Azt a beszélgetést, azt soha többé. A hideg verejtéket a gerince mellett, a zsibbadást az ujjaiban, a kegyetlen szorítást a gyomrában. A fullasztó szívdobogást a torkában, és a pánikot az elméjében amiatt, hogy az eddig gondosan óvott illúzió széthullik, és nem állítható vissza. A reszketést a lábában, az ájulásig fokozódó légszomjat és a kétségbeesett igyekezetet, hogy élettelen szája értelmes mondatokat tudjon hazudni.
Figyelj…nem számít. Megoldom. Tudod. Nyugalom. Itt vagyok veled, itt is maradok. Nyugodj meg. Nem számít. Barátok vagyunk, nem? Barátok.
Hosszan ültek egymás mellett; ő kinézett az ablakon, és az üres, fekete égről visszaköszönő tükörképét bámulta. Nem mert moccanni, nem mert másfelé nézni, még amikor megfájdult a nyaka, akkor sem. Aztán végtelenül hosszú idő múlva hallotta, ahogy Keyo apró moccanásokkal próbál elhelyezkedni a szomszéd ülésen, és halk sóhajjal elejti öntudatát. Akkor, csak akkor mozdult meg, és minden érintést gondosan kerülve kiment a mosdóba hányni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése