Az alma langyosra melegedett a tenyerében. Úgy játszott vele, mintha labda lett volna; gyűrögette, az ökle rászorult. A színpadon narancsszín-ruhás nőalak lebegett a levegőben, alatta hevesen gesztikuláló, fehér köpenyes alakok.
- Nézd – lelkesedett Lynne – mekkora már!
Ő a szeme sarkából felpillantott, aztán lesütötte a szemét.
Nem itt kellene lennem.
- Ezt, ezt! Nem kaptad el? – Lynne megragadta a karját, majd mikor ráeszmélt, hogy a gép készenlétbe fagyva várakozik a combján, összezavarodott. – Nem is fotózol? De hát azt mondtad…
- Igen – felelte ő, és a lány arccsontjára nézett. – Igen. – tétován megemelte a gépet és a színpadra pillantott. A narancsruhás nő már eltűnt, és az izgága fehérköpenyesek csendes, fürge léptekkel jártak keresztbe-kasul a színpadon. Lynne őt figyelte, makacsul a szemét kereste a szeme. Gyorsan felnézett; a lány tó-tekintetében csendes, fájdalmas értetlenség.
- Mit keresünk itt? – kérdezte tőle Lynne halkan.
- Nem tudom. Sajnálom.
Az est hátralévő részében nem szóltak egymáshoz, ám ő mégis pontosan tudta, hogy Lynne ugyanúgy nem figyel már az előadásra, ahogyan ő sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése