra szinezte a lakókocsikat. A tövükben növő kalászos gaz beleragadt a nadrágjába, ahogy lerövidítette az utat a kocsiig. Szent Kristóf apró szobra ott pózolt a kormány felett. Az olvasók csilingelve koccantak össze a visszapillantóról lógva.

Franknél tankolt. Vett egy újságot és töltött a telefonjára pénzt. Aztán visszaült és morogva a tömeg miatt elmerült a reggeli forgalomban. Christóbal étterme előtt lassított kicsit, hezitálva, hogy benézzen e. Aztán megvonta a vállát, és továbbhajtott.
-Mindjárt nyolc, basszus. Roger kibasz a szarba, ha mégegyszer elkések. - sziszegte a foga között, miközben a HighGate-hez kanyarodott. Az áruház előtt aztán megnyugodott. Beállt az alkalmazottaknak fenntartott parkolórészbe. Ült még egy pillanatot a kocsiban. Összeszedte magát. Amikor higgadtan ki bírt szállni, akkor tette csak meg. Az órára pillantott miközben becsapta az ajtót.
-5 perc múlva 8.

Tina a pénztárban ült. Loo elnyomott egy ásítást és mellé állt. Pontosan tudta, hogy milyen jól mutat a biztonsági őr egyenruhában. Tina épphogy rá pillantott csak.
-Szia...
-Szia Tina! Hogyhogy kasszázol?
-Seggfej megint beteget jelentett.
-Oh.De legalább nem fájdul meg a lábad.-vigyorgott lelkesítően a lányra. De Tina csak egy gyilkos pillantást küldött felé.
-Oké. - vonult vissza a bejárat forgóajtajához Loo. Nézegette az utcán lassan beduguló autókat és belefogott a mindennapi álmodozásba. 
Aznap azt képzelte, hogy Tinával élnek a Niel Herris és a Hetterfield utca sarkán álló halványzöld házban. Tina szexi pink edzőruhában takarít és nincs rajta bugyi. Ő maga bő boxerben mászkál a lakásban és fontoskodva telefonál a brókerével.
Aztán észrevette azt a kissrácot aki mindig gumit lop és utánna eredt, lassan, ráérősen.

Még egy, másképp

Arra ébredt, hogy a csuklóját szorítja, olyan erősen, hogy végül a fájdalom ébresztette fel. A takarót félig öntudatlanul lerúgva, dobogó szívvel ült fel az ágyban. Lynne szemei felpattantak, csillogó tekintete azonnal éberen figyelte őt.
- Mi van? Baj van?
Mat torka megdagadt, meztelen felsőteste borzongott a hűvösben.
- Nem, semmi – mondta – aludj csak nyugodtan.
Lynne kivárt egy pillanatig, aztán egyik tenyerét a combjai közé ejtve elmosolyodott, és lehunyta a szemét. Mat tágra nyílt szemmel meredt a félhomályba, és próbálta kivenni maga körül a tárgyakat; az állólámpa ernyőjét, a lapmonitor négyszögét, a szerencsebambusz leveleit. Ám hiába koncentrált arra, amit valóban lát, a visszaálmodott képek újra és újra belopóztak a homloka mögé. Összerándult a gyomra; lelépett az ágyról, és úgy, ahogy volt, a konyhába ment. A falra szerelt szekrényből poharat vett elő, vizet engedett bele, és a konyhaszékre ülve lassú kortyokkal kiitta. Utána cigire gyújtott, és minden szippantást olyan hosszúra hagyott, amennyire csak lehetett. Hiába.
Lynne a Green-out padlóján ül a sarkaira rogyva. Az előtte álló srác háta görnyedt, az arckifejezése döbbent-ostoba. A padlón a kiömlött sörbe híg vörös szín keveredik; Mat megigézve nézi, ahogyan a vér nem foltokban, hanem a sör borostyánjába szálanként keveredve színezi el tócsát.
- De hát…de hát… - dadogja a srác.
- Basszus – feleli erőtlenül Lynne, és Mat tekintetét keresi a szeme.
Mat letérdel mellé, és ösztönösen ráfog a verőérre. A szúró fájdalmat megérezve felszisszen, Lynne felsikolt. Mat elkapja a kezét, már az ő ujjai is véreznek. A sebben alig láthatóan csillan meg a kukoricasör üvegének egy darabja.
- Hívok orvost. Hívok…! – mondja a srác, aki egy pillanattal korábban még ugatva nevetett, és mielőtt baszást imitált volna a cimboráinak, hanyagul a padlóra állította a sörét.
Lynne nem vette, nem vehette észre. Matre figyelt; a fiú halvány mosolyára, érzékeny tekintetére, tiszta illatára. Első randinak nem is rossz, gondolta. Sőt!
Ahogy a vér folyik, Lynne egyre gyengül, az arca sápadt-csendes. Mat mellette térdel, jobb híján a könyökénél emeli fel a karját, hogy lassítsa a vérveszteséget. A tömeg lassan oszlik körülöttük, már csak a klub biztonsági embere van mellettük. Mat mélyet lélegzik; tekintete befogja a földön térdelve furcsán magasnak tetsző teret, a padló gránitját, a saját térdét, majd Lynne arcára tér vissza a szeme. A lány félig lehunyt szemmel, felületesen lélegzik, arcára árkot vés a sokk, és az ijedtség. Mat csak nézi, aztán mielőtt felfoghatná, mit is tesz, a füléhez hajol.
- Nézz rám – súgja szelíden. – Kérlek.
És mikor a lány fáradtan rápillant, észrevétlen elkattintja a gépet.

Keyo és Mat - baleset

Délnek mentek. Tél volt, hideg, száraz tél. Az ég fehér volt, a mezők helyén kávézacc színű foltok. A fák mint húsnélküli vérerek nyúltak felfelé. Mat vezetett Loo aludt a hátsó ülésen. Az öreg sötétkék pléd, ami mindig a kocsiban volt, most mint egy gubó fogta körül. Loo részegen aludt el, miután folyamatosan röhögött vagy beszélt 6 órán keresztül. Mat megkönnyebült mikor végre csönd lett. Keyo egészen lemet alfába a monoton motorzúgástól. Az út enyhén kanyarodott és emelkedni kezdett. mellettük a domboldalban szőlőtövek mögött erdő kezdődött, majd egy tanya bukkant elő. Mat olyan finoman vezetett, hogy az út folyékonyak tetszett Keyonak, autójuk csónaknak. A búgás dorombolás volt, a fehér ég sátortető. Autót csak elvétve láttak, és ez jó volt.

-Nem fázol? - nézett rá oldaltpillantva Mat.
-Nem. Jó most.
-Jó.
A tanya mögött újabb domb következett és egy éles kanyar.
Mat még éppen idejében nyomta padlóig a féket. Keyo előrelendült, de laza figyelme miatt időben magaelé tette a kezét, így nem fejelte ki a szélvédőt. mat lekoccantotta a korményt, Loo legurult az ülések közé és aludt tovább.
Mat és Keyo egy pár másodpercig csak meredtek a kanyarra. A sötétbarna szántóföldön hagyott nyomok mint hűséges krónika mesélték el a történteket, hogy sodródott ki, pördült meg és gurult be mélyen a szántóra az az autó.
-Hívok mentőt, te nézd meg. - Adta ki Keyo az utasításokat. keze ugyan remegett ahogy a telefont kezdte keresgélni a kabátzsebében, de annyira összeszedett volt, hogy el tudja mondani, hogy hol vannak. Amíg csengett a kesztyűtartóból előhúzta a térképet.
Mat odarohant a széttört autóhoz. Bent egy nő volt. Arcában a légzsák, teste a biztonsági öv ölelésében. A keze furcsa szögben, az arca csupa vér volt. Matt Ketérdelt és igyekezett felmérni a nő állapotát. Akár halott is lehetett volna. Huszonvégi, talán harminc eleji fehér nő egy öreg Volvoban.
-Túlélted, ugye túl? - zakaltoltak Mat gondolatai. Finoman megérintette a nő nyakát, hátha kitapinthatja az életet. Aztán hogy úgy érezte a nőben még van pár perc biztosan visszafutott a kocsijukhoz.
-Jönnek?
-Jönnek.

Loo horkolt.
-Még él.
-Megvárja. Meg kell várja. - Keyo szeme alá ráncok sorakoztak és mély lila karikák.
-Mit csináljak? - nézett Mat a barátjára. Az meg vissza rá ugyanazzal a tanácstalansággal. - Talán állj el az útból...
Mat elvigyorodott és már adta is rá a gyújtást.

Megvárták a mentőket és az autószállítókat is. A rendőröknek aláírták a papírokat, aztán órák múlva, az immár ébren bambulo Looval továbbmentek a tavak felé, délre. Lassan kiértek a Radio Z hatásköréből és beúsztak más rádióadók. A barna mezők helyét felváltották sárgafüvü legelők és a körlombú fák helyett szikár oszlop csontvázú fák következtek.
Keyo végül kikapcsolta a rádiót.
-Lefotóztad, ugye?
Mat aprót bólintott.
-Mindent lefotózok, hisz tudod. - gondolta magában.

-Mióta volt itt?
-A kocsi hideg volt...
-Hideg van.
-Akkor is.
-A mentős azt mondta talán túléli... - úgy csinált mintha a vezetés nagyon lekötné, pedig csak a hangjára ülő reszketést akarta lecsillapítani. - Nem voltak igazán súlyosak a sérülései, csak lehet, hogy a hideg...
-Még jó, hogy erre jöttünk.
-Jah.
-Lassabban vezetsz. - Keyo mosolygott. - A rehabon egy csomó balesetes van. Párat ismerek én is. nagyon kemény.
Mat elborzadva nézett rá.
-De neki megmarad a lába.
-Meg. jah. csak eszembe jutott. Hülye érzés volt, hogy nem tudok odafutni és segíteni. Annyi mindent nem tudok...
-A szándék meg volt, és te hívtad a mentőket.
-A szándék nem elég. Attól még bárki meghal. A tett, az számít.
-Melodráma szakkör van? - hajolt előre Loo. - Szendvics is van még, vagy be kell érjem a szellemivel?
Keyo mosolyogva csóválta a fejét, Mat pedig felhajtott az autopályára és a gázra lépett.

Mat

Még azok is, amik réges rég szétestek, azok is, amiket ma már egészen máshogy csinálna, a legjobbak és a legrosszabbak is mind benne voltak az albumban. A tárgyak, amiket valaha épített jelezték a honnant és a hovát. Mutatták meg mekkora és milyen nyomot hagy, mekkora és milyen falatot ad boldogan magából a többieknek.
-Ez a paparazzizás olyan fura... -mondta egyszer Keyo miközben Morganék garázsának tetején hasalva lesték a Morgan lányokat, amint azok monokiniben úsztak, napoztak alig két méterre tőlük.  - olyan mintha ellopnánk egy pillanatot tőlük és örökre egy papírfecnivbe zárnánk. Ők nem emlékeznek rá, te viszont gyakran előveszed és számodra így élő marad. - Keyo megragadta a vállát és fojtott hangon sziszegte a fülébe az igazságot. - Az indiánok... Matt, az indiánoknak igazuk volt, mikor attól féltek, hogy a fényképpel ellopják a lelkük!
Lassan fordult Keyo felé, inkább csak a szeme sarkából. Észrevétlen fordított a fényképezőgépet a barátja felé, elnevette magát és a nevetésébe rejtette az exponáló hangját.

