Későn ért haza. A kiállítás után még hosszan bolyongott a külvárosban; beitta a fényeket és ellopta az arcokat. A kocsmából hazatérő ötvenes cockney éppúgy lenyűgözte, mint a tűzcsapon ücsörgő, sikoltozóra sminkelt ázsiai lány, vagy a dús csípőjű, köpenyes, cigarettával hevesen gesztikuláló fekete nők, akik harsány nevetéssel fordultak utána, mikor lefotózta őket. Mikor elfáradt, egy falnak dőlve tüzet csiholt a zsebében hánykolódó gyufából és cigarettára gyújtott. Furcsa érzés lopakodott a gyomra körül; nem tudta hová tenni a találkozást a Fehér Dívával a kiállításon. Sorsszerűnek tűnt, és ettől a sorsszerűségtől viszketni kezdett valami a szeme sarkában. Pontosan emlékezett, Keyo mennyit emlegette a lányt, miután hazatértek.
- Basszus Mat, ekkora kicseszés! Érted, akár az Antarktiszon is lehetne. Pedig mennyire illett, mennyire passzolt, mintha a Jóisten tette volna elém, hogy lássam, igen, létezik ilyen. Valahol, valaki másnak. Francba!
Az éjszaka egyre lejjebb ereszkedett, és Mat fázni kezdett. Kezeit zsebre dugva, a gépet kapucnis pulóvere alá rejtve indult vissza. A metróból felérve gyalog ment tovább, és rövid tekergés után megtalálta a zöldre festett, égetett cukor színű nyílászárókkal felszerelt lampionos házat. Gari az előszobában állt, mintha csak őt várta volna. Mat zavarában meghajolt, mikor meglátta, amit a nő apró biccentéssel viszonzott. Utána lassan felé nyúlt, de nem érintette meg, csak invitáló mozdulatot tett a felső szintre vezető lépcső felé. Mat hunyorgott, aztán a nő figyelő tekintete előtt levette a cipőjét, és elindult felfelé. Gari nesztelenül követte, selyemköntösének suhogása szárnyak verdesésére emlékeztette Mat-et. Odafönt előre kellett görnyednie, hogy elférjen az alacsony mennyezet alatt. A füstölő illata itt még erősebb volt, ahogyan mélyebb és ölelőbb volt a csend is. Gari intett neki, hogy üljön le, és Mat némán törökülésbe ereszkedett a lakkozott asztalka mellett.
- Érdekes este – mondta halk, de erős hangon Gari, miközben tenyérnyi teáscsészéket tett az asztalra.
Mat megbűvölve figyelte a nő diószínű, ráncos kezeit.
- Igen.
- Megfestetted a képeket?
Gari sosem hívta fotózásnak, amit Mat csinált. Megfestetted, tükörbe zártad, megdermesztetted. Így emlegette.
Mat bólintott.
- Keyo…?
Gari apró, türelmetlen kézmozdulatot tett, aztán lefelé biccentett a fejével. Mat nyelt egyet, és lehajtotta a fejét.
- Melyik volt a legerősebb? – kérdezte Gari, és teát töltött, aminek az illata sokkal inkább emlékeztette parfümre Mat-et, mint italra.
- Melyik kép?
- Melyik pillanat.
- Egy találkozás – szaladt ki Mat száján úgy, hogy maga is meglepődött.
Gari némán figyelte őt koromszínű szemeivel, aztán intett, hogy igyon, és Mat belekortyolt a forró illatszerbe.
- Fáradt vagy – szólt a nő.
- Igen.
- És nyugtalan.
- Örökké – felelte őszintén Mat, mire Gari, először az este folyamán elmosolyodott.
- Keyonak vendége van – mondta – Igyál még egy kortyot.
Mat zsibbadtan a szájához emelte a csészét, és ivott. Pontosan tudta, ki lehet az a vendég. Nem is kellett hozzá, hogy hallja a hangját, lássa a szemét.
- Akkor talán…jobb, ha lefekszem. Nem…nem zavarom őket.
Gari a kezét nyújtotta a csészéért.
- Menj le hozzájuk – mondta aztán, és a mondatban nem kérés vagy tanács volt.
Parancs.
- Basszus Mat, ekkora kicseszés! Érted, akár az Antarktiszon is lehetne. Pedig mennyire illett, mennyire passzolt, mintha a Jóisten tette volna elém, hogy lássam, igen, létezik ilyen. Valahol, valaki másnak. Francba!
Az éjszaka egyre lejjebb ereszkedett, és Mat fázni kezdett. Kezeit zsebre dugva, a gépet kapucnis pulóvere alá rejtve indult vissza. A metróból felérve gyalog ment tovább, és rövid tekergés után megtalálta a zöldre festett, égetett cukor színű nyílászárókkal felszerelt lampionos házat. Gari az előszobában állt, mintha csak őt várta volna. Mat zavarában meghajolt, mikor meglátta, amit a nő apró biccentéssel viszonzott. Utána lassan felé nyúlt, de nem érintette meg, csak invitáló mozdulatot tett a felső szintre vezető lépcső felé. Mat hunyorgott, aztán a nő figyelő tekintete előtt levette a cipőjét, és elindult felfelé. Gari nesztelenül követte, selyemköntösének suhogása szárnyak verdesésére emlékeztette Mat-et. Odafönt előre kellett görnyednie, hogy elférjen az alacsony mennyezet alatt. A füstölő illata itt még erősebb volt, ahogyan mélyebb és ölelőbb volt a csend is. Gari intett neki, hogy üljön le, és Mat némán törökülésbe ereszkedett a lakkozott asztalka mellett.
- Érdekes este – mondta halk, de erős hangon Gari, miközben tenyérnyi teáscsészéket tett az asztalra.
Mat megbűvölve figyelte a nő diószínű, ráncos kezeit.
- Igen.
- Megfestetted a képeket?
Gari sosem hívta fotózásnak, amit Mat csinált. Megfestetted, tükörbe zártad, megdermesztetted. Így emlegette.
Mat bólintott.
- Keyo…?
Gari apró, türelmetlen kézmozdulatot tett, aztán lefelé biccentett a fejével. Mat nyelt egyet, és lehajtotta a fejét.
- Melyik volt a legerősebb? – kérdezte Gari, és teát töltött, aminek az illata sokkal inkább emlékeztette parfümre Mat-et, mint italra.
- Melyik kép?
- Melyik pillanat.
- Egy találkozás – szaladt ki Mat száján úgy, hogy maga is meglepődött.
Gari némán figyelte őt koromszínű szemeivel, aztán intett, hogy igyon, és Mat belekortyolt a forró illatszerbe.
- Fáradt vagy – szólt a nő.
- Igen.
- És nyugtalan.
- Örökké – felelte őszintén Mat, mire Gari, először az este folyamán elmosolyodott.
- Keyonak vendége van – mondta – Igyál még egy kortyot.
Mat zsibbadtan a szájához emelte a csészét, és ivott. Pontosan tudta, ki lehet az a vendég. Nem is kellett hozzá, hogy hallja a hangját, lássa a szemét.
- Akkor talán…jobb, ha lefekszem. Nem…nem zavarom őket.
Gari a kezét nyújtotta a csészéért.
- Menj le hozzájuk – mondta aztán, és a mondatban nem kérés vagy tanács volt.
Parancs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése