Keyo

Felmászott a lépcsőkön és belökte a stúdió ajtaját. A katonai zsákot a virágtartóra hajította, és a résnyire nyitott ajtó mellett elhaladva beköszönt Samnek. A fotelba fészkelődve aztán újra ellenőrizte a leveleit a notebookon, de a Harper által ígért ajánlat még mindig nem érkezett meg. Sóhajtott és automatikus mozdulattal nyúlt a zenei tervért, amikor rádöbbent, hogy a gyűrött mappa üres, és a stúdióban hallgat a csend.
- Sam?
A hangja nekikoppant a falaknak.
- Sam!
Feltápászkodott a székből, és a konyhából leválasztott kuckóhoz bicegett. Üres.
- Mi a…? – kezdte félhangosan, értetlenül, és előhúzta a mobilt a zsebéből. Sam telefonja hosszan csöngött, de senki nem vette fel.
Állt a stúdió közepén; a falra szerelt digitális óra 5 óra 31-ről 32-re kattant át. Megszólalt a kezében a telefon.
- Maggie? – szólt bele csodálkozva. A nő híres volt arról, hogy 9 előtt sem telefont nem vesz fel, sem ajtót nem nyit senkinek.
- Keyo, Sam a sürgősségin van.
- Mi…mi történt?
- Nem vele. A húgát csapták el az éjjel. Sam totál kikészült, engem hívott, mert téged nem ért el.
- Le voltam merülve, most töltöttem rá egy keveset...
- Nagyon beszélni akart veled. Azonnal.
- Oké. Auto-ra állítok mindent.
- Van előretárolt anyag?
- Kilencven percnyi. Kábé.
- Az alatt beérek.
- Kösz, Maggie.
- Nincs mit, a fenébe. Bár ne kéne.
Három perccel később a kocsiban ült, és üzenetet hagyott Mat-nek, hogy ne lepődjön meg, ha ma reggel csak nonstop zenét hall a Z22-n. Tizenegy perccel később beállt a kórház parkolójában a mozgássérülteknek fenntartott helyre, és bebicegett a recepcióhoz.
- Egy barátomat keresem. Sam Coller. A húgát hozták be ma hajnalban; autóbaleset, ha jól értettem.
- Első emelet, balra.
Sam a folyosón állt a falnak dőlve, lehajtott fejjel. Keyo odament hozzá, és elővette a csokit amit a benzinkútnál vett.
- Fogadjunk, hogy órák óta nem ettél semmit.
Sam felemelte a fejét, hunyorgott. A tekintete fénytelen volt, az arcán hamuszín árkok.
- Keyo – mondta fáradtan, és megdörzsölte a homlokát – Francba – és elkezdtek peregni a könnyei.
- Hé, hé – mondta Keyo, és zsebre vágta a csokit. – Nyugi. Mi van vele?
- Lehet, hogy nem fog járni többé. Baszd meg, Keyo, tizenhét éves. A rohadt, kurva életbe!
- Sam. Sam. Figyelj ide. Mi van vele most?
- Műtik. De nem tudják…nem tudták megmondani. Megsérültek a csigolyái. Elaludt az a geciláda. Ő meg nem tudta elkerülni.
- Várjuk ki a végét, oké? Ne gondolj rögtön a legrosszabbra.
Sam összeszorította a száját, és gyorsat, rövidet bólintott.
- Te is bírod, igaz? Ha úgy alakul…nem történik semmi gáz, ugye? – kérdezte aztán félrepillantva.
Keyo egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán kinyitotta.
- Igen. Nem történik semmi gáz.
- Beszélsz vele majd, ha…
- Persze.
Innentől nem beszéltek többet. Mivel Keyonak piszkosul fájtak a csonkjai a protézisben, rábeszélte Sam-et, hogy üljenek le a váróban. Odakint pillanatról-pillanatra lett egyre sötétebb az ég.
- Porvihar.
- Igen.
Aztán újra csak hallgattak hosszan. Sam a semmibe bámult és az ajkát rágta, Keyo szinte oda se figyelve a csoki papírjára rajzolgatott, amit végül ő evett meg.
Egy váll, egy kar, egy arc. Tágra nyitott szemek, pajkos félmosoly a dús szájon. Hunyorogva nézte a vonalakat, aztán elmosolyodott.
Lám, nem is tudok rajzolni.
Mégis az ő vonalai vezetik az ujjamat.