Kikisérte a reptérre csütörtök reggel. Taxival mentek. Mat szótlan volt, talán másnapos is. Keyo csupa mosoly arccal ült, nézett ki a kocsiból, úgy szorongatta a kezét. Ferihegy kisebb volt, mint emlékezett rá. Nem sokszor járt itt. Összesen kétszer. A taxis kicsit feszengett a kerekesszék miatt, de Mat és Keyo olyan rutinnal működött egyött, hogy mire a taxis komolyan belefeletkezett volna a zavarba a srácok már fizettek is. Ami csak állt, nekidőlve a kocsinak és nézte őket.
Sziget.
Egy hét együttlét.
Bennt a kicsi aulában aztán szembefordult Keyoval. Mat tapintatosan arébb ment, Keyo pedig, mint mindig ha izgatott, felállt az ülésen. Jobban csillogott a szeme, mint rendesen. Egyik kezében a telefonjával másikban Ami kezével, olyan volt mint valami modern szobor.
-Most már nem odázhatod el a dolgot. Felírom most minden elérhetőségedet. Skype meg minden. Hazaérek és elrendezem hogyan tovább. Jó? - és már indul is a hüvelykujja villámgyorsan a telefon billentyűzeten. Aztán felnéz és leolvad a mosoly arról a kedves arcról.
-Nem adom meg és te se add meg nekem. - Ami fejében ott a kép a monitor előtt maszturbáló srácról, aki valójában ezernyi kilóméterre van. Ott volt a legjobb barátnője hangja a telefon másik végén, aki szeretné megölelni, de be vannak mindketten zárva a saját életükbe és csak telefonon érintkezhetnek. - Nem vagyok hajlandó távkapcsolatra. Nem. Egy hét volt ez, Keyo. Te nem tudsz idejönni a tökéletesen bejárhatatlan akadálypálya városba, én meg nem fogom itt hagyni a fiam. Egy hete ismerjük egymást, ilyesmi nem is várható el.
Keyo a háttámlának dőlt, mit sem törődve, hogy kocsistul burulhat hátra. Ami automatikusan a lábtámaszra lépett, hogy ellentartson Keyo súlyának.
-Értem. - Keyo arca elfehéredett, Amié kivörösödött. - Akkor... köszi, ezt a hetet.
-Én köszönöm...
Nem álltak így hosszan, csak egy gyors csók volt, aztán Ami elviharzott egy sietős helót dobva a visszatérő Mat-nek. A buszon már nem bírt magával úgy sírt mint egy gyerek.
Keyo nem sírt, csak forgatta a telefont a teljes döbbenet és üresség határán.
-Na mi az? Sikerült az utolsó percben összekapjatok? - Mat úgy fogta a három kávét mint zsonglőr feldobás előtt a három labdát.
-Nem. Csak nem tudtam, hogy ennyi volt. - kivett egyet a három kávéből, belekortyolt, de nem nézett Matre. -Egy hét együttlét. Aztán irány haza.
Az első hét volt a legrosszabb. Akkor mint egy őrült keringett a lakásba. Pont úgy, mint mikor rájött, hogy L. el fog válni tőle. Ugyanazok a kétségbeesés zakatolt benne, hogy rosszul dönt. Hogy élete nagy lehetőségét veszti el.
-Alig ismerem, semmit sem tudok valójában róla. Érzem az ízét, a hangulatát, elsöpör a személyisége, a stabilitása, de valójában bármilyen is lehet. Egy hétre a világ végén bárki lehet a legjobbfej. -magyarázta Csillának sokadszorra. Csilla meg szomorúan nézte a konyhaasztalnál ülve és ott volt a szemében, hogy nem ért egyet.
-Láttalak titeket. Nem volt abban hazugság, kicsim.
Aztán teltek a hetek. Munka ugyanúgy nem jött, mint előtte. Közeledett a tél, a fűtésszezon. Csillla hol kapott megbízást hol nem. Úgy életk mint bohém művészek, de valójában mindketten stabilitásra vágytak.
Aztán megérkezett a hívás. Egy éjjel visszatértek a pánikrohamok. Ahogy elmúltak tavasszal, így őszre valamiért újra felbukkantak. Aljasul éjjel, álmokba bújtatva lopakodtak közel, és úgy támadták meg, mikor védtelen. Felpattant és zokogva, remegő kézzel kutatta át a nappalit. Kiforgatva a könyveket a polcról. Nagy robajjal söpörve ki az edényeket a kredencből. Aztán felegyenesedett és remegő kezeivel eltakarta a szemét, úgy motyogta, hogy nincs meg.
-Mi nincs meg? - Csilla álomtól hunyorgó szemmel, tele aggodalommal állt a nappali ajtajában. - Csak álom volt, nyugi...
-Elegem van ebből. annyira félek, hogy elvesztem.
-De mit?
-Bármit. - a hangja újra nyugodt volt. Lerogyott a kanapéra, felhúzta a lábait. - Ne legyen akkor semmi, és akkor nincs mit elveszteni.
-Mi legyen akkor? Gyere lefeküdni.
-Szabadesés. - úgy nézett fel mint ki most ébredt csak fel. - Ó, ne haragudj. Feküdj le, most már jó. Én is lefekszem mindjárt. - A szeme normálisnak tűnt, csak a keze remegett még az adrenalintól.
Csilla lefeküdt. Ami ott maradt. aztán felnyitotta Csilla notebookját, mert az sokkal halkabb volt, mint a saját gépe, és szétrepített sokszáz üzenetet a világhálón az ismerőseinek és az ismerősei ismerőseinek.
Két hónap kellett hozzá. Sok beszélgetés az érintettekkel, de sokkal több bátorság, mint gondolta. Végül ott állt egy kisbőrönddel ugyanott a reptéri aulában. Az anyja vitte ki, így más nem is jöhetett velük. Kétüléses a teherautó. Az egyre nagyobb kisfiútól otthon búcsúzott el, miközben úgy kapaszkodott belé, mint akinek immár van fogalma az időről.
-Hát köszi, hogy elhoztál, anya. - mosolygott. Magabiztosan, ahogy szokott. - Majd jövök.
-Vigyázz magadra, és este beszélünk.
-Oké.
Aztán bement, és leült a padra. Keyora gondolt és az elvesztegetett lehetőségekre. Arra, hogy megnézte ugyan Facebookon, de nem jelölte be. Arra hogy mehetne Arizonába is, valószínűleg, hozzá, de még nem érett meg ő maga erre. Minden újat egyedül kellett megtanuljon. Ha figyelik sosem sikerült. Sutyiban megtanulta, egyedül, figyelő szemek nélkül bukva el az első pár próbálkozást, hogy aztán azzal a megszokott magabiztossággal használja a tudást, mintha mindig is tudta volna.
Ott a váróban döbbent rá a válaszra. Csilla annyiszor megkérdezte tőle, miért London, és miért nem ír inkább Keyonak? Nem tudta megmondani. Itt a ferihegyi váróban azonban összeállt a kép. Meg kell tanulnia külföldön élni. Meg kell tanuljon angolul eléggé ehhez. Megtanulni azt az elszigeteltséget ami mindig is az övé volt belül, megélni immár előnyként kívül és csak aztán keresheti meg újra Keyot.
-Arizona forró. - mondta ilyenkor Csillának - Nem viselem el a forróságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése