A ginseng forró gőze megnedvesítette az arcát. Szorosan fogta a csészét és egyenes derékkal ült a kanapén. A telefon műanyag darabkái szanaszét szóródtak az asztalon. Kell egy másik készülék, gondolta, és belekortyolt a teába. Aztán ahogy a perzselő íz szétáradt a nyelvén, megcsóválta a fejét. Vagy éppen hogy nem. Megkímélné magát az ilyen hívásoktól. Keyo úgyis eljön, ha akar valamit, bár Gari mostanában nem számolt vele, hogy akarna. Mark…Mark nem telefonál. Egyéb telefonokra pedig nincs szüksége. Legkevésbé esetlen, dühítő, szánakozó telefonokra.
„- Mrs. Changwani…
- Megint te.
- Igen. Bocsánat.
- Mit akarsz?
- Csak…gondoltam…
- Mit?
- Hát, ma van a…
- Hagyd abba!
- Én…elnézést. Sajnálom.
- Ne merészelj hívni többet!”
Gari pengevékonyra préselte az ajkát, és egyetlen mozdulattal a földre seperte a műanyag darabkákat. Aztán a konyhába ment, elmosta a bögrét és inni adott a virágoknak. Majd ott maradt a mosogató mellett, két tenyerével a pultra támaszkodva, és mint már annyiszor, most is mérnöki precizitással elemezte a benne tomboló érzéseket. Harag, gyűlölet, és mindezek felett a sziklaszilárd kötelességtudat és önuralom. A harag Mark. A gyűlölet Arizona. A kötelességtudat és az önuralom pedig Keyo. Most először azonban az is megfordult a fejében, hogy vajon meddig tart még az utolsó kettő. Mennyi ideig bírja kontrollálni magát, mennyi ideig hajlandó szóba elegyedni azokkal, akik szólni próbálnak hozzá? Mennyi idő kell ahhoz, hogy Ahn ne csak havonta egyszer, hanem sűrűbben látogassa? Mennyi?
Az udvaron gumi csikordult, majd kocsiajtó csapódott. Gari felkapta a fejét és kitágult orrlyukakkal a levegőbe szimatolt. A szúnyoghálós verandaajtón át ócska, porlepte járgányt látott, amiből nagydarab, esetlen mozgású latin férfi szállt ki. Átizzadt inget, farmert és bakancsot viselt, és körbe-körbe tekintgetett a ház körül, mintha támadókra lesne. Aztán átment a kocsi másik oldalához, és behajolt a lehúzott ablakon. Vagy egy percig úgy is maradt, majd elhátrált és kinyitotta az ajtót. Gari felszisszent, mikor meglátta a kezébe kapaszkodó gyereket. Aztán kihúzta magát, végigsimított copfba fogott tükörfényes haján és határozottan kilépett az ajtón.
- Mi az? – szólalt meg hangosan.
A férfi megtorpant és lesunyta a fejét. A gyerek kerekre tágult szemekkel, nyakát felszegve bámult Garira, és úgy kapaszkodott a férfi kezébe, hogy elfehéredtek az ujjai. Gari jól látta, hogy a forróság ellenére is rázza a reszketés.
- Lui Hozario. Kérdeztem valamit!
- Asszonyom…izé… - Lui kínlódva kereste a szavakat, Gariban pedig fellobbant a türelmetlenség.
- Szedd össze magad!
Lui összerezzent. A tekintete megbicsaklott, aztán kihúzta magát, és úgy kezdett el beszélni, mintha a felettesének jelentene.
- Ez az unokaöcsém. Az anyja meghalt. A bátyám a sitten. A Mama…
- Ismerem az anyádat, Lui Hozario.
Lui nyelt egyet, és megrogyott. A katonás tartás kiszaladt belőle; nem volt már más, csak egy tehetetlen melák, aki szerencsétlenül pislog a napon.
- Mit akarsz tőlem?
Lui kínlódva tekergette a fejét; hol a földet nézte a lába előtt, hol a kocsit, hol a ház falát.
- Azt gondoltam…Ön talán…
Gari szeme összeszűkült.
- Én? Mit?
- Hát…hogy Ön…megmondja. Hogy mi legyen.
Gari mély levegőt vett. Már a nyelvén volt, hogy elküldje őket, hogy takarodjanak és hagyják békén, de az önuralom megingott benne, és hagyta szétáradni a gyűlöletet.
- Gyertek be – mondta, és a verandaajtót nyitva hagyva besietett a hűvös házba.
Lui másodpercekig tétovázott, aztán Betoval az oldalán beóvakodott a konyhába. Gari addigra citromos vizet vett elő a hűtőből, és töltött egy pohárral a gyereknek.
- Nem látod, mennyire ki van száradva? – szólt rá Luira. – Ki tudja, mióta nem ivott!
- Én…csak ma…
- Hallgass – torkolta le Gari, és leguggolt Beto elé. Hosszan nézte a rémült, sovány arcocskát, a kisfiú pedig hiába igyekezett kitérni a tekintete elől. Végül az ujjai reszketni kezdtek a poháron, és Garinak ki kellett vennie a kezéből, ha nem akarta, hogy elejtse. Lui visszafojtott lélegzettel figyelte őket az asztal túlsó oldaláról.
- Jól van – mondta Gari, és kiegyenesedett.
- Jól? – kérdezett vissza reménykedve Lui.
- Tudod, mi a dolgod.
- Ööö…
Gari elmosolyodott.
- Vidd el a barátodhoz.
- Ki…mi….Keyo? – dadogta Lui, mire Gari megcsóválta a fejét.
- Nem, nem Keyo. Mat.
- Mat? – Lui hátrahőkölt, Beto pedig halkan felnyüszített, mint egy kis állat.
Gari ragadozómosolya betöltötte a konyhát.
- Ki más? Mat egyedül él. Jórészt otthon van, otthonról dolgozik. Nincs felesége, gyereke, aki lekötné. Tud gondoskodni róla.
- De Mat…Mat?
- Ez, vagy az árvaház, Lui. Te döntesz. Eredj – mondta Gari, és hátat fordítva a mosogatóba öntötte a limonádét.
Nem elég neked a saját családod, a saját anyád. Nem. Te szánni mersz engem; engem, aki sosem engedtem el magamat, akin sosem látszott, sosem látszhatott, ha baj van. Fel mersz hívni a születésnapomon, minden évben, és ha nem zavarlak el, még ajándékot is hoznál. Szerencsétlen öregasszonynak látsz, aki olyan, mint az anyád, aki egyedül van és rászorul az esetlen gondoskodásodra. Hát akkor fogd ezt a kölyköt, irgalmas szamaritánuskám. Fogd, és gondoskodj róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése