Ami

Grafikusként munkát találni Londonban sem volt egyszerűbb, mint Budapesten. Pályázott ugyan, ahová csak lehetett, de az első két hónapra olyan kevés pénze jutott, hogy válasz híjján elvállalt szinte bármit, ami adódott: felszolgálást egy alsókategóriás pubban, és reklámügynökségi munkát, ami jól fizetett ugyan, de két villámmegbízás után a tulajdonos egyszerűen köddé vált. Mivel a szállás ugyan nem, de az étel és a közlekedés percről percre emésztette a forrásait, álláshirdetéseket böngészett, és ráakadt a Kilimanjaro Foundation-ra, ahol testi-, és/vagy szellemi fogyatékkal élő gyerekek mellé kerestek segítőket. Ez tetszett neki és valahogy törvényszerűnek is érezte; ahogy ő tudta, a külföldiek egy nagy része ilyen típusú munkát vállal Angliában. Mintha az egymásról való gondoskodás itt sem lenne fejlettebb, mint odahaza. Mintha ez is olyan munka lenne, mint szupermarketben, étteremben vagy benzinkútnál dolgozni. E-mailben jelentkezett és csak néhány sort írt magáról, a válasz mégis ott volt két óra múlva: telefonáljon, és mondjon időpontot, mikor tudna bemenni személyesen. Ami nem tudta, mire kellene várjon, így hát tárcsázott. A bejelentkező férfihang roppant kimértnek tűnt; a szavakat úgy forgatta, mintha kődarabok lennének, és gondosan kivárt közöttük, mintha félne, hogy összetorlódván maguk alá temetik őt. Röpke tíz perc alatt megbeszélték, hogy holnap reggel kilenckor megjelenik a Hyde Parktól két percre lévő központban, ő pedig szemöldökét felvonva tette le a telefont. Furcsa volt, persze, de nem az a mérvű furcsaság, amin fél másodpercnél tovább töprengett volna.

Másnap korán kelt, hogy biztosan odaérjen; a kávét tűzforrón itta a csaknem üres szobában, ahol a polcokon szinte elveszett a magával hozott holmi. Nézte, ahogy az ablakon beszüremlő szürke fény megnyalja a lábát, és az otthoni kávézásokra gondolt a kanapén, halk jazz-el, álmos hunyorgással, és kényelmes-csendes nyújtózással. És eszébe jutott Keyo is, ahogy csaknem minden áldott nap, és az üres bögrét az asztal sarkára állítva a notebookhoz ült. Kilenc új fotó volt fent, mind Mat gépéről, és mind ugyanarról: Keyo válláról, amire egy fekete gumikesztyűbe bújtatott karcsú kéz tetovált éppen. Keyo félrefordította a fejét, a bőre maszatos volt a vértől, és a felmart sebtől a rajz formája sem volt még kivehető. Felszisszenve csóválta meg a fejét, "Mat, te állat vagy" írta a kommentbox-ba, aztán inkább kitörölte.

Pontosan érkezett a megadott címre, ahonnan rálátott a park hatalmas fáira, és ahol az utak melletti pázsit oly percízen volt nyírva, mintha drága szőnyeg lenne, a pirosra festett öntöttvas kukák egymástól mértani pontosságra helyezkedtek el, és a XIX. századot utánzó utcalámpák üvegbúrája ragyogott a tisztaságtól. A ház vöröstéglás volt, és nem túl nagy. A kerítés mögött, amennyire látta, zsebkendőnyi kert lapult, és a magas, osztott ablakszemek hunyorogva tükrözték vissza a fényt a falon. Nem kellett csengetnie; a kertkapu kitárult és zsizsegő gyerekcsapat özönlött ki rajta. Olyan hangosak voltak, hogy először azt hitte, többen vannak, aztán megszámolta és rájött, hogy mindössze öten, egy kísérő lánnyal, aki futólag rámosolygott, miközben elmentek mellette. Ami egy pillanatig utánuk nézett, a kertkaput a lábával támasztotta, aztán beballagott a kazettás faajtóhoz és rácsodálkozott a felette gömbölyödő színes ólomüvegre. Odabent csend és sötét bútorok fogadták, az ajtókon nem volt felirat. Találomra nyitott be egyiken, majd másikon, végül a harmadik próbálkozása sikerrel járt. Alacsony, pókhálóráncos, rövid szőke hajú koboldhölgy fogadta, akinek törékeny alakja elveszett az íróasztal mögötti fotelban, és aki őszinte örömmel fogadta őt. A tekintetébe csak akkor lopózott cseppnyi zavar, mikor elmondta, kit kellene segítenie Aminak.
-Robertnek hívják, tizenhét éves árva, aki a támogató intézetből megszökve a metró alá esett.
- Ugrott, vagy lökték? - kérdezte tárgyilagosan Ami, maga is meglepődve magán.
- Nem derült ki. A kamera rögzítette ugyan az esetet, de nagyon sokan voltak körülötte, és nem látszik, pontosan hogyan történt. A megkérdezett tanúk pedig semmire nem emlékeznek.
- Mi lett vele?
- Deréktól lefelé megbénult - mondta Helen, és egy papírdossziét tolt Ami elé - Három hete történt, azóta nem beszél senkivel, és nem reagál a külvilágra.
- Szakember kellene neki, nem?
- Nincs elég pénzünk rá - felelte a manóhölgy, és elfelhősödött az arca - Olvasd el, amit tudunk róla, kérlek. Utána annyi időd van, hogy eldöntsd, vállalod-e, amennyit csak akarsz.
- Hányan próbálkoztak már előttem? - kérdezte Ami.
- Hárman - azzal Helen magára hagyta a barátságos irodában, ahol minden szabad falfelületen színes rajzok és fényképek érték egymást. Ami belemerült a srác életébe, akit Robertnek hívnak, és akit az anyja csecsemőként eldobott magától, ám furcsa módon az apja nem hagyta magára. Négy éves koráig gondoskodott róla, aztán valahová a Közel-keletre küldték katonáskodni, és soha többé nem tért vissza. Más rokonai nem lévén, Robertet az állam vette gondozásba, és tizenhét éves koráig úgy tűnt, a srác bírja a rendszert: voltak ugyan balhéi, de a fotókon Ami nem tompa kivagyiságot, hanem kíváncsiságot és értelmet látott a szalmaszőke hajú, nyúlánk-izmos kamasz szemében.
Nem volt kérdés, hogy elvállalja-e. Egyetlen percig sem.