Géza

Majd' belerohadt. Nem a melóba, azzal semmi baj nem lett volna. Gond nélkül palántázott, metszett, öntözött, trágyázott, ki- és bepakolt hatalmas kamionokba. Az emberekkel volt a baj. Géza magában két csoportra osztotta őket, a hernyókra és az ufókra. Előbbiek a munkahelyen csicskáztatták, utóbbiak jórészt a vásárlók közól kerültek ki, akiknek gondolatmenetét néhány próbálkozás után már meg sem próbálta megérteni. Velük szemben mégis könnyebb volt lecsillapítania indulatait, és sokadszorra is bemászni a virágágyásba az ideális tő petúniáért, vagy gondosan vállra szegezett tekintettel magyarázni a Helichrysum arenarium extrém naptűréséről. A bajszos fickó viszont, akinél először próbálkozott az állással, megjegyezte és ahol lehetett, alá tett. Lehetetlen időpontokba osztotta be, elkavarta az ebédidejét, még hugyozni se akkor mehetett, amikor kellett volna. A munkájával pedig minden szar volt, persze: szarul metszett, szarul ültetett, szarul kommunikált A Vásárlókkal. Géza összeszorította a fogát, és esténként, vagy hajnalban, vagy késő délelőtt, vagy délután, mikor hazament a pici lakásba, félrefordított fejjel kerülte Csilla tekintetét. Beszélgetés helyett inkább hosszan gyalogolt a lebetonozott utcákon, kerülgetve a kutyasétáltatókat, kutyaszar-kupacokat, bringásokat, parkoló autókat, sörösdobozt lóbáló sihedereket. Meg-megállt kivetítők előtt, amelyekről az aktuális meccs szürreális képei ragyogtak, elhajtott koszt-kvártélyért dolgozó hivatásos koldusokat, aztán mikor már remegtek a lábai a fáradtságtól, hazament és beszédült az ágyba. Pontosan tudta, hogy percről percre fogy az ideje. Sem a saját, sem Csilla türelme nem tart végtelenségig, az óra pedig csak ketyeg, megállíthatatlanul.
Aztán két héttel később, a beszállítók parkolójában az egyik kamion mellől Talpas lökte el magát, és ballagott oda kényelmesen hozzá.
- Na mi a helyzet, öreg? - kérdezte, és Géza vállára ütött.
Géza régi rutinnal palástolta meglepettségét.
- Mi lenne?
Talpas körülnézett és elfintorodott.
- Mi a szart csinálsz?
- Látod.
Talpas rászegezte a pillantását, de Géza gondosan ügyelt az arcvonásaira.
- Látom.
Kis csend ereszkedett közéjük, amit csak egy mentőautó távoli vijjogása tört meg.
- Kerestünk.
Szünet.
- Nem veszed fel a telefont mostanában.
Szünet.
Talpas a zsebébe nyúlt, egy ósdi öngyújtóból nehézkesen tüzet csiholt, majd többszöri próbálkozásra meggyújtott egy szál cigarettát. Jól begyakorolt játék volt ez azokkal szemben, akiktől akart valamit, úgy, hogy azok nem akarták. Géza sosem hitte volna, hogy egyszer ő lesz az, akinek az előadás szól.
- Na - mondta végül a füstöt kifújva Talpas. - Akkor ez azt jelenti, hogy elszámolás?
Géza arcán megrándult egy izom.
- Dolgozom.
Talpas bólogatott.
- Tudom én, hogy megy ez. Rendes meló, család, gyerek. De a tisztesség szerint, mielőtt valaki hátat fordít, a régi cimborák elszámolnak egymás között. Ki, kinek, mit tett, és mivel tartozik. Elszámolás, érted.
- Nem tartozom semmivel. Senkinek.
- Ha te mondod - bólogatott Talpas, és elhajította a cigit. - Akkor minden rendben. - nyújtózott egyet, majd megvakarta a tarkóját. - Na. Akkor megyek.
Géza megvárta, amíg elsétál, és végignézte, ahogy a biztonsági őrnek odaintve kimegy a két méter magas kapun. Aztán végigcsinálta az aznapi melót, anélkül, hogy evett, ivott, vagy gondolkozott volna. Késő éjszaka volt, mire elindulhatott haza. Hosszan gyalogolt a lebetonozott utcákon, kerülgetve a kutyasétáltatókat, kutyaszar-kupacokat, bringásokat, parkoló autókat, sörösdobozt lóbáló sihedereket. Az út végén továbbment, egyenesen abba a kis parkba a Duna mellett. Elsétált a hanyagul nyírt bokrok mellett, át a füvön, kavicson, le a rakpartra. Ott, és csak ott, a Duna sötét vize felett állva szorította ökölbe a kezét, és eresztette ki az indulatot.