2010. április 28., szerda

Mat

Gyűlölt árat mondani. Ezzel birkózott meg a legnehezebben, ezért ameddig csak lehetett, halogatta. A képekkel általában már rég készen volt, de az árakkal kapcsolatos kínlódás miatt rendszeresen csak az utolsó pillanatban küldte el őket. Ma is hajnalban kelt; a sokszor javított vízforralón vizet melegített, instant kávét szórt bele, és ujjait a bögrén melengetve gép elé ült. Még egyszer átnézte a fotókat, mellékletként rendesen becsatolta őket, aztán nekiállt a kísérőlevélnek. Az árak személyre szabottak, és – ahogy a megrendelők is – esetenként mások voltak. A fényképezéssel kapcsolatos munkák ugyanúgy jutottak el hozzá, ahogy a fémműves megrendelések: ő a maga részéről örömből barkácsolt és kattintgatott, a többi meg csak úgy hozta magát. Ismerősök, jelenlegi és elmúlt barátok találták meg, és kértek tőle ezt-azt. Mat szívesen dolgozott volna ingyen, de Keyo egy idő után megmosta a fejét. Amit te tudsz, azt ők nem tudják, mondta neki egyik este komolyan, egy borzasztóan sikerült házi tonhalas pizza fölött. Engedd, hogy honorálják a kreativitásodat és a munkádat. Nem elveszel ezzel tőlük, hanem egyensúlyt teremtesz.

Így hát Mat pénzért kezdett dolgozni, ami rajta kívül szemlátomást senki mást nem rázott meg különösebben, de ő minden alkalommal vért kínlódott, mire belőtte az elfogadhatónak vélt összeget. Ma reggel is háromnegyed órájába telt, de az utána következő rendkívüli megkönnyebbülés megérte. Szinte szárnyalva öltözött fel, és a néptelen utcákon lesietett az uszodába, ahol rajta kívül csak egy elszánt idős hölgy és Gunnar volt bent. Kissé zavartan biccentett az úszómesternek, majd átöltözve a vízbe ugrott, és kényszerítette magát, hogy ne mérje az időt.

Ne lesd az órát. Nem érdekes.

Úszás után, a szemkontaktust gondosan kerülve búcsút intett Gunnarnak, és kilépett a tavaszi szélbe. Hazaérve tíz percig bírta; elmosta a kávés bögrét, kidobta a csikkeket és rendet tett az asztalán, de utána egyszerűen muszáj volt megnéznie a mobilját. Semmi. Nyelt egyet és bólintott, aztán az övtáskájába ejtette a készüléket, és bringára pattanva elkerekezett Cristóbalhoz. Barátja éppen nyitott, és az olcsó, piros-sárga csíkos vászonszékeket pakolta ki az utcára.

- Hola, Matteo – üdvözölte a fiút, és Mat a bicajról leszállva kezet rázott vele.

- Mehetek?

- Kikészítettem mindent. A késekre figyelj, élesek, mint a fene.

Mat bólintott, és a vendéglőn áthaladva a csendes konyhába lépett. Könnyű katonai vászonsapkáját silddel a tarkójára fordította, levett egy makulátlanul tiszta kötényt a falba vert szögről, és miután gondosan kezet mosott, munkához látott. Cristóbal a vendégtérben bekapcsolta a rádiót, felcsendült a Radio Nacional de Espana ismerős szignálja, és Mat boldogan feledkezett bele a zöldségválogatásba, pucolásba és szeletelésbe, mert tudta, hogy jó két óráig megint nem jut hozzá, hogy a mobilját figyelje.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése