Keyo és Mat - baleset

Délnek mentek. Tél volt, hideg, száraz tél. Az ég fehér volt, a mezők helyén kávézacc színű foltok. A fák mint húsnélküli vérerek nyúltak felfelé. Mat vezetett Loo aludt a hátsó ülésen. Az öreg sötétkék pléd, ami mindig a kocsiban volt, most mint egy gubó fogta körül. Loo részegen aludt el, miután folyamatosan röhögött vagy beszélt 6 órán keresztül. Mat megkönnyebült mikor végre csönd lett. Keyo egészen lemet alfába a monoton motorzúgástól. Az út enyhén kanyarodott és emelkedni kezdett. mellettük a domboldalban szőlőtövek mögött erdő kezdődött, majd egy tanya bukkant elő. Mat olyan finoman vezetett, hogy az út folyékonyak tetszett Keyonak, autójuk csónaknak. A búgás dorombolás volt, a fehér ég sátortető. Autót csak elvétve láttak, és ez jó volt.

-Nem fázol? - nézett rá oldaltpillantva Mat.
-Nem. Jó most.
-Jó.
A tanya mögött újabb domb következett és egy éles kanyar.
Mat még éppen idejében nyomta padlóig a féket. Keyo előrelendült, de laza figyelme miatt időben magaelé tette a kezét, így nem fejelte ki a szélvédőt. mat lekoccantotta a korményt, Loo legurult az ülések közé és aludt tovább.
Mat és Keyo egy pár másodpercig csak meredtek a kanyarra. A sötétbarna szántóföldön hagyott nyomok mint hűséges krónika mesélték el a történteket, hogy sodródott ki, pördült meg és gurult be mélyen a szántóra az az autó.
-Hívok mentőt, te nézd meg. - Adta ki Keyo az utasításokat. keze ugyan remegett ahogy a telefont kezdte keresgélni a kabátzsebében, de annyira összeszedett volt, hogy el tudja mondani, hogy hol vannak. Amíg csengett a kesztyűtartóból előhúzta a térképet.
Mat odarohant a széttört autóhoz. Bent egy nő volt. Arcában a légzsák, teste a biztonsági öv ölelésében. A keze furcsa szögben, az arca csupa vér volt. Matt Ketérdelt és igyekezett felmérni a nő állapotát. Akár halott is lehetett volna. Huszonvégi, talán harminc eleji fehér nő egy öreg Volvoban.
-Túlélted, ugye túl? - zakaltoltak Mat gondolatai. Finoman megérintette a nő nyakát, hátha kitapinthatja az életet. Aztán hogy úgy érezte a nőben még van pár perc biztosan visszafutott a kocsijukhoz.
-Jönnek?
-Jönnek.

Loo horkolt.
-Még él.
-Megvárja. Meg kell várja. - Keyo szeme alá ráncok sorakoztak és mély lila karikák.
-Mit csináljak? - nézett Mat a barátjára. Az meg vissza rá ugyanazzal a tanácstalansággal. - Talán állj el az útból...
Mat elvigyorodott és már adta is rá a gyújtást.

Megvárták a mentőket és az autószállítókat is. A rendőröknek aláírták a papírokat, aztán órák múlva, az immár ébren bambulo Looval továbbmentek a tavak felé, délre. Lassan kiértek a Radio Z hatásköréből és beúsztak más rádióadók. A barna mezők helyét felváltották sárgafüvü legelők és a körlombú fák helyett szikár oszlop csontvázú fák következtek.
Keyo végül kikapcsolta a rádiót.
-Lefotóztad, ugye?
Mat aprót bólintott.
-Mindent lefotózok, hisz tudod. - gondolta magában.

-Mióta volt itt?
-A kocsi hideg volt...
-Hideg van.
-Akkor is.
-A mentős azt mondta talán túléli... - úgy csinált mintha a vezetés nagyon lekötné, pedig csak a hangjára ülő reszketést akarta lecsillapítani. - Nem voltak igazán súlyosak a sérülései, csak lehet, hogy a hideg...
-Még jó, hogy erre jöttünk.
-Jah.
-Lassabban vezetsz. - Keyo mosolygott. - A rehabon egy csomó balesetes van. Párat ismerek én is. nagyon kemény.
Mat elborzadva nézett rá.
-De neki megmarad a lába.
-Meg. jah. csak eszembe jutott. Hülye érzés volt, hogy nem tudok odafutni és segíteni. Annyi mindent nem tudok...
-A szándék meg volt, és te hívtad a mentőket.
-A szándék nem elég. Attól még bárki meghal. A tett, az számít.
-Melodráma szakkör van? - hajolt előre Loo. - Szendvics is van még, vagy be kell érjem a szellemivel?
Keyo mosolyogva csóválta a fejét, Mat pedig felhajtott az autopályára és a gázra lépett.