Lisbett

Öten voltak. Kettő a lábától jobbra, a szemközti fal felső részén, egy a feje fölött a plafonon, egy a bejárati ajtó mellett befelé, mintegy harminc centiméteres körön belül, egy pedig pontosan az ágy alatt. Lisbett éberen hallgatta motoszkálásukat, és próbálta kitalálni, vajon hány lábuk lehet. A megfigyelést nagyban nehezítette az alatta horkoló lány, meg a másik kettő szuszogása és álombéli öntudatlan, apró neszei. Ahogy fordulnak, és megnyikordul alattuk az ágy. Ahogy halkan felnyögnek. Ahogy homlokukból kisöprik az odaizzadt hajtincseket, és hálóruhájuk hozzádörzsölődik az ágyneműhöz. Az öt szösz, ahogy Lisbett magában az apró testű bogarakat nevezte, változatlan lelkesedéssel derítette fel a szobát. Apró lábaik egyre hangosabban kaparták a padlót és a falat. Mikor az alatta fekvő afro-amerikai lány hangosat horkantott, döbbent csendbe fagytak, majd mivel nem moccant semmi, folytatták tovább.
A fenébe, gondolta Lisbett, és ingerülten felült az ágyon. A feje fölött lévő szösz a hirtelen mozdulattól annyira megijedt, hogy lepottyant a plafonról, egyenesen a nyakába.
Basszus – nyögte ő, és pánikszerű gyorsasággal lemászott az emeletes ágyról. Lerántotta a válláról apa otthonszagú, bő pólóját, és amennyire bírta, végigsöpörte a nyakát és a hátát. Semmi. A lányok tovább aludtak, a hajnal tovább ébredezett, a szöszök pedig megszokott kis csöndjük után tovább motoztak a szobában. Lisbett megdörzsölte a csuklóját; egy kósza szélroham megnyalta pucér lábfejét. Billegett, lábujjhegyre állt, aztán úgy döntött, le kell, hogy hűtse magát.
Négy lépés előre, a hátad mögött az ágy eleje, irányban vagy.
Meztelen talpát olyan óvatosan, olyan puhán tette le a földre, mint egy táncosnő. A lányok esti állapotából ítélve akármi lehet a padlón, a koszos fürdőruháktól kezdve a sörösüvegen át a használt gumiig bármi. Nagylábujja a küszöbnél hozzáért valami sima és hideg tárgyhoz, amiről pillanatnyi gondolkodás után rájött, hogy Jossy bőröndje lehet. Vajon miért állította az ajtóba, töprengett Lisbett, miközben óvatosan félretolta a bőröndöt, akkora rést szabadítva csak fel, hogy vékony teste kiférjen. Valószínűleg aludtam már, mikor ez történt. Mint ahogyan aludtam minden egyes elcseszett bulijuk alatt.
Dühöt és csalódottságot érzett, és mindezek mögött valami mély beletörődést is.
Hülye voltam, hogy hittem anyuéknak. Mitől lenne bármi más? Ugyanazok fognak ülni itt, az egyetemen is, akikkel eddig sem értettem hangot.
Odakint a hűvös levegő olyan volt, mintha zuhany alá lépett volna. Friss, tiszta, felszabadító. Hátrarázta kibontott haját, kitárta a karját, és hagyta, hogy a könnyű szél átmossa. A szomszédos faházból érces horkolás szűrődött ki, aztán valami koppant, és a horkolás elhallgatott. Fojtott, elcsukló röhögés.
Lisbett elfintorodott, és lábujjaival kitapogatta a szandálját az ajtó elé állított cipők közül. Óvatosan végigsimította a talpát belülről, hogy nem mászott-e bele hívatlan vendég, aztán előregörnyedve felvette.
Három lépcső lefelé. Homok, kavicsos ösvény.
Lassan, kicsit bizonytalanul elindult. Hülye vagy, hogy nem hoztad a botot, mondta magának, majd rögtön vissza is válaszolt. Mindegy, nem megyek messzire. Csak kicsit el ebből a konzerv-bezártságból. Kicsit el az először szánakozó, majd türelmetlen kegyetlenségből.
A szél felkavarta körülötte a homokot, belefújta a fülébe, szandáljába, hajába. Lisbett hunyorgott, de nem csukta be a szemét. Sosem csukta be, csak ha aludt. Hátha egyszer történik valami, és mégis látni fog. Rettegett attól, hogy ha csukva tartja a szemét, sosem tudná meg.
A szél felerősödött, és futó léptek zaját hozta magával szemből. Lisbett megtorpant, és hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát bot nélkül, alvópólóban és alvó-sortban, a sivatag szélén.
Azt hittem, rajtam kívül nincs ilyenkor ébren senki. Azt hittem, mindenki ájultra itta, táncolta, és dugta magát előző este, gondolta egyre növekvő pánikban.
A léptek egyre közeledtek, és megérkezett velük a szag is: izzadtság, pórusokon elpárolgó alkohol, ondó, és öblítőszag. Lisbett megdermedt, aztán tétován körbeforgatta a fejét, mímelve, hogy lát. Lépett kettőt hátra, majd megtorpant. Nem tud elfutni. Képtelenség.
A férfi zihálva megállt előtte úgy két méterre, aztán valószínűleg előrehajolt és rátámaszkodott a térdeire, mert a hang iránya megváltozott.
- Helló – mondta aztán, és rekedtes hangja hallatán Lisbetten hullámként áradt el a megkönnyebbülés.
Az egyik JL. Nem lesz semmi baj.
- Szia – válaszolt, és halványan elmosolyodott, mert az úgy udvarias, ha találkozik az ember valakivel hajnalban a sivatagban.
- Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte a srác, aki első nap mellé állt a buszról leszállva, és aki meglepő gyakorlottsággal segítette át az alap-nehézségeken.
- Miért, te mit csinálsz? – kérdezett vissza csipkelődve – Mitchell, ugye?
- Igen. Én, kérlek szépen, nem bírtam tovább a horkolást és a szagokat, beleértve a magamét is, úgyhogy kijöttem, hogy kipurgáljam magamból. És te?
- Ugyanez, kivéve a szagokat.
- Ha futni mennél, úgy ezerötszáz-kétezer méterig nincs akadály, ha az ösvényen maradsz. Utána éles balkanyar, na, onnan ne menj már tovább, mert egyre nagyobb sziklák vannak az ösvényen is.
- Köszönöm, de eszemben sincs futni.
- Ahogy gondolod – mondta a srác, és Lisbett hallotta, ahogy megdörzsöli a haját. – Akkor?
- Mit akkor?
- Visszakísérjelek, továbbkísérjelek, vagy kopjak le?
Ha nem lennél JL, eszedbe sem jutna vesződni velem. Kérdés nélkül visszabújnál az ágyadba a csajhoz, akit a szagodból ítélve rendesen megraktál éjszaka.
- Köszönöm, elboldogulok.
- Rendben. Akkor, viszlát a reggelinél.
- Viszlát.
Lisbett megvárta, amíg a fiú kikerüli, majd kihúzott derékkal továbbindult, mint akinek mi sem természetesebb egy magányos hajnali sétánál. Hat lépésnyire távolodott el, mikor kaparást érzett a hátán. Megtorpant, de az érzés nem múlt el, csak lejjebb vándorolt.
- Francba – nyikkant Lisbett, és megállt. Próbált óvatosan hátranyúlni a lapockái felé, de sehogy sem ért el odáig. Aztán a kis dög megcsípte.
- Mitch…? – kiáltott hátra, remélve, hogy a fiú még hallótávolságon belül van. – Mitch!
Kavicsok csikordulása a háta mögött, majd Mitchell közeledő léptei.
- Itt vagyok. Baj van?
Lisbett megvárta, amíg mellé ér, és igyekezett rendezni az arcvonásait.
- Segíts, kérlek – mondta aztán méltóságteljesen. - Egy bogár van a hátamon.
Visszafojtott, halk kis hang.
- Ne röhögj rajtam!
- Nem röhögök – mondta Mitch, de a hangján hallatszott, hogy mosolyog. – Kedvemet lelem a feladatban. Szóval bogár.
- Ne szórakozz, most csípett meg az előbb!
- Oké. Leveszed a pólódat, vagy…
Basszus.
Lisbett érezte, hogy megindul az az átkozott forróság a gyomrából a törzsén és a nyakán át, egyenesen a füléig.
- Ööö…fordulj el, kérlek.
- Rendben – Mitch igyekezett, hogy ugyanolyan komoly legyen a hangja, mint a lányé, de Lisbett hallotta, hogy még mindig vigyorog.
Megvárta, amíg a fiú a zajokból ítélve elfordul, aztán mikor már a lélegzetvételét is más irányból hallotta, reszkető ujjakkal lekapta a pólót, és odaszorította a melléhez.
- Kész vagyok.
- Jó – mondta Mitchell, és a hangja annyira közel volt, hogy Lisbett ugrott egyet ijedtében. – Fordulj meg, kérlek.
Lisbett megfordult; a hidegtől libabőrös lett a teste.
- Nem látok rajtad semmit.
- Biztos? A csípést sem?
- Semmit. Várj csak… - Mitchell közelebb hajolt, lélegzetvétele melegítette a lány bőrét. Aztán végigsimított a hátán, olyan finoman és puhán, hogy Lisbett elfelejtett levegőt venni.
- Egy egészen apró nyom. Estére el is fog tűnni.
A lány várt, de Mitch egy pillanattal sem hagyta rajta tovább a kezét, mint szükséges lett volna. Hátralépett és kiegyenesedett.
- Szükséged van még valamire? – kérdezte udvariasan, és Lisbett némán rázta a fejét.
Hallotta, ahogy a fiú megfordul és visszaindul a táborba, mígnem léptei belevesztek a zajjal teli csendbe. Akkor visszavette a pólóját, és makacsul tovább sétált, rettentően igyekezve, hogy másra gondoljon; bármi másra, csak ne a fiú szagára a nyelvén.