Géza

Majd' belerohadt. Nem a melóba, azzal semmi baj nem lett volna. Gond nélkül palántázott, metszett, öntözött, trágyázott, ki- és bepakolt hatalmas kamionokba. Az emberekkel volt a baj. Géza magában két csoportra osztotta őket, a hernyókra és az ufókra. Előbbiek a munkahelyen csicskáztatták, utóbbiak jórészt a vásárlók közól kerültek ki, akiknek gondolatmenetét néhány próbálkozás után már meg sem próbálta megérteni. Velük szemben mégis könnyebb volt lecsillapítania indulatait, és sokadszorra is bemászni a virágágyásba az ideális tő petúniáért, vagy gondosan vállra szegezett tekintettel magyarázni a Helichrysum arenarium extrém naptűréséről. A bajszos fickó viszont, akinél először próbálkozott az állással, megjegyezte és ahol lehetett, alá tett. Lehetetlen időpontokba osztotta be, elkavarta az ebédidejét, még hugyozni se akkor mehetett, amikor kellett volna. A munkájával pedig minden szar volt, persze: szarul metszett, szarul ültetett, szarul kommunikált A Vásárlókkal. Géza összeszorította a fogát, és esténként, vagy hajnalban, vagy késő délelőtt, vagy délután, mikor hazament a pici lakásba, félrefordított fejjel kerülte Csilla tekintetét. Beszélgetés helyett inkább hosszan gyalogolt a lebetonozott utcákon, kerülgetve a kutyasétáltatókat, kutyaszar-kupacokat, bringásokat, parkoló autókat, sörösdobozt lóbáló sihedereket. Meg-megállt kivetítők előtt, amelyekről az aktuális meccs szürreális képei ragyogtak, elhajtott koszt-kvártélyért dolgozó hivatásos koldusokat, aztán mikor már remegtek a lábai a fáradtságtól, hazament és beszédült az ágyba. Pontosan tudta, hogy percről percre fogy az ideje. Sem a saját, sem Csilla türelme nem tart végtelenségig, az óra pedig csak ketyeg, megállíthatatlanul.
Aztán két héttel később, a beszállítók parkolójában az egyik kamion mellől Talpas lökte el magát, és ballagott oda kényelmesen hozzá.
- Na mi a helyzet, öreg? - kérdezte, és Géza vállára ütött.
Géza régi rutinnal palástolta meglepettségét.
- Mi lenne?
Talpas körülnézett és elfintorodott.
- Mi a szart csinálsz?
- Látod.
Talpas rászegezte a pillantását, de Géza gondosan ügyelt az arcvonásaira.
- Látom.
Kis csend ereszkedett közéjük, amit csak egy mentőautó távoli vijjogása tört meg.
- Kerestünk.
Szünet.
- Nem veszed fel a telefont mostanában.
Szünet.
Talpas a zsebébe nyúlt, egy ósdi öngyújtóból nehézkesen tüzet csiholt, majd többszöri próbálkozásra meggyújtott egy szál cigarettát. Jól begyakorolt játék volt ez azokkal szemben, akiktől akart valamit, úgy, hogy azok nem akarták. Géza sosem hitte volna, hogy egyszer ő lesz az, akinek az előadás szól.
- Na - mondta végül a füstöt kifújva Talpas. - Akkor ez azt jelenti, hogy elszámolás?
Géza arcán megrándult egy izom.
- Dolgozom.
Talpas bólogatott.
- Tudom én, hogy megy ez. Rendes meló, család, gyerek. De a tisztesség szerint, mielőtt valaki hátat fordít, a régi cimborák elszámolnak egymás között. Ki, kinek, mit tett, és mivel tartozik. Elszámolás, érted.
- Nem tartozom semmivel. Senkinek.
- Ha te mondod - bólogatott Talpas, és elhajította a cigit. - Akkor minden rendben. - nyújtózott egyet, majd megvakarta a tarkóját. - Na. Akkor megyek.
Géza megvárta, amíg elsétál, és végignézte, ahogy a biztonsági őrnek odaintve kimegy a két méter magas kapun. Aztán végigcsinálta az aznapi melót, anélkül, hogy evett, ivott, vagy gondolkozott volna. Késő éjszaka volt, mire elindulhatott haza. Hosszan gyalogolt a lebetonozott utcákon, kerülgetve a kutyasétáltatókat, kutyaszar-kupacokat, bringásokat, parkoló autókat, sörösdobozt lóbáló sihedereket. Az út végén továbbment, egyenesen abba a kis parkba a Duna mellett. Elsétált a hanyagul nyírt bokrok mellett, át a füvön, kavicson, le a rakpartra. Ott, és csak ott, a Duna sötét vize felett állva szorította ökölbe a kezét, és eresztette ki az indulatot.

Lisett

A szél bevágott az ablakrésen, megborzolta a haját. Mitchell keze alatt az öreg autó úgy folyt az úton, mint valami lomha tengeralattjáró. Lisett nagyon élvezte az utazást. Jó volt Mitchellel lenni. Néha megérintette a fiút. Mitchell nem mondta meg hova mennek pontosan. Csak annyit, hogy egy hosszú hétvégére elugranak egy szállóba Sierra Vistába. A kávé langyos volt, a napozóágyak árnyékban is forróak. A trágyaszag az ebédlőben is érezhető volt. Lisett egyre jobban feszengett. Mitchell állítólag nem érezte, vagy nem érdekelte a sok kényelmetlenség. Lisett végül durcásan kijelentette, hogy elege van ebből. menjenek máshova. A szálló apró volt, és annak dacára, hogy könnyen lehetett benne élni, mivel nem volt egy küszöb vagy lépcső sem, nem szólt sehol tévé vagy rádió, rend volt és jól körülhatárolt terek, Lisett nem akart maradni. 3 órája voltak a szállóban. de már topogott az idegtől, annyira zavarta a szag.
-Erdőt szerettem volna, réteket. Ha már utaztunk két órát, egy harmadikkal nyerhettünk volna rendes erőt, nem?
-Lehet. -Mondta ugyanolyan jókedvvel Mitchell - gyere nézzünk körül kint is.
-Ehh. - puffogott, de ahogy Mitchell kézenfogta megadta magát. Kimentek az épület mögé. Itt a délutáni nap mégjobban felerősítette a trágyaszagot.
-Milyen állat van itt, basszus?
-Nézd meg. - kuncogott Mitchell és Lisette tenyerét óvatosan ehy meleg szőrös felülethetz érintette. nagy volt, magasabb, mint Lisette. persze az első érintéskor tudta, hogy ló lesz. De más érezni, tapintani, hallgatni egy lovat, mint tudni, sejteni, hogy ott van. Gyerekkorában végigtapogatta az állatkertben megfogható összes állatot. Rég volt. Már alig emlékezett rájuk. Ez a ló olyan türelmesen várt, szinte moccanatlanul míg Lisett felméri a formáit, hogy egészen meghatódott tőle.
-Sziasztok! Liz és Mitch? Judy vagyok. Háromra vagytok ugyan beírva, de úgy alakult, hogy már most kimehetünk, ha van kedvetek? -lépett hozzájuk egy lány.
-Szia! Igen, szeretnénk. - válaszolt határozottan Mitchell. Gyere Lisett, és nehogy tiltakozni kezdj.
-Először itt bennt teszel pár kört, hogy lássuk hogy vagy te a lóval. Ő Lejla, sokat látott tapasztalt kanca. Nyugodt, türelmes és kifejezetten előzékeny ló. Ő pedig Heidi, a lánya, hasonlóan jó tulajdonságokkal. Őt szántam neked Mitch. Bár tudom, hogy ültél már lovon, és nincs szükséged speciálisan tréningezett állatra, de ők ketten dolgoznak igazán jól együtt. Úgy gondoltam akkor érzitek legjobban magatokat ha a hátasaitokra maximálisan rábízhatjátok magatokat.
-Így van. Köszi.
Lisette csak fogta a lovat és hallgatta a beszélgetést. Annyira megijedt, hogy szólni sem bírt. Aztán odasimult Mitchez és úgy suttogta az ingébe, hogy nem akar menni, mint egy félős gyerek.
-Ne bolondozz. Ló. Okos, érzékeny szerető lény. Nem fog ledobni. - suttogta vissza a fiú.

A tempo relatív. a száguldás érzetét adhatja a szél is, vagy az izmos test a lábai között. A hangja ahogy levegőt vesz, vagy a sörényének ritmikus cirógatás a kezén. Az első negyedóra görcsös volt. Csak úgy patakzottak a könnyek az arcán. aztán kimentek a szabadba és megszűnt a félelem. A ló futott. Nagyon hosszú távon gyorsított fel, úgy, hogy Lisett észre sem vette. hallotta a másik lovat is, hallotta Mitchellt hogy kurjongat.

Az összes spóroltpénzüket elköltötték loveglásra és csak hétfőn hajnalban indultak vissza a városba.

Panka

Lefutott az uszodáig. Ott lassított kicsit, aztán átvágott a pesti oldal felé. A futójárdán nagy volt a nyüzsgés, nem volt kedve beállni a tömegbe és felvenni valaki más tempóját. A kavicsos utakon rosszule esett a futás, a fűben csúszott a cipője. Végül a japán kertnél elbotlott. Ült az ösvényen és lehorzsolt térdéből piszkálta ki a kavicsokat.
A tappancsok sietős neszét hallotta, de nem kapcsolt időben. A lelkes nedves orr a karja alatt furakodott be és a rövid zsemleszínű szőr érintése a combján régi emlékeket hívott elő. A vizsla gyors leffentéssel  arculcsókolta és már szaladt is tovább. Aztán megkerülve a pár méterre álló fát visszaloholt és szakértő szemmel méregette Csillát. Ő elfelejtett minden kényelmetlenséget a kutya láttán, mert eszébe jutott a saját vizslája. Szegény jószág rég az örök réteken futkos, de még most is feltámad Csillában a hiánya ha kutyát lát. Ez a vizsla fiatal, csupaizom állat volt. Nyargalászott, de mindig visszatért hozzá. Amikor Csilla minden apró kavicsot kipiszkált a sebből és egy pártól kapott egy papírzsepit is amivel letörölhette, feltápászkodott. A kutya pedig mint egy varázsütésre leült elé és okos fejét kicsit oldalra billentette.
-Hol a gazdád?
A kutya füle kissé megemelkedett, de az állat nem mozdult.
Csilla megsimogatta. Az eb lelkesen csóvált és dőlt neki.
-Panka! Panka! - kiabált egy futószerkós fickó, kissé megizzadva valahol a réten. A kutya szemöldöke meg megugrott a kiálltásokra.
-Te vagy Panka, igaz?
Az eb erre nyelvét kilógatva hanyattfeküdt és seperte a kavicsot a nagy csóválással. A férfi közben odaért hozzájuk. Térdéra támaszkodva fújta ki magát. Aztán felegyenesedett és kezet nyújtott a kutyát dajkáló Csillának.
-Szia! Tamás vagyok, ő Panka, az alkalmi süket eb.
-Csilla - fogadta a felé nyújtott erős kezet - nagyon jó fej a kutyád.
Tamás mosolygott egy pillanatot és végigmérte Csillát.
-Mi van a lábaddal?
-Semmiség.
-Van nálam ragtapasz, várj csak. - és elkezdett az övtáskájában kotorászni. Jogosítvány, slusszkulcs, mobiltelefon és egy pár szinházjegy került elő, majd egy sovány csomag ragtapasz és egy kombinált bicska. - Megvan! Mutasd...
-Nem kell, igazán. - Csilla zavarba jött, dejól is esett neki a fickó magabiztossága. Pirospozsgás volt a futástól. Világoskék szemü, göndör nagyon rövid sötét hajjal. A kutyája végig ott élveszkedett a lábuknál. Gondosan leragasztotta a sebet majd felegyenesedett. Ahogy a maradék pár ragtapaszt az övtáskába tuszkolta a szinházjegyek kirepültek.
Csilla szeme elbűvölve követte.
-Humanrabbits. Valami artistás ügy. Franciák.  - vonogatta a vállát Tamás. - De nem tudom elmenjek e. Kaptam az egyik ügyféltől. - kisfiúsan mosolygott és úgy nézegette a jegyeket, mintha nem is sz övéi lennének.
-Persze, hogy menj el. Az ilyenek legtöbbször varázslatosak.
-Ismered?
-Nem, des krétakör jó, a francia cirkusz jó, az artisták jók. nagyon nem nyúlhattak mellé.
Tamás hosszan nézte Csillát. Egyik kezében még mindig a jegyeket szorongatva, a másikkal Panka oldalát veregette. Aztán a kutya elszaladt.
-Találkozzunk ott. - Mondta a leg természetesebben és Csilla kezébe nyomta az egyik jegyet, aztán a kutya után szaladt.
- Szia. - mondta Csilla és hosszan nézett utánnuk.

Ébren

Felült az ágyban és körülnézett. A szoba ismerős is volt, de benne sok tárgy idegen. A gézfüggönyök rétegei finoman szűrték meg a betóduló napsugarakat és az ajtóban lógó üveggyöngy függöny csilingelése rímelt rá. A kis asztalon az ablak előtt képek sorakoztak, egy pohár víz és kis tányéron pár keksz. Emlékezett a kekszekre, hogy odatette őket, de hogy tegnap vagy egy éve, az már nem jutott eszébe.
Hideg volt az ágy. Vacogott benne.Ült a takaró alatt, lábai valahogy nem mozdultak. Levendula illatot érzett és romlott tej szagot. A konyhában szólt a rádió. Kidugta a lábát, de a hideg nem múlt el, pedig besütött a nap. Az ablakpárkányon a virágok mumifikálódva álltak, mereven és szárazon, mintha csak körvonalak lennének.
A zene hivogatta ki a konyhába. Lábait óvatosan letette az ágy mellé a kis szőnyegre.
A zene elhallgatott. Újra csend lett. Felállt hát és lassú imbolygó léptekkel elindult a konyha felé. Az üveggyöngyök csilingeltek ahogy félrehúzta őket. Talpa alatt nem érezte a kő hidegét, a keze lesimította a hálóinget magán, mintha nyáriruha lenne. Legyen ránc nélkül. Álljon csinosan.
A konyha üres volt. Az asztalon papírzacskó, mellette műanyag doboz és két fotó, hanyagul a viaszosvászonra dobva. Az egyiken egy fiatalember félszeg, szomorú mosollyal, egy zilált öregasszony, vattacukor hajjal, zavaros tekintettel. A másikon ugyanaz az öregasszony és ő. Úgy fogta, ölelte át az a nénit, mint aki szereti is meg nem is. Mint aki szeretné magához vonni, betakarni az ölelésével, de valami megakadályozza, undor, vagy jólneveltség talán.
-Ki ez a néni?
A fiút is nézte, mert ismerős volt. Jól ismerte azokat a szomorkás szemeket, azokat a hosszú finom ujjakat amik a néni vállát fogták át.
-Suta! De hisz ez Suta. Én kicsi fiam...
Nézte a képeket, aztán lerakta őket, vissza az öreg terítőre. A papírzacskóba túrt és előhúzta a perecet. Kemény volt már. Nem tudott beleharapni. Fázott. Lábai megremegtek. Meg kellett kapaszkodjon a szék támlájába. Leült hát és egy kis darab perecet kezdett szopogatni.
Újra megszólalt a zene, és a teste felidézte a tánc érzését. Megfeszültek finoman az izmai. Lassan, óvatosan mozdult pár centit. Aztán újra felemelte a két fotót. Nézte a fiút és az öregasszonyt. Aztán megnézte az öregasszonyt és magát. Aztán letette a képeket és letette a perecet is.
Hálóinge hidegen tapadt a combjára. Lábai vékonyak voltak, mint lánykorában. Egy pillanatra azt hitte mintás harisnyában van, aztán felismerte a rajzolatban kékes ereit.
-Ó.. - a meglepetés és a szomorúság hosszú percekre odabilincselte a szemeit fakó lábaira. Aztán újra a képekért nyúlt és megnézte a hátoldalukat.
Mat és anya 2010 május. Nina és anya 2010 május.

Ami

Grafikusként munkát találni Londonban sem volt egyszerűbb, mint Budapesten. Pályázott ugyan, ahová csak lehetett, de az első két hónapra olyan kevés pénze jutott, hogy válasz híjján elvállalt szinte bármit, ami adódott: felszolgálást egy alsókategóriás pubban, és reklámügynökségi munkát, ami jól fizetett ugyan, de két villámmegbízás után a tulajdonos egyszerűen köddé vált. Mivel a szállás ugyan nem, de az étel és a közlekedés percről percre emésztette a forrásait, álláshirdetéseket böngészett, és ráakadt a Kilimanjaro Foundation-ra, ahol testi-, és/vagy szellemi fogyatékkal élő gyerekek mellé kerestek segítőket. Ez tetszett neki és valahogy törvényszerűnek is érezte; ahogy ő tudta, a külföldiek egy nagy része ilyen típusú munkát vállal Angliában. Mintha az egymásról való gondoskodás itt sem lenne fejlettebb, mint odahaza. Mintha ez is olyan munka lenne, mint szupermarketben, étteremben vagy benzinkútnál dolgozni. E-mailben jelentkezett és csak néhány sort írt magáról, a válasz mégis ott volt két óra múlva: telefonáljon, és mondjon időpontot, mikor tudna bemenni személyesen. Ami nem tudta, mire kellene várjon, így hát tárcsázott. A bejelentkező férfihang roppant kimértnek tűnt; a szavakat úgy forgatta, mintha kődarabok lennének, és gondosan kivárt közöttük, mintha félne, hogy összetorlódván maguk alá temetik őt. Röpke tíz perc alatt megbeszélték, hogy holnap reggel kilenckor megjelenik a Hyde Parktól két percre lévő központban, ő pedig szemöldökét felvonva tette le a telefont. Furcsa volt, persze, de nem az a mérvű furcsaság, amin fél másodpercnél tovább töprengett volna.

Másnap korán kelt, hogy biztosan odaérjen; a kávét tűzforrón itta a csaknem üres szobában, ahol a polcokon szinte elveszett a magával hozott holmi. Nézte, ahogy az ablakon beszüremlő szürke fény megnyalja a lábát, és az otthoni kávézásokra gondolt a kanapén, halk jazz-el, álmos hunyorgással, és kényelmes-csendes nyújtózással. És eszébe jutott Keyo is, ahogy csaknem minden áldott nap, és az üres bögrét az asztal sarkára állítva a notebookhoz ült. Kilenc új fotó volt fent, mind Mat gépéről, és mind ugyanarról: Keyo válláról, amire egy fekete gumikesztyűbe bújtatott karcsú kéz tetovált éppen. Keyo félrefordította a fejét, a bőre maszatos volt a vértől, és a felmart sebtől a rajz formája sem volt még kivehető. Felszisszenve csóválta meg a fejét, "Mat, te állat vagy" írta a kommentbox-ba, aztán inkább kitörölte.

Pontosan érkezett a megadott címre, ahonnan rálátott a park hatalmas fáira, és ahol az utak melletti pázsit oly percízen volt nyírva, mintha drága szőnyeg lenne, a pirosra festett öntöttvas kukák egymástól mértani pontosságra helyezkedtek el, és a XIX. századot utánzó utcalámpák üvegbúrája ragyogott a tisztaságtól. A ház vöröstéglás volt, és nem túl nagy. A kerítés mögött, amennyire látta, zsebkendőnyi kert lapult, és a magas, osztott ablakszemek hunyorogva tükrözték vissza a fényt a falon. Nem kellett csengetnie; a kertkapu kitárult és zsizsegő gyerekcsapat özönlött ki rajta. Olyan hangosak voltak, hogy először azt hitte, többen vannak, aztán megszámolta és rájött, hogy mindössze öten, egy kísérő lánnyal, aki futólag rámosolygott, miközben elmentek mellette. Ami egy pillanatig utánuk nézett, a kertkaput a lábával támasztotta, aztán beballagott a kazettás faajtóhoz és rácsodálkozott a felette gömbölyödő színes ólomüvegre. Odabent csend és sötét bútorok fogadták, az ajtókon nem volt felirat. Találomra nyitott be egyiken, majd másikon, végül a harmadik próbálkozása sikerrel járt. Alacsony, pókhálóráncos, rövid szőke hajú koboldhölgy fogadta, akinek törékeny alakja elveszett az íróasztal mögötti fotelban, és aki őszinte örömmel fogadta őt. A tekintetébe csak akkor lopózott cseppnyi zavar, mikor elmondta, kit kellene segítenie Aminak.
-Robertnek hívják, tizenhét éves árva, aki a támogató intézetből megszökve a metró alá esett.
- Ugrott, vagy lökték? - kérdezte tárgyilagosan Ami, maga is meglepődve magán.
- Nem derült ki. A kamera rögzítette ugyan az esetet, de nagyon sokan voltak körülötte, és nem látszik, pontosan hogyan történt. A megkérdezett tanúk pedig semmire nem emlékeznek.
- Mi lett vele?
- Deréktól lefelé megbénult - mondta Helen, és egy papírdossziét tolt Ami elé - Három hete történt, azóta nem beszél senkivel, és nem reagál a külvilágra.
- Szakember kellene neki, nem?
- Nincs elég pénzünk rá - felelte a manóhölgy, és elfelhősödött az arca - Olvasd el, amit tudunk róla, kérlek. Utána annyi időd van, hogy eldöntsd, vállalod-e, amennyit csak akarsz.
- Hányan próbálkoztak már előttem? - kérdezte Ami.
- Hárman - azzal Helen magára hagyta a barátságos irodában, ahol minden szabad falfelületen színes rajzok és fényképek érték egymást. Ami belemerült a srác életébe, akit Robertnek hívnak, és akit az anyja csecsemőként eldobott magától, ám furcsa módon az apja nem hagyta magára. Négy éves koráig gondoskodott róla, aztán valahová a Közel-keletre küldték katonáskodni, és soha többé nem tért vissza. Más rokonai nem lévén, Robertet az állam vette gondozásba, és tizenhét éves koráig úgy tűnt, a srác bírja a rendszert: voltak ugyan balhéi, de a fotókon Ami nem tompa kivagyiságot, hanem kíváncsiságot és értelmet látott a szalmaszőke hajú, nyúlánk-izmos kamasz szemében.
Nem volt kérdés, hogy elvállalja-e. Egyetlen percig sem.

Keyo

Nem ment egyszerűen a költözés. Londonból az Arizonabeli Arisonába olyan volt átcuccolni, mint egy tömött metrókocsiból egy befalazott szobába egyedül maradni. Gari nem találta a helyét a sárga poros forróságban. A széles lapos utcák és a gyalog bejárhatatlan távolságok elrettentették.
-Fiút. Kérlek adj fiút. - fohászkodott. - Ha fiút adsz, visszamehetek vele pár év múlva Londonba. Ha fiút adsz, zsenit nevelek belőle.
Garinak nagyon határozott elképzelései voltak arról, mi minden hozható ki a megfelelő inspirációval egy gyerekből. Saját emlékei és olvasmányai mind megerősítették abban, hogy szorgalommal zseni nevelhető. Ha már nem lehetett belőle önálló műhellyel tervező, a fiának úgy akart segíteni, hogy az maximálisan kiteljesedhessen abban, amiben tehetséges. Mark jó volt hozzá. Szerette és elvarázsolta, de sosem volt belé szerelmes. Biztos volt mellette az élete, és biztosan tudta azt is, hogy Mark szemében ő egy megfejthetetlen csoda. Gari számára ez tökéletes volt. Lehetett szeszélyes, lehetett hangulatember. A hasában ott növekedett a közös gyerekük aki egy életre összeköti őket, a kedves mosolygós, második generációs koreai-amerika üzletembert, vele az elsőgenerációs koreai-angol művésszel.
Gari nagy lapos házat kapott, hatalmas tágas kaktuszos udvarral. Sosem hívta kertnek, bár az évek alatt végül vastagon benőtték szívós növényei. Ő mindig a sárga port látta csak a növények között, sosem a öldet.
Már nagy hassal ült egyik este mikor megérezte a gyermeket. Addig csak mozgolódott benne, mint valami parazita. Ott a teraszon a lila ég alatt azonban megérezte a gyermek lelkét. Tudta, hogy jó gyerek lesz. Tudta, hogy hallgatni fog rá.
Akkor szerette meg.

Pár hét múlva a kórházban feküdt. Csatakos haját szigorú kontyba kötötte. Szemeit szorosan bezárta, ahogy a fájdalmat is be akarta zárni.
-Fiút adj! - követelte az anyanyelvén, minden fájás szünetében.
Nem engedte Markot a kórházba, és nem kért női segítséget sem. magányosan vajúdott egy lesötétített szobában, mert így akarta. Aztán fénycsík hasadt a sötétbe és bejött az orvos. Megtapogatták. Ő sziszegett a fájdalomtól. Markolta az ágy szélét és tudomást sem vett róluk. Azt sem fogta fel, hogy sietve villanyt kapcsolnak és sürögve próbálnak változtatni a pozícióján. Ő felguggolt az ágyra és szült. Minden lélegzetvétel egy torokhangú morgás ami kiálltásban végződik. Csatakiálltás volt ez, nem fájdalmas nyöszörgés.
-Fiút!

Mark zavartan keringett a lakásban. Olvasni próbált. aztán TV-t nézni. Megivott egy kávét, aztán kiült a teraszra. Elképzelte Garit karján egy kisdeddel. Fiúval, ha lehet. Furcsának érezte, össze nem illőnek, de hitt a feleségében. Elhitte, hogy az önző és önfejű Gari, akit nem kötnek szokások és elvárások alárendelje magát egy gyereknek. Elhitte, mert ha Gari ezt akarta, akkor meg is teszi. Aprókat kortyolt a mentolos limonádéból. El sem tudta képzelni, hoyan szül Gari. Nem illett hozzá ilyen vad és zabolátlan ösztönösség.

Az utolsó tolásnak hirtelen lett vége. A gyermeket elkapta a bába. Gari látta ahogy kiemelik alóla. Látta az őket összekötő köldökzsinórt, és látta benne a sorsukat, az elvághatatlan köteléket.
-Fiú. - mondta az orvos színtelen hangon. aztán újra csend lett, csak a kicsi nyöszörgése, Gari nehéz lélegzetvételei és a mérleg kattanása hallatszott.
-Fiú. - ismételte meg Gari. - Keyo a neve.
-Keyo... - az orvos segített neki lefeküdni. Megvizsgálta, majd odahajolt hozzá és megfogta a kezét. Garit taszította ez a közvetlenség. Nem érezte illőnek, hát kihúzta a kezét az orvoséból.
-Legyen erős Changwani asszony.
Gari feltámaszkodott és egyre szűkülő szemmel nézett a bábáról az orvosra, majd vissza.
-A gyermek születési rendellenességgel érkezett. - mondta az orvos halka, és felnézett a nővérre, aki ekkor már egy takaróba bugyolálta a kicsit. Megvárta míg a nővér a kezébe adja. Megnézte magának a kisfiút majd Gari felé nyújtotta óvatosan. - Máskülönben egészséges. Ha eléri a megfelelő kort kaphat protézist, és azzal teljes életet élhet.
Gari nézte a kisfiút. Gyűrött kis arcát. Finom szemöldökét és rengeteg fekete haját.
-Mi baja lehet? - gondolta és óvatosan elvette a doktortól. Letette magamellé és finoman kiszabadította a kezecskéket a takaró békjójából. Szép, finom keze volt. Hosszú ujjai mandulaforma körmökkel.
-Mi baja? - nézett fel szigorúan a doktorra.
Az orvos hallgatott egy pár másodpercig, mint aki keresi a szavakat.
-Végtag hiányosság. Térd alatt...
Gari lekapta a gyerekről a takarót, aki a hirtelenségtől felsírt. Aapró karocskáival kapálózott. A pelenka hatalmasnak tűnt rajta. A lábacskái alig látszottak ki belőle.
Sehol egy talp.
-Nincs lába. - suttogta Gari és nem mert hozzányúlni a kicsihez.

Ha hosszúnak is tetszett az út Daejeontól Londonig, és még hosszabbnak Londontól Arisonáig, röpke pillanat volt csupán mindkettő a tucsoni korháztól hazáig.
Mark mosolygva állt ki a járdára amikor a taxi megállt a házuk előtt. Gari akarta így. Taxival akart hazajönni. Karján ott volt a bebugyolált kicsi. Kiszállt az autóból és megállt a kapu előtt. Mark kifizette a taxist, aki el is hajtott.
A kapu előtt ott állt a nő, akit első pillanattól akart, karján a fiúkkal, lábánál a bőrönddel, amivel szülni ment. Mark odalépett, hogy elvegye a kicsit és megcsókolja a feleségét. Gari azonban nem adta oda Keyot és csak az arcára engedett egy csókot adni. Mark belenézett azokba a bogár szemekbe és megrettent. Olyan keménység, eltökéltség és harciasság volt azokban a szemekben amilyet sosem látott még.
-Gari, kedvesem, jól vagy? Mit szeretnél, hogy legyen?
-Hozd be a bőröndöt, légyszíves. -a hangja határozott volt, aléptei azonban reszketegek.

Egy óra múlva ugyanott ültek a teraszon, ahol öt nappal korábban, amikor Keyo még Gari hasában volt. Most Keyo Gari ágyában aludt, jóllakva és elégedetten. Ők a teraszol ültek, Gari limonádét kortyolt, Mark whiskyt. Pár szót váltottak csak. Pár jól megválogatott szót, ami meghatározta a következő éveiket.