Jó, OK, végülis semmi gond nem történt, félretolom azt a két félkész tárgyat, nem romlanak meg. Várok velük, míg újra szerencsésen együtt lesz minden. Csak éppen az ihlet múlik el, az ötleten már túllépek, olyan idegen lesz az egész. Megrendelésre fotózom megint és egy perc szabadidő sincsen nekiülni és összerakni a cuccokat. Pedig talán kicsit jobbak lennének, mint a Steelgear öntvényei, meg persze teljesen egyediek.
Mert építeni lehet úgy, hogy az ember elmegy és beszerzi az alapanyagot, meg szerszámot ha kell. Vagy ki se mozdul, megrendeli neten a fotelben ülve és tökét vakarászva. Aztán megcsinálja, vagy sikerül, vagy nem, ez már részletkérdés. Ha nem megy, beiratkozik kapcsolódó tanfolyamra, mert érdekli, és telik rá. Meg lehet úgy, ahogy a magamfajta lúzer: szükségmegoldásokból teremtve stílust, bravúros gányolással a bármiből is ami véletlenül kezébe akad. A szeméttelep alkotótábor kőbaltás ezermestereket keres! Az egy szerencsém, hogy apám után a műhelyben találni érdekes holmikat. Mondjuk főleg hulladékot, de van közte használható lemezdarab, rézkilincs, régi hűtőrács, köteg drót, alkatrész valami rég kidobott gépből. Meg szerszámai is voltak az öregnek, de azt azért fel kéne hozni kicsit legalább egy alap készlet szintjéig. Hegeszteni tudnék, ha meg tudnám javíttatni a gépet és lenne hozzávaló pálca, – forrasztani is tudnék, ha végre meglenne a kompresszor.
Most megint majdnem sikerült: együtt volt a pénz, kinéztem a gépet – pont akciós a boltban, be is tudtam volna menni érte Tucsonba. Erre ki kell fizetni valamit, most, egy nappal se később.
Fuck. Fuck. Fuck.
Mat a sarkon svungosat rúgott egy kukába, aztán átvágott a Memorial kórház melletti kis koszos parkon. Talpa alatt riadtan csikordultak a kövek, az a fajta gyöngykavics, ami mindenhol ott van ahol sajnálják díszkőre a pénzt, de murvát azért már restellnének szétteríteni. Felvett egy maréknyit és a már nem működő szökőkút logó orrú nőalakját kezdte dobálni. Az első a csorba orron pattant, a második elrepült a bokrok felé. A harmadikat Mat már el se dobta, hanem lassan forgatni kezdte az ujjai között. Aztán lenézett a lába elé, hasonlókat keresett. A kavics sima és fényes volt, mintha hosszan csiszolták volna, alakra pedig szinte tökéletes - már ha az ember tudja, hová illesztené be dísznek. Egy egész maréknyi összejött, lett majdnem-henger, majdnem-csepp, de a legtöbb olyan mintha-kabochon-csiszolású.
Mire hazaért velük, teljesen felderült. És az öreg fúrógépbe fogott durvábbik maró még vitte is a köveket, – igaz, a finom csiszolást már megint kézzel és a konyhapult csorba márványlapján súrolószerrel kellett végezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése