Keyo

Nem ment egyszerűen a költözés. Londonból az Arizonabeli Arisonába olyan volt átcuccolni, mint egy tömött metrókocsiból egy befalazott szobába egyedül maradni. Gari nem találta a helyét a sárga poros forróságban. A széles lapos utcák és a gyalog bejárhatatlan távolságok elrettentették.
-Fiút. Kérlek adj fiút. - fohászkodott. - Ha fiút adsz, visszamehetek vele pár év múlva Londonba. Ha fiút adsz, zsenit nevelek belőle.
Garinak nagyon határozott elképzelései voltak arról, mi minden hozható ki a megfelelő inspirációval egy gyerekből. Saját emlékei és olvasmányai mind megerősítették abban, hogy szorgalommal zseni nevelhető. Ha már nem lehetett belőle önálló műhellyel tervező, a fiának úgy akart segíteni, hogy az maximálisan kiteljesedhessen abban, amiben tehetséges. Mark jó volt hozzá. Szerette és elvarázsolta, de sosem volt belé szerelmes. Biztos volt mellette az élete, és biztosan tudta azt is, hogy Mark szemében ő egy megfejthetetlen csoda. Gari számára ez tökéletes volt. Lehetett szeszélyes, lehetett hangulatember. A hasában ott növekedett a közös gyerekük aki egy életre összeköti őket, a kedves mosolygós, második generációs koreai-amerika üzletembert, vele az elsőgenerációs koreai-angol művésszel.
Gari nagy lapos házat kapott, hatalmas tágas kaktuszos udvarral. Sosem hívta kertnek, bár az évek alatt végül vastagon benőtték szívós növényei. Ő mindig a sárga port látta csak a növények között, sosem a öldet.
Már nagy hassal ült egyik este mikor megérezte a gyermeket. Addig csak mozgolódott benne, mint valami parazita. Ott a teraszon a lila ég alatt azonban megérezte a gyermek lelkét. Tudta, hogy jó gyerek lesz. Tudta, hogy hallgatni fog rá.
Akkor szerette meg.

Pár hét múlva a kórházban feküdt. Csatakos haját szigorú kontyba kötötte. Szemeit szorosan bezárta, ahogy a fájdalmat is be akarta zárni.
-Fiút adj! - követelte az anyanyelvén, minden fájás szünetében.
Nem engedte Markot a kórházba, és nem kért női segítséget sem. magányosan vajúdott egy lesötétített szobában, mert így akarta. Aztán fénycsík hasadt a sötétbe és bejött az orvos. Megtapogatták. Ő sziszegett a fájdalomtól. Markolta az ágy szélét és tudomást sem vett róluk. Azt sem fogta fel, hogy sietve villanyt kapcsolnak és sürögve próbálnak változtatni a pozícióján. Ő felguggolt az ágyra és szült. Minden lélegzetvétel egy torokhangú morgás ami kiálltásban végződik. Csatakiálltás volt ez, nem fájdalmas nyöszörgés.
-Fiút!

Mark zavartan keringett a lakásban. Olvasni próbált. aztán TV-t nézni. Megivott egy kávét, aztán kiült a teraszra. Elképzelte Garit karján egy kisdeddel. Fiúval, ha lehet. Furcsának érezte, össze nem illőnek, de hitt a feleségében. Elhitte, hogy az önző és önfejű Gari, akit nem kötnek szokások és elvárások alárendelje magát egy gyereknek. Elhitte, mert ha Gari ezt akarta, akkor meg is teszi. Aprókat kortyolt a mentolos limonádéból. El sem tudta képzelni, hoyan szül Gari. Nem illett hozzá ilyen vad és zabolátlan ösztönösség.

Az utolsó tolásnak hirtelen lett vége. A gyermeket elkapta a bába. Gari látta ahogy kiemelik alóla. Látta az őket összekötő köldökzsinórt, és látta benne a sorsukat, az elvághatatlan köteléket.
-Fiú. - mondta az orvos színtelen hangon. aztán újra csend lett, csak a kicsi nyöszörgése, Gari nehéz lélegzetvételei és a mérleg kattanása hallatszott.
-Fiú. - ismételte meg Gari. - Keyo a neve.
-Keyo... - az orvos segített neki lefeküdni. Megvizsgálta, majd odahajolt hozzá és megfogta a kezét. Garit taszította ez a közvetlenség. Nem érezte illőnek, hát kihúzta a kezét az orvoséból.
-Legyen erős Changwani asszony.
Gari feltámaszkodott és egyre szűkülő szemmel nézett a bábáról az orvosra, majd vissza.
-A gyermek születési rendellenességgel érkezett. - mondta az orvos halka, és felnézett a nővérre, aki ekkor már egy takaróba bugyolálta a kicsit. Megvárta míg a nővér a kezébe adja. Megnézte magának a kisfiút majd Gari felé nyújtotta óvatosan. - Máskülönben egészséges. Ha eléri a megfelelő kort kaphat protézist, és azzal teljes életet élhet.
Gari nézte a kisfiút. Gyűrött kis arcát. Finom szemöldökét és rengeteg fekete haját.
-Mi baja lehet? - gondolta és óvatosan elvette a doktortól. Letette magamellé és finoman kiszabadította a kezecskéket a takaró békjójából. Szép, finom keze volt. Hosszú ujjai mandulaforma körmökkel.
-Mi baja? - nézett fel szigorúan a doktorra.
Az orvos hallgatott egy pár másodpercig, mint aki keresi a szavakat.
-Végtag hiányosság. Térd alatt...
Gari lekapta a gyerekről a takarót, aki a hirtelenségtől felsírt. Aapró karocskáival kapálózott. A pelenka hatalmasnak tűnt rajta. A lábacskái alig látszottak ki belőle.
Sehol egy talp.
-Nincs lába. - suttogta Gari és nem mert hozzányúlni a kicsihez.

Ha hosszúnak is tetszett az út Daejeontól Londonig, és még hosszabbnak Londontól Arisonáig, röpke pillanat volt csupán mindkettő a tucsoni korháztól hazáig.
Mark mosolygva állt ki a járdára amikor a taxi megállt a házuk előtt. Gari akarta így. Taxival akart hazajönni. Karján ott volt a bebugyolált kicsi. Kiszállt az autóból és megállt a kapu előtt. Mark kifizette a taxist, aki el is hajtott.
A kapu előtt ott állt a nő, akit első pillanattól akart, karján a fiúkkal, lábánál a bőrönddel, amivel szülni ment. Mark odalépett, hogy elvegye a kicsit és megcsókolja a feleségét. Gari azonban nem adta oda Keyot és csak az arcára engedett egy csókot adni. Mark belenézett azokba a bogár szemekbe és megrettent. Olyan keménység, eltökéltség és harciasság volt azokban a szemekben amilyet sosem látott még.
-Gari, kedvesem, jól vagy? Mit szeretnél, hogy legyen?
-Hozd be a bőröndöt, légyszíves. -a hangja határozott volt, aléptei azonban reszketegek.

Egy óra múlva ugyanott ültek a teraszon, ahol öt nappal korábban, amikor Keyo még Gari hasában volt. Most Keyo Gari ágyában aludt, jóllakva és elégedetten. Ők a teraszol ültek, Gari limonádét kortyolt, Mark whiskyt. Pár szót váltottak csak. Pár jól megválogatott szót, ami meghatározta a következő éveiket.