Sokáig ez volt a kedvenc képe magukról. Ahogy Keyo elnéz valahova, ahogy ő maga Keyot nézi, mindez alulról fotózva, háttér a mélységesen kék nyári ég.

Amit a paparazzizással elvett, azt a tárgyakkal adta vissza. Jellemzően Keyot fotózta titokban legtöbbször és neki építette a legtöbb tárgyat is. De vaskos anyag volt Pethről és a Morgen lányokról, Virgin Grayről is, akihez a tavakhoz menet minden nyáron legalább négyszer benéztek. Voltak képek az anyjáról is nagy számban és a vendéglői életről is. Minden melegkonyhai szakácsról és a pincérekről ezer.
A tárgyakat külön tartotta, külön archiválta a paparazziktól. Keyonak épített steampunk holmik a közelmúltból ott pihentek iskoláskoruk tolltartói, biciklicsengői és nintendo dobozai között. Voltak távcsövek, kenyérpiritók és sok doboz és táska, tok és tartó.
Mind ott volt azon a pár cédén amit valaha épített, lefotózva, lehetőleg több oldalról is. Most mindről másolatot készített és egy spéci tokba dugta őket. Nem gondolkozott rajta, csak tudta, hogy ezt kell tegye. Nem tett mellé üzenetet, semmit. Aztán elindult, hogy meglocsolja Keyo növényeit, amíg a barátja Minnesotában van valami meló kapcsán. Lesz bőven ideje rejtekhelyet keresni a lemezeknek.

Mat

Azt a beszélgetést, azt soha többé. A hideg verejtéket a gerince mellett, a zsibbadást az ujjaiban, a kegyetlen szorítást a gyomrában. A fullasztó szívdobogást a torkában, és a pánikot az elméjében amiatt, hogy az eddig gondosan óvott illúzió széthullik, és nem állítható vissza. A reszketést a lábában, az ájulásig fokozódó légszomjat és a kétségbeesett igyekezetet, hogy élettelen szája értelmes mondatokat tudjon hazudni.

Figyelj…nem számít. Megoldom. Tudod. Nyugalom. Itt vagyok veled, itt is maradok. Nyugodj meg. Nem számít. Barátok vagyunk, nem? Barátok.

Hosszan ültek egymás mellett; ő kinézett az ablakon, és az üres, fekete égről visszaköszönő tükörképét bámulta. Nem mert moccanni, nem mert másfelé nézni, még amikor megfájdult a nyaka, akkor sem. Aztán végtelenül hosszú idő múlva hallotta, ahogy Keyo apró moccanásokkal próbál elhelyezkedni a szomszéd ülésen, és halk sóhajjal elejti öntudatát. Akkor, csak akkor mozdult meg, és minden érintést gondosan kerülve kiment a mosdóba hányni.

Mat

Kávé, odakozmált tej, levendula és vizeletszag. Mat a tenyerébe szorította a kulcscsomót, és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót.
- Anya...?
A hang elveszett a néma melegben. A százszínű gézfüggönyön átszűrődő napsütés templomüveget festett a kopott szőnyegre.
- Anya!
Mat összeráncolta a szemöldökét, letette a zacskót és gyorsuló léptekkel átvágott a rendetlen előszobán. A háló résnyire nyitott ajtaján halk mormolás szűrődött ki. Ahogy kopogott és óvatosan belökte az ajtót, a duruzsolás kivehetővé vált.
- Gyere csak, Suta, gyere, gyere szívem. Gyere, Sutám, kicsim. Gyere.
Az anyja az ágy szélén ült féltörökülésben, hosszú vattacukor haja leengedve. Mat megállt előtte, aztán letérdelt, és megfogta a kezét.
- Szia, Anya.
A búzavirágkék szemek mereven elnéztek a feje fölött, de a száj mosolyra rándult.
- Suta. Hoztál nekem perecet?
- Nem tudod megenni, Anya. Múltkor is a hangyák faltál fel.
- Ó, Suta. Ó, kis ügyetlenem. Megint eltörtél valamit?
Mat porízű szájjal mosolyodott el.
- Nem, Anya, már nem. Mostanában nem török el dolgokat.
- Emlékszel...nem, nem kérdezünk ilyet. Tegnap volt, igen. Eltörted a képemet. Ami a Bolsojban készült, azzal a félelmetes Letyohiviszkával. Mennyire nem tudott mozogni. Úgy kaszált a karjaival, mintha cséphadarók lennének.
- Anya...
- Eltörted, kis Sutám. Úgy sírtál. Nem baj.
- Anya...szerintem ki kellene menned, tudod...vécére. Utána megfürödnénk, hm? Mikor ettél utoljára?
- Perecet. Amit hoztál.
- Jól van. Akkor most kimegyünk, rendben? Állj fel, kérlek.
- Persze. Hogyne. Vigyázz, ne üsd be a fejedet az ajtónál.
- Vigyázok.
Ahogy felsegítette, önkéntelenül is megrándult a szája a köntösből áradó szagtól. Kikísérte a vécére és félrenézett, amíg az anyja elvégezte a dolgát, aztán segített neki lezuhanyozni, a kád szélére ülve, lehunyt szemmel érve hozzá. Az anyja közben énekelt, aztán regényidézetekre váltott; Bulgakovot és Thomas Mannt idézte, meg még valakit, akit Mat nem ismert fel. Mikor Mat kérdezett valamit, röviden, türelmetlenül válaszolt, mintha a mindennapi kérdések, hogy szüksége van-e valamire, jól érzi-e magát, jár-e hozzá a takarítónő, lényegtelenek lennének a Varázshegyhez képest. Fürdés után belédiktált egy kis ételt, de az anyja alig csipegetett; tekintete elrévedt a levegőben.
Késő délután volt, mikor eljött; lassan lépkedett az üres zacskóval a kezében. A levegő langyos volt és narancsillatú, és ahogy a kopott betonon ment, egy ideig nagyon kellett ügyelnie, nehogy elbotoljon valamiben.

Mat

Gyűlölt árat mondani. Ezzel birkózott meg a legnehezebben, ezért ameddig csak lehetett, halogatta. A képekkel általában már rég készen volt, de az árakkal kapcsolatos kínlódás miatt rendszeresen csak az utolsó pillanatban küldte el őket. Ma is hajnalban kelt; a sokszor javított vízforralón vizet melegített, instant kávét szórt bele, és ujjait a bögrén melengetve gép elé ült. Még egyszer átnézte a fotókat, mellékletként rendesen becsatolta őket, aztán nekiállt a kísérőlevélnek. Az árak személyre szabottak, és – ahogy a megrendelők is – esetenként mások voltak. A fényképezéssel kapcsolatos munkák ugyanúgy jutottak el hozzá, ahogy a fémműves megrendelések: ő a maga részéről örömből barkácsolt és kattintgatott, a többi meg csak úgy hozta magát. Ismerősök, jelenlegi és elmúlt barátok találták meg, és kértek tőle ezt-azt. Mat szívesen dolgozott volna ingyen, de Keyo egy idő után megmosta a fejét. Amit te tudsz, azt ők nem tudják, mondta neki egyik este komolyan, egy borzasztóan sikerült házi tonhalas pizza fölött. Engedd, hogy honorálják a kreativitásodat és a munkádat. Nem elveszel ezzel tőlük, hanem egyensúlyt teremtesz.

Így hát Mat pénzért kezdett dolgozni, ami rajta kívül szemlátomást senki mást nem rázott meg különösebben, de ő minden alkalommal vért kínlódott, mire belőtte az elfogadhatónak vélt összeget. Ma reggel is háromnegyed órájába telt, de az utána következő rendkívüli megkönnyebbülés megérte. Szinte szárnyalva öltözött fel, és a néptelen utcákon lesietett az uszodába, ahol rajta kívül csak egy elszánt idős hölgy és Gunnar volt bent. Kissé zavartan biccentett az úszómesternek, majd átöltözve a vízbe ugrott, és kényszerítette magát, hogy ne mérje az időt.

Ne lesd az órát. Nem érdekes.

Úszás után, a szemkontaktust gondosan kerülve búcsút intett Gunnarnak, és kilépett a tavaszi szélbe. Hazaérve tíz percig bírta; elmosta a kávés bögrét, kidobta a csikkeket és rendet tett az asztalán, de utána egyszerűen muszáj volt megnéznie a mobilját. Semmi. Nyelt egyet és bólintott, aztán az övtáskájába ejtette a készüléket, és bringára pattanva elkerekezett Cristóbalhoz. Barátja éppen nyitott, és az olcsó, piros-sárga csíkos vászonszékeket pakolta ki az utcára.

- Hola, Matteo – üdvözölte a fiút, és Mat a bicajról leszállva kezet rázott vele.

- Mehetek?

- Kikészítettem mindent. A késekre figyelj, élesek, mint a fene.

Mat bólintott, és a vendéglőn áthaladva a csendes konyhába lépett. Könnyű katonai vászonsapkáját silddel a tarkójára fordította, levett egy makulátlanul tiszta kötényt a falba vert szögről, és miután gondosan kezet mosott, munkához látott. Cristóbal a vendégtérben bekapcsolta a rádiót, felcsendült a Radio Nacional de Espana ismerős szignálja, és Mat boldogan feledkezett bele a zöldségválogatásba, pucolásba és szeletelésbe, mert tudta, hogy jó két óráig megint nem jut hozzá, hogy a mobilját figyelje.

Mat

Az alma langyosra melegedett a tenyerében. Úgy játszott vele, mintha labda lett volna; gyűrögette, az ökle rászorult. A színpadon narancsszín-ruhás nőalak lebegett a levegőben, alatta hevesen gesztikuláló, fehér köpenyes alakok.

- Nézd – lelkesedett Lynne – mekkora már!

Ő a szeme sarkából felpillantott, aztán lesütötte a szemét.

Nem itt kellene lennem.

- Ezt, ezt! Nem kaptad el? – Lynne megragadta a karját, majd mikor ráeszmélt, hogy a gép készenlétbe fagyva várakozik a combján, összezavarodott. – Nem is fotózol? De hát azt mondtad…

- Igen – felelte ő, és a lány arccsontjára nézett. – Igen. – tétován megemelte a gépet és a színpadra pillantott. A narancsruhás nő már eltűnt, és az izgága fehérköpenyesek csendes, fürge léptekkel jártak keresztbe-kasul a színpadon. Lynne őt figyelte, makacsul a szemét kereste a szeme. Gyorsan felnézett; a lány tó-tekintetében csendes, fájdalmas értetlenség.

- Mit keresünk itt? – kérdezte tőle Lynne halkan.

- Nem tudom. Sajnálom.

Az est hátralévő részében nem szóltak egymáshoz, ám ő mégis pontosan tudta, hogy Lynne ugyanúgy nem figyel már az előadásra, ahogyan ő sem.

Mat

A tenyerén lévő vágásra egy hanyagul tiszta rongyot tekert, aztán csak állt a műhelyben lehajtott fejjel, és nyelt néhányat. Már tegnap este érezte, hogy baj lesz; annyira ellazult, annyira meghitt és otthonos volt ücsörögni a kanapén, fintorogni a langyos sörön, és a háttámláról lelógatott fejjel hallgatni, ahogy Keyo az alkoholtól belassulva magyaráz valami eszement távoli dologról, egy elzárkózott kolumbiai népről, akiket szerinte neki érdemes lenne lefotóznia. Ő bólogatott, és rögtön arra gondolt, hogy hogyan lehetne megoldani a szállításukat oda, mert az, hogy együtt mennének, egy pillanatig nem volt kérdéses számára. Aztán egyre kevesebbet beszéltek, csak néha szakadt fel egy-egy félbemaradt gondolat, végül Keyo kezéből koppanva esett ki az üres doboz, és halkan horkolni kezdett.

Összeszorította az ujjait, a tenyerén lévő seb csípősen feszült meg. Mélyet kortyolt az olajszagú levegőből, a szíve a torkában dobogott. Na jó, kész. Most kell felmennem – döntötte el, és már ment is, szinte futott az ócska lépcsőkön a szobájáig. A félig lehúzott redőnyök megszűrték a fényt; ő egyenesen a géphez lépett, és reszkető kézzel tette rá a CD-t az olvasóra. Gyorsan kattintott néhányat, majd óvatosan leült a szék szélére. A monitoron fényképek váltogatták egymást; titokban elkapottak és beállítottak, természetesek és erőltetettek, elmosódottak és élesek. Ő csak nézte, és a gyomrában lassan engedett a szorítás, hogy valami egészen más fájdalomnak adjon helyet.

Keyo

Skintől adták a Carmen Quesy-t mikor befutott az sms. Keyo elolvasta és szélesen elvigyorodott. Adás után ledöcögött a 41 lépcsőn, hazavezetett és otthon lázas csomagolásba kezdett. A közepes hátizsákot választotta, azt amelyikkel végigautózták Looval hármasban a nyugati partot két éve nyáron. Elpakolta a ronda műanyaglábat is, a gépét, pár ruhát, tisztálkodáshoz a megszokotat és egy bontatlan csomag négydarabos 2 GB-os memóriát Mat gépébe.

A pakolás végére teljesen felpörgött. Linkin parkot hallgatott és hangosan énekelte a srácokkal a szövegeket. Amikor a csomag összeállt, kiment a fürdőbe és lecsatolta a lábait. Addigra megtelt a kád forróvizzel. a bleed it out behallatszott és ő boldogan üvöltötte a refrént. Az első blokkot hadarva mászott be a vízbe, aztán elmerült teljesen a forró illatos vízben. Chester hangja tompán jutott el hozzá. megállt az idő.

Eszébe jutott az első iskolai kirándulás, amire el merték engedni a szülei. Akkor még együtt éltek. Akkor még félénk volt és sokkal okosabb a korosztályánál. Elmosolyodott a víz allatt és emlékezett az ízekre. Kirándulás volt egy furcsa kastélyba valami erdő mellett, tóparton. kolégiumi hangulatban kialakított szobák voltak, emeleteságyasak, négyszemélyesek. A fürdőben zuhanytálcák voltak. Az ajtaja mindnek szűk voltak egy kerekesszéknek. Kínban volt. Nem mert szólni. Aztán Mattal hülyéskedtek a folyosón. Felderítőset játszottak. Ő volt a szem. azt játszották, hogy Matt nem lát. Előredőlt hát a sarok mögött, teljesen előre, úgy, hogy ha Matt nem tartja meg hátul teljes súlyával maga alá temeti a kerekesszék. Az első két kis keréken egyensúlyozta őt Matt, amig körülkémlelt. aztán megadta a jelet és rohanás. Matt tolta ő pedig lőtt. Matt mondta merre ő pedig lőtt.
Az egyik forduló után Matt simán betolta volna őt a fürdőbe, de nem sikerült. A kocsi beszorult a szűk ajtóba Keyo pedig berepült a fürdőbe. Keyo látta, hogy a kocsi összeroncsolódott és látta, hogy Matt arca hullafehér az ijedségtől. Körülnézett és megpillantotta  nagy kádat, amit láthatóan senki nem használt. matt elkezdett káromkodni miközben rángatta a széket. Az nem mozdult. a szitkok ömlöttek Mattból. Keyo tudta, hogy egy perc és Matt a szégyentől és a sajnálattól fog bőgni, ő meg a kiszolgáltatottság undorító érzésétől.
-Ó basszus, ó basszus. Most mi lsz? Basszus Keyo, most mi lesz?
-Mi lenne, bazmeg? - nevetett Mattra. - megfürdök végre. - mondta és felkapaszkodott a kád oldalára és megnyitotta a csapot.
Annak a víznek az íze jutott eszébe mindig ha lebukott a kádjában. Matt döbbenetére, ahogy elapadtak a szitkok és végül azon röhögtek, hogy se ki se be, Keyo ott fogja tölteni a napot elbarikádozva egy törött kerekesszékkel.
Azóta ad neki mindig erőt Matt közelsége.

Az íze annak a régi régi kirándulásnak megmaradt. Aztán kihült a víz, úgyhogy kimászott a kádból és megtörülközött. Végigdörzsölte az egész testét, úgy hogy fájjon. felkapta a ruháit az összekészített speciális menetfelszerelést, amit Matt előző nap hagyott nála és felhúzta a menő protézist. Ledöcögött a spanyol kajáldáig és leült a sarokasztalhoz. A pincér srác új volt. Odajött hozzá és étlapot hozott. Keyo szakértőn lebigyesztett ajakkal nézte végig az étlapot. aztán összecsukta, a legnagyobb udvariassággal adta vissza a pincérnek és rendelt egy gyorsan elkészülő tavaszi salátát.

Aztán hátra dőlt és megigazította a  hajába tűzütt napszemüvegét és körbenézett a sétálóutcán.

Az egyik boltból két csaj lépett az utcára. Átlagos, jólápolt, csinos nők voltak. Keyo szélesen elmosolyodott és le sem vette a szemét róluk. a nők észrevették, kicsit zavartan összenevettek aztán úgy csináltak, mintha nem érdekelné őket. Mikor melléértek kinyúlt és végigsimította a közelebbi karját. A nő ugrott egy kicsit és döbbenten rám,eredt.
-Ne haragudj. - mosolygott tovább a nőkre - annyira... annyira olyan voltál, hogy meg kellett érintselek.
-Milyen olyan? - kérdezte kissé féltékenyen a másik.
-Tavaszi. - vigyorgott keyo tovább, és mint aki már be is gyűjtötte a skalpot felnézett a közeledő pincérre.
-A salátája uram. - tette elé a srác a rendelt zöldet. a nők a döbbenetből most keztekocsúdni. Keyo rájuk pillantott aztán közel hajolt a salátához. Fintorgott és beletúrt.
-Ez az? - nézett gyanakodva a pincérre.
-Um. Igen, az. Mi a baj?
A nők várták az események folytatását, bármi legyen is az.
-Ez nem az. - Keyo nyugodt hangra váltott és hátradőlt. - Küldje ide a szakácsot.
-Azt nem szoktuk.
-Ez esetben így lesz.
a nők vihogtak. A pincér a főpincért kereste a szemével, aztán hogy nem lelte bement a konyhára.
Matt a kezét törölgetve került elő és nevetve lépett Keyo asztalához.
-Hello, te rosszéletű! Mi nem tetszik a salátán.
-Nem elég tavaszi.
Matt ráncolta a homlokát.
-Mi nem elég tavaszi?
-Tudod milyen a tavasz?
-Milyen?
-Ilyen. - mutatott a nőkre szélesen vigyorogva. - nem kéne neked már menetkésznek lenned? - Folytatta mit sem törődve a nőkkel.
-De, de valami pöcs ugráltat a hülye salátája miatt.
-Micsoda bunkókl vannak... -morgott látványosan, aztán a nőkhöz fordult. - Elutazunk pár napra. Van kedvetek velünk tartani?
-Hova utaztok?
-A sivatagba.
-Burning Man! - kiálltott Matt és a fejébe csapta a fesztivállogós sapkáját.

Keyo

Azt szerette legjobban mikor hajnalban a szinte teljesen üres utcán gurult. Csend volt, olyan csend, mint a napban soha máskor nincs. Elmosolyodott a volán mögött. Érezte a saját hangját a hajnalban. A fények tompák voltak, a világ kékesszürke. Csak a féklámpák és a reklámtáblák világítottak, az utcalámpák már nem. A rádió épülete kicsit leharcolt volt. 41 lépcsőt kellett megmásszon összesen, míg a stúdióig ért. Ott befészkelte magát a székébe és feltette a fülest. Sam hozott neki egy hatalmas kávét abban a bögrében amit az öreg taxistól kapott, aki másfél évig minden reggel bevitte és hazahozta a St. Margaret Rehabilitációs Központból.
-Hello, jó reggelt. Keyo vagyok ma reggel a RadioZ22-őn. A frekvenciánk 97.5. Kicsit párás az idő, olyan 5 fok lehet. A Monte Grande és a Hallow street sarkán ül egy macska csokornyakkendővel anyakán. A sztrájk még tart, Londevit eltemették tegnap és a Manu Chao új lemezt adott ki. Hírek minden egész órakkor. Ha valami érdekeset láttok telefonáljatok. 9229229 a számunk. Jó reggelt.
Lenyomta a gombot ami kikapcsolta a hangját az adásból és felhangzott a raining in paradise Manu Chaotol. Majd egy lelkesítő dalt Charley Winstontól miután lejátszotta a big countryt a Flecktonstól. Ezalatt végignézte a hangmérnök aznapi zenei tervét, a távirati iroda aznap reggeli közleményét és feléig jutott a kávénak. A like a Hobo végén újra belépett az éterbe.
-A mai reggelt egy idézettel fogom kezdeni Alexander Lenard Völgy a világ végén című könyvéből. - fejből mondta a szöveget. Nyitott szemmel. Keze a kapcsolók közötti réseket járta végig. A végefelé elmosolyodott és lenyomta a 54-es gombot. A hangmérnök listáján ezen a sorszámon egy Gary Jules Mad word-je állt..
-"Ha megpillantom Donna Irma első házait, okkal vagy ok nélkül, de otthon érzem magamat. Pedig tudom, otthon ott van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol a nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol. Mégis otthon érzem magam, mert ismerem a két házat, melyek balról, az út felett, jobbra, az út alatt, mint zöldre mázolt deszkavárak, a bejáratot őrzik. Jobboldalt kisfiú született, és egy-két fogással segítenem kellett; bal felől egy nagyon fáradt, nagyon öreg asszonyt kísértem az utolsó kikötő felé: útja a német Samoa-szigeteken kezdődött, Ausztrálián, a Csendes-óceánon keresztül vezetett ide, és már nem volt érdemes folytatni. Nincs kulcsom az élet kapuihoz, de néha hívnak, hogy kenjem meg sarkait"

Shena eszállt az autóba. A táskáját az anyósülésre dobta. Gyűlölt hajnalban kelni. Utálta a reggeli nyálkás időt a kékesszürke félhomályt, a csillanó fényeket amik mind egyesével vonták el a figyelmét. Álmos volt és lassú. Automatikusan bekapcsolta a rádiót és mikor meghallotta az ismerős hangot kicsit felengedett benne a feszültség.
-Pedig tudom, otthon ott van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol a nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol. Mégis...Keyo hangja mély volt és reszelős. Nagyon szépen, érthetően beszélt. Sosem sietett, kicsit elgondolkozó volt így reggelente. Shena valami harcedzette figurát képzelt mögé. Deresedő halántékú kora negyvenes arcot, aki már sokminden volt életében. Most egy kicsit műsorvezető. Az idézetek, amiket reggelente mondott mind olyan írók könyveiből származtak, amikről Shena soha nem hallott. Egy nevét sem tudta megjegyezni, bár a legtöbb esetben szívesen elolvasta volna a könyvet is.

