Ami

Kikisérte a reptérre. Taxival mentek. Mat szótlan volt, talán másnapos is. Keyo csupa mosoly arccal ült, nézett ki a kocsiból, úgy szorongatta a kezét. Ferihegy kisebb volt, mint emlékezett rá. Nem sokszor járt itt. Összesen kétszer. A taxis kicsit feszengett a kerekesszék miatt, de Mat és Keyo olyan rutinnal működött egyött, hogy mire komolyan belefeletkezett volna a zavarba a srácok már fizettek is. Ami csak állt, nekidőlve a kocsinak és nézte őket.
Sziget.
Egy hét együttlét.
Bennt a kicsi aulában aztán szembefordult Keyoval. Mat tapintatosan arébb ment, Keyo pedig, mint mindig ha izgatott, felállt az ülésen. Jobban csillogott a szeme, mint rendesen. Egyik kezében a telefonjával másikban Ami kezével, olyan volt mint valami modern szobor.
-Akkor felírom most minden elérhetőségedet. Skype meg minden. Hazaérek és megbeszéljük hogyan tovább. Jó? - és már indul is a hüvejkujja villámgyorsan a telefon billentyűzeten. Aztán felnéz és leolvad a mosoly arról a kedves arcról.
-Nem adom meg és te se add meg nekem. - Ami fejében ott a kép a monitor előtt maszturbáló srácról, aki valójában ezernyi kilóméterre van. Ott volt a legjobb barátnője hangja a telefon másik végén, aki szeretné megölelni, de be vannak mindketten zárva a saját életükbe és csak telefonon érintkezhetnek. - Nem vagyok hajlandó távkapcsolatra. Nem. Egy hét volt ez, Keyo. Te nem tudsz idejönni a tökéletesen bejárhatatlan akadálypálya városba, én meg nem fogom itt hagyni a fiam. Egy hete ismerjük egymást, ilyesmi nem is várható el.
Keyo a háttámlának dőlt, mit sem törődve, hogy kocsistul burulhat hátra. Ami automatikusan a lábtámaszra lépett, hogy ellentartson Keyo súlyának.
-Értem. - Keyo arca elfehéredett, Amié kivörösödött. - Akkor... köszi, ezt a hetet.
-Én köszönöm...
Nem álltak így hosszan, csak egy gyors csók volt, aztán Ami elviharzott egy sietős helót dobva a visszatérő Mat-nek. A buszon már nem bírt magával úgy sírt mint egy gyerek.
Keyo nem sírt, csak forgatta a telefont a teljes döbbenet és üresség határán.
-Na mi az? Sikerült az utolsó percben összekapjatok? - Mat úgy fogta a három kávét mint zsonglőr feldobás előtt a három labdát.
-Nem. Csak nem tudtam, hogy ennyi volt. - kivett egyet a három kávéből, belekortyolt, de nem nézett Matre. - Egy hét együttlét. Aztán irány haza.

Az első hét volt a legrosszabb. Akkor mint egy őrült keringett a lakásba. Pont úgy, mint mikor rájött, hogy L. el fog válni tőle. Ugyanazok a kétségbeesés zakatolt benne, hogy rosszul dönt. Hogy élete nagy lehetőségét veszti el.
-Alig ismerem, semmit sem tudok valójában róla. Érzem az ízét, a hangulatát, elsöpör a személyisége, a stabilitása, de valójában bármilyen is lehet. Egy hétre a világ végén bárki lehet a legjobbfej. -magyarázta Csillának sokadszorra. Csilla meg szomorúan nézte a konyhaasztalnál ülve és ott volt a szemében, hogy nem ért egyet.
-Láttalak titeket. Nem volt abban hazugság, kicsim.

Aztán teltek a hetek. Munka ugyanúgy nem jött, mint előtte. Közeledett a tél, a fűtésszezon. Csillla hol kapott megbízást hol nem. Úgy életk mint bohém művészek, de valójában mindketten stabilitásra vágytak.
Aztán megérkezett a hívás. Egy éjjel visszatértek a pánikrohamok. Ahogy elmúltak tavasszal, így őszre valamiért újra felbukkantak. Aljasul éjjel, álmokba bújtatva lopakodtak közel, és úgy támadták meg, mikor védtelen. Felpattant és zokogva, remegő kézzel kutatta át a nappalit. Kiforgatva a könyveket a polcról. Nagy robajjal söpörve ki az edényeket a kredencből. Aztán felegyenesedett és remegő kezeivel eltakarta a szemét, úgy motyogta, hogy nincs meg.
-Mi nincs meg? - Csilla álomtól hunyorgó szemmel, tele aggodalommal állt a nappali ajtajában. - Csak álom volt, nyugi...
-Elegem van ebből. annyira félek, hogy elvesztem.
-De mit?
-Bármit. - a hangja újra nyugodt volt. Lerogyott a kanapéra, felhúzta a lábait. - Ne legyen akkor semmi, és akkor nincs mit elveszteni.
-Mi legyen akkor? Gyere lefeküdni.
-Szabadesés. - úgy nézett fel mint ki most ébredt csak fel. - Ó, ne haragudj. Feküdj le, most már jó. Én is lefekszem mindjárt. - A szeme normálisnak tűnt, csak a keze remegett még az adrenalintól.
Csilla lefeküdt. Ami ott maradt. aztán felnyitotta Csilla notebookját, mert az sokkal halkabb volt, mint a saját gépe, és szétrepített sokszáz üzenetet a világhálón az ismerőseinek és az ismerősei ismerőseinek.

Két hónap kellett hozzá. Sok beszélgetés az érintettekkel, de sokkal több bátorság, mint gondolta. Végül ott állt egy kisbőrönddel ugyanott a reptéri aulában. Az anyja vitte ki, így más nem is jöhetett velük. Kétüléses a teherautó. Az egyre nagyobb kisfiútól otthon búcsúzott el, miközben úgy kapaszkodott belé, mint akinek immár van fogalma az időről.
-Hát köszi, hogy elhoztál, anya. - mosolygott. Magabiztosan, ahogy szokott. - Majd jövök.
-Vigyázz magadra, és este beszélünk.
-Oké.
Aztán bement, és leült a padra. Keyora gondolt és az elvesztegetett lehetőségekre. Arra, hogy megnézte ugyan Facebookon, de nem jelölte be. Arra hogy mehetne Arizonába is, valószínűleg, hozzá, de még nem érett meg ő maga erre. Minden újat egyedül kellett megtanuljon. Ha figyelik sosem sikerült. Sutyiban megtanulta, egyedül, figyelő szemek nélkül bukva el az első pár próbálkozást, hogy aztán azzal a megszokott magabiztossággal használja a tudást, mintha mindig is tudta volna.
Ott a váróban döbbent rá a válaszra. Cilla annyiszor megkérdezte tőle, miért London, és miért nem ír inkább Keyonak? Nem tudta megmondani. Itt a ferihegyi váróban azonban összeállt a kép. Meg kell tanulnia külföldön élni. Meg kell tanuljon angolul eléggé ehhez. Megtanulni azt az elszigeteltséget ami mindig is az övé volt belül, megélni immár előnyként kívül.
-Arizona forró. - mondta ilyenkor Csillának - Nem viselem el a forróságot.