Finálé 1.

Az ismeretlenbe vezető, de patinásra kopott lépcsőkön kézen fogva mentek fel. Karcsú alakjuk árnyékára egy óriásé vetült: Loo szuszogott mögöttük a bőröndökkel. Könnyebb lett volna a lejtős feljárón, de szép volt így: anya keskeny keze olyan volt Mat kezében, mint a kulcs a zárban.
Anya ragaszkodott a kosztümhöz, karcsú lábain harisnya, szépen fésülve, tartása egy díváé. Csak a szeme figyelt éppen ritkán pislogó, rezzenetlen figyelemmel valami belső látványra.
Az otthon a várakozásokkal ellentétben nem volt átható vizelet- és kórházszagú. A recepción civil ruhás nővér, társalgóban félbemaradt dámajáték ujjhegy-koptatta korongjai. Mat fejében rövid felvonásokra szakadt a délután. Tompán hallott mindent, aláírta a szükséges papírokat, a fülében távoli mormolás maradt az igazgató harsány előzékenysége. A hivatalos percek után újra lépcső a lift helyett.
A százharminckilencesig két nyitott ajtó, az egyiken benézve csukott szemű öregember szobája látszott, a másik mögött infúzió-állványos, fertőtlenítő szagú nagybeteg. Mat Anya keze után nyúlt és ő belé karolt a folyosóin, dúdolva jött vele. Aztán úgy mosolygott, mint aki elégedett az utolsó duettel. Mat torka összeszorult: még a kanyar és ott vagyunk.
A kilincs az engedékeny fajtából való volt, mögötte a kétszemélyes szoba csinos, még lakótárs nélküli.
Aztán valami nővércsicsergés és Anya már átöltözve nézett körül. Mat kimért mozdulatokkal pakolta szekrénybe a bőrönd tartalmát, - valamiért meg kellett számolnia mindent - de egyszer a pulóverek is elfogytak. Aztán felnézett és gondolatban exponált: a padlón egy ablaknyi tömör ragyogás - azon túl Anya ült a fotelben, majdnem békés arccal, a saját rémeire rebbenő tekintettel.

Keyo és Gari végül

Gari háza körül a kaktuszok embermagasra nőttek. A ház tiszta volt és rendes. Legutóbb Loo és az a fura magyar srác festette is. A srác telepített még növényeket a kaktuszok közé. Határozottan csinos lett így az egész, bár a rengeteg kaktusz adott valami védmű érzést a kertnek. Keyo a garázs felől ment be a házba, mert úgy volt a leg gördülékenyebb a járás. A házban nem volt minden ajtó olyan széles, hogy könnyedén roboghasson át rajta. Gari az ebédlőben rendezgette az edényeket.
-Gyere.-mutatott az asztalra mint egy pincér- Éppen kész az ebéd.
-Szia. Köszi. -Keyo odagurult ahol nem állt szék.
-Sápadt vagy és sovány. - Gari kíméletlen szenvtelenséggel diagnosztizált. - Gondolom megtaláltad azt az egyetlen lányt akivel jól érezted magad ám kidobott.
-Igen. -Keyo a csészét nézte és nem értette miért is válaszol.
-Végre.
Keyo felkapta a fejét.
-Mi van?
-Megvan a fájdalom is. a testi fájdalmakból bőven kijutott neked, - szedett a levesből mindkettőjüknek - de a lelkiek csak a tested körül mozogtak. Arra fel tudtalak készíteni. - leült Keyoval szemben és ugyanazzal a szenvtelenséggel beszélt tovább - Ez viszont olyasmi ami minden emberi lénynek kijut és semmi köze a végtagokhoz.
-Akkor most örülünk? -Keyo dühe kezdett testet ölteni a hangjában.
-Igen, fiam, most örülünk. - Gari lassan terelte körbe a levesbe vágott élénkzöld hagymakarikákat. - Elértél egy határt. Kezdtél túl pökhendi lenni. Úgy viselkedtél mintha megleckéztetnéd az embereket. - Gari elváltoztatta a hangját - Látjátok, én lábak nélkül is kétszer annyit viszek véghez mint ti lábakkal.
-Jézusom, Gari. Miket beszélsz itt össze?
Gari elmosolyodott a forró méregerős leves felett.
-Felnőttél, Keyo Changwani. Látom valóban nem szorulsz már rám.
-Ebből látod. Évek óta nem szorulok már rád. Évek óta külön lakom tőled és külön kasszán is vagyok, nem tűnt fel?
Gari hosszan nézte elégedetten. Keyo rég nem látta ezt az arckifejezést az anyján.
-Londonba költözöm egy hónap múlva.
-Mi? Apához?
-Dehogy apádhoz! - Gari hangja felcsattant mint egy korbács. - Nem fogok még találkozni sem vele.
-Mit csinálsz Londonban? - A döbbenet elfújta a haragot.
-Amit miattad abba hagytam, kisfiam.
Keyo nyelt egyet.
-Most megteszem azokat a dolgokat amik bennem vannak. Büszke vagyok rád, mert sikeres és nagyszerű ember lettél. De most már ki kell repülj a szárnyaim alól és meg kell állj úgy is, hogy a közeledben sem vagyok.
-Lehet hogy egyszer te szorulsz majd az én segítségemre. Szeretnék a közelben lenni, ha ez bekövetkezik. - hanga halk volt. Látta az anyja ráncait, a keménység mögöt ott burjánzó tengernyi kétséget.
-Odébb van az még.
-Mit fogsz Londonban csinálni?
-Textilt tervezek, ahogy mindig is akartam. - beállt némi csend. Keyo emlékezett rá, hogy Gari lánykorában textiltervező akart lenni. Egész életében vonzódott a textilekhez és nagyon gondosan válogatta meg a ruháit és a lakástextileket is. De ez több volt, mint bizarr.
- Mindjárt ötven leszel..
-Ne légy ilyen modortalan! - csattant fel ismét Gari. - Meglátogathatsz évente kétszer egy hétre.
Keyo torkában gombóc nőtt.
-Anya? -suttogta - Anya?
-Adom a halat. - vette el előle a teli csészét az anyja. - Szedd össze magad kisfiam, és inkább mondd el, hogy mihez akarsz kezdeni.
Keyo felnézett az anyjára.
-Anya?
-Kértem, hogy ne hívj így. Ha egy nőnek nem kellesz, attól még nem kell visszavedlened gyerekké. - mosolygott. Viccnek szánta.
Keyo nézte az anyját, látta érezte ahogy a nőről leesik valami irtózatos súly. Olyan mélyen, velőtrázóan megkönyebbült, hogy olyan hangnemben tudott beszélni vele, amit még csak nem is hallott tőle eddig soha.
-Jól vagy? - kérdezte aztán sután.
-Én igen. De te nem eszel és sovány vagy és fakó. Edd meg a halat legalább.
Keyo lenézett a tányérjára.
-Európa veszélyes hely, azt mondják. - folytatta Gari immár kóreaiul. A szövegben annyi humor volt, hogy Keyonak a torkában nött gombós mellé megkönnyesedett a szeme.
-Így leszünk mostantól?
-Hát lehetsz így is, meg győzködheted is. Járhatsz a nyakára, küldhetsz neki ajándékokat. De szerintem aki egyszer elküldött az nem vágyik rád.
-Becsomagolnád a halat? Azt hiszem most hazamegyek átgondolni a dolgaimat.
-Jó. - Gari felpattant és elvette előle az érintetlen tányért.
Keyo a kocsiban maradt amit lassan betöltött a sülthal jellegzetes illata. Ült és zokogott mint egy gyerek. Aztán elgurult Mathez. Benyitott és elhelyezkedett az otthonos vörös kanapén a hallal. Mat nem vette észre a kisírt szemeit a félhomályban.
-Na mi van otthon?
-Felnőttnek lenni jó, az van. Annyira jó, hogy vége a gyerekkoromnak. - mondta és nagyot harapott a halból amit az anyja sütött neki.

Mat

A reptéren lehunyt szemmel ült. Aztán a gépen sem nagyon moccant. A hosszú repülés egy hosszú zuhanás volt inkább, aminek végén kénytelen volt Keyo kocsijába ülni. Kifele együtt mentek, Keyo kocsijával, izgatottan és teljes, tökéletes egységben. Mióta Gari Londonba költözött gyakran tervezgették a londoni kiruccanást. Sosem gondolt rá, hogy  Fehér Dív felbukkanhat ott. Azt hitte, ahogy Keyo is, hogy soha többé nem látják azt a nőt. Igaz Keyo nagy csajozási kedve megcsappant, de ezt Mat sajnálta legkevésbé. A repülőn Londonból hazafele volt ideje tökéletes köröket futni gondolatban Keyo körül. A fényképezőgépen ugyanúgy szorongatta, mint mindig. Néha le is nyomta a gombot. Mindegy volt.

Hosszan ücsörgött a kocsiban Bergék garázsa előtt. Ez a garázs volt a lakás hosszú évek óta már. Téliesítette, berendezte kedve szerint. A belső teret továbbra is a kupiból kiszuperált, vagy lopott hatalmas vérvörös kanapé uralta. Se Loo se Keyo nem volt hajlandó elmesélni neki, hogy került a kezükbe ez az ormótlan tárgy, a kopott, kimoshatatlan foltjaival.

Kiszállt a kocsiból és a kukát használva lépcsőnek felkapaszkodott a garázstetőre. Az alacsony tetőn meggyűltek a falevelek. Bergék imádott diófája közvetlenül a garázs mögött dacolt az időjárással. Mat felkapaszkodott a fára. Elhelyezkedett és várt. A kezében időnként exponált a gép. Hosszan ült ott. A délelőttből délután lett és neki végül minden tagja fájt már mikor felbukkant Thomas Berg. Hunyorogva leste őt a fán.

-Mit csinálsz ott fima? - kurjantott fel kedélyesen. - Gyere már le.

-Csak ülök. - motyogta Mat de elkezdett lemászni, ahogy az öreg kérte.

-Keresett valaki tegnap. Visszajött vagy négyszer. -az öreg megdörzsölte a homlokát.- Mondta is a nevét, de nem emlékszem. Kis pirospozsgás fickó volt, egy kisteherautóval. Olyannal, mint amilyen Georgnak van, tudod.
Mat bólintott. Tudta milyen teherautóról van szó, de nem ismert Georgon kívül senkit akinek hasonlója lett volna.
-Köszönöm. Majd gondolom visszajön.
-Igen. Mondtam neki, hogy a hétvégén már itthon leszel.
-Igen, köszönöm.

Bement a garázsba és megállt a piros kanapé előtt. A dohányzóasztalon még mindig ott savanyodtak a mogyorók. A tévén vastagon ült a por. A galéria alatt a villanyóra állt. Mat visszakapcsolta és nézte ahogy a hűtő és a légkondi felélesztik a finom fogaskereket. A rendszer újraindult. Felmászott a galériára és tőle szokatlan precizitással elkezdte kiarchiválni a képeket. A digikamera képeit is és a régi tükörreflexes masináét is elkezdte előhívni, amit direkt London miatt vett. A művelet napokig eltartott, de amíg ezzel foglalkozott addig nem volt módja gondolkozni, de érezni sem. Ájultan aludt pár órát ott ahol éppen elnyomta az álom. A spanyoltól hozatott kaját ette napokig és Loot és elküldte azzal a szöveggel, hogy nagyon sok melója van. Aztán szombat lett és valaki megállt a garázs előtt egy hangos autóval.
-Mat! - hallotta a kurjongatást.
Lassan mászott le. Semmi kedve nem volt senkihez. Kinyitotta az ajtót és kilesett a vakító napsütésbe. Hunyorgott és próbált fókuszálni a hatalmas fényben ácsorgó alakra.
-Szia! Na végre! Rossz a telefonod? - lelkesedett a srác.
-Gus? - Mat érezte ahogy elvörösödik valami érdemtelen bűntudattól.
-Bemehetek?
-Persze. - zavartan állt félre az ajtóból. - nagyon rég nem hallottam rólad.
-Turnéztunk másfél évig. De most már vége. Szeretnék kicsit röghöz kötöttebb életet élni és most keresem a megfelelő várost. - Könnyedén zuhant bele a piros kanapéba. Lehúzta a bakancsát és szinte letépte a lábáról a zoknit. Sárga póló volt rajta meg valami kopott katonai gyakorló.
-Éhes vagy? Azsem ideje lenne enni valamit.
-Jah, az jó lenne.
Mat felmenekült a galériára ahol a gépei voltak és gyorsan rendelt a spanyoltól kaját. Aztán a legfelső lépcsőről kattintott párat. Bal fölülről volt így Gusnak. A piros kanapé a fehérre kopott hajópadlón olyan volt mint egy irracionális sziget a valóságban. Sokat fényképezte Keyot is innen. A keze beleremegett a mozdulatba.
-Mi van a barátoddal? - nézett fel rá Gus, mintha sejtené.
-Londonban maradt.
-Végleg?
-Gondolom...
-És te hogy hogy nem?
-Én nem. - mondta kis szünet után halkan, inkább magának, mint Gusnak. Gus értőn bólogatott.
-Nem bánnád, ha itt maradnék holnapig?
-Nem. - kapta el a tekintetét Mat és már mászott is le. A kis gépet a dohányzóasztalra tette az avas mogyorók közé. - A'szem van még egy sör a hűtőben, kéred?
-Aha. Elég remete mód élsz itt, nem?
-Hát... lehet.
-A telefonod elromlott.

Mat előkotorta a hátizsákból és mosolyogva nézegette.-Nem, csak nem kapcsoltam vissza mióta felszálltam a gépre.
-Biztos sokan kerestek. - egy pillanatra találkozott a tekintetük és Gus beszippantotta Matet. Mat meglátta benne a féltő, tapintatos szeretetet, az óvatos de határozott szándékot. Ültek egymás mellett a kanapén, kissé egymás felé fordulva. Matba égtek az emlékek. Minden találkozásra hajszálpontosan emlékezett. Gus volt az egyetlen Keyon kívül akivel vágyott lenni. Borzasztó bűntudata is volt emiatt. De mióta bevallotta magának, hogy szerelmes Keyoba, azóta sokkal könnyebb volt minden. Amikor belátta, hogy Gust is tudná szeretni, a bűntudat is alábbhagyott. Olyan volt ez, mint a mesében. Keyo kilépett az életéből, gyorsan, határozottan és lendületesen, ahogy szokta a dolgait intézni, és alig egy pár nap múlva, mintha csak a felszabaduló helyre ülne le, itt van Gus. Ugyanott ül ahol Keyo szokott és ugyanazt a nyugalmat adja neki, mint amit Keyoval megszeretett. Elmúlt a zavar és a helyébe szálló nyugalom úgy hatott rá mint egy frissítő zuhany.
-Meddig maradsz a városban?
Gus elmosolyodott és kortyolt egyet a sörből.
-Amíg itt maradhatok nálad.

London

Későn ért haza. A kiállítás után még hosszan bolyongott a külvárosban; beitta a fényeket és ellopta az arcokat. A kocsmából hazatérő ötvenes cockney éppúgy lenyűgözte, mint a tűzcsapon ücsörgő, sikoltozóra sminkelt ázsiai lány, vagy a dús csípőjű, köpenyes, cigarettával hevesen gesztikuláló fekete nők, akik harsány nevetéssel fordultak utána, mikor lefotózta őket. Mikor elfáradt, egy falnak dőlve tüzet csiholt a zsebében hánykolódó gyufából és cigarettára gyújtott. Furcsa érzés lopakodott a gyomra körül; nem tudta hová tenni a találkozást a Fehér Dívával a kiállításon. Sorsszerűnek tűnt, és ettől a sorsszerűségtől viszketni kezdett valami a szeme sarkában. Pontosan emlékezett, Keyo mennyit emlegette a lányt, miután hazatértek.
- Basszus Mat, ekkora kicseszés! Érted, akár az Antarktiszon is lehetne. Pedig mennyire illett, mennyire passzolt, mintha a Jóisten tette volna elém, hogy lássam, igen, létezik ilyen. Valahol, valaki másnak. Francba!
Az éjszaka egyre lejjebb ereszkedett, és Mat fázni kezdett. Kezeit zsebre dugva, a gépet kapucnis pulóvere alá rejtve indult vissza. A metróból felérve gyalog ment tovább, és rövid tekergés után megtalálta a zöldre festett, égetett cukor színű nyílászárókkal felszerelt lampionos házat. Gari az előszobában állt, mintha csak őt várta volna. Mat zavarában meghajolt, mikor meglátta, amit a nő apró biccentéssel viszonzott. Utána lassan felé nyúlt, de nem érintette meg, csak invitáló mozdulatot tett a felső szintre vezető lépcső felé. Mat hunyorgott, aztán a nő figyelő tekintete előtt levette a cipőjét, és elindult felfelé. Gari nesztelenül követte, selyemköntösének suhogása szárnyak verdesésére emlékeztette Mat-et. Odafönt előre kellett görnyednie, hogy elférjen az alacsony mennyezet alatt. A füstölő illata itt még erősebb volt, ahogyan mélyebb és ölelőbb volt a csend is. Gari intett neki, hogy üljön le, és Mat némán törökülésbe ereszkedett a lakkozott asztalka mellett.
- Érdekes este – mondta halk, de erős hangon Gari, miközben tenyérnyi teáscsészéket tett az asztalra.
Mat megbűvölve figyelte a nő diószínű, ráncos kezeit.
- Igen.
- Megfestetted a képeket?
Gari sosem hívta fotózásnak, amit Mat csinált. Megfestetted, tükörbe zártad, megdermesztetted. Így emlegette.
Mat bólintott.
- Keyo…?
Gari apró, türelmetlen kézmozdulatot tett, aztán lefelé biccentett a fejével. Mat nyelt egyet, és lehajtotta a fejét.
- Melyik volt a legerősebb? – kérdezte Gari, és teát töltött, aminek az illata sokkal inkább emlékeztette parfümre Mat-et, mint italra.
- Melyik kép?
- Melyik pillanat.
- Egy találkozás – szaladt ki Mat száján úgy, hogy maga is meglepődött.
Gari némán figyelte őt koromszínű szemeivel, aztán intett, hogy igyon, és Mat belekortyolt a forró illatszerbe.
- Fáradt vagy – szólt a nő.
- Igen.
- És nyugtalan.
- Örökké – felelte őszintén Mat, mire Gari, először az este folyamán elmosolyodott.
- Keyonak vendége van – mondta – Igyál még egy kortyot.
Mat zsibbadtan a szájához emelte a csészét, és ivott. Pontosan tudta, ki lehet az a vendég. Nem is kellett hozzá, hogy hallja a hangját, lássa a szemét.
- Akkor talán…jobb, ha lefekszem. Nem…nem zavarom őket.
Gari a kezét nyújtotta a csészéért.
- Menj le hozzájuk – mondta aztán, és a mondatban nem kérés vagy tanács volt.
Parancs.

London

Az üzenetrögzítőre valaki ráfütyült. Keyo megnézte, de nem ismerte a számot, úgyhogy felhívta.
-üzenet semmi, csak a hülyéskedés? - kezdte magabiztosan. A túloldalon egy női kuncogás volt a válasz, majd egy egy hang amitől Keyo tarkóján minden szőrszál égnek állt.
-Nem tudtam mit üzenhetnék. Lehet, hogy nem is emlékszel. csak itt vagyok én is Londonban és belebotlottam Mat-be és elkértem a számod.
Keyo nem vett levegőt, a nő folytatta.
-Persze abban maradtunk, hogy 7 nap a világ, de annyira megörültem, hogy felhívtalak.
Nevetett.
Keyo a kínai negyedben állt egy villanyoszlop mellett. A kocsi lassan nekigurult az oszlopnak, ő pedig a hideg fémhez nyomta a homlokát. A telefont a füléhez szorította.


Második este volt a szigeten. Mat valahol elmaradt egy csapat brazil dobossal. Ő Charley Winstonra gurult be. Előző reggel a sátorból kimászva ott volt egy lány. Egy kislányos arcú és formájú, hosszú szőke kismacska. Olyan bájosan, olyan édesen kuporgott a fűben az elszakadt cipőfűzőjével babrálva, hogy Keyo odazöttyent mellé. Fanninak hívták és valami hosszú és kimondhatatlan nevü városból érkezett. Bitorrbae vagy valami hasonló. Keyo képtelen volt akárcsak megközelítőleg is kiejteni a magyar neveket. Fanni tejfehér bőre és üde mosolya betöltötte azt a szerdát.
Másnap Keyo elment Mattel enni valamit, útközben megnéztek egy fotókiállítást, belestek egy artista sátorba, aztán az afrika faluban elhevertek a fűben. Lassan este lett. Keyo elsietett az angol koncertjére. Mat ott ragadt a dobosokkal. Már javában ugrált a nép mikor Keyo elé toppant a vörösre sírt szemü Fanni.
-Hol voltál? - kiabált rá. - Hova tüntél? Mikor felébredtél nem voltál sehol!
Keyo döbbenten állt térdre a kocsiban, magasabb akart lenni, hogy ne magasodhasson fölé a lány.
-Hogy hogy hol? Jöttem-mentem. - kiálltotta a hangzavarban a lánynak.
-Egy hellot igazán mondhattál volna, basszus. Micsoda egy bunkó tahó vagy, hogy fel sem ébresztesz, egy sms-t sem dobsz és nem veszed fel ha hívlak egész nap. Basszus! Te is  csak egy nagyképű amerikai vagy!
Keyo kihúzta magát.
-Mégis mit képzelsz? Ez a sziget, egyetlebn együtt töltött naptól még nem lettél a barátnőm, cseszd meg! Kopj le rólam, baszd meg! - üvöltötte a lány arcába.
-Baszódj meg köcsög nyomorék! - ordított a lány immár magas szirénázó hangon és akkorát lökött Keyon, hogy majdnem kocsistol felborult. Gyorsan lehuppant ülésbe de már csak annyi ideje volt a fék meghúzása után, hogy a lány fele dobja keményen és ívesen a kezében addig szorongatott sört.
-Bazd meg! - kiálltott még egyet utánna, aztán mély levegőket vett mert remegett a dühtől. Gyűlölte az anyáskodó nőket, és rühellte mikor a lába hiányából azt a következtetést vonták le, hogy örüljön, hogy van valakije. Még csak a nagy levegőknél tartott a lehiggadó műveletben mikor egy lány, akin nagy szalmakalap volt felállt és lassan, ringó csípővel és messze libbenő hatalmas szoknyában elindult felé. Lkasszikus szépség volt, hatalmas mellek, vékony derék és óriási csípő. Az arca szép volt, de nem Keyot nézte, hanem a kerekesszéket.
-Uram, - kezdte mikor odaért - az ön járműve lenyűgözően szép.
-Umm. - nyögte ki Keyo. A nő - mert lánynak nem lehetett nevezni - pont olyan volt, akikkel ő sosem mert. Szeme huncut fénnyel villant meg egy pillanatra Keyon aztán folytatta a gép mustrálását. Letérdelt mellé és gondosan megvizsgálta a Mat készítette zseniális dísztárcsákat. Keyo csak ekkor vette észre a szalmakalapra illesztett távcsőszerü napszemüveget.
-Gyönyörű munka. - állt fel elismerően bólogatva a nő.
-Ahogy az ön szemüvege is.
-Óh. Köszönöm. Én építettem. - mosolyodott el.
Keyo zavarát leplezendő kezet nyújtott. A koncertről távozó tömeg úgy folyta körbe őket mint sebes folyású patak.Bemutatkoztak, aztán már egy nagy tál kaja mellett ültek a fűben, valahol a Nagyszinpad és az MR2 környékén mikor felocsúdott. Ott volt mellette, ő pedig könnyedén, tudomást sem véve holmi hiányzó lábakról, kerekesszékről nyelvi korlátokról vagy többezer kilóméternyire várakozó otthonokról nevetett rá, beszélt és mesélt és kérdezett és hallgatott. Minden bujaságával és spontaneitásával, humorával és el-elpirulásával.
Egész héten együtt voltak. Dumáltak, sétáltak, hevertek és szeretkeztek rengeteget. Végül azt mondta nem kell a száma. Keyo ott ült szembe vele, kezében a telefonnal. Azt mondta nem akar hosszú fájdalmas búcsút skypeon, időeltolódást és maszturbálást a webkamera előtt. Inkább mondjuk, hogy szép volt, de sajnos csak egy hét együttlét. - utalt a Sziget szlogenjére. keyo leforrázva hallgatta. A reptér kicsi volt, ami egy ilyen kicsi országhoz valahol európában illik is.
Nem tudott mit mondani. Nem így tervezte.

Sok idő telt el.
-Ami, tényleg te vagy? - szólt bele végre a telefonba.
-Aha. Emlékszel?
-Persze... Hol?... Mikor láthatlak?
-Ma még két órát dolgozom, aztán ráérek. Hol?
-Nálad.
-Sok a lépcső...
-Nem érdekel, van lábam. - az izgatottságtól alig kapott levegőt.
-Oh. - nevetett Ami. - Jó. Gyere. Várlak.

Budapest

Kikisérte a reptérre csütörtök reggel. Taxival mentek. Mat szótlan volt, talán másnapos is. Keyo csupa mosoly arccal ült, nézett ki a kocsiból, úgy szorongatta a kezét. Ferihegy kisebb volt, mint emlékezett rá. Nem sokszor járt itt. Összesen kétszer. A taxis kicsit feszengett a kerekesszék miatt, de Mat és Keyo olyan rutinnal működött egyött, hogy mire a taxis komolyan belefeletkezett volna a zavarba a srácok már fizettek is. Ami csak állt, nekidőlve a kocsinak és nézte őket.

Sziget.

Egy hét együttlét.

Bennt a kicsi aulában aztán szembefordult Keyoval. Mat tapintatosan arébb ment, Keyo pedig, mint mindig ha izgatott, felállt az ülésen. Jobban csillogott a szeme, mint rendesen. Egyik kezében a telefonjával másikban Ami kezével, olyan volt mint valami modern szobor.

-Most már nem odázhatod el a dolgot. Felírom most minden elérhetőségedet. Skype meg minden. Hazaérek és elrendezem hogyan tovább. Jó? - és már indul is a hüvelykujja villámgyorsan a telefon billentyűzeten. Aztán felnéz és leolvad a mosoly arról a kedves arcról.

-Nem adom meg és te se add meg nekem. - Ami fejében ott a kép a monitor előtt maszturbáló srácról, aki valójában ezernyi kilóméterre van. Ott volt a legjobb barátnője hangja a telefon másik végén, aki szeretné megölelni, de be vannak mindketten zárva a saját életükbe és csak telefonon érintkezhetnek. - Nem vagyok hajlandó távkapcsolatra. Nem. Egy hét volt ez, Keyo. Te nem tudsz idejönni a tökéletesen bejárhatatlan akadálypálya városba, én meg nem fogom itt hagyni a fiam. Egy hete ismerjük egymást, ilyesmi nem is várható el.

Keyo a háttámlának dőlt, mit sem törődve, hogy kocsistul burulhat hátra. Ami automatikusan a lábtámaszra lépett, hogy ellentartson Keyo súlyának.

-Értem. - Keyo arca elfehéredett, Amié kivörösödött. - Akkor... köszi, ezt a hetet.

-Én köszönöm...

Nem álltak így hosszan, csak egy gyors csók volt, aztán Ami elviharzott egy sietős helót dobva a visszatérő Mat-nek. A buszon már nem bírt magával úgy sírt mint egy gyerek.

Keyo nem sírt, csak forgatta a telefont a teljes döbbenet és üresség határán.

-Na mi az? Sikerült az utolsó percben összekapjatok? - Mat úgy fogta a három kávét mint zsonglőr feldobás előtt a három labdát.

-Nem. Csak nem tudtam, hogy ennyi volt. - kivett egyet a három kávéből, belekortyolt, de nem nézett Matre. -Egy hét együttlét. Aztán irány haza.

Az első hét volt a legrosszabb. Akkor mint egy őrült keringett a lakásba. Pont úgy, mint mikor rájött, hogy L. el fog válni tőle. Ugyanazok a kétségbeesés zakatolt benne, hogy rosszul dönt. Hogy élete nagy lehetőségét veszti el.

-Alig ismerem, semmit sem tudok valójában róla. Érzem az ízét, a hangulatát, elsöpör a személyisége, a stabilitása, de valójában bármilyen is lehet. Egy hétre a világ végén bárki lehet a legjobbfej. -magyarázta Csillának sokadszorra. Csilla meg szomorúan nézte a konyhaasztalnál ülve és ott volt a szemében, hogy nem ért egyet.

-Láttalak titeket. Nem volt abban hazugság, kicsim.

Aztán teltek a hetek. Munka ugyanúgy nem jött, mint előtte. Közeledett a tél, a fűtésszezon. Csillla hol kapott megbízást hol nem. Úgy életk mint bohém művészek, de valójában mindketten stabilitásra vágytak.

Aztán megérkezett a hívás. Egy éjjel visszatértek a pánikrohamok. Ahogy elmúltak tavasszal, így őszre valamiért újra felbukkantak. Aljasul éjjel, álmokba bújtatva lopakodtak közel, és úgy támadták meg, mikor védtelen. Felpattant és zokogva, remegő kézzel kutatta át a nappalit. Kiforgatva a könyveket a polcról. Nagy robajjal söpörve ki az edényeket a kredencből. Aztán felegyenesedett és remegő kezeivel eltakarta a szemét, úgy motyogta, hogy nincs meg.

-Mi nincs meg? - Csilla álomtól hunyorgó szemmel, tele aggodalommal állt a nappali ajtajában. - Csak álom volt, nyugi...

-Elegem van ebből. annyira félek, hogy elvesztem.

-De mit?

-Bármit. - a hangja újra nyugodt volt. Lerogyott a kanapéra, felhúzta a lábait. - Ne legyen akkor semmi, és akkor nincs mit elveszteni.

-Mi legyen akkor? Gyere lefeküdni.

-Szabadesés. - úgy nézett fel mint ki most ébredt csak fel. - Ó, ne haragudj. Feküdj le, most már jó. Én is lefekszem mindjárt. - A szeme normálisnak tűnt, csak a keze remegett még az adrenalintól.

Csilla lefeküdt. Ami ott maradt. aztán felnyitotta Csilla notebookját, mert az sokkal halkabb volt, mint a saját gépe, és szétrepített sokszáz üzenetet a világhálón az ismerőseinek és az ismerősei ismerőseinek.

Két hónap kellett hozzá. Sok beszélgetés az érintettekkel, de sokkal több bátorság, mint gondolta. Végül ott állt egy kisbőrönddel ugyanott a reptéri aulában. Az anyja vitte ki, így más nem is jöhetett velük. Kétüléses a teherautó. Az egyre nagyobb kisfiútól otthon búcsúzott el, miközben úgy kapaszkodott belé, mint akinek immár van fogalma az időről.

-Hát köszi, hogy elhoztál, anya. - mosolygott. Magabiztosan, ahogy szokott. - Majd jövök.

-Vigyázz magadra, és este beszélünk.

-Oké.

Aztán bement, és leült a padra. Keyora gondolt és az elvesztegetett lehetőségekre. Arra, hogy megnézte ugyan Facebookon, de nem jelölte be. Arra hogy mehetne Arizonába is, valószínűleg, hozzá, de még nem érett meg ő maga erre. Minden újat egyedül kellett megtanuljon. Ha figyelik sosem sikerült. Sutyiban megtanulta, egyedül, figyelő szemek nélkül bukva el az első pár próbálkozást, hogy aztán azzal a megszokott magabiztossággal használja a tudást, mintha mindig is tudta volna.

Ott a váróban döbbent rá a válaszra. Csilla annyiszor megkérdezte tőle, miért London, és miért nem ír inkább Keyonak? Nem tudta megmondani. Itt a ferihegyi váróban azonban összeállt a kép. Meg kell tanulnia külföldön élni. Meg kell tanuljon angolul eléggé ehhez. Megtanulni azt az elszigeteltséget ami mindig is az övé volt belül, megélni immár előnyként kívül és csak aztán keresheti meg újra Keyot.

-Arizona forró. - mondta ilyenkor Csillának - Nem viselem el a forróságot.

Európa

-Hello. - Mat hangja rekedt volt.
-Hello. Nagyon dolgozol? - Keyo alig tudta türtőztetni magát. Átzöttyent a kocsiból a nagy vörös kanapéra és kivett egy marékkal a lassan avasodó mogyoróból.
-Mondd csak, ráérek.- hallatszott fentről a kis galériáról Mat hangja.
-Hova megyünk idén nyáron?
-Most akarod ezt megbeszélni.
Keyoból kirobbant a nevetés.
-Azt mondod olyanok vagyunk mint valami öreg házaspár ilyenkor?
-Ööö. - Mat zavarba jött. - Nem. Hova?
-Menjünk el Európába.
-Ide, mindjárt a szomszédba?- Mat hunyorogva mászott le a meredek lépcsőn.
-Jah. Hm? Augusztus elején mondjuk vagy július végén. Van egy kis dolgod Bécsben, és pont a következő héten van ott egy nagyon tuti fesztivál a szomszéd államban. Mint ide Tucson, annyi. Európa legnagyobb fesztiválja, azt írja.
-Mit csinálok Bécsben?- megállt Keyoval szemben, hunyorgott.
-Átveszel valami díjat, nem érdekes, de aztán menjünk el Budapestre, ok? - Keyo szemei falták Mat arcát. Beállt a csend amit úgy szeretett. Olyan csendek volt ez amiben ott vibrált ez egész közös életük.
-Mit... csinálok Bécsben?
-Neveztelek arra a pályázatra amit kitettél a konyhapultra és el is felejtettél, mert mikor Looval átjöttünk kitakarítani, akkor még mindig ugyanott volt.
-Jaj ne is emlegesd azt a takarítást. - kezdett párhuzamosan beszélni Mat. - Nagyon kínos volt.
-Beneveztelek és megnyerted.
-Tök jó. - mondta hosszú csend után Mat. - Csak így egyszerűen?
-Hát annyira nem. - Keyo arcán újra felbukkant az a csibészes mosoly, ami mindig vad ötletek előszele. - Oda kell menned átvenni. Gondoltam elkisérlek, nehogy bajod essen.
-És mit csinálok azzal a díjjal? Oda teszem a tévé mellé? - intett tétován a tévé felé aztán ő is belemarkolt a mogyoróba és Keyo mellé telepedett.
-Azt nem tudom. De a pénzt amit nyertél biztosan tudod hova tenni.
-Jah! - kapta fel a fejét Mat. - Tényleg! Pénzt is adnak a díj mellé. Azért is nyomtattam ki, nehogy elfelejtsem. Nagyon testhezállónak tűnt.
Keyo megveregette Mat térdét.
-Jól nyomod na.
-De várjál. Milyen képeket küldtél.
-Biztos, hogy nem a legjobbakat, hiszen sosem jártam a galériádon. Abból válogattam, amiket nekem adtál.
-De azok régiek!
-És?
-Lehet hogy jobbat is összeszedhettem volna.
-Biztosan. De nem tetted. Így is megnyerted. Mi a gond?
Mat szégyenlősen megrázta a fejét.
-Kösz.
-Akkor elintézem az utazást, ok? Repjegy, szálloda, fesztiválbelépő satöbbi.
-Tök jó.
Mat mosolygott áématagon valahova a tévé és a szerelőasztal közé bámulva. keyo visszamászott a kocsira és elgurult.

Lisette végül

-Igazán nem számít. - válaszolta Lisette könnyedén. Michell aznap este már negyedszerre fejezte ki sajnálatát a szakításuk miatt. Lisette nem értette miért kell erre folyton visszatérni. Mitch ott volt és éppen úgy hevertek egymás mellett a hintaágyban mint mindig tették. A kockás, kicsit kutyaszagú pléd rájuk borult és ők beérték egymáshoz nyomódó testükkel, nem szorongatták egymás kezét, ahogy sohasem tették máskor sem. - Hagyd már. szükségem volt egy kis magányra. - bökte ki végül. - Tudni akartam, érezni a saját bőrömön, hogy megállok a saját lábamon. Tudni akartam, hogyan megy ez, ha sikerül, és mitől nem megy, ha nem sikerül. Érezni akartam a felelősségét és a szabadságát annak, hogy a magam ura vagyok. Ha akkor nem szakítok veled, akkor örökre egy elesett kis madár maradok, aki elég hisztis hogy folyton rá figyeljenek, ám gyáva elmenni a saját határaiig. Egyedül kellett lennem kicsit, hogy értékeljem a társaságot. És volt annyi kapcsolatom srácokkal, hogy fel tudjam mérni a saját igényeimet és tudjam, mit tudok nyújtani. El kellett távolítsalak az életemből, hogy érezzem, hogy hiányzol e ha nem vagy ott, és ha igen mi az amiben senki más nem is pótolhat.
A beállt csendben nem hallotta Mitchell lélegzetét.
-Jól vagy?
-Aha. Csak úgy emlékeztem, hogy én szakítottam veled.
Lisette zavartan megigazította a takarót magukon.
-Igen?
-Összejöttem Amberrel, emlékszel? Pearl buliján... Nem tudom miért. Olyan melegség áradt belőle, olyan vágyakozás.
-És? Jó volt? - Lisette próbált hűvös maradni.
-Elégetett... inkább felperzselt. - Mitchell elnevette magát. - Nem volt jó. Egy nagy hullámvasút volt. Hiányzott a rended. - Megkereste Lisette kezét és lassan az arcához emelte. Lisett finom bőre selymesen borult az arcára. Belecsókolt a tenyerébe, aztán elengedte, a lányra bízva hogy visszahúzza e a kezét. Lisette tétován visszahúzta.
-Szóval kirúgtál azon a ravasz nőies módon ahogy megszereztél. Úgy hogy azt higgyem, hogy én irányítok. - Mitchell újra elnevette magát. Nem volt a nevetésében keserűség vagy sértettség. Játékos, magabiztos nevetése volt, ami Lisette-ben felébresztett minden érzelmet amit valaha is érzett iránta.
-Hiányoztál. - súgta neki.
-Te is nekem. Súgta vissza Mitch.

Loo végül

A szupermarket parkolóját körbezárták azzal a magas rácsos kordonnal, amivel Loo eddig csak koncerteken találkozott. Volt egy terület a bejárat mellett, amit egyszerűen szalaggal tettek megközelíthetetlennél. A kordonon belül lakókocsik és két teherautó állt. Emberek pakolásztak ki belőlük állványokat. Mások kávéért mentek, sokan telefonáltak. Loo a bejárat mellett állt és figyelte őket. A boltban nagyobb volt a forgalom, mint máskor, így Tina rá is szólt vagy négyszer, hogy ne bámuljon kifelé, hanem próbálja a tolvajokat kiszúrni.
-Forgatnak. - vigyorgott Loo.
-Jah. Mondta is  Beth, hogy mennyire sóherek. Kellett extra szendvicset is hozatni, hogy legyen mit zabálniuk. Nagyképű banda. - Tina vágott egy fintort és úgy nyúlt a szalagon tornyosuló holmik felé, hogy rá sem nézett a vevőre.
Pity.
Pity.
A vonalkód leolvasó majdnem olyan pontosan pittyentett, mint egy óra.
Loo figyelte a forgatást és egészen megfeledkezett a boltról. A nap folyamán három jelenetet vettek fel, de azt a hármat igen sokszor. Voltak véres fejű statiszták, meg volt egy bringás fickó is.
-Te Tina, ez nem Hudert Rodrigez?
-De.
-Nagyon fura.
-Bunkó barom.
Loo hátrasandított Tinára. a pénztár mellett a vevők sora nem látszott apadni.
-Nagyon fura. - mondta Loo újra, mintegy magának.Aztán kilépett a bolt elé és hagyta, hogy a fotocellás ajtó becsukódjon. A háta mögött a tükörképe is fegyelmezetten állt. A történetben egy biztonsági őr lő le egy járókelőt a bringán menekülőfickó helyett. Loo figyelt és ráfogott a szolgálati fegyverére. Rodrigez ismét elrontotta. Valahogy nem tudta elkapni a bringás ritmusát. vagy túl korán kezdett szaladni felé, úgy, hogy végül simán elkaphatta volna, vagy túl későn, amikor az már kiért a kamera látószögéből.
Loot teljesen beszippantotta  ajelenet ismétlődése. A Csapó éles hangja is beleolvadt a jelenetbe, amikor Loo úgy döntött, hogy kipróbálja. Nem volt ebben megfontolás, sem mérlegelése a következményeknek. Nem volt benne a szerénységnek és kishitűségnek ez a jellegzetes keveréke, ami miatt Loo soha egy fűszálat keresztbe nem tett magáért. Egyszerűen csak tudta, hogy kell csinálni, és a megfelelő pillanatban belépett a kordonon belülre ott ahol csak a szalag zárta el.
-Hát itt vagy Fernando! - kiálltotta a bringásnak az egész délelőtt hallgatott szöveg szerint. A statiszta nő megdermedt és bambán rámeredt Loora. Ő azonban nem vett róla tudomást, ellépett a stáb autója mellett, oldalt a kamerának és előkapta a fegyverét. - Állj! - Kiálltotta és érezte hogy a szél, ami egész délelőtt hordta be a homokot az ajtó résein, most mellé áll és úgy túr a hajába ahogy a filmeken. A pisztoly keményen és hűvösen bilincselte őt a valósághoz.
-Hubert Rodrigez vagyok. - gondolta és megállt. A pisztolyt felemelte és a bringásra fogta, aki mit sem sejtve tekert a forgatókönyv szerint.
-Állj! - kiálltotta Loo újra majd lőtt. A pisztolyt ráfogta a bringás hátára és érezte magában az összes helyszínelőt, minden akcióhőst és minden képregényhőst is, akit annyira szeretett. Érezte Legolast, ahogy ő maga volt Neo és Trinity is egyszerre. Lőtt. Gondosan a fickó mellé, a reklámtábla közepébe. Az elsülő fegyver rúgása, hangja és szaga úgy áradtak szét benne, mint orgazmus közben a kéj.
A lövés utáni csend akkora volt, hogy Tina pénztárából ide hallatszott a vonalkód leolvasó pittyogása. A bringás fickó farolva fordult vissza a sorompónál, aztán elnevette magát mikor meglátta a pisztolyt lassan leengedő Loot. Hahotázása körbetáncolta a stábot.
-Hát te meg ki a fasz vagy? - kiáltotta oda neki vidáman a bringás. A rendező felpattant és ő is kiabált valamit. Loo pedig úgy állt ott, mintha ezt a pillanatot ki tudná húzni a végtelenségbe azzal, hogy nem moccan meg. A rendező odarohant hozzá és az arcába kiabált.
-Ha statiszta akarsz lenne bazdmeg, ott van Kate, beszéld meg vele. Tőlem lehetsz, de ha még egyszer meglátlak itt feldugom a seggedbe a pisztolyod.
A Kate nevü nő odaért és pulykavörös fejjel hápogott valamit.
-Vedd fel a fiút. Ő lesz Martin. - vakkantotta neki a rendező és visszamasírozott a kameraman mellé.

Karácsonyok

Gari lassan mozdult. A kondér felett szinte oszlopként állt a gőz. A kezére túl nagy volt a gumikesztyű és a kendőjén is meglazult a csomó, úgyhogy bármelyik pillanatban az orrára csúszhatott. Lassan mért még egy adagot a sűrű levesből és az előtte lelkesen topogó bebugyolált fickónak adta. Az ujjatlan kesztyű szálai dróttá merevedtek a fickó kezén. Hiányos fogú mosolya őszinte volt,. ahogy a szaga is részletesen elárulta az elmúlt napjait.

Gari hátralépett és kis biccentéssel jelezte a társnőjének, hogy egy pillanatra kiáll. Kimért mozdulatokkal kibújt a kesztyűből és szorosabbra húzta a csomót a kendőjén. Keyo ott állt vele szemben. A köztük feszülő majd húsz métert benőtték az emberek. Hangosan szürcsögve, röhögve vagy civódva ültek körül hosszú sörpadokat, a katonai sátor melegében. Keyo a bejárat fénykörében állt, még kívül. Gari intett neki, hogy menjen be. keyo elmosolyodott és bement.
Lábon volt. Kissé bicegő ingatag járása esendővé tette. Magasabb volt a legtöbb hajléktalannál. gari tudta, hogy a lábakat hosszabbra csináltatta, mint amilyet a felsőteste alapján lábhossznak tippeltek.
-Hogy lehetsz ilyen hiú? - korholta magában mikor észrevette az ügyesen átjavított adatokat.
Keyo átvágott a tömegen és megállt Gari előtt. Mosolygott.
-Szia.
-Szia. Ott van köpeny és kendő. Maria majd ad munkát. - intett a kesztyűkkel Gari és nem mosolygott.
-Nem maradok. Csak boldog karácsonyt akartam kívánni, és odaadni egy kis szimbolikus apróságot neked.
-Az egyetlen amit nekem adhatsz, hogy nem szorulsz rám. Tudod jól.
-Nem szorulok rád. - Keyo mosolygott, ahogy minden évben. Gari pedig nem nézett rá, ahogy minden évben.
-Most nem alkalmas. Ételt osztok.
-Tudom. - Keyo körbepillantott aztán egy apró dobozt dugott egyetlen gyors pillanat alatt Gari kötényének egyik mély zsebébe.
-Nehogy benne felejtsd. - Vigyorgott. - Boldog karácsonyt anya.
Gari felpillantott a fiára. Amikor megkérte Keyot, hogy ne a biológiai kapcsolat alapján szólítsa őt az elkövetkezendőkben, akkor Keyo teljesen megdöbbent. Csak annyi telt a tizenöt éves fiútól, hogy megkérdezze, hogy karácsonykor sem. Gari akkor valamiért engedett. Karácsonykor lehet.
Egy pillanatra belenézett Keyo szemébe, és azt látta benne, amit várt.
-A te ajándékod szerdán érkezik, postán.
Egy pillantot még állt, aztán elindult vissza a kondér mellé. Érezte a fia tekintetét magán. Megállt és hátrasandított a válla felett. Keyo ott állt és nézte őt, ugyanazzal a tekintettel, mint korábban. A távolság amit kemény munkával maguk közé emelt, mérföldekben talán kifejezhető lehetne. Keyo azonban, ahogy kisgyermekként is tette, valahogy mégis hidat tudott verni közéjük egyetlen pillantással. Most ott bújkált abban a pillantásban valami félszegség, valami bátortalanság. Gari visszafordult felé és kérdőn nézett rá. Keyo előrelépett és szétterült egy gyermeki mosoly az arcán. Egészen le kellett hajolnia, hogy magához ölelje Garit. Annyira magához vonta, hogy Gari egészen alákerült. Karjai maga mellett, szorosan. Míg Keyo karjai körbefonták, mint valami kötélzet.
-Emlékszel, anya? - suttogta Garinak. - A karácsony a gyerekeké.

Mat letette a papírzacskót a konyhában. Elzárta a csöpögő csapot és kinyitotta az ablakot.
-Anya, megjöttem. Hoztam sültet, meg salátát. - közben átment a lakáson anya szobája felé. - És hoztam a kedvenc aprósüteményedből is.
Anya az ágy szélén ült és nézte a virágokat, amik csontvázzá száradva meredtek az ablakpárkányon.
-Ki az?
-Én vagyok, anya, Mat.
-Ó kis sutám. Semmi baj. Gyere ülj ide mellém. Olyan jól melegít a Nap.
Mat odaült és automatikusan a kezébe vette az anyja kezét. Nem sütött a nap. A csillárban cserélt égőt előző este.
-Állítsunk fát, anya? Szeretnéd?
-Nem. Nem kell. Majd apád hazajön és ő megcsinálja.
Mat aprókat bólogatott, majd sóhajtva felállt. Apa sok éve nem élt már velük. Mat már reggel felkészült a múltba feletkező napra anyával.
-Megterítek, aztán együnk. Farkas éhes vagyok.
Ninát nem látta hetek óta. A mosatlanja lassan gyűlt, amiből Mat azonnal tudta, hogy nem is alszik itthon, csak párnaponta átvedlik a szekrénye előtt féllábon ugrálva, sietősen rángatva magára a ruháit. Mint a ki tilosban jár. Nem számított rá karácsonykor sem.
Anya kijött a  szobájából és leült az ebédlőasztalhoz. Mat hevenyészett terítése siralmasan festett, csak a spanyoltól hozott műanyagtányéros ételek virítottak ínycsiklandozóan.
-Hány óra?
-Hat. - Mat szedett mindenből mindkettejüknek.
-Még csak hat?
-Nem vagy még éhes?
-Sosem vagyok éhes. - anya megemelte a villáját, elgondolkozott majd visszatette. - Nem emlékszem hova tettem a díszeket. De az ajándékodra emlékszem, kicsim. - Az arca felderült és Matre nézett.
-Anya? - Mat kizökkent.
-Ott van az éjjeliszekrényben. Hozd ide.
Mat felállt és elindult anya szobájába. anya hangja elkisérte és visszaterelte az asztalhoz, kezében egy rozoga cipősdobozzal.
-Szerettem a karácsonyokat. A csillárokkal vetekedő ragyogó fákat, a havat mindenütt és a karácsonyi dalokat. Persze a Diótörő más. Azt annyira nem szerettem. - halkan nevetett. - Zsronyinnal táncoltam. Esetlen volt. Nem érdekes. - aprót legyintett - Szóval a karácsonyok szépek voltak. Egyszerre hidegek és melegek. Apád bundája olyan fényes volt, mint egy főnemesé. Az arca kipirult, akárcsak az enyém. Istenem de gyönyörű voltam.
Mat visszaült. A dobozt anya tányérja mellé tette.
-Igen. Ezt akartam neked adni. - megérintette a doboz fedelét. - Sokkal jobban fáj tudni, hogy az enyém. Neked adom. - esetlenül Mat elé tolta. - Voltak szebb karácsonyaim is. Kis sutám, ne szomorkodj. Nem tehetsz róla.
Mat nézte a dobozt.. Látta sokszor, arrébb is tette minden takarításkor. Tudta is, hogy fényképek vannak benne, de nem nézegett gyerekkora óta. Régi családi fényképek voltak. Európai rokonokról és anya régi fellépéseiről. Csupa olyan meberről, akiket sosem ismert és akiket nem is fog megismerni már. Múltba és anya el-elködösülő elmélyébe veszett nevek és helyek voltak. Mat odavette az ölébe a dobozt és felnyitotta.
-Köszönöm Anya.
Anya bólintott.
-Semmi baj, kicsim.

Minden olyan csendes volt. Énekeltek. Gyertyát gyújtottak. Ettek az isteni halból, amit anyukája készített, és együtt dicsérték édesapja borsodóját. Aztán feltettek valami lemezt, amin nagy zenekar játszott valami hömpölygős keringőt. Csillagszóró illata vegyült a viaszéval. Lisette ücsörgött. Mosogatógépet kapott a szüleitől. Még múlt héten megvették és beszereltették a lakásába. Ő tévéfilmsorozatokat vett nekik. Csupa könnyedet. Ismert, bevált történetet. Tom jóllakottan aludt a fa alatt. A mellső lába hozzáért Lisette lábfejéhez.
-És... - kérdezte anyuka kicsit zavartan - ... van valami fiú a közeledben?
-Van valami fiú. - mosolyodott el Lisette. - Leginkább valami fiú. Semmi komoly.
-Semmi komoly? Azért gondolom oda van érted. - csatlakozott apuka.
-Nem hiszem. Nem tudom. Nem egy beszédes srác.
-Mennyire nem komoly? - kérdezte anyuka cinkosan.
-Egyáltalán nem az. Spanyol. Tudjátok. Semmi komoly.
-Á spanyol. Akkor elég vallásos lehet.
-Aha. Nem tudom. -Lisette sóhajtott. - Majd szólok, ha van valami komoly.
-Szólj, ha indulhatunk. Leülepedett már a vacsora? - apuka könnyed volt. Mindenki tudta miért.
-Jaj apa ne csináld. Nagy vagyok már. Nem kell ez a hajcihő. - Lisett kínosan érezte magát.
-Ugyan, kislányom. - korholta anyuka szeretettel. - Ez csak játék.
Lisette sóhajtott és felállt. Tom megemelte a fejét, aztán visszahanyatlott egy szusszanással. Lisette megigazította a ruháját, gépies, rutinmozdulatokkal.
-Mehetünk.- mondta halkan és megvárta, míg meghallja apa nehéz lépteit a lépcsőn.
Lassan másztak fel mind az egykori gyerekszobába. Lisette utoljára. a szoba amiben felnőtt a kiköltözése után új funkciót kapott, de karácsonykor visszarendeződtek benne dolgok. A hosszú ablakpárkányon és a hatalmas kanapén felsorakoztak a tárgyak, amik egyike-másika új volt a házban. Végig kellett tapogasson mindenféle tárgyat, hogy eljuthasson az ajándékokig.
-De hisz kaptam tőletek egy mosogatógépet. - sóhajtotta.
-Igen, szívem. De ez most valami más.
Lisette érezte a levegőben, hogy van még ott valaki. Megállt egy lépésnyire az ajtótól.
-Ki van itt?
-Meglepetés. - súgta anya.
Lisettenek nem kellett közelebb mennie, hogy felismerje az illatot.
-Mitchell.

Lendület

Olyan tavasz volt mikor kint akart gurulni az utcán, a sima aszfalton, mintha repülne, olyan gyorsan. Érezni akarta a szelet az arcában, érezni ahogy a haja közé fut a levegő, hunyorogni a napsütésben és száguldani amilyen gyorsan csak bír, érezni az izmait a lélegzete erejét. Ezt akarta egész délelőtt. Ezen járt az esze ha kinézett az ablakon a tanteremből. És a nagyszünetben kis is gördült a kosárpálya széléhez. Előkapta az uzsonnáját és körülnézett Matet keresve. Mat persze nem volt sehol, mert nagyszünetben menzás lévén bennt kellett kuksoljon az ebédlőben. Keyo egy pillanatig sajnálta hogy nincs Mat itt vele, de aztán szájában a szendviccsel nekilendült a lejtőnek ami a suli hátsó parkolójához vitt, kellően meredeken és szélesen. A felénél már égnek emelte a kezét és hagyta hogy a szendvics kiforduljon a szájából akkorát kiálltott. a parkolóban nem volt sok autó. Simán tudott fékezni. A szendvicset visszazserezte az öléből és már indult volna vissza fel a kosárpályához, hogy guruljon mégegyet mikor meglátta a lányokat.

Lin, Kata és Jenny veszekedtek. Lin és Kata Jennyt lökdöste és szidta. Jenny csak állt, mint valami bábú és hagyta. Aztán valami állatias villant a szemében és ököllel csapott Lin arcába. Keyo ismét elengedte a szendvicset. Lányokat addig nem látott verekedni. A két lány is meglepődött. Megálltak egy pillanatra. Jenny azonnal elszaladt, ki a parkoló sorompója mellett ki az utcára. Szőke copfjai messze lobogtak.

Linnek erősen vérzett az orra.

Onnantól Keyo csak azt leste mikor bukkan fel Jenny újra. Mit csinál? Kivel beszél és egyáltalán milyen mikor rásüt a nap, milyen a folyosón milyen a hangja amikor felel és hogy hordja a haját?

Úgy egy hónap múlva Jenny a lenti padon ült egyedül. Keyo odagurult mellé. Addigra tisztázta magában, hogy Jennyvel akar lenni. Dumálni, suliba járni és gurulni is. Azt amit amúgy járásnak hívják, és lehet olyankor csókolózni is. Nem volt igénye csókolózásra, de ha Jennynek van, őt nem zavarja a dolog - gondolta. Összeszedte hát minden lazaságát és természetességét és odagurult Jennyhez.

-Szia.

Jenny ránézett aztán elnézett mellette, ki az utcára.

-Nem akrtalak zavarni, csak gondoltam jobb együtt ebédelni, mint egyedül.- Keyo hangja magasabb lett a szokásosnál, aztán hirtelen ugrott egyet és mélyre váltott. Keyo utálta ezt.

Jenny látványosan elfordult.

-Vársz valakit? - Keyo kilesett az utcára.

-Mit akarsz?

-Gondoltam járhatnánk. Lehetnél a barátnőm. Hoznám a táskád a suliba menet. - Keyot elragadta a képzelet és csak úgy tódultak a szájára a könyv és filmélmények jelenetei. - Együtt kajálnánk és egymás mellé ülnénk és én felolvasnék neked a kedvenc könyvemből te meg elénekelnéd azt a Bon Jovi dalt amit amúgy is dúdolsz.

-Tünj el innen nyomorék.

Keyo megdöbbent.

-Nem vagyok nyomorék.

-Nincs lábad basszus. Ki akarna veled lenni a nyomi haverodon kívül. Sosem lesz senki a csajod, Changwani. Kopj le. Undorító vagy. - sziszegte az arcába és felpattant. Keyo egy pillanatra levegőt sem bírt venni.

Aztán becsöngettek, aztán kicsengettek. aztán Mat megtalálta.

Hangok dobozokból

-Ez a Z22 rádió. Keyo vagyok. Kicsit fogok beszélni is, de többnyire Sam válogatta zenéket hallgatjuk ma reggel is.


Lisette lekapcsolta a rádióra állított ébresztést és felült az ágy szélére. Tom ásított. Kint még éppen csak pirkadt. Miután vissza jöttek a kutyapisiltetésből összerakott valami reggelit magának és felrakott egy mosást. Visszatért a konyhába és bekapcsolta a rádiót. 

- Valamiért mindenki ezt hiszi. - Keyo jellegzetes mély hangja betöltötte a konyhát  - Én például hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ha nem veszek tudomást a testi adottságaimról, akkor mások sem fognak. Ez persze valamilyen szinten így is van, de nem vágjuk e el magunkat ezzel a nagy védekezéssel valami sokkal fontosabbtól? Klisékkel élve, nem fog senki megölelni, ha az ütésektől félve senkit sem engedünk közel magunkhoz.


Lisette feltett egy kávét míg a Let me in szólt. Zaj volt ez, ami felett az énekes kitartott hangja hidat emelt.A kávé elkészült és Lisettet Keyo hangja ugyanott találta a konyhapultnak dőlve, karba font kézzel.


-Van egy barátom aki lefényképez mindent. Amikor kattant a gépe régen azt gondoltam, mennyire bátor. Kérdés nélkül fényképez le akárkit vagy akármit bárhol, bármikor. aztán ahogy teltek az évek azt gondoltam mennyire fárasztó lehet folyton kívül maradni mindenen. Milyen ál biztonság is ez. Aztán a hétvégén a kezembe került pár kép rólam. Amiket ő készített rólam tizenéve. Döbbenetes volt látni magam ilyen lehetetlen pillanatokban elkapva. Titokban ellopva a pillanatot a feledéstől. Végtelenül hálás vagyok neki, hogy láthatom magam, az akkori magam ma, általa. Ha van naplótok, vegyétek elő. Olvassatok bele. És ha valóban szeretnétek valakit aki ismer, adjátok oda neki, had olvassa el milyenek voltatok. Lehet hogy ma már nem vagytok olyanok, de első lépésnek ez éppen elég.


Nyolc után leült a kanapéra és felhívta a szüleit telefonon. Hosszan beszélgetett velük kihangosítva, míg ők reggeliztek, aztán kiteregette a ruhákat. Lisett rendet tartott a lakásában, mert ez volt az egyetlen módja, hogy megtalálja a dolgait. A rend rendszerességet követelt, ritmust és annak az egyszerre kényszerítő és megnyugtató tudatát, hogy mindenre rá kell szánja az időt. Így látszólag sokkal kevesebb dolog fért bele a napjába, hiszen minden folyamatot a maga sorrendjében végig csinált. Nem cserélgette fel őket, nem halasztotta későbbre és sosem hagyta félbe, mint mások. 
Aznap nagy volt a szél. A forróság elől a lakás jó menedéket nyújtott, de a rádióban sem a tévében nem volt semmi érdekes. Lisette ült a kanapén és Tom füle tövét vakargatta. A hangulatról eszébe jutott a csend amiben a naplóját mondta gimis korában. A szülei minden kedd este elmentek vacsorázni vagy moziba. Olyankor Lisette felmondta a naplóját egy szigorúan 60 perces BASF kazettára, a nappaliban ülve. Nem ismételte meg a felvételt, nem javította ki magát, csak mint egy monológot felmondta a szalagra a gondolatait. Amióta elköltözött nem csinálta ezt. Nem volt magnója hozzá és letűnt már a kazettás világ. 
Odament a szekrényhez és kivette azt a cipős dobozt amiben a kazetták voltak. Kis furatokat ejtett a kazetta dobozán apa órás csavarhúzójával. Ujjai végigfutottak a kis lukakon. Elmosolyodott. Rég volt.
Találomra kivett egyet és megsimította. Aztán a telefonért nyúlt és Loo-t hívta, hogy kérjen egy kis magnót tőle kölcsön. Loonak ugyan nem volt, de azt mondta megoldja, és végül meg is jelent egy vadi új hordozható kis magnóval még dél előtt..


Loo zavarban volt, mint mindig, Lisette pedig tudomást sem vett erről, ahogy mindig. Leültette Loot a kanapéra, letette a dohányzóasztalra a magnót, amit Loo hozott neki és betette az első kazettát. Mielőtt lenyomta volna a lejátszó gombot mégegyszer megkérdezte a fiút.
-Ezek nagyon személyes dolgok, Loo. Biztos akarod hallani? - hangja kacér volt. Tudta, hogy Loo el fog menekülni.
-Ő. Nem tartozik rám... szerintem.- mondta Loo kicsit reszketeg magabiztossággal, de nem mozdult.
Lisett várt egy pillanatig, de Loo nem mozdult.
-Hát legyen. - mondta ki hangosan Lisett és lenyomta a gombot.
Lisette hangja kislányosabb volt, de a magnó torzításán keresztül is hallható volt az önuralma, a határozottsága.


- Nem hiszem, hogy van értelme olyasmiken rágódni, hogy négyes lett a dolgozatom biológiából. Ez az első négyesem az idén és ha rajtam múlik ez lesz az utolsó is. Nem is kívánok erre több szót fecsérelni. Sokkal fontosabb, hogy Mark Holler már nem jár az osztályba. Mark Hollert átvitték a Marhemnerbe, Idahoba. - itt beállt egy kisebb csend, majd Lisette határozottabb hangon folytatta. -  Idahoba. Valószínüleg sosem fogunk már találkozni. Vagy ha igen, az sok év múlva lesz és már nem fog olyan sokat jelenteni számomra, mint most.  - a hangja elcsuklott egy picit, de hamar összekapta magát. Sírás hangaj nem hallatszott. - Nagyon sajnálom, hogy kirugtam alóla a széket múlt héten. Anya szerint csak azért cukkoltak a hajam miatt mert tudják, hogy vörös. Én meg jobban tettem volna ha nem foglalkozom vele. Nem kellett volna rámutatniom, hogy még csak nem is látják. Mark nem piszkált vele sosem, de annyira röhögött amikor ezt végig montam, hogy muszáj volt fel rugnom. - újabb kis szünet után sokkal nyugodtabb hangon folytatta. - Mindig hintázott a széken. Persze akkor is. szerencsére nem lett komoly baja. aztán két nap múlva bejelentette hogy elköltöznek. annyira fog hiányozni.


Lisette lenyomta a megállítógombot. Emlékezett Markra és emlékezett az érzéseire. Mély levegőt vett és Loo felé mosolygott.
-Bocsánat. Nem tudtam melyik kazettát vettem ki.
-Semmi baj. Igazán. Nem is nagyon értettem miről beszélsz. - Loo sietve felállt. - Hát köszi. Akkor én megyek is.
-Oké. - mondta Lisette halkan és kikisérte Loot.
-Csütörtökön korán végzek. Van kedved esetleg... umm. mondjuk elmehetnék kajálni a spanyolhoz. aszem Matt megint csinál nála salátákat.
-Jó. Hívj fel.
-Oké.
Loo úgy távozott, hogy egész idő alatt egymáshoz sem értek, de ez a hiány csak Loonak tűnt fel.

Nyomaték

-Anya?
Mat benyomta az ajtót. Bentről sárgás derengés volt csak a fény amit a reluxa beengedett. A nagyszoba káosza rosszabb volt a vártnál. Mat arrébb tolt egy fotelt, hogy eljusson a túloldalra. A dohányzóasztalon cigarettacsikkek és sörösüvegek henteregtek. Óvszeres csomag, egy törölköző és egy csendben rothadó negyed hamburger.
-Nina?
A csend még alapjában véve nem jelentett bajt. Mindketten aludhattak is reggel hétkor. Mat óvatosan anya szobájához ment, egyszerűen azért, mert az volt közelebb. Benyitott. A szoba levendula és hugyszag keverékében fürdött. Anya az ágy mellett feküdt és reszketve aludt. Mat lehajtotta a fejét és mély levegőt vett.
-Anya. gyere.. - felemelte a parányi asszonyt és felültette az ágyra. Az álomittas szemekkel próbált fókuszálni. Észre sem vette, hogy Mat lehúzta róla a pólót és a félig lecsúszott tréningalsót. A szekrényben talált káoszból nagyjából tiszta hosszú ujjú pamutpizsamát kotort elő és belehúzta az idős asszonyt.
-Gyere, anya. Feküdj le. - hangja zavart vakkantások sora volt. Halkan és erőtlenül beszélt hozzá, de a keze határozott volt és erős.
Anya nem szólt semmit. Nem értette mi történik. Az ágy finom puha volt. A takaró meleg.
-Kis Sutám. Van pite a tálon, egyél. - mondta reszketeg hangon. Mat ránézett és összeszorította a száját. Visszament a nappaliba és elkezte keresni a gyerekvigyázót. Negyedóra kellett mire megtalálta a kanapé alatt.Valaki rálépett. Darabokra tört.
-Remek.
Nina a szobájában volt. Mellette az ágyban girhes spanyol srác horkolt. A koszhadt ágyneműből különböző tetovált testrészek lógtak ki. Mat percekig nézte őket. Próbálta felidézni a szeretetet amit valaha érzett a nővére iránt. Nem találta azokat a lobogó indulatokat. Se a féltékenységet, se a szeretet. Harag volt és csalódottság. A csalódottság elhatalmasodott a harag felett.
Kiment a szobából és összepakolta anya szobáját, kedvesen válaszolgatva anyja kérdéseire melyek az iskolai eredményeit firtatták. Aztán elment a kóreaihoz és vett egy másik bébicsőszt.

-Szia! Figyu, lenne egy kis meló, ha érdekel.
-Szia Gus. Mondd mi az. Ahogy most állok kb minden érdekel.
-Bioszféra 2?
-Jah. Kint van Tucson határában az az üvegházkomplexum. Hippik játszottak benne űrbáziosost gimis koromban. Mi van vele?
-Aha. Megvette az egyetem és van pár épület amit lebontanak. De előtte forgatás lesz ott. Megyek világosítani, de kellene valami aszisztens mellém, aki maga is látja mi a pálya és elég gyakorlott, hogy ne jöjjön zavarba a hülye helyszíntől. Rád gondoltam.
-Tök jó. - Mat hangja nem tükrözött érzelmeket. Gus hangja elég volt, hogy zavarba jöjjön. Idegesen rugdosta be a kanapé alá a sörösdobozokat anya nappalijában.
-Mennyit fizet?
-Ötszázat.
-Oké. Hány nap?
-Tíz. 0-24-ig.
Mat megállt. Nézte a millió folttól mintásnak tűnő öreg padlószőnyeget. A kanapé alól kilátszottak az imént alárugdosott sörös dobozok.
-Adj egy órát.
-Kevés a pénz?
-Adj egy órát, oké? - érezte hogy a hangja mennyire kétségbeesett.
-Oké. - Gus hangja könnyed volt. - Simán. Úgysem dolgoznék mással. Megvárlak oké? Este hívlak, végülis csak pénteken kezdünk.
-Kösz. Tényleg kösz. Hívlak.


-Hallo, Keyo?
-Szia! Mi az?
-Mi ez a zaj?
-Uszoda... Nem ismerős? Most végeztem. Aula. Hallga csak! - hangja vidám volt, szinte énekelve beszélt. Matból elszállt a stressz.
-Figyu, beszélhetnénk ma valamikor?
-A Spanyolnál ebédelek. Dolgozol ma?
-Hát... Odamegyek, ha gondolod, de már nem nagyon melózom nála. Levette a salátákat az étlapról. Többet keres a fött cuccon azt mondja...
-Aha. Akkor beugrom hozzád és viszek kaját, hm?
-Jó. 1-körül?
-Aha. Mondjuk. ...
-Keyo?
-Fű apám. Olyan csajok mászkálnak itt. Imádok úszni járni, mondtam már? - jókedv és életerő vastag patakokban bugyogott Matre a telefonból.
-Menj, csajozz.! Valami husosat hozz nekem, jó?
-Okké!

Kitakarított az anyjánál. Rendesen. alaposan. Kidobált mindent a nappaliból. Kiporszívózott és elmosogatott. Anya szobáját átszellőztette és ágyat is húzott. Nina és a spanyol végigaludták az egészet. Anya kiült a verandára. Egész normálisnak tűnt. Aztán egyszer csak újra a földön feküdt vacogva.
-Szia! Már megvettem. Nálad megsütjük ok?
-Nem érek haza. Be kell vinnem anyámat a kórházba, a'szem.- Mat hátrasandított a hálószoba felé, mintha félne, hogy rajtakapják.
-Oké, akkor arra kanyarodok.Mi történt?
-Folyton elesik, vagy nem is tudom. A földön kuporog ha magára hagyom. Nem hiszem, hogy esés... azt meghallottam volna most.
-10 perc és ott vagyok.
-Jó... kösz.

A kórház parkjában ültek. Keyo lecsatolta a protézisét és fintorogva masszírozta a térdét. Mat nézte a virágokat.
-Hazaküldik, érted?
-Jah.
Mat csóválta a fejét.
-Megoldom. Persze.
-Jah.
-Meg szoktam.
-Jah. -Keyo felnézett. - És most?
-Valahogy meg kell értessem Ninaval, hogy anya nincs jól és valahogy rá kell bírjam, hogy segítsen. Hazaköltözök és úgy talán.
Keyo nézte a barátját, várakozón, szinte tudományos érdeklődéssel.
-Senkit nem lehet megváltoztatni.
-Mi van? - Mat úgy nézett rá, mintha eddig észre sem vette volna hogy mellette ül. - Jah, persze hogy nem.
-Hallottad a dokit, nem? Azt mondta sokkal jobb lenne neki az otthonban.
-Persze. Pénzéhes fasz.
-Mat! Nem tudsz róla gondoskodni. Se te se a hülye húgod.
-Tudod milyen drága az az otthon?
Keyo bólintott mintha várta volna a kérdést.
-Igen. Pontosan tudom, melyik milyen drága. Tudom, hogy melyik mit nyújt és szerény lehetőségeimmel utánna néztem, hogy a bentlakók hogy vannak.
Matnek elvörösödött az arca.
-Mi van?
-Semmi. Tényleg gondold végig. A húgodra nem támaszkodhatsz. anyád olyan mint egy kétéves. Alig áll a lábán és teljesen nincs eszénél.
-Nem tehetem be egy otthonba!
Keyo sóhajtott egyet és visszacsatolta az egyik protézist.
-Oké. Akkor találd ki hogy legyen és úgy csináljuk.
-Nem kell semmit csinálnod. Ez az én családom és az én problémáim.
-Oké.
Mat felpattant és a telefonján kezdett matatni Gus száma után. Aztán Keyora nézett.
-Ne haragudj.
-Te ne haragudj, hogy folyton beleugatok az életedbe.
-Kaptam egy melót. 10 nap. Egész nap. Jól fizet. - megrázta a fejét mint aki maga sem érti hogy keveredett ebbe a helyzetbe. - De így... Le kell mondanom.
-Mi a baj az otthonnal?
-Az olyan elfekvő. Érted. Kórház.
-Nézz meg párat. Komolyan.
-De ha meg is nézem és nem tudom... jó valamire is. Akkor sem tudom kifizetni.
-Az legyen annak a napnak a problémája, oké? Lehet, hogy ki tudod. Lehet hogy ez a meló behúz újabbakat és hirtelen stabil egzisztenciád lesz. - elmosolyodott. - Simán.
-Egy másik ember életéről döntök. Érted? Borzasztó.
-Aha. Mikor gumit húzol dugáskor akkor is, és mikor volán mögé ülsz akkor is. Hm?
Mat összevont szemöldökkel nézett Keyora.
-Te nem vagy normális.
-Aha. Nah, lábra kaptam. Jössz? - nézett hátra a válla felett miközben visszaindult a kórház aulája felé.

Rajongók

Judy azt képzelte, hogy valami irodában dolgozik. A tollait szépen elrendezte a tartóban, a radírját is merőlegesen állította a vonalzókkal. Sosem használta sem a vonalzókat sem a radírtt. Aztán fontoskodó arccal kinyitott a franciakockás füzetet. Az első oldalra szeretett a legjobban írni, a még teljesen szűz füzet első oldalára. Szépen gondosan kanyarítva a betűket felírta középre, hogy Valentín napi buli, aztán elégedetten megszemlélte a művet.
Míg Judi az asztalánál matatott a füzetben a háta mögött az ágyon Marge felhúzott térdekkel kuporgott és színes magazinokat lapozott unottan.
-Nah?
-Mondhatod. - fodult hátra Judy lelkesen.
-Kellene egy dj. Petr Kovacra gondoltam, vagy arra a tizedikesre akinek az a sárga pulcsija van.
-Az nem is DJ.
-Lehet hogy az. - fordult vissza a magazinhoz Marge.
-Haladjunk időrendben inkább. - fordult a füzethez Judy. Jobb volt ez így. - Titkárnő. - gondolta és elmosolyodott.
-Délelőtt mennek le a szépségversenyek.
-Több is?
-Igen. Daniella miatt lesz teljes alakos, arc és láb szépségverseny. Ezeket az aulában kellene tartani. Ott van hely a sok nézőnek és a zsűrit is fel lehet ültetni arra a dobogóra ami a kutyakiállításról maradt itt.
-Szuper. - Judy kötelességtudóan körmölt.
-Aztán ebéd táján úgyis mindenki eltűnik. Aztán délután kellene az eredményhirdetést tenni.
-Jó. És a fiúk?
-Lenne ilyen célbedobós, mint a vursliban. Csak ezt a Berg fiúk csinálják konzevdobozokból. Mindenkinek be kellene hoznia egy plüsst hétfőre és akkor lenne mit megnyerni is.
-Aha. - Judy körbenézett a szobáján és megállapította, hogy négy szőrlényt is be fog adni a közösbe, elvégre az ember vállaljon áldozatot a közösségért.
Marge unottan lapozgatott tovább, de ez Judyt nem zavarta. Tudta, hogy Marge ilyen és csak a harag lendíti ki egy röpke pillanatra ebből az unott apátiából. Szerencsére Marge okos volt és valójában nagyon is aktív. Judy szerette hogy Marge nem egy harsány lány. Szóhoz juthatott mellette ő is.
-A hetedikesek csinálnak büfét. Azzal nem lesz gondunk. - mormogta Marge.
-Az eredményhirdetés után pedig technikai szünet és aztán disco?
-Mikorra esne?
-Hát ha kettőtől kezdődik akkor sem hiszem, hogy egy óránál hosszabb. Kicsit korai ez disconak, nem?
-Hét előtt nem kellene elkezdeni. - nézett fel Marge az újságból. - Valamit még ki kéne találnunk oda.
-Kvízjáték?
-Hülyék ezek mind. Kár szembesíteni őket ezzel, mert csak minket fognak utálni. - Marge forgatta a szemét. Évfolyamelső volt. Megtehette.
-Akkor?
-Nem tudom. - Marge belemélyedt egy cikkbe. Judy nézte őt aztán eszébe jutott hogy hülyék. Aztán eszébe jutott, hogy a mamája szerint a legtöbbet beszélgetés formályában lehet tanulni.
-Csináljunk beszélgetést.
Marge felpillantott.
-Beszélgetést?
-Mint a tévében. Hívnánk érdekes embereket és beszélgetnének és lehetne kérdezni. Mint hatodikban az író-olvasó találkozó volt China Mévillel.
-Ó az a pasi... - Marge elpirult és gyorsan visszavonult a cikkhez.
-Lehetne ilyet. - Judy egyre lelkesebb volt. - Kit hívnál el?
-Ilyen nevet nem tudunk elhívni most. Kicsi a költségvetésünk - mondta Marge és unottan becsukta a magazint. - De valami helyi celebet lehet hogy rávehetnénk. - megtörölte a szemét, mintha most ébredt volna.
-Hívjuk el a kosarasokat. Nyertek múlt héten, döntőtök.
-Jah. Hívjunk kettőt tőlük. De kéne valaki aki beszélni is szokott.
-Polgármester helyettes? - Judy vigyorgott mint egy idióta. Marge fintorgott.
-Rendőrfőnök? Amber apja tűzoltó! - Judy újra lelkes volt.
-Jó, legyen Amber apja, hátha ráér.
-El sem tudom képzelni, hogy miről beszélgessenek.
-Nem kell neked elképzelni. Majd odaül valaki beszéltetni őket, mint a tévében. - vont vállat Marge.
-Aha. Te?
-Mi? Dehogy!
-Akkor?
-Rick? - egyszerre fintorodtak el.
-Hívjuk el Keyo Changwanit. - mondta Judy. - Egyik reggel mondta, hogy ide járt.
-A rádióban mondta, hogy ide járt?
-Aha. Fél hét körül, csütrtökön.
-Hallgattad már fülhallgatóval?
-Nem.
-Huh. Próbáld ki.
-Huh. - Judy vigyorgott és mutatóujjával akkurátusan feltolta a szemüvegét az orra hegyéről.
-Mr. Changwani jó lesz. - állt fel Marge. - Add a füzetet, átnézem.
Judy odanyújtotta és nagyon elégedett volt magával.
-Akkor kikeresem a számokat a netről és felhívom őket.
-Oké. Én meg beszélek Pterrel a discoról. Este msn-en átdobom mi lett.
Judy nézte a hátát ahogy kimegy a szobából.
-Te Marge! Mennyi idős Mr. Changwani?
Marge visszafordult. - Fogalmam sincs. Olyan negyvenesnek saccolom.
-Akkor szigorúan magázom...
Marg elmosolyodott.
-Oké. Szia.
-Szia

-Judy Preston vagyok és Keyo Changwanit keresem.
-Én vagyok, parancsoljon.
-A Middlerock iskolából keresem. Szeretnénk meghívni egy beszélgetésre az iskolába február 14-én délután. Joey Rossi és Malcolm Braderby lesz vendégünk az Arisona Mochikansból és Jeffrey Vallom tűzoltó.
-Ó hát.. nagyon kedves. Megnézem van e valami dolgom aznap délután. Adna egy percet.
-Hogyne. kérem. Várok. - Keyo mosolyogva nézte meg a naptárját. Valentin nap. Remek. -El tudok menni, igen.
-Ó ez igazán nagyszerű! - lelkendezett Judy. - Tudja ez egy diák program. Mi szervezzük és bonyolítjuk le az egészet. Szóval nem tudunk önnek tiszteletdíjat fiuzetni.
-...
-Így is elvállaja.
-Oda jártam én is. Igen, persze, szívesen.
-Jaj, uram. Nagyon köszönöm a magam és a szervezők nevében. Akkor várjuk háromra, 14-ln!
-Én is köszönöm! Minden jót Miss Preston.
-Köszönöm, viszlát!


Őrült rohanás volt az a délután. Délelőtt Mattal kellett menjen egy megbeszélésre. A kocsiját kellett megmutassa és Mat ragaszkodott a személyes jelenlétéhez is a maga szelíd de annál kifejezőbb módján. Délre Garinál kellett lennie havi raportra. Háromra pedig a suliban, hogy levezesse azt a beszélgetést. Bepattant a kocsijába és begurult a zsúfolt parkolóba. Szerencsére a mozgássérült helyet nem foglalta el senki, így kényelmesen ki tudott szállni. A sport kerekesszéket hozta el, a könyebb navigálás miatt. Emlékezett rá, milyen nehezen fordult itt-ott a suliban. Most a tömeg nehezítette a dolgát, de szerencsére csak az aulában kellett megtalálja a szervezőket. A srácok már ott gyűltek a kosarasfiúk körül. A kétméteres izomsrácok kedvesen vigyorogtak a lányokra és kezetráztak a rajongó fiúkkal. Keyo odagurult és ő is kezet nyújtott az egyiknek. Az lenézett rá és leguggolt elé.
-Hello!
-Szia. Keyo Changwani vagyok. Én fogom vezetni a beszélgetést.
-Á. Klasz. Tuti. Oké. - a kosaras kezetfogott vele aztán visszafordult a rajongókhoz. Keyo egy pillanatig még nézte őket. Összebiccentett a másikkal aztán körülnézett a szervezőket keresve.
A két lány egy úrral beszélgetett illedelmesen. Időnként odaszaladt hozzájuk egy-egy srác valamit kérdeztek vagy mondtak nekik. Ők bár beszélgettek sűrűn lesték a bejáratot. Keyo lassan odagördült eléjük.
-Sziasztok. - nézett egyikről a másikra. - Judy Prestont keresem.
-Én vagyok. - mondta kicsit sürgetően a szemüveges.
-Én pedig Keyo Changwani. Itt vagyok már pár perce, de csak most vettelek észre titeket. Tőlem kezdhetjük.
A két lány arca megnyúlt. Beállt egy döbbent pár másodperces csend. Aztán a magasabbik megrázta egy picit a fejét és kezet nyújtott.
-Margaret Hoppkins vagyok. Elnézést. Azt hittük, hogy idősebb.
Keyo elismerően elmosolyodott.
-Azért menni fog, igérem.
-Köszönöm. Erre legyen szíves. - mutatott az emelvényre, még mindig falfehér arccal, aztán egy pillanatra a szája elé kapta a kezét,  majd mint egy magának odanyögte, hogy megoldjuk.
-Köszönöm.
Judy Preston olyan szomorúan nézte, hogy Keyo inkább elfordult.

Hazaút

A reptér a tömeg ellenére sem tűnt zsúfoltnak. Emberek laza folyamokban áradtak a folyosókon. A nyelvek kavargó zajában Slavin kialvatlan fejjel állt. Csomagjai megszaporodtak Arisonában, de a csomagok súlyánál valami sokkal nehezebben vihető is rátelepedett. Állt a fényes csarnokban és mozdulatlanná merevítette a vágyakozás.
-Annyian teszik ezt, fel sem tünnék. Senki nem foglalkozna velem ha... Ez itt Amerika. Valahogy majdcsak lenne. - rágódott percek óta ugyanazon a körön. Eszébe jutott a nagynénje aki egyszer diszidálhatott volna Franciaországba-ba. Kézilabdázott a Szlava csavargyár csapatában, ami kijutott az európabajnokságra. Ott maradhatott volna kis cselszövés és konspiráció árán, de nem mert. Amikor ezt Slavinnak elmesélte egy pici panelkonyhában, narancssárga virágyos nejlonotthonkában, erős zsíros ételszagban, Slavin a viaszosvászon terítő mintáit követte le egy használt gyufaszállal. Mjarca néni puha volt és pirosas színű. Slavintizenhét éves volt és szerelemes egy Lina nevü lányba. Akkoriban diszidáltak. Slavin össze volt törve. Mjarica nénit képtelen volt elképzelni kőkemény, rámanős, izmos kézilabdáslánynak. Felnézett hát az asszonyra és őszinte bociszemeiben ott vibrált a kérdés. Mjarica néni pedig nagyot szívott a narancssárga Krasznoból és bólogatva elzárta a tüzet a rotyogó fazék alatt. Már háttal volt Slavinnak mikor válaszolt.
-Azt kellett volna. Ott baszódott el minden, édes fiam. Az ember ne hátráljon meg ha kapura lőhet. Tegye meg. Sosem lesznek tiszta helyzetek. Kár is azokra várni.
Slavin a New York-i reptéren újra és újra végigjárta a problémát fejben. Ott a kapu. Onnan ugyan nem látszott, de simán kisétálhatna. Elvegyülhetne az utcán azzal a rengeteg arccal. Nem kérdezne senki semmit. Valamikor délután felhívná Keyot és elmondaná neki, hogy nem ment haza. Keyo val'szeg nevetne rajta és segítene valami munkát találni. Onnan meg menne már minden szépen, és egyszercsak amerikai lenne.
Slavin bizonytalan lépésekkel megindult a kijárat felé. A nagy sporttáskát a hátára dobta, a kis hátizsákot a hasára vette fel, így is lefoglalta a szabadon maradt kezét az a táska amit Mattől kapott, eltenni a sok szuvenírt és ajándékot amit adtak neki. A piros neonos újságos előtt meglátott egy családot. Nyugodtan ültek, míg egy rendőr egy másik reptéri biztosnágiavl beszélt. Slavin míg átvette egyik kezéből a csomagokat a másikba, hogy pihentesse kicsit a kezeit elég közel állt ahhoz hogy hallja a szót, amitől elállt benne a késztetés.
Illegális bevándorlók.
Slavin hagyta őket maga mellett elhaladni, aztán lezuttyantotta a nagy csomagot a hátáról és lassan levette a hátizsákot is. Beletúrt seszibnű hajába és kétségbeesve nézett körül.
-Az ember ne hátráljon meg ha kapura lőhet. -leült a sporttáskára. - Most más idők járnak. Ha van elég pénzem kijöhetek. Bármikor ha van rá fedezet.

A stewardess eljátszott a szokásos mozdulatokat. Slavin pedig lehúnyt szemmel ízlelgette a döntése ízét. A repülő nekifutott és felemelkedett. Slavin torkát összeszorította a fizikailag érzett visszahúzás. Semmi kedve nem volt hazamenni a koszos koleszba ahol élt.

845-ös szobában lakott a Műszaki egyetem Paszjet koleszában. Az épületet lassan málló betonból öntötték és az ablakszigeteléseket már akkor kispórolták belőle. Így a tél beköszöntét az ujságpapírból csirízt főző koleszkonyhai esték jelentették, és a csöpögő mindig langyos konvektorok halk otthonos zajai. Vastag, egérszürke plédek kerültek elő a penészes ágyneműtartókból és felcsendültek a melegítő énekek angolul, németül és oroszul.
A net az ázott vezetékek miatt pont annyit akadozott mint az áram. Minden szobában a kaotikus gépasztalok alatt mint jószándékú őrszellemek világítottak a szünetmentes tápok. A kráter, amit a Volgravichék ablakon kidobott hűtője ütött a kispolskin át a betonba még mindig ott volt a kaputól jobbra. Slavin úgy érezte a krátert és az épületet majd csak az armageddon pusztíthatja el, vagy egy atomtámadás. Addig  senki nem nyúl hozzá, hisz úgyis olyan közel vannak a végnapok, minek?
A lépcsőn Jerzsa és Tatjana jött szembe. Jerzsa pisztolyt imitálvaa kezével lendült felé, de Slavin maga elé fogta a zsákját fedezéknek, mejd kilesve mögüle lelőtte játékosan Jerzsát. Aa fiú teátrálisan lerogyott a lépcső tövében. Nője, az erősen sminkelt nagyon hosszú combú Tatjana kuncogott.
-Azt hittem haza se jössz! - veregette hátba a szobatársa.
-Én is. - vallotta be halkan Slavin.
-Mifaszé' jöttél vissza? - fogta meg a vállát a srác és úgy hajolt az arcához közel, hogy Slavin jól látta a szemében az értetlenséget. Azt a vágyakozást, ami az övében is vibrált. Nem válaszolt csak összeszorította a száját.
-Tatjana cuccai vannak az ágyadon. Csak dobd át az enyémre. A géped kikapcsoltam. Ne zabálja az áramot. Van pár új cucc meg Gyim is keresett meló miatt. Nem adta nekem. Azt mondta haza jössz. Bazmeg! - elnevette magát. - Jó hogy itt vagy, ne értsd félre, de bazzeg, holnap el kell magyaráznod minek!
Slavin mosolygott és kirázta a hideg. A kopott folyosón bevonszolta a cuccait. Végig a morzsamintás öreg linóleumot figyelte és a konvektorok alól alattomosan előkúszó tócsákat. A szobában büdös volt, de viszonylag meleg. Ondó, izzadság és erjedő parizer szaga.
-Velkam hóm, lúzer. - morrantotta magának és lehajolt az asztal alá, hogy beizzítsa a szünetmentest és a gépét.

Slavin alapvetően nem szokott félni. Volt benne cidri mikor kamaszkorában bepróbálkozott a suli szerverére, majd Pjotr munkahelyének szerverére. Kicsit izgult az első warez oldala megnyitásakor és igencsak reszketett a lába, mikor Lenyiszej tanárúr mögé lépett vasárnap este a gépteremben, miközben ő éppen módosította a tűzfalat, hogy aztán békésen üzemeltesse a warezoldalt egész héten a koliszobából. A családi legendárium olyan vastagon bővelkedett horrorban, hogy igazán nem tudta Slavint megrémíteni a valóság. A nagypapa, akit valószínűleg ledaráltak egy moszkvai irodaház alagsorában vagy a nagynénje vőlegénye, aki teljesen begolyózva tért haza egy egyhetes eltűnésből. Igaz, hogy előtte részegen csúnyán szidta a rendszert, és néha éjjszaka portás volt egy nyomdában ahol röplapokat is nyomtak. De ezt Slavin akkor is valami baljóslatú előjelnek vélte az Armageddon felé mutató számos más iránytű között.
Csernobil idején kisiskolás volt. Örült az ingyen salátának amivel az anyja hazaállított, mert imádta a tojásos galuskát, ahhoz meg a jó ecetes fejessaláta való. Sokat is ettek azon a héten. Meg is utálta egy életre a salátát is meg a nokedlit is.
Slavin úgy gondolta a nehézségek adta kihívásoktól érik az ember valami olyan acélossá, mint Han Solo. Aztán hazaállítottak 90'-ben Jerkáék és Slavinban megdőltek a kamaszos elképzelések. Csehországban voltak addig. Slavin pedig a létezésükről sem tudott addig. Apa nővére, férje és két lányuk költözött be azon az őszön Slavinél 2+2félszobás panellakásába a Vlahoda Jurics utcába. A lányok rosszul beszéltek oroszul, a szüleik nagyon szomorúak voltak. Apa örült. Ő volt az egyetlen aki örült nekik. Jerka magas erős nő volt. Hosszú lófarok szerű kemény, egyenesszálú hajjal. Kemény volt az arca, szúrós a nézése. A férje, Gregor valamivel szelídebb volt, de ő is a z arcán hordta a hivbatását. Katonák voltak, a szó legkomolyabb értelmében. A lányaik Katja és Olga nem tudtak mit kezdeni Moszkvával. Egymást kínozták egész nap, vagy az iskolában, vagy otthon. A következő évben mindhárom gyereket kolégiumba adták. Katjat Leningrádba, Olgat Lipetskbe. Slavin maradt Moszkvában, de többé nem járt haza túl gyakran. Jerkák eltüntek ugyanis a rendszerben. A cseh bázisra küldták őket, és azzal megszüntek az orosz nyilvántartásban. Mikor felszámolták a bázisokat középeurópában ők kényelmes, nyugatias életet hagytak ott autóstul, lakásostul, fizetésestül. Visszatértek Oroszországba ahol még csak nyilván sem voltak tartva. Négy évet éltek így Slavinéknál mindenféle kulimunkából, papírokat könyörögve, intézve, kenve és zsarolva embereket egyszerű alap orvosi ellátásért. Olyan volt, mintha háború lenne valahol az aszfalt alatt, a csillogó márványtömbök mögött. Sosem ott ahol Slavin járt, de a feszültség, a nyomor olyan volt, mint háború idején lehetett. Végül, mikor elköltöztek egy szjurnyi házba Slavin apja örült a legjobban. Slavin sosem járt náluk. Anyja elmondása alapján a lányok sem mentek soha oda haza. Moszkvában találkoztak, a három út metszáspontjában.
Slavin életében az adatoknak döntő jelentősége volt. A nyilvántartásban benne lenni vagy nem lenni egy olyan nagyszabású társasjátéknak tűnt amit nem lehet kikerülni. Így fel sem merült benne, hogy ne értsen az adatbázisokhoz és jelszavakhoz olyan mélységben, hogy a saját biztonságát ne tudja szavatolni. Már két éve lediplomázott és még mindig a koleszban lakott egy ilyen kis malőr miatt.

Arisona valami olyan varázslatos hely volt, ahol nem kellett folyton szembeszélbe pisilni. Arisona meleg volt, ami abban a hideg, nedves, hugyszagú kolégiumban mesésnek tűnt. Ariosona akadálymentesített kényelme úgy lebegett a szeme sarkában mint valami zavaró hajszál. Arisona hihetetlenül messze volt.

Bejelentkezett a postafiókjába.
Egy levél várta Keyotól.

Üdv a távolból!
Remélem jó volt az utad és most már nyugiban lébecolsz otthon. Ne feküdj le a következő estig.
:: wink :: Itt maradt pár cuccod, majd elküldöm postával. Ha pedig úgy érzed nem volt elég a homokkal nehezített döglesztő hőségből gyere nyugodtan bármikor. 
Üdv.
Keyo

Lepattanó

Vannak állandó dolgok, mint a fröccsöntött szűzmária szobor, a gyöngyfüggöny csendülése amikor feltámad a poros és forró szél, a felpúposított macska-hátak. Meg a kártyalapok száraz surrogása, ahogy öreg, festett körmű ujjak között keverednek.
Csak a nevek változnak: ma már Senora Manuelának hívták akire Loo még Mandy néniként emlékezett.
Mandy néni akkoriban költözött a városba, mikor Loo és a Mama, - és amikor Fabio börtönbe került. A Mama összevissza dolgozott és kapóra jött a szomszéd lakókocsisor végén lakó nő a macskáival, a hóbortjaival és főleg a ráérő délutánjaival. Így Loo-ra, és több kortársára gyakran Mandy néni, a jós vigyázott, - vagy legalábbis nem hagyta őket teljesen magukra. Tudott bánni az emberekkel, akik szerették a jövendöléseit és azt hogy éppen a megfelelő részeket tudta homályban hagyni. Klientúrája először a lakókocsi-telep lakóiból állt, de hamar bővült a város egyéb polgáraival. És Mandy néni ügyesen kezelte a titkokat, pont a megfelelő részeket emelte ki, míg másokat hagyott elsűllyedni a feledésben, így mára jókora kapcsolati hálót épített ki magának. Senora Manuelává nőtte ki magát, akihez a súlyos arcok is elnéztek időnként, és aki a város illusztris személyeitől kapott köszönő csokrokat néha. Megszerezte a telep három téglaházának egyikét, kliensei segítségével felújította és csendes, de nehezen megkerülhető hatalomként éldegélt a lakókocsi birodalomban. A régi lakókocsiját a ház mellé vontatva megtartotta jósdának - és Loo őszintén remélte, hogy a kisszobájában még mindíg jut hely egy-egy gyereknek.

Mikor lefékezett a háza előtt a Senora a lépcsőn ülve cigarettázott, a nagyvirágos szoknyájából kilógó visszeres lábát dörzsölgetve. Macskái furcsa mintában hevertek-ültek körülötte, Loo meg mert volna esküdni rá, hogy vizsgáztatóan bámulják. Beto még mindíg sírt, ahogy Mat garázs-odúja előtt rákezdte, mint aki sose tudja majd abbahagyni. Loo próbálta esetlenül vígasztalni, mire a gyerek belecsimpaszkodott, összekente a könnyeivel és hagyta magát kiemelni a rossz tragacsból. Így lépett a nő elé, aki nem kérdezett semmit, csak vakkantott valamelyik nőrokonáért.
- Mandy néni... ez itt Beto, ööö, az unokaöcsém...ki... ki van száradva...
- Neked, fiam, Senora Manuela. - tápászkodott fel az a legyőzhetetlenek mosolyával - Hola Beto, majd beszélünk, most ebéd, alvás. Loo, a csomagot oda tedd. Linda, a kisszobában fektesd le.
Ahogy Loo belépett a gyerekkorából jól ismert jósda-szobába ma először érzett szilárd talajt a lába alatt. Kicsit máris hős volt a segítő szellemek barlangjában, aki baljós küldetést teljesít, de tudja a megfelelő varázsigéket. Szinte megnőtt megkönnyebbülésében, és mire leülhetett, egészen összefüggően mondta el a Betoval és a halállal való találkozását. A Senora résnyire húzott szemmel hallgatta, a macskák csendben beáramlottak és szétszóródtak a szobában. Aztán közel hajolt vendégéhez és mosolyogva kérdezte, mint aki tőrt dob felé:
- Találjam ki, én találjam ki mi lesz, igaz?
- Benned bízom... Senora.
- Hmmm... - mosolyodott el a nő még mindíg a szemébe meredve, és Loo örült mint aki nem felejtette el öreganyjának szólítani.

- Beto... Alberto Hozario... mi van veled, és főleg mi lesz? - Senora Manuela keresztet vetett, aztán ráérősen vetette ki a kártyákat. Kezdetnek a felső sor első lapját fordította fel:
- A múltad, úgy ahogy volt, mindenestül, most ég porrá... hozzám egy profi fegyveres hoz el: lovag vagy katona, hmm? - nézett szinte kontyáig húzott szemöldökkel Loo-ra, akitől csak egy megilletődött, kurta biccentésre futotta. A jós a következő két lapért nyúlt.
- Ehhh, ejnye... - a Kardok hetese és a Remete mutatta meg magát, mindkettő fordítva. Manuela hátradőlt és elnézett Loo feje fölött.
- A veszélyt most a rossz barátok jelentik, árulás, hazugság - Loo tekintetébe fúrta a magáét - drogos kapcsolatok. Beto retteg, paranoid lesz, önbizalomra ne számítsunk... ez érthető. De ha nem lesz öngyilkos... lássuk a jövőjét! Óóó, nocsak... - A vörös körmű öreg kéz felfedte az utolsó három lapot. Érmék hetese, egy Királynő, Kupák hatosa... - ezt a részt szerette a legjobban, amikor a történet, valakinek az élete összeállt egy pillantásra előtte. Manuela a kártyák fölé hajol, mintha be akarná lélegezni őket, hogy ők beszélhessenek belőle. Vele szemben Loo szintén előrehajolt, mint akit bűvölet kényszerít az utánzásra.
- Pénz, siker, egy erős és nagyon zűrös nő... és fegyver, megint fegyver, talán egyenruha... Igen... Hát figyelj, Lui Hozario, ha az unokaöcséd nem lesz öngyilkos a következő hónapokban, vagy drogos a következő évben, akkor túllép a múltján... sikeres is lehet valamelyik fegyveres csoportban, és pont ellentétesen mint az apja. Katona lehet, kommandós, rendőr... igen, egy sikeres nyomozó. Lesz aztán valami nehéz nője, valószínűleg egy kurva, informátor talán... de belebonyolódnak egymásba. Heh, milyen érzelmek rágják majd őket... ehhehhe, lesz minden, mint a jó szaftos filmekben... Segítenek is egymásnak de főleg ártanak... odavissza. A nő okozza végül a bukását is... Neeeem, Beto csak ne óvakodjon tőle, - Lui fiam, hát nem tudod, hogy az ilyenekért érdemes...? - hunyorított gonoszul vigyorogva a jósnő és eltolta magát az asztaltól.
- Aztán vénebb korára Beto visszajön, talán ide a városba, talán oda ahol született... lefokozzák, lehet még rendőrfőnök, igen, az a rendes, akivel meg lehet beszélni...

Loo lassan kifújta a levegőt, amit már ki tudja mióta fojtott vissza, és leeresztette görcsbe rándult vállát. Nagyot sóhajtott, és Manuela arcát figyelte, míg az egy hosszú, kopott szipkáért nyúlt és szép komotósan rágyújtott. Aztán a macskákkal együtt bámulták a szürke pászmákat, amik kavarogtak és felszálltak mint valami füstáldozat.
- Szép - szólalt meg végül a jós - mára, és az éjszakára itt maradhat a srác. Linda majd néz rá, kap enni, alszik a régi kisszobában.
- Umm, köszönöm... köszönöm Mandy néni... ööö Senora.
- A pénzt oda rakod... aztán holnap reggel még munka előtt itt légy, addig kitalálom, mi lesz.

Manuela hallgatta a távozó Loo után csendülő gyöngyfüggöny hangjait, elnyomta a csikket és ráérősen símogatta a kontyából kibújó tincseket. Aztán a jóslatot kérő vendégek már majdnem üres helyére, a kopott plüss fotelre meredt. Igazából egy csöppet se vágyott újra egy kiskamaszra, boldog volt, hogy unokái legtöbbje már túl volt ezen a koron. De a fiú gondja nem hagyta hogy könnyedén lesöpörje magáról, mint kliensei nyűgjeit távozások után. Folyton a szeme elé tolakodott, míg nem keverte meg még egyszer a kártyát:
- Na, vénasszony - vigyorodott el - akasszunk hóhért... mi is lesz az én dolgom a Hozario gyerek ügyében?
Elemelte a paklit és biztos kézzel kitett egy lapot az aranyrojtos zöld bársonyterítőre. Megfordította, aztán nyerítve nevetett, míg rekedt köhögésbe nem fulladt a hangja.
- A Világ. Sejtettem, köszönjük - a nagy mű véghezvitele, siker... eredményes munka. Diadal.

Ezúton is köszönöm felkért független szakértőnk, darkwing közreműködését a kártyavetésben.