-...otthon érzem magam, mert ismerem a két házat, melyek balról, az út felett, jobbra, az út alatt, mint zöldre mázolt deszkavárak,...
A hang minden esetben kioltotta a stresszt. Shena minden Keyo hangjával induló reggelen megfogadta, hogy ír a rádiónak, hogy őt tegyék minden reggel műsorvezetőnek, mert nagyban csökkentené a balesetveszélyt.
-a bejáratot őrzik. Jobboldalt kisfiú született, és egy-két fogással segítenem kellett; bal felől egy nagyon fáradt, nagyon öreg asszonyt kísértem az utolsó kikötő felé: útja a német Samoa-szigeteken kezdődött, Ausztrálián, a Csendes-óceánon keresztül vezetett ide, és már nem volt érdemes folytatni. Nincs kulcsom az élet kapuihoz, de néha hívnak, hogy kenjem meg sarkait.Az anyjára gondolt, aki többezer kilométert utazott, éveken át, mire talált egy férfit aki mellől nem hívta el a bizonytalanság. A bátyjára aki egy hajóra ment el szakácsnak és aki hónapok óta egy sort sem írt. Nem kapcsolt elég gyorsan a zöldnél és rádudáltak. Keyo hangja mint egy köldökzsinór vezette a reggeli utcákon egészen a kifőzdéig. Akkor már a Mad World lágy zongorahangjai szóltak. Nem szállt ki rögtön a kocsiból. Végighallgatta.

Hattól tízig tartott a reggeli műszak. Ilyenkor nem ment ki a stúdióból. Végig ülte a négy órát két kávéval. Sammal beszélgettek míg kint a zene szólt. Nevettek sokat vagy hallgattak mélyeket, attól függően milyen kedvük volt. Keyo érezte hogy szeretik itt, de ahogy mindenhol, itt is valami nagyon erős nagyon fura figurát láttak benne. Tízkor felcsatolta a protéziseket és intett Samnak. Kezetfogott Maggie-vel a délelőttös műsorvezetővel, aki ilyenkor már piros az idegességtől, és ledöcögött a 41 lépcsőfokon a kocsiig.
Otthon lecsatolta a lábakat és elvackolt a nagy fotelben. Magaelé húzta a notebook asztalt és munkához látott. Pizzát rendelt vagy kínait ebédre. Levelezett és programozott teljes erőbedobással. Azokon a reggeleken amikor nem rádiózott az uszodában kezdett. Kerekesszéken gurult be az alig öt saroknyira lévő iskola uszodájához. Hagyta, hadd csodálják meg míves ornamentikus díszítésű aluminium székét. Büszke volt rá. Bemehetett vele egészen a medencéig.Ott befékezte és várt egy kicsit. Az úszómester, Valentin Gunnar ilyenkor odaslattyogott hozzá.
-Hello Keyo.
Hello Gunn.

-Mennyi?
-30.
-Mi 30?
-Mi mennyi?
Itt Gunnar mindig elnevette magát. Rituáléjuknak nem volt semmi jelentése, csupán egy kedves szokás volt. Keyo nem számolta mennyit úszik, és ötletszerűen váltogatta az úszásnemeket.
Amikor 17 éves lett egy karolinai cég megkereste a szüleit, hogy egy újfajta kisérleti protézist ajánljanak fel nekik. Nem volt jó. Nehéz volt és nagyon kényes a szennyeződésre. Egyáltalán nem volt egy kamaszfiúnak való. De a fickó, akivel próbálgatták, a gyógytornász, egy bizonyos Fred Buttler azt mondta neki, bármilyen protézist is hord majd, akkor fog könnyen menni, ha elég erős hozzá.
A térde gyenge volt, de az izmai erősek. A két kis csonk, ami ujjnyi megvolt a lábszárából sokat nehezített a protézisek viselésén. 20 éves volt, mikor leműttette őket. Pokolian érezte utánna. Mattel építettek egy álomszép kerekesszéket neki. A jó minőségű sportszékre ráépítettek könnyű alumínium dísztárcsákat, amik olyanok voltak mint valami verne film kellékei. Keyo teljesen beleszeretett a hangulatba. Matt sokat ugratta vele, hogy ő terminátor, mert egy élsportolót megszégyenítően erős. Valóban akkoriban sokat edzett. Konditerembe járt és úszott. Végül szakított a Peggyvel, akivel akkor már másfél éve jártak és vett egy pár műlábat. Elköltözött a keleti partra és szabadúszó programozó lett. Hobbiból elment egy kis rádióhoz műsorvezetőnek. Majd amikor összejött 1000 dolcsija fogta magát,  elment a karolinai céghez újra, és megkérdezte mit ajánlanak. A fickó még ott dolgozott és elégedetten vizsgálta meg Keyot. Végül hosszan méregette a dizájnos kerekesszékben ülve is.
-Megkapod a csúcstechnológiát ingyen. Te leszel a reklámemberünk két évre, oké?

Azóta van lába. Csinos, hidraulikával gazdagon bélelt cső a lába, amire persze Matt ismét ráépített egy elegáns csipkés alumínium burkot. 

A barátnői mind olyan nők voltak, akiket lenyűgözött az extravagancia. Nem volt hajlandó onnantól mozgássérültként tekinteni magára. Nyáron rövid gatyában járt, télen hosszúba. Oldalzsebes fekete nadrágjára széles fogaskerekekkel díszített övet rakatott. Kicsit megnövesztette a haját és Mattel csináltatott fogaskerekes övtáskát és hátizsákot is magának. Vállig érő haját gondozott tincsekbe rastázta és krómozott napszemüveget hordott a hajába tűzve.

A csajok akikkel összejött bírták a magabiztosságát és amikor táncolni hívta őket csak egy pillanatra döbbentek meg, azt is igyekezték palástolni.

Erő. Azt mondták. Őrült belső erő. Aztán Mat felvetette, hogy nézzenek el a Burning Man fesztiválra. Keyo visszarettent, mert a lábai igazán kényesek voltak a porra. de Mat mindenre gondolt. Le kell fényképezzelek a pipacsok között amint csókolózol valami bombázóval.

Ellenállhatatlan ajánlat volt. Keyo összeszedte a pénzt mindkettejüknek, Mat összeszedte a felszerelést mindkettejüknek és szerzett egy hagyományas protézis is, amit 4 hét alatt Keyo igényeihez alakítottak. Majd Mat ráapplikálta az újabb gyönyörű steampunk borítást a bőrszínű műlábakra.
-Ha porvihar lesz, bezacskózzuk a lábad, és elücsörögsz egy sörrel valami sátorban.
-Ha nagy a por elheverek lecsatolt, bezacskózott lábbal valami bombázóra, ruha nélkül. hm?

Matt röhögött és bólogatott. Keyo gyanította, hogy a barátja évek óta fotózza őt paparazzi módra, titokban is. Kicsit fura volt, de hízelgett is neki a gondolat.

Mióta megkapta a brutálisan űrtechnológiás protézist falta a nőket. Olyan magabiztosságra tett szert, amiről mások csak álmodtak. Sokat dolgozott ugyan, de a notebook simán elfért egy kávézóasztalon vagy házibuliban is. nem nagyon rugott be, vagy ha igen, olyankor nem próbált dolgozni. A nőkkel pedig egészen változatosan viselkedett. Volt amelyiket ugráltatta, mint egy nyomorék, majd felpattant és táncolni vitte, volt amelyikkel szelíd volt és bújós. Volt akivel arogáns és macho. Voltak lányok, szép számmal, akiket csak addig fűzte amíg le nem feküdtek vele.
És voltak a nők akikhez sosem volt bátorsága. Vékonycsontú sovány lányokat szedett fel. Olyanokat akikről tudta, hogy fel tudja emelni őket. Vágyaiban szélescsípőjű, nagymellű nőkkel volt, akikben fel sem merül, hogy fel kéne emelni őket, akik nem félnek pimaszkodni egy lábatlan fickóval, akik esze sziporkázó, és akik mellett van annyi felfedeznivaló izgalom, ami kitrat egy hosszú télen át.
Ha ilyen nőkkel találkozott hosszan nézte őket messziről, aztán közel óvakodott. Természetesen valahogy a társaság közepén lelte magát mindig, de nem mert sosem lépni.
-Nagyvadak. - mondta egyszer Matnek. - Vadász vagyok, nem zsákmány. Ezek a nők úgy vadásznak ahogy én nem tudok.
-Megnézte a segged, haver, láttam.
-Én is az övét.
-Nem nagy neked?
-Túl nagy lenne ahhoz hogy a melle közé szorított farkamat szopja, tán?

-Upsz..
-Attól tartok nem jutnék odáig, mert ha a közelébe megyek neki - mutatott a barátnői mellől nézelődő lányra - vagy neki - intett a fejével egy másikra, éles nyelvükkel ezer cafatra vágnak mielőtt odaérnék az asztalukhoz.
-Ó barátom. Edzz egy kicsit.... mondjuk azon, ott. - mutatott Mat egy spanyol lányra, aki valóban elég dús volt. Hátba veregette Keyot és a füléhez hajolt búcsúzóul. - Folyton elfelejted, hogy mennyien ismerik és imádják a hangod. Használd, ifjú padavan, az erő veled van.

Keyo hosszan vizsgálgatta a spanyol lányt, aki játszi könnyedséggel húzta ki a talajt, tisztán szövegesen az ott lebzselő két srác alól. Nem volt bunkó, nem volt arrogáns, egyszerűen nem voltak a fiúk elég gyorsak agyban. Keyo megállapította, hogy élesben ő sem lenne, és ezzel el is fordult a vidám társaságtól. Távolabb egy kicsi, fáradt arcú vékony nő állt. Gyerekes testalkata volt. Keyo rutinosan megállapította, hogy mit iszik a lány, és egy ugyanolyat vitt neki.

-Hello. - Lépett hozzá a műlábú srác.
Shena  figyelte már egy ideje, de annyira körberajongták az ismerősök, hogy nem mert közelebb férkőzni. Érzett némi zavart ebben, és azt gondolta mindenki azt fogja hinni, hogy a műléb vonzza. Pedig nem. A műláb egy dolog, a hozzá tartozó természetes könnyedség meg egy másik. Sütött valami fény abból a srácból. Meghatározhatatlan korú volt, mint a ázsiai félvérek általában.
-Hello. - Mosolygott vissza a srácra.
-Figyellek már egy ideje. Látom mentolosat iszol, úgyhogy hoztam egy másik fajtát is, hátha még nem próbáltad. -folytatta Keyo és letette a lány mellé a pultra az italt. - Tudtad, hogy a kétféle menta szinte teljesen más növény, és valószínűleg véletlen a hasonló ízük?
Shena megbabonázva hallgatta a hangját. Nézte az arcát és hallgatta hangját és a gyomra icipici mogyoróvá szűkült.
-Nem szabad kimondanom a nevét. - gondolta dermedten, aztán érdektelenséggel a hangjában válaszolt..
-Igazán? nem tudtam... Te is szereted ezek szerint. - válaszolt, de a hangja megbicsaklott.
-Vársz valakit? - nézett körbe Keyo.

-Nem. Már nem. - suttogta Shena és gyorsan kiitta a mentolos löttyöt.